Népszabadság, 2011. április (69. évfolyam, 76-100. szám)
2011-04-23 / 95. szám
G 2011. április 23., szombat | Népszabadság 5 Hétvége KENTAURBESZÉD Henry David Thoreau különös ember volt. 1845 tavaszán például kölcsönvett egy fejszét, s egy kalyibát épített magának az erdőben - ahogy erről Walden című esszénaplójában beszámol ahol aztán két éven keresztül remeteként élt együtt a madarakkal és szemlélte a levelek zöldellését és hervadását. Akárcsak a francia Rousseau, kissé kételkedett a haladásban. „Találmányaink csinos játékszerek csupán, amelyek elvonják figyelmünket a komolyabb dolgoktól. Javított eszközök javítatlan célra... Nagy dérrel-dúrral mágneses távírót építünk Mainből Texasba, de hátha Mainnek és Texasnak nincs is semmi fontos közlendője.” Öreges dohogás lenne? Thoreau, amikor ezeket írta, még harmincéves se volt. De tényleg, mi van, ha Main államnak nincs mondanivalója Texas számára? H. D. Thoreau XIX. századi amerikai gondolkodó nevével Amerikában minden iskolás gyerek találkozik, hiszen igenlő tanítása az állampolgári engedetlenségről máig megszívlelendő és éltető eleme a demokráciának. Az államnak az egész világon egyre növekvő, a társadalom életének mind nagyobb és tagoltabb mélységeiig ható tevékenysége csak akkor elfogadható, ha az párosul az azt kontrolláló állampolgári engedetlenség jogával és gyakorlásának lehetőségével. Ezt se belátni, se elfogadni nem könnyű. De maradjunk most csak a szerzőnek a hírekről tett megjegyzésénél. Thoreau ironikus észrevétele, „tettetett naivitása” szimpatikus lehet, de tapasztalhatjuk, az, hogy van-e vagy nincs mondanivalónk, nem oszt és nem szoroz; az információ áradata csillapíthatatlanul növekszik a vágtázó technika jóvoltából. Lehet persze, hogy összekeverjük az információt a kommunikációval. Az informatikusok számára a jelentés irreleváns, az információ tárolása, tömörítése, továbbítása szempontjából a mondanivaló lényegtelen. A kommunikátorok számára viszont a jelentés a fontos. Társadalmi szempontból pedig különösen lényeges az információban foglalt jelentés, az meg kiváltképp, hogy a hipermodern technikai eszközök által közvetített információk miként oszlanak el közöttünk. Egyszerűen szólva: ki és hogyan van informálva. Érdekes vizsgálat eredményét adta hírül a közelmúltban az amerikai Newsweek magazin. Ezer amerikai állampolgárnak tették fel azokat a kérdéseket, amelyeket egyébként a jogilag állampolgárságra érdemesnek tartott bevándorlóknak szoktak feltenni az állampolgári vizsga keretében. Egyszerű kérdések az amerikai történelemről és a politikai rendszer működéséről, a társadalom állapotáról. A válaszolók 38%-a elbukta a tesztet. Eddig nincs ebben semmi különös. Ez alighanem Magyarországon is így lenne, mert nincs olyan egyszerű kérdés, amire ne születnének tömegével kapitálisan hibás válaszok. A „Mit ünnepelünk március 15-én?” kérdésre csőstül jönnek az olyan feleletek, mint a „mohácsi vészt”, vagy „1956 bukását”. Szóval érdekes lenne összevetni a saját tapasztalatainkat az amerikai vizsgálatot végzőkével. A vizsgálat oka és kiindulópontja az volt, hogy demokráciában a politikusoknak számít az állampolgárok szavazata, s a népszerűségi versenytől űzötten adnak is a választók véleményére, legyen szó egy háború indításáról, vagy a költségvetési hiány befoltozásáról. A működő demokratikus állam - s ki vitatná, hogy Amerika az - kellően informált állampolgárokat tételez fel. Olyan ez, mint a piac üdve a gazdaságelméletekben. Mert ha a piaci szereplők kellően és egyenletesen informáltak, akkor a piac csodákra képes. Csakhogy a piacokon mindig bőven akadnak rosszul informáltak - a demokratikus közéletben dettó. Pedig ha szabad a sajtó, a demokratikus nyilvánosságban nincs hiány információkban, s akkor mégis honnan az információ özönében élő amerikaiak között ez a nagy információhiány? A tájékozatlanság egyik oka lehet - vélik az elemzők -, hogy igen bonyolult az amerikai politikai rendszer, nehéz átlátni - de gondoljunk csak a magyar választási rendszerre. Mások az alacsony jövedelműek gyatra iskolázottságában látják annak okát, hogy az amerikai állampolgárok Hol van az informáltság mostanában? Minél inkább közép felé haladunk azonban a politikai spektrumon, tehát az egymáshoz politikailag békés közelségben lévő csoportokhoz, annál hitványabb a tájékozottság, nagy része beleveszik az információk tengerébe - mi pedig gondolhatunk az iskolásaink gyenge szövegértésére, végtelenített vitáinkra a közoktatásról. És amikor azt kérdezték például, miként lehetne a nagy költségvetési lyukakat betömni, a megkérdezettek közül nagy számban úgy vélték, hogy a szövetségi költségvetésben 27%-ról 13%-ra kéne csökkenteni a külföldi segélyeket - holott a valóságban ez egy 1% alatti tétel. Nálunk se lenne meglepetés egy ilyen típusú eredmény az ország állapotának bármely mutatójáról. Elég csak az államapparátusra, azon belül az önkormányzatokra gondolni, hogy ezek csökkentésének demagóg propagandája milyen megtakarítási hiedelmeket kelt állampolgári népességünk körében. Holott releváns összehasonlításokból kitűnhetne, hogy csak kis összegek rövid távú megtakarítása áll szemben hosszabb távú igazgatási és politikai károkkal. De nem ismerjük a megfelelő arányokat, nem vagyunk a kellő információk birtokában. Ám kérdés az is, hogy ki az, aki kellően, s ki az, aki kelletlenül van informálva? Kiderül az elemzésekből, hogy a politikai színkép két végén, tehát az egymással polárisan szembenálló politikai csoportoknál a közügyek tárgyi felfogását tekintve jó az informáltság. Minél inkább közép felé haladunk azonban a politikai spektrumon, tehát az egymáshoz politikailag békés közelségben lévő csoportokhoz, annál hitványabb a tájékozottság, annál inkább hiányzik a döntésekhez a kellő informáltság. Van ebben valami meghökkentő. Hiszen a közügyek demokratikus megoldásánál komoly feltételnek tekintjük a konszenzuális megközelítést, a viszonylagos harmóniához szükséges kompromisszumkészséget, azt, hogy a társadalom ne bomoljon egymással ellenségesen szembenállókra. Erre kiderül, hogy a békés közép, a hallgatag, nem veszekedős többség nem is tudja, miről van szó - és jórészt nem is érdeklődik iránta. Mindenesetre, ha jók az adatok, s helyesek az ebből levont következtetések, akkor azzal szembesülünk, hogy Amerikában a szélsőségesen egymásra fenekedő, a politikai békétlenség tüzére minduntalan olajat loccsintó csoportok a társadalom fontos kérdéseiről viszonylag jól informáltak, a tágas centrum viszont az iskolázatlanság és a közömbösség miatt e szempontból inkább a nem tudás politikai lelőhelye. Csak nem így van nálunk is!? Csak nem arról van szó a nagy nemzeti konzultációzás közepette, hogy a meghivatkozott békés többség nem is tudja, mi történik valójában? OMBÁR CSABA V TÁJLEÍRÁS Alföldi domb ÁMOS MIKLÓS j abban azon kapom magam, hogy a szépirodalomban látott (olvasott) tájak elevenebbek az emlékezetemben, mint azok, amelyeket saját szemmel írtam az agyamba. Így volt ez tíz-húsz-ötven évvel ezelőtt is? Nem. Mi történt? Ha már az ember elegendő szirtet, völgyet, élővizet látott, megtelik velük, többé nem olyan fogékony a további természetszeletek befogadására? Avagy (tovább) romlott köröttem a világ, s egyre kevesebb darabja maradt, amelyben ne fedeznék föl bántó részleteket? Azért ha rászánnám magam, s megnézném egyszer a Kilimandzsáró porcukor süvegét, az Amazonas dekoltázsát, a tengerpartot a columbiai Baranquillánál, a tajgák végtelen árvaságát, satöbbi, vélhetőleg elvarázsolódnék. Minden példa árulkodó. Azt, hogy miért épp ezek jutnak eszembe kapásból, írók nevével indokolhatom. Olyanokéval, akik számomra szinte egész földrészeket fémjeleznek. Tájaikat éppúgy szeretem vagy gyűlölöm (néha egyszerre), ahogyan ők. Ahány táj, annyi író, és viszont. Sajátságos, hogy a szóban forgó területek olykor kevésbé vannak oda krónikásaikért. Macondóban nem rajonganak Gabriel García Márquezért, pedig a település nevét GGM leghíresebb regénye nyomán kapta. A megírt táj lakói olykor magukra ismernek, és nem örülnek, olykor nem, s akkor sem örülnek. A helyszín nehezebben adja oda magát, mint némely nő, ám néha szintúgy haragszik arra, aki átölelte. Az idő az ily sebeket is begyógyítja. Többé-kevésbé. Midőn a bűnbe esett szerző már képes arra, hogy hasznot hajtson falujának (megyéjének, országának), az árfolyama emelkedhet, egészen addig míg végül országos szimbólummá nemesedik. Ennek legbiztosabb jele, ha adott városban módszeresen szinte mindent róla neveznek el, utcától szállodáig. Ilyen alapon állapítja meg a feledhetetlen Jorge Luis Borges (aki sosem remélte, hogy eme sorsra jut, s mégis): minden nép kiválaszt magának egy írót, aki az egész világon képviseli. Ám ezek a fémjelírók általában kevéssé jellemzőek országukra. Anglia védjegye vitathatatlanul Shakespeare, noha az ő irálya inkább a szertelen áradás, mint a szűkszavú visszafogottság, mellyel az angolokat szokás körvonalazni. (Példamondat: „Attól tartok, beborul.”) Németország vezérlő csillaga Goethe, pedig ő nem katonás, nem pedáns, és a haza ügyei alig foglalkoztatják. Franciaország írójelképe Victor Hugo, noha az ő tűzforrósága és monumentális díszletei szinte idegenek a franciák hideg játékosságától. Az olaszok szimbóluma Dante, ámbár a pokol bugyrainak látomása távol áll a tálcán dalra fakadós alaphangtól. A spanyoloké Cervantes, pedig ő túl humoros és toleráns a zord hispán szellemhez képest, arrafelé szinte minden szerelmes versben fölbukkan a halál, a közgondolatok hátterében fölsejlik az inkvizíció árnya. E sorozat végén el kell jutnunk Magyarországra. Ki a mi zászlónk? Petőfi, ugyebár. Pedig ránk aligha jellemző az ő könnyedsége, kamaszos humora, bátorságnak tekinthető hebehurgyasága. Talán csak egy törpe kisebbség akar elesni közülünk a harcmezőn, s még ritkább az olyan magyar férfitárs, aki özvegye fátylát kéri sírjára sötét lobogóul. Valljuk be, mi sokkal inkább hasonlítunk Móricz Zsigára, javíthatatlan tervszövögetők volnánk, pénzéhesek és -szórók. Mellesleg túlsúlyosak is. Petőfiségünk régóta átment az európai köztudatba. Az egyik nagy mesemondó Grimm, a Jakob, kijelentette: a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése lehetővé tenné, hogy a matematika nyelve legyen. A Grimmek Petőfi Sándort a világirodalom öt legnagyobb egyénisége közé sorolták, Homérosz, Dante, Shakespeare és Goethe mellé. Azért ez melengetheti a keblünket, akkor is, ha mi kevéssé ütünk Sándorra. Nem olyan fémjelet választunk, amilyenek vagyunk, hanem amilyenek lenni szeretnénk. Ezen az alapon Petőfi úgy kell az elpuhult (és elöregedett) magyar lakosságnak, mint egy falat kenyér. A legalább Petőfinek szép Alföldet a költő szemeivel én is csodálatosnak, végtelennek és kiszámíthatatlannak látom. Autóm ablakából sivárnak és elhanyagoltnak. Ott felnövekedettől hallom, arrafelé nem lehet szánkózni, csak húzgálhatták egymást gyerekkorában, csekély lelkesedéssel. Ma délelőtt meredek domboldalon sétáltunk a fiaimmal. Virító tájban. Már csak az a kérdés, hol lehetne olvasni róla.