Népszabadság, 2011. április (69. évfolyam, 76-100. szám)
2011-04-23 / 95. szám
6 Népszabadság | 2011. április 23., szombat Hétvége 2011. április 23., szombat | Népszabadság 7 Hétvége Felszabadíthatatlan A magyar csicska ritkán lázad TÓDOR JÁNOS A csicskáztatásként emlegetett jelenség az elmúlt század 80- as éveinek elején a hajléktalansággal egy időben ütötte fel a fejét a vidéki Magyarországon. Becslések szerint több ezren lehetnek személyi szabadságukban korlátozott, kizsákmányolt, többnyire ötven éven felüli emberek. A rendőrség a szűkebb lakókörnyezet felháborodása és bejelentései hatására az elmúlt években számos esetben fellépett a csicskák felszabadítása érdekében, ám a fogvatartókkal szembeni büntetőeljárás legtöbbször még ügyészi szakba sem jutott el. Országosan alig fél tucat esetben került sor vádemelésre. Riportunk egy olyan kaposvári ügyet jár körül, amelyben idén február óta folyik a büntetőper. Vidéki kis településeken nem volt hagyománya, létjogosultsága és tere a fővárosi csöves életformának, mint ahogy a hajléktalanok szociális ellátórendszere sem működött. Ugyanakkor ugrásszerűen megszaporodott a munkahelyüket és lakásukat egyik pillanatról elvesztő, szociális és öregek otthonába utalt, majd onnan elszökdöső, jobbára 50 és 70 év közötti, többnyire fizikailag és/vagy mentálisan leépült férfiak száma. Mint ahogy az állami gondoskodásból 18 évesen az utcára lökött (a szó szoros értelmében, hiszen sokuknak úgy kellett kezdeniük az önálló életet, hogy még állandó lakcímmel sem rendelkeztek) munka nélküli fiataloké is, akik képtelenek voltak magukról gondoskodni. Ezek az emberek nem kellettek, nem is hiányoztak senkinek. Ebbe a légüres, háló nélküli szociális térbe robbant be a modern kori rabszolgatartás intézménye. A tradicionális nagycsaládban élő cigányok éreztek rá elsőként (azóta, kivált a szarvasi tanyavilágban akadnak fehér bőrű, vágyis nem cigány csicskáztatók is) a senkinek sem kellő, családjukból-életükből kitaszított emberekben rejlő lehetőségekre. A rendőrök és az újságírók nyomán a köznyelvben csicskáztatásként, modern kori rabszolgatartásként elhíresült személyes szabadság korlátozása, fizetség nélküli dolgoztatás, lopásra kényszerítés, nyugdíj és szociális segély lenyúlása egyes állattartó, majd kizárólag lótenyésztéssel foglalkozó cigány famíliák felettébb jövedelmező tevékenységévé vált. Manapság ez a fajta függésben tartás, kizsákmányolás és kirablás (végtére is a csicskák vagyonának és járulékainak fizikai erőszakkal vagy/és fenyegetéssel történő elvétele kimeríti a Btk. vonatkozó tényállását) az uzsorakölcsön mellett e körben a legjellemzőbb bűncselekmény-együttes. A Szarvas környéki tanyavilágban mintegy kétszáz „csicskást” tartanak, ahogy mondják, merő sajnálatból befogadott családtagként. S bár a rendőrség az elmúlt években több razziát is tartott, s adódott, hogy egyszerre húsz-egynéhány befogadott munkást és gazdáikat is előállította, gyakorlatilag egyetlenegy esetben sem tudták bizonyítani a jogtalan fogva tartást, a bér nélküli foglalkoztatást. Ügyészi szakba egy ügy került, amikor is az egyik befogadott férfi bankkártyáját a befogadó család használta. Városszerte hallani egy Putricellinek becézett ügyvédről, aki a csicskáztatáshoz szükséges jogi aktusokat, korábban szocpollakás-építési ügyeket intézte. A média ezekben az ügyekben gyakran a rendőrség állításait visszhangozza kritikátlanul és prejudikál. Nem volt ez másképp egy tavaly tavaszi kaposvári „rabszolga-história” esetében sem. Ez az ügy azon kevesek egyike (tavaly két ilyen volt még), amelyben vádat emelt az ügyészség. 2010. április 22-án Kaposváron előzetes letartóztatásba helyezett a bíróság egy 35 éves férfit, H. Zsoltot, az élettársát, B. Anitát és az apját (H. Andrást), akik a gyanú szerint éveken át fogva tartottak, bántalmaztak, dolgoztattak embereket. A rendőrség két nappal korábban, hajnalban csapott le a Cseri úti házra, ahol egy sufniban embertelen körülmények között tartottak akkor két férfit. Kemény Gábor alezredes, városi kapitányságvezető pár nappal később arról tájékoztatott, hogy több mint egy éve nyomoztak az ügyben. - Csak lépésenként tudtunk előrehaladni, a fogvatartók és a fogvatartottak közt ugyanis az úgynevezett Stockholm-szindróma, vagyis érzelmi függés, félelmen alapuló kapcsolat alakult ki. Az eddigi adatok szerint hétnyolc áldozatról lehet szó. Egyebek mellett azzal fenyegették a nekik kiszolgáltatottakat, ha meg mernek szökni, megölik őket - mesélte akkor a kaposvári rendőrkapitány. Megpróbáltam utánajárni, mi van az első pillanatra valóban sokkoló hír mögött. Most is, mint annyiszor, kiderült, semmi sem egészen az, aminek látszik. De mielőtt meghallgatnánk az érdekeltek verzióját, elevenítsük fel a tavaly április 20-i kommandós rajtaütés részleteit. Ott, ahol a Kaposvárról kivezető Cseri út nagy kanyart ír le, már messziről jól látszik H.-ék élénkpiros családi háza. Mellette szürke, viharvert, úgynevezett és (csökkent értékű) lakások tömbje található az egyik oldalon, míg a másikon kőhajításnyira az idősek szociális otthona. Mögötte a lejtős udvar végében falusi istállókra emlékeztető lelakatolt fészerek sorjáznak. Az utca felől nem látszik, hogy a családi házhoz egy mediterrán stílusú, nagy verandás, többszobás építményt toldottak. - Hajnalban jöttek, négy óra körül. Nagy durranásra ébredtem - elevenítette föl a csuklyás rendőrök tavaly április végi akcióját egy terebélyes asszonyság, H. Andrásné, a letartóztatott Zsolt édesanyja. - Kiabáltam, ki az, betörők? Ha rendőrök, megadjuk magunkat... A fiam is kiszólt, hogy kinyitja az ajtót, lefekszik az előszobában, csak ne törjenek be. De már bent is voltak. Mind a két ajtót berobbantották. Üvöltöztek, fegyvert tartottak a fölriadt, reszkető gyerekek, a 12 éves fiú és a 14 éves lány fejéhez is. Nem vagyunk mi bűnözők, a férjemmel harminc évet dolgoztunk, nyugdíjunk van. A tanácsi lakásunkat adtuk el, abból meg OTP-kölcsönből vettük ezt a házat. Amikor a cégünk megszűnt a kilencvenes években, végkielégítést kaptunk, abból kezdtünk el diófával kereskedni. Ebből épült tovább a ház, tartunk hízókat is. Kint a tanyán most is vannak lovak. A Sonline.hu hírportálon a kivétel nélkül cigányellenes kommentelők sem értik, hogy miért éppen akkor fogták le a feltételezett csicskáztatókat. „Tisztelt rendőrség, mi volt az a tény, ami nem verte ki a szemüket eddig?! H. Zs. kérkedett is ezzel mindenhol. Nagy nevekkel védte magát, s ez volt az akadályozó tényező? Bontásokat vállalt, s mellette besúgó volt nem pont a rendőrségen, hanem kicsit feljebb. Lehet, eddig volt rá szükség? (...) Persze ennek van feje is, de azt még nem szeretnék elfogni? Igazából ott van az ok és a folytonossága ennek az ügynek. Szekszárdon volt a megbízója ennek az »úriembernek«. Esetleg ott is körülnézhetnek...” - fogalmaz a jól értesült kommentelő. (Kaposvár rendőrkapitánya: Nem volt az informátorunk, bár kétségtelen, H. Zsolt mindenkinek azt mondta, hogy rendőrök a barátai, és segít nekik. Ez azonban nem volt igaz. Ezzel is sakkban tartotta a sértetteket, ezért nem mertek hozzánk fordulni. - Az egész kommandós cécóra nem volt semmi szükség, hiszen a fiam egy másik ügyben előző nap délután bent járt a rendőrségen, akkor lefoghatták volna, ha akarják - mondta H. Zsolt édesanyja. A rendőrségi videót visszanézve a laikus számára eltúlzottnak tűnik a kommandós attak. Az pedig egyenesen abszurd, hogy az állítólagos rabszolgatartók mellett azt a két férfit és egy nőt is bilincsben vitték el a rendőrök, akiknek a meg-és felszabadítására érkeztek hajnalok hajnalán. - Kikaptak az ágyból, odavertek a földhöz, a kapitányságon meg mindenféle rabszolgának elmondtak. Azt akarták, hogy mondjam, ostorral ütnek, vernek. Lát rajtam verésnyomot? - húzta fel méltatlankodva előbb a hátán, aztán elöl is cipzáras szabadidőfelsőjét az 56 éves Sz. Lajos. - Engem még az öreg H., az András bácsi fogadott be 1980-ban, amikor meghaltak a szüleim, és egyedül maradtam. A rendőrségen megfenyegettek, hogy odabasznak a falhoz, kanállal kell levakarni, ha nem mondom meg, mit csináltak velem. Ha nem ismerem el, hogy ingyen dolgoztattak. Én is ugyanúgy jártam. Kaptam két pofont, amikor nem mondtam azt, hogy fogva vagyunk tartva itt, a rendőrök lerabszolgáztak, izé... - akadt meg a hebegésben az Sz. Lajos mellett laza vigyázzban feszengő fiatalabbik „családtag”, aztán ő is húzta volna fel az ingét, mint a társa. - Na, mondd el nyugodtan, mi volt - nógatta H.-né a magát negyvenévesnek mondó, D. Attilaként bemutatkozó kancsal férfit. - Négy éve lakok itten - pislogott zavartan, egyszer rám, másszor a megbicsakló mondatokat helyette befejező, őt olykor kijavító, kiegészítő Horváthnéra. - Én akkor a rabszolgák megyek el innen, amikor akarok, nem vagyok korlátozva - folytatta Attila. - Mi egy család vagyunk... Nem sokat fizetett nekünk a Teglovics, de mindig van mit ennünk, és pénzt is kapunk. - Tudja, a kaposvári Donnerban bontottunk, a Zsolti vitt bennünket kocsival meg a Teglovicsot is, mert az volt az alvállalkozó. A Zsolti ugyanúgy melózott, mint mi, mindig kiosztotta a bérünket. Tulajdonképpen ő volt a főnök, ő mondta meg a többieknek is, mit hogyan kell csinálni - bizonygatta Lajos. H.-né, akit mindenki Zsuzsa mamának hívott, kiszólította a házból az Ofélia-tekintetű Esztikét is. A nagymama szerint a 41 éves, gerincferdüléses nő fölött a gondnokságot fia merő sajnálatból vállalta el. (Az egyik Cseri úti boltban viszont tudni vélték, hogy az emberbarátot Esztike öröksége hívta elő H. Zsoltból.) - Igen, engem is megbilincseltek - mosolygott a szelíd teremtés. A házhoz toldott verandás épületrész felé vettük az irányt. Lajos és Attila ablak nélküli kis szobájának a berendezése két összetolt gyerekkeverőből és két mini-éjjeliszekrényből áll. Lajos és Gábor Horváthné unszolására kitárta éjjeliszekrényének ajtaját, mutatta ki-ki a ruhatárát: néhány ing, pulóver, elférnének egy közepes nejlonszatyorban. Mikor mondtam nekik, nem hiszem el, hogy ők itt laknak, hiszen az ágyon se nagyon férnek el ketten, a két férfi vigyorogva egymás mellé feküdt, bizonyítva, hogy igenis kényelmes itt az alvás. - Lajos és Attila be lettek tanítva, meg félnek is, ők sem mernek Zsolt ellen vallani. Ahogy a többiek se - magyarázza idén januárban T. József, akit Kaposvárról egy másik dunántúli város hajléktalanszállására menekített a rendőrség. A lakhelyéhez közeli presszóban ültünk le beszélgetni. Ő a 2011 februárjában indult per koronatanúja, az egyetlen, aki később a bíróság előtt is fenntartotta rendőrségi, a H. családra nézve terhelő vallomását. (Más kérdés, hogy a bírósági tárgyalás szünetében, akárcsak a többi védett tanú, akik kérték a bíróságot, hogy meghallgatásukon a vádlottak ne lehessenek jelen, a bíróság büféjében együtt kávézott, társalgóit a H. család szabadlábon lévő tagjaival. Az ugyancsak a helyiségben tartózkodó ügyésznő szólt rájuk, hogy ne beszélgessenek már.) T. József még Lajossal és Attilával is szót váltott, akik a bíróság előtt szinte szóról szóra azt mondták el, amit tavaly áprilisban nekem. Na jó, a rendőrségi pofonokat most nem hozták szóba. A negyvenes éveit taposó, borostás, gyűrött arcú T. József, akinek kőműves a szakmája, csak mosolyog, amikor kérdezem tőle, hogy tényleg ő volt a főnök, vagy ahogy két egykori Cseri úti sorstársa nevezte, az alvállalkozó. Én a főnök? Viccelsz? Miféle főnök voltam én, ha egy fillért nem kaptam soha a Zsoltitól! Pedig öt évig dolgoztam neki. A munkaügyi központ előtt szólított le, napi 3500 Ft-ot ígért, meg szállást. Ez még 2006-ban volt, amikor menni akartam, mindig azt mondta, még ezt a munkát befejezzük, aztán kifizetlek, és mehetsz. De folyton halogatta, én mentem volna, de ott ragadtam. Épületet bontottunk, téglát pucoltunk, építettünk istállókat is. Én falaztam a verandás hátsó épületet, ahol állítólag Lajos és Attila lakott, amit neked mutattak... Nem laktak azok ott egy percig se. Amikor mondom neki, hogy a H. Zsolt cégének, amelynek a neve ráadásul az ő vezetéknevének az elejével kezdődik, mégiscsak ő volt a cégbírósági bejegyzés szerint az ügyvezetője, így válaszol: Papíron én voltam, meg olyankor, amikor készpénzt kellett felvenni a bankban, de Anitánál volt a bankkártyám. Meghatalmazást adtam nekik. Önként, de nem volt más választásom. Azt a káeftét a Zsolti azért alapíttatta az ügyvédjével, hogy szerződéseket tudjon kötni például a kaposvári önkormányzattal, meg másokkal is... Az ügyvéd mondta, hogy legyen az én nevem benne, így lett Tega-Épker a neve a káeftének. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy aláírtam. A Zsolt tárgyalt mindenkivel, a különböző polgármesterekkel, az ügyvéd megírta a szerződéseket, én meg aláírtam. Sokszor a kocsiban vártam meg, kihozta, aláírtam. Hogy miért? Nem tudom, mert a Zsolt mondta, hogy így lesz jó... - Szerinted az ügyvéd tudta a cégalapításkor, hogy te csak stróman vagy? - kérdezem Józseftől, aki piros-kék pufidzsekijét a fűtött helyiségben is magán tartja. - Hát hogy a fenébe ne tudta volna. Évek óta ő volt az ügyvédje. Meg a polgármesterek is tudták, azért tárgyaltak mindig vele. Mindenki abban volt, hogy ez a H. Zsolt cége. A munkaügyi központban is volt Zsoltinak embere, meg a hajléktalanszállón is, akik leadták neki a drótot, ha akadtak csicskának való palimadarak, akik robizni is tudnak - válaszolta. A vádirat szerint az ügyvédnek nem volt tudomása arról, hogy T. Józsefnek érdemben semmi köze „saját” káeftéjéhez. Az ügyvédet a bíróság sem tartotta szükségesnek meghallgatni. Tudod, hogy van ez, holló a hollónak... Meg aztán örült a rendőrség és az ügyészség, hogy a csicskáztatók bevarrásához össze tudták szedni a muníciót, az ügyvéd bűnrészességét, ami pedig szerintem megáll, bizonyítani ez esetben szinte lehetetlen - magyarázza egy a cigányperekben gyakorta közreműködő jogvédő ügyvéd barátom. - Az öt év alatt soha nem próbáltál megszökni? - Nem, csak 2010 februárjában, amikor nem bírtam tovább és leléptem, Kaposmérőről. N. Laci és az Attila megszöktek Istvándiból, ahol egy istállót építettünk. Zsolti utánuk ment, visszahozta és megverte őket. N. Lacinak több bordáját eltörte. Engem is többször megvert, amikor elborult az agya. Eltörte a lábamat is a markoló kanalával, amikor beszorult a lábam kisujja a raklap és a kanál közé. Elvittek a kórházba, de nem mertem szólni, mi történt. Az Sz. Lajos tébékártyájával vittek a kórházba. Egyszer befogatta az ujjamat a satuba az Attilával, és ráparancsolt, hogy vágja le vasfűrésszel. Meg akartak ijeszteni. B. Lászlót is sokszor bántották, kézzel, bottal, ostorral. Zsolt feleségétől, Anitától is kaptunk. - Féltél H. Zsolttól? - Féltem. - Mivel fenyegetett meg? - Azt mondta, eltemettet élve. Az Sz. Lajossal földaraboltatott volna a láncfűrésszel, az haragudott is rám, tuti, megtette volna. - Végig hátul laktál az istálló mellett? - Igen, a patkányosban. Azért hívtuk úgy, mert egyszer a tetőgerendáról az alvó B. Laci fejére esett egy patkány. - Mit ettetek? - Zsíros kenyér jobbára, vacsorára volt csak főtt étel. Zsolt, ha büntetni akart, azt mondta az anyjának, el vannak ezek leves nélkül is. - Elmehettetek volna, ha akartok? - Kimehettünk volna, de úgyis elértek, megtaláltak volna. Szinte szóról szóra ezt mondták, vagyis, hogy elvileg elmehettek volna, ha akarnak, T. József sorstársai is a bíróság előtt. Ugyanakkor - bár a vádlottak nem voltak jelen meghallgatásukkor, viszont családtagjaik a teremben ültek, mi több, mint fentebb írtam, a büfében is győzködték őket - a verésekre, a megfélemlítésekre nem akartak emlékezni. Az 54 éves B. László, akit sofőrként szerződtetett H. Zsolt, de soha egy fillért nem adott neki, például azt mondta, hogy őt nem szándékosan ütötte meg H. Zsolt az ostorral, hanem abba ő szaladt „véletlenül” bele. A bíró figyelmeztette, hogy a rendőrségen mást mondott, de hiába. Mikor a bíróság azt forszírozta, hogy haragszik a H. famíliára a történtek miatt. B. László, akinek akkor is téglát kellett pakolnia, amikor elfekélyesedett lábán a sebet férgek ették, így szólt: Nem, nem haragszók rájuk. Arra a kérdésre pedig, hogy ha hívnák, visszamenne-e hozzájuk, B. kapásból rávágta: Lehet, hogy visszamennék. A védők taktikája is erre épült, vagyis annak bizonyítására, hogy a sértetteket senki sem korlátozta személyi szabadságukban, szabad akaratukból laktak ott, dolgoztak ingyen. - Kényszerítették, lekötözték, bezárták? - kérdezték az ügyvédek a szerencsétlen emberektől, mire a legtöbbször lehajtott fejjel érkezett válasz: nem. - Féltek H. Zsolttól vagy a családtagjaitól? - Nem féltem, kicsit tartottam tőle, de nem féltem - ismételte az egy T. József kivételével mindegyik csicskalétre kárhoztatott. Egyikőjük, a nemzetközi jogosítvánnyal rendelkező korábbi kamionsofőr kikérte magának, hogy ő bárkitől is félt volna. - Irakban dolgoztam évekig, mielőtt itthon az utcára kerültem, ott naponta szembenéztem a halállal. Zsolttal mégis más volt a helyzet, azt mondta, messzire ér el a keze, utolér bennünket bárhol. A rendőrök többször is lemeszeltek, amikor a Transporterrel fuvaroztam a többieket. Mondtam, hogy az Anita kis Suzukijában vannak a papírok, mire ők, oké, mehetnek. Egyszer azért bevittek, bejött a Zsolt is, és előtte mondta, tudjam ám, hogy mit beszélek, mert fölveszi diktafonra. Akkor pofon vágott a Zsolt meg az Anita is, hogy minek mondtam, hol vannak az okmányok. - Elszökhettek volna akár a teherautóval is? - Igen. Persze a szabad távozás csak elvi lehetőségként létezett, hiszen irataikat, így a gépkocsivezetők okmányait is maguknál tartották a Cseri úti „munkáltatók”.Megismerkedtem a nyáron a Déli pályaudvaron egy 67 éves nyugdíjas vájárral, aki siófoki rabtartóitól személyi okmányait, bankkártyáját hátrahagyva szökött meg, és akit a rendőrök állandóan előállítottak, följelentettek, mert nem voltak iratai. Hajéktalanszállóra menni, ahol okmányait elkészíttették volna, nem volt hajlandó, inkább hónapokig a Vérmező égjük bokra alatt aludt. Nem egyszerű szökött „rabszolgának” lenni.) A bérfizetés lebegtetése, és legfőképpen a verés, a kínzás kilátásba helyezése tart vissza még a szökéstől. Az ügyészség a vádlottakat többek közt ötrendbeli, aljas célból, a sértett sanyargatásával és jelentős érdeksérelmet okozva elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntettével, az elsőrendű vádlott H. Zsoltot ezen túlmenően aljas indokból elkövetett testi sértés bűntettével, valamint közokirat-hamisítás vétségével, míg a harmadrendű B. Anitát háromrendbeli, közokirattal visszaélés vétségével és egyrendbeli magánokirat-hamisítás vétségével vádolta meg. Mindannyian tagadták, hogy a terhükre rótt bűncselekményeket elkövették volna, mi több, hangoztatták, hogy ők csak jót tettek, lakást, ételt adtak olyan lecsúszott, utcán élő embereknek, akik képtelenek voltak magukról gondoskodni. - Az otthont adták nekünk, a meleg otthont - mondta izgatottan, kipirult arccal a bíróság előtt Esztike, majd H. Andrásnéra pillantva hadarva tette hozzá: - A Zsolti az nagyon jó gondnokom volt. Engem mindenhova vitt magával a Zsuzsa mama. - Például hova? - érdeklődött a bíró. - Hát vásárolni, meg a plázába, ha volt valami műsor. Aztán sokat voltunk az ügyvédnél is - mutatott Esztike zavartan H. Zsolt védőjére. -Aztán miről beszélgetett magával az ügyvéd úr? - nézett jelentőségteljesen a taláros védőre a kaposvári elsőfokú tanács elnöke. - Hát arról, hogy mit kell majd mondani... Az írás a Független Újságírók Alapítványa támogatásával készült Afrikai rabszolgák behajózását ábrázoló metszet 1881-ből FOTÓ: AFP - ROGER VIOLLET COLLECTION A bérfizetés lebegtetése, és legfőképpen a verés, a kínzás kilátásba helyezése tart vissza még a szökéstől. ítélet Kaposvárott Hír a Nol.hu-n április 19-én: Összesen 9 év börtönbüntetésre ítélte a Kaposvári Városi Bíróság azt a kaposvári családot - apát, fiát és annak élettársát amely több embert rabszolgasorban tartott éveken át. Az ítélet nem jogerős. Horváth Zsolt 36 éves elsőrendű, Horváth András 62 éves másodrendű, valamint Babai Anita 36 éves harmadrendű vádlott 2005 óta 40-60 év közötti elesett, hajléktalan embereket tartott fogva kaposvári családi házuk melléképületében rendkívül rossz körülmények között. Az elsőrendű vádlott által vállalt épületbontási munkákon napi 12-16 órát fizetség nélkül dolgoztatták őket - többeket éveken át -, elvették az irataikat, fenyegették, bántalmazták őket. Az elsőrendű vádlottat személyi szabadság megsértésében, testi sértésben, közokirat-hamisításban és közokirattal visszaélésben, a másod- és a harmadrendű vádlottat a bűncselekmény tevékeny résztvevőiként társtettesként találta bűnösnek a bíróság, ezért a férfit négy év nyolc hónap, élettársát két év négy hónap, az apját két év börtönbüntetésre ítélte. Az elsőrendű vádlott cselekményeinek megítélését súlyosbította, hogy visszaeső - korábban erőszakos cselekmény miatt ítélték el -, és feltételesen, próbaidősen volt szabadlábon. A vádlottak egy éve előzetes letartóztatásban voltak. A vádlottak és védőik enyhítésért, illetve felmentésért fellebbeztek.