Népszabadság, 2011. június (69. évfolyam, 127-151. szám)

2011-06-11 / 136. szám

6 Népszabadság­­ 2011. június 11., szombat Hétvége 2011. június 11., szombat | Népszabadság 7 Hétvége ÓNODY-MOLNÁR DÓRA M­iközben sokan az embe­ri kapcsolatok leépülésétől, a közösségi élmények meg­szűnésétől tartanak, a tár­sasjátékok reneszánszukat élik­ Magyarországon is. Az is lehet persze, hogy ez az újjászületés ép­pen mindennapjaink súlyos problémáira válasz, a játék ugyanis segít feloldani a szo­rongást, miközben hozzásegít egy teljesebb élethez. Egy budapesti helyiségben szer­da esténként összegyűlnek a társasjátékok szerelmesei. Felnőttek, akik a játékot szel­lemi kalandnak tekintik, s mindegy, ki ül az asztal mellé, ismerős vagy ismeretlen, leját­szanak néhány partit. Mintha egy másik vi­lágban lennénk, egy Harry Potter-féle elva­rázsolt boltban, ahol a polcokon legalább hétszázféle társasjáték sorakozik, megan­­­nyi színes titok. A Gémklub Ráday utcai üz­lete jobban hasonlít egy könyvtárra, mint játékáruházra. Nem véletlenül, a klub ala­pítója szerint a társasjáték interaktív iro­dalmi alkotás. Világunkban persze a szelle­mi alkotás, így a játék is piaci termék, amit eladhatóvá kell tenni. Ah­hoz, hogy egy já­tékot legyártsanak, a fejlesztőnek pénzt, ki­adót, szerkesztőt kell találnia­­ és akár a filmkészítésben: az eredeti ötlet sokat mó­dosul a végére. De mitől jó a jó játék? Csak ízlés kérdé­se volna, vagy vannak objektív szempontok is? A klubalapító szerint a játék akkor jó, ha kevés szabály uralja, mégis sokoldalú. Má­sok inkább azt hangsúlyozzák, hogy a já­ték olyan, mint a krimi: csak akkor jó, ha a legvégén dől el, ki a győztes. Vannak, akik azt mondják, a jó játékban nem lehet sze­repe a szerencsének, csak a stratégiának. Aczél Zoltán a családoknak olyan játéko­kat ajánl, melyekben a szerencséből is van egy kicsi. Azt mondja, „a szerencse olyan a jó játékban, mint a fűszerezés: nem szabad túlsózni, de egy csipetnyi biztosan kell be­le”. A társasjáték - vallják a szakmabeliek - a kultúra része. Közösségépítő és közösség­­formáló ereje van. A szabályok mindenki­re egyformán vonatkoznak, a vesztesnek el kell viselnie a vereséget, a való világ „nyer­tes-vesztes” emberi játszmái azonban leg­feljebb leképződnek, így maga a játék se­gít kezelni az agressziót és a szorongást. Hogy ez mennyire így van, azt akár Német­országgal lehetne illusztrálni: a sablon su­gallta komoly, kimért, szögletes német ka­rakter már bizonyosan a múlté. A legtöbb felnőtt Németországban játszik, Németor­szág a világ társasjáték-kultúrájának központja. A magas színvonalú já­tékot german game-nek, vagyis né­met játéknak hívják az Egyesült Ál­lamokban, Európában, ahol a néme­tek után egyre több ország hasonlóan jó stratégiai játékokat készít, ugyanezek­nek a játékoknak a megnevezése Euroga­­me. A legnevesebb nemzetközi elismerést, az Év játéka (Spiel des Jahres) díjat is Né­metországban adják át már 1979 óta. Van­nak, akik ezt a jelenséget azzal magyaráz­zák, hogy a németek a játékot hívták segít­ségül ahhoz, hogy kikerüljenek a II. világ­háború morális szakadékából. Kijátszották magukból a borzalmakat. Este hét óra. Ilyenkor általában már húsz-huszonöt ember játszik, hat asztal- Dobsz, adsz, veszel nál. A figyelmet csak a pizzafutár zavar­ja meg olykor. Az egyik körben ötfős csa­pat tesztel egy új játékot. A megrendelő ki­léte titok, csak annyi derül ki, hogy a játé­kon keresztül a fogyasztói szokásokat sze­retné tudatosabbá tenni. Próbajátékra in­vitálnak. Nem könnyű belekezdeni. Először föl kell oldódnia a szorongásnak: mi lesz, ha kiderül, hogy az ember nem számol túl gyorsan, vagy a műveltsége hiányos, eset­leg nem eléggé kreatív. Dobsz, adsz, veszel, licitálsz. Idő kérdése az egész, a szorongás lassan feloldódik, valaki fölnevet, a végén az is, aki a legutolsó helyre szorult. A já­ték átvette a hatalmat. Aztán mindenki el­mondja az észrevételeit: „sok az üresjárat azoknak, akik épp nincsenek soron” „szá­zas számrendszerben kell számolni, már­pedig a megrendelő azt szeretné, hogy hét­éves kortól ajánlható legyen”, „túl sok mú­lik a szerencsén, kevés a játékoson”. A meg­jegyzéseket feljegyzik. A boltban háromféle játékcsoport van. Az egy- és kétszemélyes absztrakt játékok polcán ott az összes klasszikus: a sakk, a mahjong, a dáma. A tematikus játékok polcain mindenféle különlegesség találha­tó: van itt játék a skót legelők birkafarmjai­ról, a világűrről, a történelmi helyszínek­ről. Van társasjáték a holland forradalom­ról, az evangélikus-katolikus vallásháború­ról és az elnöki székért folytatott Obama- McCain-küzdelemről is. A leggazdagabb játékcsoport mégsem ez, hanem a gyere­keké.­­ Gyerekjátékokat fejleszteni nem könnyű - mondja Aczél Zoltán. Valami „csak­ ötletet” kell kitalálni, ami a felnőtte­ket is a játékba vonzza. Eközben úgy kell felépíteni a sztorit, hogy a felnőttnek ne le­gyen túl unalmas, a gyereknek pedig legyen esélye nyerni. A Gémklub munkatársai több mint húsz éve szerveznek játékklubokat. Nemzetközi játékvásárokra járnak, nézelődnek, kipró­bálnak, vesznek - ez maga is olyan, mint a társasjáték, a végén eldől, hogy nyernek vagy veszítenek-e. Ma már ugyanis öt-hat jelentős magyarországi kiadó versenyez egymással. A Gémklub azonban nemcsak kiadói tevékenységgel foglalkozik, hanem játékfejlesztéssel is. Ebben a műhelyben készült az első olyan magyar társasjáték, mely a nemzetközi piacon megjelent Kry­sis címmel. A Krysis konfrontatív straté­giai társasjáték, mely viccesen modellezi a világgazdasági válság kitörésének okait: egymást kell kirabolni. A győzelem csak a gátlástalanságon és a jó logisztikán múlik. Az nyer, aki a legjobb rablási stratégiát épí­ti fel. Arra a kérdésre, hogy a számítógépes játékok konkurenciát jelentenek-e az „off­line” társasjátékoknak, Aczél nemleges vá­laszt adott. Szerinte a számítógép nem kon­kurenciája a hagyományos társasjátékok­nak, inkább kiegészítője. Egyes termékek sztorija sokszor éppen televíziós sorozatok­ra vagy számítógépes játékokra épül. Egri János, ma is aktív jégkorong­­játékos, televíziós kvízműsorok ve­zetőjeként vált ismertté egykoron. Kérdezz, felelek, Aki mer, az nyer, Melyiket a 3 közül?, Négy kerékkel okosan, Lehet egy kérdéssel több?, Elmebajnokság, Játék a betűkkel - valamennyi televíziós játék az ő nevé­hez fűződik. Maga is talált ki játékokat, ezek egyike volt például a Szereted az ál­latokat? című ismeretterjesztő társasjáték, amelynek elkészítéséhez Persányi Miklós, az állatkert igazgatója elérhetővé tette az állatkert fotóarchívumát. Készített anya­nyelvi oktató és műveltségi társasokat is. 2003-ban egy nemzetközi szervezet felké­résére megrendezte a magyar Monopoly­­bajnokságot. Ennek első három helyezett­je vett részt a Monopoly-világbajnokságon, amelyen 17 ország indult. A magyarok let­tek az elsők.­­ Van kulturális gyökere a játék szere­­tetének. Volt egy Neumann Jánosunk, van egy Rubik Ernőnk, van három Polgár-lá­nyunk. Szerintem a magyaroknak eleve van érzékük a játékhoz - mondja Egri Já­nos, hozzátéve­­, a Monopolyban nagyon sok múlik a szerencsén is. Vagyis, vonhat­nánk le a következtetést, még ha ezzel so­kan vitatkoznak is, a magyar, lám, szeren­csés nemzet. Egri János szerint egyébként nem probléma a szerencsefaktor, hiszen az teszi izgalmassá az anyagi gon­­dolkodást modellező játékot. Ő még a Ki nevet a végén?-t sem tartja tisztán szerencsejátéknak. A játékosnak ugyanis folyamato­san döntenie kell, milyen módsze­rekkel akar nyerni: beviszi-e a bábu­it a védett mezőkre, vagy inkább kiüti a többit? Egri János 2003-ban felhagyott a saját fejlesztésű játékok forgalma­zásával. Hogy miért? Az ok prózai: tíz­húszezer példányban kell legyártatni egy játékot ahhoz, hogy legalább veszteség ne keletkezzen. Itt van például rögtön a nagy sikerű Kérdezz-felelek társasjáték. Csak a kérdéseket tartalmazó kártyákat tartó műanyag „bélés” előállítása sok tízezer fo­rint. És mivel ezek a játékok ma már nin­csenek képernyőn, eladni is sokkal nehe­zebb őket. Szerinte a piac is nagyon meg­változott az elmúlt húsz évben, és ahogy a televízióban sincsenek magyar fejlesztésű kvízek, így a társasjátékok közül is a kül­földről érkezett termékeknek van elsöprő sikerük.­­ Magyar játék csak akkor tud megma­radni a piacon, ha tőkeerős vállalkozás áll mögötte. A kereskedelmi üzletláncok na­gyon kemény feltételeket szabnak a játék­­forgalmazóknak. Aláíratnak velük egy úgy­nevezett shotgun szerződést, ami azt jelen­ti, hogy például karácsony előtt átvesznek 50 konténer társasjátékot, aztán ha vala­mennyi megmarad az ünnepek után, azo­kat a forgalmazónak vissza kell vennie. A Szondi utcai Szellemlovas játékbolt­ban bővülő társasjátékpiacról beszélnek, de ők is elismerik, hogy a keresett termékeik valóban nem magyar fejlesztésűek. Bokor Péter üzletvezető, aki nemcsak szenvedélyes játékos, hanem játékgyűjtő is, azt mondja: manapság már nagyon nehéz dolguk van a fejlesztőknek, nehéz ugyanis újdonság­gal, egyedi ötlettel előállni. A Szellemlovas­ból kölcsönözni is lehet: a játékokról otthon is meg lehet győződni, hogy mennyire szó­­rakoztatóak. Leginkább amerikai és euró­pai játékokat tartanak. - Az európai játé­koknál a gondolkodáson van a hangsúly, az amerikaiaknál sokkal nagyobb szerepe van a szerencsének - mondja, hozzátéve, hogy a hírlevelükkel megszólított hétezer ho­mo ludens érdeklődése megoszlik az euró­pai és az amerikai játékok között. Az Egye­sült Államoknak nagy szerepjátékos-kultú­rája van, a társasjátékaik nagy része fanta­sy, sci-fi témakörben készül. Bokor Péter szerint Magyarországra a kétezres évek közepén robbant be a tár­sasjáték-kultúra, a Catan telepesei (egy gazdasági játék, nyersanyagokat kell gyűj­teni, városokat felhúzni) volt az első iga­zi nagy stratégiai társasjátéksiker. A más­fél órán át tartó játék négy embert folyama­tosan leköt.­­ A folyamatosan nagy hang­súly van, mert több társasnak is gyengéje, hogy amíg az egyik cselekszik, addig a má­sik unatkozik. A Catanban rengeteg közös cselekvés van: licitálás, cserélgetés, üzletel­­getés. Van például egy Twilight Imperium nevű játék, ennek az a lényege, hogy a vi­lágűrben kell terjeszkedni, kereskedéssel és háborúzással hatalmat építeni. Csak a sza­bálykönyve 48 oldalas. Annyira bonyolult cselekvések vannak benne, hogy 45 percet kellett várnom, mire egy kör lement, és új­ra én jöttem. Egy játék négy-hat óráig tart,­­ de sokaknak bejön ez a tempó. Hozzáte­­­­szi: vannak olyan játékok is, amelyekben nem egy­más ellen küzdünk, hanem a társaságnak együtt kell küzdenie valami veszély ellen. Ilyen le­­het például egy „csillagkö­zi zi romboló”, amelyet az em­­­­beriség megsemmisítésére hoztak létre egy idegen ci­vilizációban. A játék elején ki kell osztani a szerepeket, az em­beriségért küzdők között robotké­mek titokban ármánykodnak. Ez igazi csa­patépítő játék, percek alatt kell közösen ki­találni, egy-egy feladat milyen megoldáso­kat igényel. A több órán keresztül játszható, nagy, epikus „művek” pandanjai az egyszerűbb kártyajátékok. Na, nem a Fekete Péter, ha­nem például az Aranyásók nevű, ami egy zseniális ötleten alapuló játék.­­ Ez a pak­li egy 8-10 fős társaságot teljesen leköt. Tit­kos szerepek vannak benne, nem tudjuk, ki kihez tartozik, vagyis ki aranyásó, illet­ve kik az aranyásást megakadályozni akaró szabotőrök. A játékidő előrehaladtával az egymáshoz való viszonyokból, blöffökből, konspirációkból lassan mindez kiderül. A tapasztalatok szerint ezt a játékot végigmu­latják az emberek - magyarázza Bokor Pé­ter. Hasonlóan könnyed és vidám kártyajá­ték Aczél szerint a Bang, ahol a serif segéd­jei küzdenek a banditák ellen. A csavar eb­ben a különleges csapatjátékban az, hogy a játékosok kezdetben nem tudják, kivel vannak, és ki ellen harcolnak, hanem me­net közben kell kikövetkeztetni. A társasjá­tékguru szerint olyan sokféle jó játék léte­zik, hogy mindenki megtalálja a neki valót.­­ És sohasem késő elkezdeni! Fantasztiku­san gazdag világ tárul fel annak, aki egy-egy nagyszerű játék segítségével újra felfedezi a játék örömét. Amikor a Gémklubból késő este eljöt­tem, még javában folyt a játék. Holott más­nap munka, és akik ott voltak, egyáltalán nem tűntek valamiféle különös szubkultú­ra megszállottjainak. Hétköznapi emberek, akik nem felejtették el a játékot, vagy fel­nőttként találtak rá. Számukra ez nemcsak kikapcsolódás, hanem élmény, az élet fon­tos része. És miközben bíznak a tudásuk­ban, várják, remélik a csipetnyi szerencsét. Mint mi, mindannyian. A diagnózist illetően KÁCSOR ZSOLT A kilencvenes években volt a városban egy hosszú hajú, izmos ember, aki az utcán ál­landóan futott, eltökélt és határozott, sőt szigorú képpel futott, akár reggel volt, akár este, hétköznap vagy hétvége, ezt az embert nem lehetett nem futva látni. Mindig ugyanabban a gyors, egyenle­tes iramban loholt a kinyúlt kék trikójá­ban és a csíkos melegítőalsójában, így hát idővel már nagyon jól ismertem látásból, s meg voltam győződve róla, hogy bolond. Nevettek rajta, s néha beszóltak neki a járókelők, előfordult az is, hogy a parkban ráuszítottak egy kutyát, de ő a kurjantá­­sokra és a heccelésekre nem reagált, rez­zenéstelen tekintettel rohant tovább. Nem nézett soha senkire, hanem a te­kintetét mereven előreszegezte, s mintha az lett volna az arcára írva, hogy ő nem egyszerűen csak edz, nem a testét tart­ja formában, s nem is jókedvűen, öröm­ből és fölszabadultan fut, hanem valami­re készül. Biztosan egy emberpróbáló, ve­szélyes és nem mindennapi akciót tervez, amelynek sikeres végrehajtása nem az ő diadalát, hanem a mi vereségünket jelen­ti majd. Amikor azt a bizonyos kutyát ráküld­­ték, akkor sem csinált semmit, pontosab­ban szólva ugyanazt csinálta, amit más­kor: szedte a lábát a park gyöngykaviccsal fölszórt sétányán, s eltűnt a fák között, s nemhogy nem állt meg védekezni, de nem is gyorsított, egykedvűen elnyargalt a ku­tya elől, talán észre sem vette, nem törő­dött ő semmivel. Emlékszem, hogy egy vasárnap, ami­kor a sétálóutcán fagylaltoztunk, s szoká­sa szerint föltűnt ez az ember, s mi szoká­sunk szerint értetlenül bámultuk, anyu­kám egyszerre csak odafordult a nagyma­mámhoz, s azt mondta neki, mintegy ma­gyarázatképpen: - Látja, mama? Ez az ember mindig úgy fut, hogy szalad. Ezen akkor persze nevettünk, micso­da megfogalmazás, hogyan is ne szalad­na, aki fut. Az volt benne a legrosszabb, hogy nem tudtuk, hogy ez a titokzatos ember vajon miért csinálja. Furcsa tűz lobogott a szemében, amit persze a mi hitünk parazsa táplált, abbé­li mély meggyőződésünk, hogy ez az em­ber nem sportoló, hanem őrült. Mi más lehetne, gondoltuk, ha egyszer soha meg nem áll. Ha piros lámpát kapott a keresz­teződésben, szét se nézett, csak átrohant a zebrán, igaz, láttam egyszer megtorpan­ni is, de akkor is emelgette a térdét, majd ide-oda szökdécselt, míg zöldre nem vál­tott a lámpa, s azután nekiiramodott me­gint.Aztán nem láttam éveken át, valahogy kikopott a város életéből, mint egy öreg autó: az egyik nap még ott futkározott kö­zöttünk, másnap meg már nem. Nekem azonban föl sem tűnt, hogy el­tűnt. Akkor vettem észre csak, hogy nem volt velünk, mikor a minap újra meglát­tam. A pszichiátria belső udvarán üldögél­tem, vártam a soromra, s közben a hara­gos fákat nézegettem, ahogy egymást ta­­szigálva nyr­jtózkodnak és kapkodnak le­vegőért, amikor kivágódott ez az ember az üvegajtón egy szál pizsamaalsóban, s fut­ni kezdett a kertben körbe-körbe, egyen­letes tempóban, ahogy szokott. Ahogy ré­gen is futott. A haja megőszült ugyan, de ugyan­olyan hosszan lobogott utána, mint annak idején, s a szemében ugyanaz a tűz lán­golt, mint amit beleláttam régen. Megbabonázva bámultam rá, mint egy halottra, aki a szemem láttára életre kelt, mire a padon megszólalt mellettem egy idős, flegmatikus, alighanem alaposan be­­nyugtatózott bentlakó. - Bolond - s rámutatott a halottra. - Ápolják évek óta, de nem javul. Nahát, néztem az orrunk előtt elroha­nó ember után, hiszen akkor a diagnózist illetően a magyar nyelvnek volt igaza. Ez az ember tényleg úgy futott, hogy szaladt, nekifutásból elszaladt a saját éle­te elől, volt esze, s időben kiszállt a ver­senyből, és mi soha nem fogjuk megtudni már, hogy hová jutott vajon, s hogy milyen messzire juthatott volna, ha annak idején egy helyben marad, mint a gyöngykavi­csok között csikorogva türemkedő fák. FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS Nem csak a tigrisek tudják Mitől éli reneszánszát a társasjátékozás? VALACZKAY GABRIELLA A társasjátékozás gyerekes dolog - ezt a tév­­képzetet cáfolja elmúlt 30 éve szinte összes ténykedésével Aczél Zoltán játékfejlesztő, a Gémklub nevű társasjáték szakhonlap, a Ráday utcai szerdai játékklubok és a város egyik legnagyobb kínálatú társasjátékbolt­jának társalapítój­a. Az egész a Görögdinnye édes levében­­nel kezdődött. Az amerikai hippiszerző, Ri­chard Brautigan csöppet sem szirupos re­gényével, ami kultuszkönyvvé nőtte ki ma­gát a KOSZ-ban, a nyolcvanas évek köze­pén. A Középiskolások Országos Szövet­ségében dekadens kamaszkor szövögette színházi terveit, nyersanyaguk a dinnyeor­szágról szóló „sci-fi” volt, amelyben a nihil­ből következő egyik út az alkoholizmus, a másik pedig a bujkáló tigrisek felkutatása, akik még nem veszítették el csodás képes­ségüket a játékra. Mindebből, valamint saját, világmegvál­tó gondolataikból próbáltak színházat gyúr­ni Aczél Zoltánék, írtak, dramatizáltak, elő­adtak, hulahoppkarikákon ugráltak, de leg­inkább játszottak. Előadás sosem született, de éppúgy, ahogy Brautigan könyvében a dinnyéjéből főzött cukor, kikristályosodott az ő tinédzserbandájukból is valami mara­dandó: az első igazi játékklub.­­ Érettségi környékén a dunaújvárosi Kiscsillag kocs­mában, később egy nívóval feljebb, az Uitz Teremben, majd egy budapesti klubban folytak hajnalig a társasjátékpartik, elein­te a Németországból hazahozott társassal, a díjnyertes Nyúl és a sünnel. Mindez azok­ban az években történt, amikor a hazai já­tékkínálat kimerült a Gazdálkodj okosan!­­ban, a Ki nevet a végén?-típusú „körbeérős” társasokban meg a területfoglalós Rizikó­ban. Behozták aztán a játékvilág Mekkájá­ból, az esseni kiállításról az ősi kínai Mah­­jongot, a nyomozós-detektíves Heimlich & Co.-t, majd a Scottland Yardot, az első nyu­gati szerzeményt, amelynek magyar meg­felelője is született, a Police - meséli Aczél Zoltán. Ő - minden körülménye és adott­FOTÓ: BOCSI KRISZTIÁN sága ellenére - gimnázium után könyvkö­­tőtanoncnak jelentkezett egy váci ferences rendi szerzeteshez, nem pedig egyetemre. Nem sokkal később, amikor az Országos Széchényi Könyvtárban meg Svájcban már hivatásos restaurátorként dolgozott, felcsi­gázta néhány társasjátéktéma. Több német kiadó vásárolta meg fejlesztéseit: többek között a velencei karnevál ihlette Álarcos­bált meg a Tokami nevű térbeli stratégiai és ügyességi játékot. Hazatérve pedig hasonlóan szelíd já­tékőrülteket keresett maga mellé társnak Aczél: a logikai játékok budapesti központ­jának számító Fény utcai Gondolkodó já­tékbolt vezetőjét, Jakab Sándort és a pszi­chológus Ágó Zoltánt. Utóbbi szakem­ber Gémklubjuk indulásánál a szakhon­lap fejlesztéséből vállalt oroszlánrészt, mel­lesleg pedig a társasjátékok szocializációs hatásainak kutatásába fogott. A „nagy ta­lálkozás”, ahogy Aczél nevezi triumvirátu­sukat, többet is hozott az internetes oldal­nál, a rendszeres klubéletnél meg a Ráday utcai játékbirodalomnál. Kialakult például az a gyakorlat, hogy az adott szezon legre­­mekebb társasai már az évenkénti Spiel des Jahres nevű nemzetközi díj kiosztása előtt megjelenjenek nálunk. Aztán egy másik, hogy a hazai játékok dobozán is feltüntes­sék a szerzők nevét. Az ilyen saját szerze­mények között úttörő az Ágó Zoltánnal kö­zösen jegyzett Krysis volt, az első magyar fejlesztés, amelyet a világon mindenfelé, több nyelven árulnak. (Nyilván a 2009-ben kezdődött pénzügyi válságra szatirikusan reagáló sztorija és egyedi grafikái miatt.) Ám hiába a világsiker, pusztán a játék­fejlesztésből megélni ma még a legme­nőbb tervezők sem tudnak. A hazai tár­sasjátékkal foglalkozó cégek tevékenysé­ge is inkább a külföldi licencek megvásár­lására irányul. Az egyik kivétel a most már rendszeresen saját fejlesztéseit kiadó Gém­klub, és akadnak cégek, akik létező játé­kokat parányi módosítással dobnak a ma­gyar piacra. Dolgoznak olyan egyéni szer­zők is, akik termékeiket önerőből vagy egy gyártót megnyerve adják ki. Ilyen Csanádi József és Lovagkor című játéka, amelyet a Manifest kiadó jegyzett. Más vállalkozások, például a Delta Vision, időnként magyarok igényes munkáit, például számítógépes já­tékokat, úgynevezett boardgame-ek és fan­­tasyk hazai verzióit is megjelentetik. Szín­vonalas külföldi játékok forgalmazói közül pedig a Piatnik, a Regio és Gulliver halad az élbolyban. Ki lehet mondani, hogy a társasjátékozás a reneszánszát éli: évente jóval több felnőt­teknek készült vagy úgynevezett családi já­tékot adnak el ezen a terebélyesedő piacon, mint kimondottan gyerekeknek szólót. Aczél Zoltán tapasztalata az, hogy a jó társas az egyik legjobb szocializációs eszköz ritkán találkozó, egymással hűvös viszonyban álló családtagoknak, akiket legfeljebb az éves­rendes nagy ünnepek ültetnek egy asztal köré.­­ Kínossá váló beszélgetéseket képes megmenteni például a 2010-es Év Játéka, a Dixit, amelyben a résztvevőknek szürrea­listafestmény-kártyákra kell asszociálniuk, és időnként egymás fejébe sem árt belelát­niuk. Ez kimondottan családi társas, az a fajta, amely gyakorlatilag bármilyen szin­ten játszható - az asztalnál ülők összetételé­től függően. Az igazi családi játékban az a jó, hogy annak a szülőnek sem kell unatkozni, aki korábban úgy érezte, a békesség érdeké­ben jobb nyerni hagyni a gyerekét. Az elva­rázsolt labirintus című alkotás például több olyan képességet is igényel (memóriát, vi­zuális helyzetfelismerést), amiben a gyere­kek jobbak, így valódi csatákat vívhatnak a szüleikkel. Nem elhanyagolható szempont, hogy közben fejlődnek. A tanulás lehető legtermészetesebb módja a játék - magyarázza a Gémklub­­alapító. Kár, hogy sok gyerek már iskolás kora előtt elfelejti, hogyan kell, akik meg nem, azok felsős korukra cikinek érzik le­ülni társasozni. A szerencse az, hogy akár­csak a tánc vagy a zene, a játszás képessé­ge és igénye is öröktől fogva bennünk van, ezért egy ötletes társas abban a felnőttben is képes szikrát gyújtani, aki évtizedek óta azt hiszi, hogy őt ez az egész nem érdekli. Azt végképp kevesen tudják, hogy ezek­nek a memóriát, térlátást, vizuális képes­ségeket, stratégikus gondolkodást, és sok egyéb készséget fejlesztő társasoknak az ősei komplett filozófiai rendszereknek szá­mítottak. Közülük az egyik legrégebbi a kí­nai go. Az egyiptomi menet győztese az volt, aki a leghamarabb juttatta célba figuráját, az indiai Pachisit pedig az általunk ismert Ki nevet a végén? elődjének lehetne nevez­ni. Amikor a go a kínai taoista szerzetesek celláiból eljutott Japán buddhista kolosto­raiba, 4 nagy goiskola, sőt a XVI. században külön minisztérium is alakult a szigetor­szágban a játék népszerűsítésére és körei­nek szervezésére. Hiszen a gojátékos nem szórakozik, hanem saját belső útját járja, s a tábla fekete-fehér köveinek rendszere természeti jelenségeket, személyiség­­vonásokat, gyakorlatilag az egész univerzumot megjelenítette. A teremtésmodellként is szolgáló ókori társasjátékokhoz képest a maiak kevesebbet markolnak, ta­lán mert az embert, a játékost állít­ják a középpontba. Ám Aczél Zoltán és játékmániás barátai szerint a passzivi­tásra kényszerítő tévé- vagy monitorbámu­láshoz képest ezek a társasjátékozással töl­tött családi és baráti összejövetelek csodát tehetnek. Főleg, ha kiderül, kinek hogyan vág az esze, milyen jó stratégák vagyunk, tudunk-e veszíteni, no meg melyikünké a legrezzenéstelenebb pókerarc! játszva dolgozik: Aczél Zoltán

Next