Népszabadság, 2012. december (70. évfolyam, 281-304. szám)

2012-12-29 / 303. szám

2012. december 29­, szombat | Népszabadság 11 Szilveszter LÁNG ZSOLT P­ontosabb volna A szüzességem el­vesztése, de nem érzem helyénva­lónak, hogy birtokos raggal lássak el olyasmit, ami nem az enyém. Egészségem elvesztése, rendben, az egészségemért megdolgozom, nem eszem szalonnát, pedig szeretem, és minden reggel szaladok öt kilométert, pe­dig nem mindig kívánom. A szüzesség azonban nem a saját munkám eredménye, ha volt is szerepem abban, hogy olyan so­káig megőriztem, ezt a szerepet a körülmé­nyek osztották rám. November második felében szokatlanul melegek voltak a nappalok. Az autóban működött a klíma. A falevelek már lehul­lottak, a bükkösön átsütött a nap, az avar vörösen ragyogott a kifehéredett kérgű fák alatt. Bálványoson, az erdő szélén lila pe­­reszkék vettek körül nyári létüket most ki­élvező csiperkéket. Olybá tűnt, nem a nyár rejtőzik az őszben, hanem fordítva, az ősz elkószált csapatai portyáznak a nyár erős birodalmában. Férfiak esetében a szüzesség elveszté­se bonyolult fogalom, ugyanis nem arról van szó, hogy elveszítünk valamit, hanem hogy megszerzünk. Ellenben, amit meg­­szerzünk, nem kézzelfogható, pontosan leírható dolog. Történik valami. Ám meg­­történt-e vagy sem - a fogalom bonyolult­sága nagyrészt ebből fakad. Mert mi az, aminek meg kell történnie? És ha sike­rülne is szakszerűen, hogy úgy mondjam, anatómiailag ábrázolni, akkor is nyitva maradna számtalan kérdés. Például, ha álmomban játszódik le az anatómiailag leírt jelenet, akkor is megtörténtnek te­kinthetem? Eredetileg egy Bálványoson elköltött ebéd lett volna a kirándulás úti célja. Ám Bálványoson már csak egyetlen étterem üzemelt, mégpedig ugyanaz, ahol nyár ele­jén csontszilánkos húst, kihűlt puliszkát tettek elénk, amit ráadásul a teraszon is megtűrt, szemtelenül kéregető kutyákkal kellett megosztanunk. Inkább tovább haj­tottunk a tó felé. Akkor még meg se for­dult a fejemben, hogy egy osztályozha­­tatlanul pocsék ebéd rossz emlékének kö­szönhetem szüzességem elvesztését. A ko­csiban elmajszoltunk két kiflivéget, meg­ittunk fél flakon torjas borvizet. Lassan vezettem, mert az út meglehetősen kátyús volt. Az elágazás után, a pillanatnyi kísér­tésnek engedve, megettünk egy egész tábla csokoládét. Az országúton se fel, se se senki, nép­­telen volt a vidék. A tó lejáratánál álló őr­bódé is kihaltan rostokolt, a talponálló­nál sem ácsorogtak hátizsákos turisták, sem helybeli munkások. Kifeszült a csend ragyogó aurája, akárha kristálykupola. És a kupola alatt a Szent Anna-tó, mozdulat­lanul, akár magokból préselt súlyos olaj­­csepp. Leparkoltam, kiszálltunk az autó­ból. Az ajtócsapódás visszhangtalanul roskadt önmagába. A Szent Anna-tavat Sepsiben Tónak mondják. De ha valaki azt kérdezi, jössz-e a Szent Annára, akkor is mindenki a Tóra A szüzesség elvesztése Ágyban, párnák közt elveszíteni a szüzességet, kórházi műtétre hasonlatos. Mindketten átes­tünk már efféle műtéteken, el­végre gyerekeink is vannak. De csak most ébred­tünk rá, hogy azok valóban műtétek voltak. FOTÓ: MIHÁLY LÁSZLÓ gondol. Nincs belőle több, se közel, se tá­vol. Erdély másik nevezetességéből, a Har­gitából négy darab is van, úgymint a Csi­­csói, a Madarasi, a Mádéfalvi és a Rákosi Hargita. Az egyik leglátogatottabb turista­megálló, az Ezeréves Határ bizonyos néző­pontból viszont nem is létezik. A parkolóból cirka száz lépés a part. Most nem számoltuk, mennyi. Mint ahogy a perceket sem. Némán ballagtunk át a kis fenyőligeten. A csend eltaszította magától a hangokat. Hallgattunk. Nem azért jöttünk, hogy emlékezzünk, vagy emlékeket gyűjt­­sünk. Minden magától értetődően történt, mint ahogy a domboldalban lehulló toboz gurul a tó felé. Hogy senki, de senki nincs a parton, rit­ka pillanat. Télen, viharban, talán előfor­dul. Ám napsütésben, egy mézédes kora­délutánban, a fehér hollónál is ritkább. A mézédes elcsépelt kifejezés, ám ha az ember mézet nyal, és megkérdezik tőle, milyen, akkor az íz hipnotikus hatása alatt ezt fogja felelni. Hasonlóan elcsépelt magyarázatot tud­nék adni egyebekre is. Álldogáltunk keve­set, aztán lehámoztuk magunkról a ruhát, és mintha egymás elől menekülnénk, bero­hantunk a vízbe. A víz hideg volt, de július­ban sem sokkal melegebb. Valahogy nagyon is stimmelt, hogy a szü­zességem elvesztése november második fe­lére esett. Későn érő fajta vagyok, egy ideje tényszerűen állítható. Tizenhat évesen csó­­kolóztam először, 22 éves koromban szív­tam el az első cigarettát, 30 elmúltam, ami­kor megjelent az első könyvem, 35 évesen repültem Amerikába, 40-et rúgtam, ami­kor először berúgtam, 50 évesen szaladtam le a maratont. Minden stimmelt. A vízben távoli testek is összeérnek, mert a víz jó vezető. Old és köt, táplál és átalakít. Nulla empátiájú szuperegoistákat is csodálatos szeretővé tesz. A világnak az­óta van szüksége magyarázatokra, mióta az őslények kimásztak a vízből. Érthető, hogy elnyúlva a meleg deszka­mólón, amely törülközőként itatta le ró­lunk a vízcseppeket, elnyúlva a szokatlanul meleg novemberi napsütésben, nem akar­tunk kioldódni a vízben létrejött érintés­ből. Egy vízisikló is csatlakozni akart hoz­zánk, sárgán tündöklő homlokát felemel­ve, isteni jelenségként úszott felénk a víz tetején. Ám amikor közelebb ért, megret­tent, riadtan visszafordult, és csak bizton­ságos távolból bámészkodott. Ha bizonyos helyzetekből visszatekin­tünk életünkre, tévhitek cölöpsorát látjuk. Ágyban, párnák közt elveszíteni a szüzes­séget, kórházi műtétre hasonlatos. Mind­ketten átestünk már efféle műtéteken, el­végre gyerekeink is vannak. De csak most ébredtünk rá, hogy azok valóban műtétek voltak. Hátrafeszített fejem lecsüngött a móló­ról, tarkóm nekisimult a szivacsos deszka­végnek. Megfordult a látvány: az ég alulra került, a tó felülre. A súlyos olajcsepp meg­mozdult, és remegve elindult, hogy lesza­kadjon a kupoláról. Az újszülöttek is fejjel lefelé látják a világot életük első napjaiban. Az elfeledett múlt megvilágosodás formá­jában tér vissza elménkbe. Trudd dáááá mooah! - ezt hallottam. Guddur­­ válaszoltam. Ezen a nyelven lehetne elmesélni szü­zességem elvesztését. Nemrég a Ludwig Múzeumban lát­tam egy kiállítást a Société Réaliste nevű francia alkotópárostól. Vetítettek egy fil­met, amely úgynevezett ráfilmezéssel ké­szült, vagyis ugyanarra a celluloidra má­soltak rá több jelenetet. Az így kialakult jelenetsorban absztrakt formák mozog­tak, elvont jelentéssel ruházva fel az ere­deti képsort. Szerencsés egybejátszások esetén fura dolog történhet. Mondjuk öt­venszer egymásra filmezik, ahogy valaki fahasábokat aprít. És amikor erre a sza­lagra ötvenegyedszer is rákerül ugyanaz, hirtelen szemtanúi leszünk, ahogy egy ho­mályos körvonalú alaknak szárnya nő, és ütemes szárnycsapásokkal elszáll, anél­kül, hogy búcsút venne egyhangúsággal teli földi életétől. Ha ilyen módszerrel készülne film szü­zességem elvesztéséről, az első jelenet al­bérletben játszódna, keskeny ágyon, ágy­neműhalmok között, ahol egy idő után le­pedők és huzatok bugyraiban fulladozom, és hiába kapaszkodom egy másik testbe, az nem is test, hanem a sunyi nagypárna... Az átfordult perspektívában a boltozat­ról leváló csepp zuhant, zuhant, keresztül a moccanatlan levegőn, majd nekicsapód­va, rést ütött az égkupolán. Efféle kozmi­kus repedésen furakodott be egykor a tó keletkezésének pillanata is. Vagy a kelet­kezés kataklizmája ütötte a lyukat? A népi hiedelemvilág történeteiben a tó létrejötte nem csupán a szüzesség elvesztéséhez kö­tődik - maga a szűz is elvész... Szóval ott tátongott a rés, lényegtelen, hogy alattunk, vagy fölöttünk: mindketten rajta keresztül jutottunk ki oda, ahova képtelenség kijut­ni. Ahova én még soha nem jutottam ki. Soha nincs szó arról, ami ott kint a sze­münkbe tűnt. De mit is lehetne kezdeni vele? írhatnék belőle egy regényt... Kér­dés, ki bírná elolvasni. Mindig kicsinálják azt, aki valami merőben szokatlannal kí­sérletezik. Mintha ténylegesen meghasadt volna az égbolt: a résen sistergő meteordarab tört be, átszelte a légteret, és hatalmas csobba­­nással csapódott a tóba. Máig kiderítetlen, az égi törmelék mi volt valójában: meteo­rit vagy kémműhold, netán repülőgépből kieresztett fagyott ürülék. Ezzel kezdő­dött... Pár pillanat múlva motorzúgás bo­rította be az oldalt, fortyogó lávaként höm­pölygött le a fák között. Öt terepmotoros bukkant ki a partra, nekihajtottak a víz­nek, de mielőtt elérték volna, oldalra rán­tott kormánnyal kitárolták, egymásra ver­ve a homokot és a vizet. A legnagyobb mo­torkerékpáron tetovált nyakú suhanc ült, ő belerohant a tóba, és a part menti sekély vízben száguldozott üvöltve. Valószínűleg a mólóra is felhajt, ha két elmozdíthatatlan kőtömb nem állja útját. Ellenben nemso­kára turistabusznyi kamasz rohant ki a fe­nyőligetből, ők csapatostul elözönlötték a mólót. A vízbe ürítették uzsonnás zacskói­kat, és a kenyérmorzsával odacsalogatott halakat dobálták kaviccsal, csápolták szá­raz faágakkal. Már a motorosok megjelenésekor ma­gunkra kapkodtuk a ruhát, most menekül­tünk vissza az autóhoz. Hallgattunk sokáig. Aztán valahol Sep­­sibükszád körül egyikünk távoli országról kezdett mesélni, ahol soha nem járt ugyan, de álmodott vele, fájdalmas részletesség­gel, mintha korábban lakosa lett volna. Pá­rálló teacserjék, ameddig a szem ellát, leve­lükön megtapadnak az esőcseppek, és csak akkor indulnak meg a levélhegy felé, akkor gurulnak le, amikor egy másik csepp tapad hozzájuk. Köszönjük! BÄCHER IVÁN Sokan voltunk, akik már-már nekikese­redtünk. Hogy kushad a magyar, hogy fát lehet vágni a hátán, hogy gyáva, tunya, megal­kuvó. Úgy tűnt, a büszke, fölvetett fejű, da­cos magyarnak egyszer s mindenkorra vé­ge van. És akkor a fideszisták úgy döntöttek, hogy ők ezt nem hagyják annyiban. Hogy végigpróbálnak mindenkit, belekötnek, belevágnak, belealáznak, beleköpnek mindenbe és mindenkibe - hátha mégis­csak akad valaki az ugaron, aki azt mond­ja majd: eddig, és ne tovább. Kezdésnek megloptak hárommillió nyugdíjpénztári magyart - mintha mi sem történt volna. Aztán nekiugrottak az Ezek a gyerekek, fiatalok húsz éve az elsők, akik nem csak magukra spekulálnak. Akik az országot nézik, a nem­zetet, értelmiségnek, akadémikusoknak. De a derék nagydoktorok, pikszisben maradók szótlanul nézték társaik alázását. Aztán jöttek sorba mind­­­hiába; a zöldek né­mán hagyták, hogy fölszámolják a termé­szetvédelmet, a gazdák, hogy földjeiket el­vegyék, az építészek, hogy a fél évszáza­da jól működő műemlékvédelmet meg­szüntessék egy gyors tollvonással. A pe­dagógusok már kicsit morogva, de tűr­ték, hogy elvegyék iskoláikat, pénzüket, és csak pluszóraszámokat kapjanak cse­rébe. A média munkásai is berzenkedtek kicsinyt, mikor a sajtószabadságnak csak halovány nyoma maradt, de aztán bebizo­nyosodott megint, hogy a megszokás nagy úr. Az orvosok minden pofon után a má­sik orcájukat tartották, mert kértek oda is egyet. A talárosok nemhogy protestáltak volna a jogállam szétbarmolása ellen, de bele is folytak a munkába, önként, dalol­va, boldogan. Végül már csak az ifjúság, a diákság maradt, hát annak ugrottak neki, már­­már feladva minden reményt, hisz ez az ifjúság mindig az övék volt, őket követte évek óta már. És akkor elszakadt a cérna váratlanul. Éppen ott, ahol senki sem számított rá, úgy tűnt, ezt a semmi iránt nem érdeklő­dő, semmiért nem lelkesedő, semmin föl nem háborodó ifjúságot senki és semmi nem mozdítja meg. Csak a Fidesz, csak a Fidesz volt ké­pes erre a csodára. Nem lehetett könnyű feladat. Istenfélő keresztény embereknek éveken át pitiáner, bosszúálló, cinikus, kegyetlen, kulturálatlan elvetemültet ját­szani. Ehhez bizony hatalmas önfegyelem szükségeltetik. Kellett hozzá sok minden. Egy esze­mentet mímelő dakota, aki a turult a sző­rin üli meg. Kellett hozzá mamelukot mí­melő majomsereg. Remekül adott fennhé­­jázás, döbbenetesen élethűen elővezetett bunkóság. Kénytelen-kelletlen haza kellett vágni a gazdaságot, lealázni a kultúrát, szé­gyent hozni a világban a magyarra. No de megcsinálták. Az ifjúság végül csak fölállt. És azt mondta: na, jó. Értjük mi a tréfát, de ab­ból is megárt a sok. Még lehet kicsit sarkallni az ifjakat, no persze, sértegetni, alázni őket még tovább, tizenéveseket lecsukni, zsebükbe konyha­kést hazudni, de már fölösleges. Ezt a sze­keret már semmi és senki sem akaszthat­ja meg. Nem lesz megállás. A magyar név megint szép lesz. Drága kortársaim! Öregek! Minden gondunk, bajunk megoldódott. A regnáló állampárt megoldotta min­det. Ezek a gyerekek, fiatalok húsz éve az el­sők, akik nem csak magukra spekulálnak. Akik az országot nézik, a nemzetet. Kedves öreg barátaim! Kuss nekünk! Hátra lehet dőlni. Lehet olvasgatni, nézni jó filmeket, hallgatni szép zenét. Aztán 2014 tavaszán elmehetünk re­gisztrálni, vagy mit csinálni, utána pedig eltotyoghatunk, vagy betolhatnak minket a szavazófülke függönye mögé. Addig nincsen több dolgunk. Köszönjük, Fidesz!

Next