Népszabadság, 2012. július (70. évfolyam, 153-178. szám)
2012-07-31 / 178. szám
2012. július 31., kedd | Népszabadság 15 Kultúra Megölte Turiddut ZENE Fáy Miklós Parasztbecsület / Bajazzók Szegedi Szabadtéri Színház Mint valami zsarnok, aki meghallotta a feje fölött, hogy nyikkant egyet a guillotine, úgy osztott szerepet Kerényi Miklós Gábor Szegedre. Barátok és üzletfelek, tanítványok és rokonok, amivel csak az a baj, hogy ha nem válnak be, akkor még a jóindulatot is kétségbe vonja a néző: itt nem arra törekedtek, hogy az adott körülmények között a lehető legjobb előadást hozzák létre, hanem hogy az adott körülményekbe applikálják a ki tudja, miért választott színpadi művészeket. Hogy érdemes-e ezzel a sanda érzéssel megterhelni az előadást és a nézőket, arra nem kell válaszolni. Hogy az ötlet nem válik be, az a Parasztbecsület nyitányba ékelt szerenádja alatt már világos volt: Dolhai Attila gyenge kántorokat megidéző óbégatása egyértelművé tette, hogy nehéz idők következnek. Amit egyfelől Dolhai hoz, a személyes népszerűségét a musical kedvelőinek köréből, és a hangzás modernebb jellegét, azt bőségesen elveszíti azzal, hogy hangadása nem operai, hogy nem képes egy hangot megformálni, hogy nem tiszta az éneklése, hogy az egész szerep zenei szempontból teljesen differenciálatlan, így végtelenül unalmas. Érdekes, hogy ezt körülbelül mindenki hallotta, csak az előadás létrehozói nem. A mikrofon az esélyegyenlőség nagy barátja, különböző hangerejű énekeseket könnyen lehet azonos dinamikai szintre hozni vele, de énekelni senkit sem tanít meg. A Carmen legutóbbi gyors címszereplőcseréje után nem okozhatott nagy lelki válságot, ha új tenort alkalmaznak, de vagy elégedettek voltak Dolhaival (ezt is el tudom képzelni azok után, hogy a piccolo-művésszel is biztos elégedettek voltak, pedig de nehezen találta meg szegény a megfelelő hangokat), vagy a tisztesség volt a nagyobb úr: szegény fiút belerángatták, most már ki kell állni mellette. A baj az, hogy szegény asszonyt is belerángatták, Frankó Tünde is sok számmal nagyobb kabátot viselt Santuzzaként, ugyanúgy az erőltetett hangadásból fakadó monotónia volt a legjellemzőbb művészetére. Igazi, súlyos, idegrendszert gyilkoló pillanatokat kellett átélni, mondjuk a Santuzza-Turiddu kettős alatt, és amikor az ember beletörődne, hogy ez biztos ilyen, meg hogy a hangfalak rémesek, le kellene állni az operajátszással Szegeden, akkor megjelent a kettős közepén Mester Viktória, formája lett az éneklésnek, értelme a szavaknak, története a pillanatoknak, és kiderült, hogy nem kellene ennek az előadásnak zenei szempontból ennyire elviselhetetlennek lennie. De az. A rendezés zaklatott, túlságosan magára veszi a szabadtéri kényszert, hogy mindenképpen történnie kell valaminek, forogni a világnak, szaladgálni a statisztériának. A színpadkép bányászvárost mutat, csillék drótkötélpályája tagolja a tér felső részét, ahhoz képest, hogy mennyire hangsúlyosan, végeredményben teljesen mellékesen, és a sok futkosásért meg robbantásért azért kár, mert elvesznek közben egészen jó ötletek. Alfio a helyi maffiafőnök, ami sok dolgot tesz érthetővé, például hogy Lolának nem volt választása, hozzá kellett mennie, míg Turiddu katonáskodott, hogy miért nem megy templomba ő sem, meg hogy miért annyira biztos Turiddu a párbaj számára szerencsétlen kimenetelében. Nemcsak a balsejtelmek, de a testőrök is jelen lesznek. Ha valaki a lovakat hiányolná Alfie kocsija elől, az megkapja lógóban: piros Ford Mustanggal furikázik a falu erős embere. A sok kicsi azonban nem megy sokra, egészében rossz az előadás, bántóan az. A Bajazzók Achilles-sarka sokkal kisebb, Kerényi Miklós Máté énekli Beppét, és ha a hangadás nyeszlettebb is a kívánatosnál, az operett táncoskomikusa olyan mozgáskultúrát visz a színpadra, amilyet operaénekestől hasztalan várnánk. Ha nem lenne Beppének is szerenádja, szót se szólnék, az, hogy a szerenád így olyan, mint valami alsórácegresi Gianni Morandi-paródia, attól megint aránytalanul nagy a veszteség. De mire eddig eljutunk, már a csata meg van nyerve. Ahogy az első öt perc eldöntötte a Parasztbecsület sorsát, úgy dönti el itt is a Prolog a mi sorsunkat. Magyarul szól, ami szerintem jó ötlet, kiemeli a színház a színházban, és mindez a színházban megoldást, mindjárt elkezdődik az opera, de előbb biztosítunk mindenkit, hogy itt színészek, énekesek, statiszták, artisták és a rendező (vajon ki írhatta az új magyar szöveget?) mind a lelkét teszi ki, hogy jól tessék szórakozni. Hogy jól szórakozunk, annak egyik oka, hogy az áriát nem Bereczki Zoltán vagy Zámbó Árpy adja elő, hanem Szegedi Csaba, aki a jövő baritonjából vált a jelen baritonjává, kicsit dúsult, férfiasodott az orgánuma, de megmaradtak a magasságai, a jelenléte férfias, erőteljes, határozott, a megfelelő ember a kényes feladatra. A rendezés kevesebb eredeti elképzeléssel áll elő, a lehetőségeket azonban kíméletlenül csapja le, a színpadot elárasztják a zsonglőrök, tűztáncosok, gumiasztalon ugrálok, az előadás benne van a szegedi aranykönyvben még akkor is, ha a külföldi énekeseket láthatóan nem sikerült úgy animálni, mint a hazai erőket. Ekkora felhajtás után egy kicsit többet lehetett remélni a Caniót éneklő August Amonovtól, amikor megindul a darab végi őrjöngés, de ő beéri a korrekt hangadással. Aztán vége a komédiának, lelki beállítottság kérdése, hogy dérrel megyünk-e haza vagy dúrral, maradjunk a sorrendnél, ha a padlóról keltünk föl, akkor ne azon merengjünk, hogy de rossz volt odalent. A nagy felhajtás után többet remélhettünk volna a külföldi énekesektől (Asmik Grigorian és Avgust Amonov) FOTÓ: MTI KELEMEN ZOLTÁN GERGELY Flea szólóban ugrik FÜLES____ Csider István Zoltán Öt évig pihent a fiókban az idei év egyik legnagyobb és nyugodtan mondható, legkellemesebb meglepetése. A Red Hot Chili Peppers Flea-jének Helen Burns című EP-jében, vagyis rövid lemezében amúgy éppen az a legkellemesebb meglepetés, hogy nem ártott neki a rejtőzködő életforma, hogy nem RHCP-monográfusok találták meg a keletkezése után sok évtizeddel, hogy valamiféle érdekes rekvizitként állítsák be a vonatkozó szakmunkákban. Vagyis az, hogy a Helen Burns él. És persze élni fog még soká, ami nem kizárólag Flea érdeme. Viszonylag sűrű volt egyébként a július az RHCP-érdekű zenei közleményekben: akárcsak Flea, John Frusciante is nyárra időzítette a Letur-Left című, ugyancsak kisebb lélegzetvételű anyagának megjelentetését, igaz, ő szeptemberre is ígér egy eresztést, amelynek PBX Funicular Intaglio Zone lesz a címe. Előbbi a mester nyilatkozata szerint afféle válogatás a 2010-ben készített zenékből, míg az őszre várható cucc egymáshoz szorosabban kapcsolódó dalokból áll majd össze - majdnem, mint egy igazi lemez. Frusciante motyói sem éppen az RHCP-t érzik után, a Helen Burns, Flea legelső szólóanyag viszont mindenképpen radikális szakítás a világ egyik legkedveltebb rockbandájának világával. Erre maga Flea is figyelmeztetett, de ha valakihez nem értek el a szavai, majd most megtudja. A hatszámos, többnyire instrumentális darabokkal kényeztető minialbumon a főhős mellett két számban játszik még Stella Mozgatva ütős, de feltűnik az anyabanda két korábbi dobosa, Jack Irons ugyancsak két dalban és Chad Smith pedig egyetlen opusz erejéig, Keith „Tree”Barry pedig harmonikázik a lemezke fináléjában. A sajnos nem túl hosszú utazás talán legkiemelkedőbb pontja azonban Patti Smith feltűnése a Helen Burns című nótában, amit Flea-vel ketten jegyeznek. (A címet egyébként Charlotte Bronté Jane Eyre című regénye ihlette, Helen Burns itt a főhős egyik barátnője, aki később meghal tüdőbajban, s akinek nyilván nem ez a legérdekesebb vonása. Sokkal inkább szépsége és jelleme.) Nem nehéz egyetérteni a basszista meghatározásával: a Helen Burns egy „weird and arty record”, vagyis furcsa és művészkedő lemez - illetve hát a kevés tényleg öncélúnak érzett momentum (például a kicsit vicces dobgépek itt-ott) dacára én mégis inkább művészinek érzem ezt az alig egy barátok köztnyi zenés bemutatót. Az első, 333 című, több mint nyolcperces etűdtől nem érdemes megijedni, ezután rövidebb szerzemények következnek, alig fél óra után pedig már lehet is értekezni a hatásról, már ha van. És van. A már hivatkozott Patti Smith kollab mellett leginkább A Little Bit Of Sanity miatt. A közreműködők sorában az előbb nem említettük meg a Silverlake Conservatory of Music kórusát, amely S. J. Hasman vezényletével a lemezt záró Lovelovelove című dalban ereszti ki a hangját - pedig hát igencsak fontos ez a társaság. Például azért, mert az öt éve rögzített lemez legkönnyebben éppen a Silverlake konzi weboldaláról (silverlakeconservatory.com) érhető el: tetszőleges összegért cserébe letölthetjük Flea minialbumát. Ez a tetszőleges összeg akár nulla dollár is lehet, igazán nem mondható tehát, hogy az artista filléreskedne. (Ráadásul így a minden új zenét azonnal elérhetővé tevő kalózoknak sincs dolguk ezzel az anyaggal.) Hanem azért jusson eszünkbe az ingyenzenének való örvendezés meg a kalózkodás közben, hogy így a Silverlake-et rövidítjük meg, a bevételek ugyanis mind a zeneiskolát gazdagítják. Ugyancsak erről a weboldalról rendelhető a gyűjtőknek szánt bakelitkiadás potom hetvenöt dollárért, ebből összesen kilencszáz példány készült. Talán még kapható. (Flea: Helen Bums (EP) - Warner Bros, 2012) HIRDETÉS