Népszabadság, 2012. április (70. évfolyam, 78-101. szám)
2012-04-21 / 94. szám
2012. április 21., szombat | Népszabadság 13 Kultúra Könyvfesztivál „Gyönyörű bociszemű asszony” Triesztből Fehérek közt egy közép-európai Varsányi Gyula Másról sem szólt az idei, XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nyitánya, mint a skandináv és finn írókról - sohasem vendégeskedtek nálunk húsznál is többen egyszerre -, no meg az olasz Claudio Magrisról, az egyéni díszvendégről. Azt írtam, Magris olasz? Árnyaljunk: trieszti. Ez a kötődés ugyanis itt, Budapesten mást is jelent. Magyarázatként - Grecsó Krisztián ránk nézve ironikus laudációjából csippentve - én is hadd tegyek utalást József Attilára, ahogy ez a Budapest Nagydíj átadásakor is történt a Millenáris Teátrumban. Magnus személyében „fehérek közt egy közép-európai” jött el ismét. Aki komolyan veszi az Osztrák-Magyar Monarchia múltját, örökségét és az Európa két pólusa közé szorult kisebb nemzetek - nevezzük így: sajátos - sorsát. Aki germanistaként, irodalomtörténészként nemcsak a Habsburg-mítoszok továbbélésével, hanem egyebek között Duna című esszéregényében, melyet a fesztiválra ismét megjelentetett az Európa Kiadó, a folyó valóságos és szimbolikus integráló szerepével is foglalkozik. Az már csak egy furcsa, ám a hazai közéletre jellemző epizód, hogy a Budapest Nagydíjat adományozó főpolgármester távol maradt (noha itthon volt), helyettesét küldte el, így aztán egy teljes percig azon elmélkedett a közönség, hogy lám, tavaly a Per Olov Enquisttel zajlott pódiumbeszélgetésen kritikus mondat is elhangzott a mai Magyarországról, amit akkor a főpolgármester durcásan „tett helyre”, és most biztos nem vállalt hasonló kínos helyzetet. Ha így volt is, a távolmaradás, akárcsak a sértődés, indokolatlan. Magais kimondottan táplálta nemzeti büszkeségünket. Elmondta, hogy irodalmi szempontból hazánk évekig a világra nyíló bejáratot jelentette számára - utalva első magyar fordításban megjelent könyvére, az 1988-ban napvilágot látott A Habsburg-mítosz címűre. (Persze a világhírt nem ez, hanem a Duna-esszé hozta meg.) Amikor az Esterházy Péterrel közös pódiumbeszélgetésen a moderátor Mélyi József firtatta a Közép-Európa fogalom mai jelentését, Magris nyelvi „rágógumit” emlegetett. Szerinte ez a fogalom a XIX. századtól előbb a német-osztrák uralom kifejezője volt, majd a Szovjetunióval szembeni ellenállásé, de kulturális értelemben ma is érvényes. Esterházy azzal egészítette ki, hogy a Közép-Európa-vízió a cseh Milan Kundera és Konrád György írásaiban a nagyhatalmak közötti térség emancipációs mozgalmához tapad, és hagyományokon nyugszik, ám ezekhez a hagyományokhoz - toldotta meg drámaian - „most nem jutunk hozzá, mert már megint Kelet-Európában vagyunk”. A magyar író kétfajta közép-európai látásmódot különböztet meg: az egyik Magrisé, a másik a néhai, magyar-zsidó gyökerekkel bíró szerb Danilo Kisé. Magris olyan tükröt tart elénk, amelyben nem magunkat, hanem legjobb lehetőségeinket látjuk, Kis viszont többet mutat meg a térség brutalitásából - mondta, majd a vendég felé fordult: „Te olasz vagy, Isten gyermeke, más szemmel nézed a világot”. Derült a közönség. Újból kitört a nevetés, mikor Esterházy részletet olvasott föl saját, Dunáról szóló írásából, amelyben „gyönyörű bociszemű asszonyként”, trieszti hölgyként említi Magrist. A vendég helyénvalónak találta a paródiát. Ami a politikai szerepvállalást illeti, Magris (aki egy időben olasz szenátor is volt) nagyon visszafogottan nyilatkozott. Úgy véli, az írók politizálva egyszerű polgárként viselkednek, és egyáltalán nem biztos, hogy jól látják a dolgokat, mindenesetre nincs több joguk beleszólni a politikába, mint bárki másnak. Ehhez Esterházy hozzátette, diktatúrában minden politikába fordul, ahogy nálunk is történt, a rendszerváltás után pedig eleinte még írtak a magyar írók lábjegyzeteket az eseményekhez, ez azonban mostanra megváltozott. „Lábjegyzeteket” a könyvfesztiválon is hallottunk. Katerina Mazetti svéd író kitért arra, sokan aggódnak náluk is a magyarországi média helyzete miatt. Ő azonban nem tudja elképzelni - hangsúlyozta -, hogy korlátozó legyen az a Magyarország, amelynek gyerekkora óta ismerője és szerelmese, és amelynek lakói oly sokáig küzdöttek a szólásszabadságért. Azt a kérdést is föltette: mit kaphatnak az északiaktól a nagy múltú, kultúrájú magyarok? Megválaszolta: Kertész Imre már kapott Nobel-díjat, de hogy ki lehet a következő magyar író, azt maga is keresi. Talán Szabó Magda posztumusz elismerése lenne indokolt - jegyezte meg. Esterházy Péter és Claudio Magris beszélgetett a fesztivál megnyitóján fotó: bácsi Róbert László Országismeret Tata fénye is erősen megkopott Fellner Jakab pillantása Bárkay Tamás Tata megannyi kinccsel kérkedhet, megállapítható ugyanakkor, hogy a városban - tán valami rejtélyes logisztikai anomália miatt - különösen drága az ún. falfesték, így azt csak a legmódosabb épületgazdák engedik meg maguknak (nincsenek sokan), valamint egy festékboltos, aki persze könnyen ugrál. A mozgalmias érzületeket keltő nevű Egység utcából elrugaszkodva vágtam neki első, igazi, tavaszi országismereti túrámnak, egy lakótelepi atmoszférájú passzázson keresztül; különös közeg, egy bírósági végrehajtó cégtáblája a legtetszetősebb szerelvény benne. Az átjáróból állítólag az Ady Endre utca nevű főútvonalra lyukadtam ki, nehéz biztosat mondani, ugyanis a jelek szerint Tatán az ún. utcatábla is borzasztó drága, igen ritkán lehet összeakadni vele, majd az Országgyűlés térre értem, ahol egy csuda szép barokk haranglábat csodálhattam meg. Az 1763-ban emelt műemlék, amelyet óratoronynak is neveznek, egy helyi ácsmester, Eder József munkája, régi metszetek nagyított másolatai láthatók rajta, különlegessége, hogy faszerkezete vasszögek felhasználása nélkül készült, és meghatározott időnként zenél. Harangjátéka bonyolult és szépen szóló. A haranglábbal szemben ugyancsak fatoronnyal szerelt, ugyancsak barokk és úgyszintén védett épület figyelhető meg, a kapucinus templom (1744), amely pedig - egyebek mellett - arról is nevezetes, hogy a városban igen sokat szerepelt és ezért különösen gondosan ápolt emlékű építész, Fellner Jakab is részt vett az építésében még mint pallér. A templomhoz plébánia tartozik, amelynek egy pontján a Phoenix café és restaurant című lokál öregbíti a helyi kávé jó hírét. Pár lépéssel arrébb ugyancsak a barokk uralja a tájat, egy pompás hajdani malom és melléképülete, az együttes ma a Német Nemzetiségi Múzeum otthona. Az intézmény jobb sorsot érdemelne, a házak vakolata és festése erősen hiátusos, a kert egy része pedig olyan botanikai bemutató felület, amely kiválóan bizonyítja, mennyire találó a régi magyar mondás, miszerint „nő, mint a dudva”; a komplexum pompás falazata mentén szépen faragott, régi, német sírkövek láthatók, valamint egy jóval kisebb műgonddal megformázott ötfokú festőlétra. Kisvártatva a híres tatai tónál találtam magam és egy Gombócos, valamint Csavart fagyizó nevű szolgáltatót, pazar kilátás nyílik innen a középkori várra, a Szent Kereszt-templom tornyaira és a Gerecse távoli bérceire. A tó partján sétány húzódik, amelynek egy része pillanatnyilag építési területet határol - a Tópart Tata c. projekt molinóit -, másrészt ez vezet a várhoz, és egyáltalán. A korzó egyik fő attrakciója a szerelemlakatok fala, a másik egy 1956 emlékét őrző kopjafa, amelynek füves környezetét itt-ott küldetésüket betöltött papír zsebkendők tetemei borítják, a harmadik pedig egy rendhagyó áramszekrény, amely a Csokizó nevű kereskedés reklámfelületeként hasznosul a kisvállalkozói és az energiaszolgáltatói szektor összefogásának szívmelengető példázataként. Tata, hajdan és várhatóan hamarosan ismét járási jogú város legnagyobb szenzációja az 1397-1409 között, először a Lackffy család, majd Luxemburgi Zsigmond, utóbb Mátyás király, manapság pedig a Kuny Domokos Múzeum által lakott vár. A múzeum földszintjén először egy remek római és középkori kőtárat volt szerencsém megcsodálni, benne többek között egy Herkulesnek (németül: Herr Kulesch) ajánlott faragványt, rengeteg oltárkövet, egy csavart lábazatos ablakosztót és egy rontott lábazatból kifaragott boltozati bordát, majd kisebb tárgyakat: kerámiákat, olajosüvegeket, ékszereket és bronz lótemetkezési díszeket. Az emeleten a középkori Tatával ismerkedhettem, részben interaktívan, majd a tatai fazekasság emlékeivel, azaz bödönökkel, kantákkal, füles és fületlen köcsögökkel, továbbá köpülőkkel, aztán a helyi főúri élet magas minőségét illusztráló tárlatot járhattam végig, legvégül pedig egy II. századi, magas rangú római katonatiszt szőnyi (Brigetio) házbelsejét borító, gigantikus falfestés megmaradt részletein álmélkodhattam el. A vártól egy ugrás a megint csak barokk Esterházy-kastély, amelyet nem találtam a legjobb kondícióban, több helyütt nemcsak az építészeti stílusról elnevezett színű festék, de a vakolat is hiányzik róla, melléképületei igen randán össze vannak fújkálva, gyengébb idegzetűek jobb is, ha elkerülik. A közelben fellelhető, drámai erejű holokauszt-emlékművel díszített kertben álló egykori zsinagóga viszont remekül néz ki, sajnálatos, hogy a benne elhelyezett görögrómai szobormásolatok kiállítása otttartózkodásomkor nem volt látogatható, pedig sok jót hallottam róla. A Rákóczi út nevű, ugyancsak megrázóan pigmenthiányos közterületen végighaladva a Kossuth térre érkeztem, amelynek sarkán, ott, ahol még Bercsényi utcának hívják, megtekintettem a házat, amelyben Farkasházy Fischer Mór, a herendi porcelángyár alapítója 1799-ben született. Az 1780-as dátumot viselő épület országosan védett, ám a védelem a vakolatra természetesen itt sem terjed ki. A közelben álló, szintén 1780- ból való Mária Immaculata, Schwaiger Antal műve is csúnyán el van hanyagolva, ahogy a közeli II. János Pál Pápa téren álló copf stílusú Szent Kereszt-templom vakolása. A templom sarkán, kőbe szoborva áll Fellenthali Fellner Jakab, aki sokkal inkább az átelleni bor- és pálinkaházra néz, mintsem egyik leghatalmasabb művére - de talán jobb is így neki. A tatai vár a szerző felvétele HIRDETÉS