Népszabadság, 2012. július (70. évfolyam, 153-178. szám)

2012-07-31 / 178. szám

2012. július 31., kedd | Népszabadság 15 Kultúra Megölte Turiddut ZENE Fáy Miklós Parasztbecsület / Bajazzók Szegedi Szabadtéri Színház Mint valami zsarnok, aki meghallot­ta a feje fölött, hogy nyikkant egyet a guillotine, úgy osztott szerepet Kerényi Miklós Gábor Szegedre. Ba­rátok és üzletfelek, tanítványok és ro­konok, amivel csak az a baj, hogy ha nem válnak be, akkor még a jóindula­tot is kétségbe vonja a néző: itt nem ar­ra törekedtek, hogy az adott körülmé­nyek között a lehető legjobb előadást hozzák létre, hanem hogy az adott kö­rülményekbe applikálják a ki tudja, miért választott színpadi művészeket. Hogy érdemes-e ezzel a sanda érzéssel megterhelni az előadást és a nézőket, arra nem kell válaszolni. Hogy az ötlet nem válik be, az a Parasztbecsület nyi­tányba ékelt szerenádja alatt már vi­lágos volt: Dolhai Attila gyenge kán­torokat megidéző óbégatása egyértel­művé tette, hogy nehéz idők következ­nek. Amit egyfelől Dolhai hoz, a sze­mélyes népszerűségét a musical ked­velőinek köréből, és a hangzás mo­dernebb jellegét, azt bőségesen elve­szíti azzal, hogy hangadása nem ope­rai, hogy nem képes egy hangot meg­formálni, hogy nem tiszta az éneklése, hogy az egész szerep zenei szempont­ból teljesen differenciálatlan, így vég­telenül unalmas. Érdekes, hogy ezt körülbelül min­denki hallotta, csak az előadás létreho­zói nem. A mikrofon az esélyegyenlő­ség nagy barátja, különböző hangere­jű énekeseket könnyen lehet azonos di­namikai szintre hozni vele, de énekel­ni senkit sem tanít meg. A Carmen leg­utóbbi gyors címszereplőcseréje után nem okozhatott nagy lelki válságot, ha új tenort alkalmaznak, de vagy elége­dettek voltak Dolhaival (ezt is el tudom képzelni azok után, hogy a piccolo-mű­­vésszel is biztos elégedettek voltak, pe­dig de nehezen találta meg szegény a megfelelő hangokat), vagy a tisztesség volt a nagyobb úr: szegény fiút belerán­gatták, most már ki kell állni mellette. A baj az, hogy szegény asszonyt is bele­rángatták, Frankó Tünde is sok szám­mal nagyobb kabátot viselt Santuzza­­ként, ugyanúgy az erőltetett hangadás­ból fakadó monotónia volt a legjellem­zőbb művészetére. Igazi, súlyos, ideg­­rendszert gyilkoló pillanatokat kellett átélni, mondjuk a Santuzza-Turiddu kettős alatt, és amikor az ember bele­törődne, hogy ez biztos ilyen, meg hogy a hangfalak rémesek, le kellene állni az operajátszással Szegeden, akkor meg­jelent a kettős közepén Mester Viktó­ria, formája lett az éneklésnek, értelme a szavaknak, története a pillanatoknak, és kiderült, hogy nem kellene ennek az előadásnak zenei szempontból ennyire elviselhetetlennek lennie. De az. A rendezés zaklatott, túlságosan magára veszi a szabadtéri kényszert, hogy mindenképpen történnie kell va­laminek, forogni a világnak, szaladgál­ni a statisztériának. A színpadkép bá­nyászvárost mutat, csillék drótkötél­­pályája tagolja a tér felső részét, ahhoz képest, hogy mennyire hangsúlyosan, végeredményben teljesen mellékesen, és a sok futkosásért meg robbantásért azért kár, mert elvesznek közben egé­szen jó ötletek. Alfio a helyi maffiafő­nök, ami sok dolgot tesz érthetővé, pél­dául hogy Lolának nem volt választá­sa, hozzá kellett mennie, míg Turiddu katonáskodott, hogy miért nem megy templomba ő sem, meg hogy miért annyira biztos Turiddu a párbaj szá­mára szerencsétlen kimenetelében. Nemcsak a balsejtelmek, de a testőrök is jelen lesznek. Ha valaki a lovakat hiá­nyolná Alfie kocsija elől, az megkapja lógóban: piros Ford Mustanggal furi­kázik a falu erős embere. A sok kicsi azonban nem megy sokra, egészében rossz az előadás, bántóan az. A Bajazzók Achilles-sarka sokkal kisebb, Kerényi Miklós Máté énekli Beppét, és ha a hangadás nyeszlet­­tebb is a kívánatosnál, az operett tán­coskomikusa olyan mozgáskultúrát visz a színpadra, amilyet operaénekes­től hasztalan várnánk. Ha nem lenne Beppének is szerenádja, szót se szól­nék, az, hogy a szerenád így olyan, mint valami alsórácegresi Gianni Mo­­randi-paródia, attól megint aránytala­nul nagy a veszteség. De mire eddig el­jutunk, már a csata meg van nyerve. Ahogy az első öt perc eldöntötte a Pa­rasztbecsület sorsát, úgy dönti el itt is a Prolog a mi sorsunkat. Magyarul szól, ami szerintem jó ötlet, kiemeli a szín­ház a színházban, és mindez a színház­ban megoldást, mindjárt elkezdődik az opera, de előbb biztosítunk mindenkit, hogy itt színészek, énekesek, statiszták, artisták és a rendező (vajon ki írhatta az új magyar szöveget?) mind a lelkét te­szi ki, hogy jól tessék szórakozni. Hogy jól szórakozunk, annak egyik oka, hogy az áriát nem Bereczki Zoltán vagy Zámbó Árpy adja elő, hanem Sze­gedi Csaba, aki a jövő baritonjából vált a jelen baritonjává, kicsit dúsult, férfia­­sodott az orgánuma, de megmaradtak a magasságai, a jelenléte férfias, erő­teljes, határozott, a megfelelő ember a kényes feladatra. A rendezés kevesebb eredeti elképzeléssel áll elő, a lehető­ségeket azonban kíméletlenül csap­ja le, a színpadot elárasztják a zsong­lőrök, tűztáncosok, gumiasztalon ug­rálok, az előadás benne van a szege­di aranykönyvben még akkor is, ha a külföldi énekeseket láthatóan nem si­került úgy animálni, mint a hazai erő­ket. Ekkora felhajtás után egy kicsit többet lehetett remélni a Caniót ének­lő August Amonovtól, amikor megin­dul a darab végi őrjöngés, de ő beéri a korrekt hangadással. Aztán vége a ko­médiának, lelki beállítottság kérdése, hogy dérrel megyünk-e haza vagy dúr­­ral, maradjunk a sorrendnél, ha a pad­lóról keltünk föl, akkor ne azon me­rengjünk, hogy de rossz volt odalent. A nagy felhajtás után többet remélhettünk volna a külföldi énekesektől (Asmik Grigorian és Avgust Amonov) FOTÓ: MTI­­ KELEMEN ZOLTÁN GERGELY Flea szólóban ugrik FÜLES____ Csider István Zoltán Öt évig pihent a fiókban az idei év egyik legnagyobb és nyugodtan mondható, legkel­lemesebb meglepetése. A Red Hot Chili Peppers Flea-jének Helen Burns című EP-jében, vagyis rövid lemezében amúgy éppen az a legkellemesebb meglepetés, hogy nem ártott neki a rejtőzködő életforma, hogy nem RHCP-monográfu­­sok találták meg a keletkezése után sok évtizeddel, hogy va­lamiféle érdekes rekvizitként állítsák be a vonatkozó szak­munkákban. Vagyis az, hogy a Helen Burns­ él. És persze élni fog még soká, ami nem kizáró­lag Flea érdeme. Viszonylag sűrű volt egyéb­ként a július az RHCP-érdekű zenei közleményekben: akár­csak Flea, John Frusciante is nyárra időzítette a Letur-Left című, ugyancsak kisebb léleg­zetvételű anyagának megje­lentetését, igaz, ő szeptember­re is ígér egy eresztést, amely­nek PBX Funicular Intaglio Zone lesz a címe. Előbbi a mester nyilatkozata szerint af­féle válogatás a 2010-ben ké­szített zenékből, míg az őszre várható cucc egymáshoz szo­rosabban kapcsolódó dalok­ból áll majd össze - majdnem, mint egy igazi lemez. Frusciante motyói sem ép­pen az RHCP-t érzik után, a Helen Burns, Flea legelső szólóanyag viszont minden­képpen radikális szakítás a vi­lág egyik legkedveltebb rock­bandájának világával. Erre maga Flea is figyelmeztetett, de ha valakihez nem értek el a szavai, majd most megtudja. A hatszámos, többnyire inst­rumentális darabokkal ké­nyeztető minialbumon a fő­hős mellett két számban ját­szik még Stella Mozgatva ütős, de feltűnik az anyabanda két korábbi dobosa, Jack Irons ugyancsak két dalban és Chad Smith pedig egyetlen opusz erejéig, Keith „Tree”Barry pe­dig harmonikázik a lemez­ke fináléjában. A sajnos nem túl hosszú utazás talán legki­emelkedőbb pontja azonban Patti Smith feltűnése a He­len Burns című nótában, amit Flea-vel ketten jegyeznek. (A címet egyébként Charlotte Bronté Jane Eyre című regé­nye ihlette, Helen Burns itt a főhős egyik barátnője, aki ké­sőbb meghal tüdőbajban, s akinek nyilván nem ez a leg­érdekesebb vonása. Sokkal in­kább szépsége és jelleme.) Nem nehéz egyetérteni a basszista meghatározásával: a Helen Burns egy „weird and arty record”, vagyis furcsa és művészkedő lemez - illetve hát a kevés tényleg öncélúnak érzett momentum (például a kicsit vicces dobgépek itt-ott) dacára én mégis inkább művé­szinek érzem ezt az alig egy ba­­rátok köztnyi zenés bemutatót. Az első, 333 című, több mint nyolcperces etűdtől nem ér­demes megijedni, ezután rövi­­debb szerzemények következ­nek, alig fél óra után pedig már lehet is értekezni a hatás­ról, már ha van. És van. A már hivatkozott Patti Smith kollab mellett leginkább A Little Bit Of Sanity miatt. A közreműködők sorában az előbb nem említettük meg a Silverlake Conservatory of Music kórusát, amely S. J. Hasman vezényletével a le­mezt záró Lovelovelove cí­mű dalban ereszti ki a hang­ját - pedig hát igencsak fontos ez a társaság. Például azért, mert az öt éve rögzített le­mez legkönnyebben éppen a Silverlake konzi weboldaláról (silverlakeconservatory.com) érhető el: tetszőleges összegért cserébe letölthetjük Flea mi­nialbumát. Ez a tetszőleges összeg akár nulla dollár is le­het, igazán nem mondható te­hát, hogy az artista filléresked­­ne. (Ráadásul így a minden új zenét azonnal elérhetővé tevő kalózoknak sincs dolguk ez­zel az anyaggal.) Hanem azért jusson eszünkbe az ingyenze­nének való örvendezés meg a kalózkodás közben, hogy így a Silverlake-et rövidítjük meg, a bevételek ugyanis mind a ze­neiskolát gazdagítják. Ugyan­csak erről a weboldalról ren­delhető a gyűjtőknek szánt bakelitkiadás potom hetven­öt dollárért, ebből összesen ki­­lencszáz példány készült. Talán még kapható. (Flea: Helen Bums (EP) - Warner Bros, 2012) HIRDETÉS

Next