Népszabadság, 2014. január (72. évfolyam, 1-26. szám)

2014-01-02 / 1. szám

12 Népszabadság­­ 2014. január 2., csütörtök Kultúra Nem lehet belekötni FILM Csákvári Géza 12 év rabszolgaság Forgalmazza: Pro Video Film Igen magasra tette a lécet korábbi két nagyjátékfilmjével Steve McQueen: mind a Bobby Sands halálba torkol­ló éhségsztrájkját delikát részletek­be menően ábrázoló Éhség, mind az érezni nem képes szexfü­ggő férfi portréja, a Shame - A szégyentelen kvalitásos mozi volt. Nem melléke­sen egy pazar Michael Fassbenderrel a főszerepben. Ennek fényében mini­mum elsöprő alkotást vártunk a Solo­mon Northup regényét feldolgozó 12 év rabszolgaság kapcsán, főleg hogy az egyik főszerepet ebben is Fassben­­der alakítja. Ami talán a legfonto­sabb: a rendező megoldotta a felada­tot, hollywoodiasan epikus drámát is képes volt mesterien levezényelni. Steve McQueent az emberi ter­mészet érdekli. A test és a lélek ha­tárai, hol van az a pont, amikor meg­szűnik a humánum, és a felsőbbren­dű intelligencia ellenére állatokká válunk. Mindezt végtelenségig „le­bontott” képi világon keresztül mu­tatja be. Nem fontosak a technikai bravúrok, a kompozíciók cizelláltsá­­ga, elég az egymásnak feszülés, mint Fassbender és Rory Mullen több mint húszperces, vágás nélkül felvett szópárbajánál az Éhségben. A hollywoodi dramaturgia nem engedett ekkora teret a rendezőnek a 12 év rabszolgaság esetében, de meg­találta a fogást a klasszikus álomgyári szabályokon, amiben a történet dra­maturgiájának szegmentáltsága a se­gítségére volt. Egy (megtörtént) szto­ri valakiről, aki nem törik meg. 1841- ben rabolják el a New Yorkban sza­bad emberként élő, megbecsült he­gedűművészt, délre viszik, hogy rab­szolgaként eladják. Itt több gazdája is lesz, például az egészen embersé­ges Ford nevű fickó (Benedict Cum­­berbatch kicsi, de fajsúlyos fellépé­se), de tudatossága miatt eléggé ha­mar a kegyetlenségéről hírhedt gya­pottermesztőhöz, Edwin Eppshez (Fassbender) kerül. Itt kezdődik iga­zából a harc két ember között. Ez a két végletkarakter igencsak illik a McQueen-univerzumba, a rendező e két figura harcában képes azt az ös­­­szetettséget ábrázolni, amit két ko­rábbi művében egy „komplex ember­ben” oldott meg. Akárhogy is nézzük, nem nagyon lehet belekötni a 12 év rabszolgaság­ba. A pátosz még éppen elviselhető, még talán az egészet végig lehet néz­ni anélkül, hogy zsebkendő kerülne elő. Michael Fassbender sokadik al­kalommal bizonyítja, hogy korunk egyik legjobb színésze (ráadásul itt annak kezei alatt dolgozik, aki fel­fedezte őt a köznek), és a Solomon Northupot alakító Chiwetel Ejiofor is perfekt a maga módján. Egy mellék­szerepben még Brad Pitt is megmu­tatja, hogy több mint egyszerű pozőr. De ez már színtiszta bónusz. Az ember, aki sosem adja föl. A rabszolgának elrabolt hegedűművész szerepében: Chiwetel Ejiofor HIRDETÉS MEGEMLÉKEZÉS Az idő múlik, feledni nem lehet. Szívünkben örök a fájdalom és a szeretet. Fájó szívvel emlékezünk drága nagynénénk, ADAMCSEK ISTVÁNNÉ szül. Fördős Erzsébetre halálának 10. évfordulóján. Zsuzsanna Budapestről, Károly Kanadából. TISZTELT HIRDETŐINK! Halálhír feladásakor minden esetben kérjük a halotti bizonyítvány bemutatását. Köszönjük. INGATLAN NÉPSZABADSÁG xíe APRÓHIRDETÉSEK ÉS GYÁSZ­­HIRDETÉSEK MEGJELENTETÉSE A LAPBAN: +36 1 888 8888, apro@nepszabadsag.hu A SKANDINÁV LOTTÓ 1. HETI NYERŐSZÁMAI Első sorsolás: 4, 6,10,18, 20, 25, 30 Második sorsolás: 1,7,9,18, 22, 23,24 Szótlanul pörög SZÍNHÁZ Szerbhorváth György Rózsák Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka Hálátlan szerep a kritikusé, ha egy olyan színdarabról kell írnia, amely­ben összesen pár mondat hangzik el a darab elején, és a bő egy órában is csak pár nyögés. Nehéz hát felfejteni, miről szól Urbán András új darabja, a Rózsák. Ha a színház honlapján nem írnák, hogy ez valójában egy koráb­bi előadás mozgásszínházas verziója, csak zavarba esve nézünk, hogy hová is akar kifutni a mű. Szóval a Rózsák egy Urbán-darabnak az „átirata”, Tol­nai Ottó Kisinyovi rózsájának újabb verziója, ám szöveg nélkül. Ha pedig Tolnai, akkor természe­tesen a Vajdaságban járunk, bár Kisi­­nyov onnan elég messze esik. Ahogy a Vajdaság is egyre messzebb esik mindentől, még nem egy Szibéria, de nem véletlen, hogy Puskint sem oda, hanem Kisinyovba száműzte a cár. Talán a Rózsák megértéséhez ez a lehetséges út, a száműzetés, az ott­­hontalanság vagy a sehol nem levés, és persze a hazátlanság metaforái kö­rül tehetünk egy kört (amire az alko­tók joggal mondhatnák, hogy „gon­dolta a fene”). Egy szerencsénk van: Tolnai világában azért otthon lehet lenni, és végül még szeretni is fogjuk. Persze nem a világot, hanem magát a darabot. Mert ennyire görcsbe rándult gyo­morral előadást még nem néztem vé­gig. Nagyon óvatosan merem csak megfogalmazni, hogy ez a szavaktól mentes darab a vajdasági rögvalóság­ról szól egy nagyon kifinomult nyel­ven - mert ugyan mit lehetne még mondani? -, és jobb bele se gondol­ni, hogy azt állítja-e: ennyi volt. Lehet ezt ragozni, hogy a vajdasági magya­roknak annyi-e, vagy Szerbiának, ám Az előadás egyetlen szó nél­kül beszél az agresszióról. A szabadkai bemutatón a ma­gyar kritikus mellett ülő szerb nézők is lélegzet-vis­­­szafojtva nézték a magyar­verésekre utaló darabot. ha valaki, akkor Urbán és a Kosztolá­nyi Dezső Színház képes arra, hogy a camus-i egzisztencializmust átültes­se a bácskai prérire. A magyarországi recepcióban nem ritka, hogy e társulatot Pintér Béláé­hoz hasonlítják. Van ebben vala­mi, hiszen ha van szöveg, e szabad­kai csapat is kegyetlenül kivesézi, ami Szerbiában, illetve a volt Jugoszláviá­ban vagy a magyar-magyar viszony­latokban folyik. De a KDSZ ezzel az előadásával újabb csavart vitt be az egyébként a délszláv térségben „an­­yazsált színháznak” hívott szcéná­­ba, mert szó nélkül beszél az agres­­­szióról. Tudom, hogy túlzás (ám ma­ga a színház is túlzás), de amikor a darabban baseballütőkkel verik az agyagot, nem tudtam másra gondol­ni, mint hogy ez utalás az úgyneve­zett magyarverésekre (amelyek több­nyire szimpla kocsmai verekedések). Ugyanakkor itt megvan az a kellő distinkció, hogy ne átpolitizáltan, ne csak és kizárólag az etnikai prizmán át nézzük mindezt. Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a szabadkai bemutatón mellet­tem szerbek ültek, de ugyanúgy lé­legzetüket visszafogva nézték a da­rabot, és a pazar látványon ugyanúgy meghökkentek, mint bárki más. Ez az előadás egyszerűen pompás, félek kimondani, de gyönyörű. Ahogyan felépül a látvány, végül már fáj. Egy szimpla kórházi ággyal indul, matrac nélkül, és plüsszebrákkal végződik, és megjelennek a Tolnai-féle motívu­mok: az agyag, a kolibrik, a festék, a cintányérokra pedig pörög az égből a só. Miközben brutális jelenetek sor­jáznak, a finom humor mégis ad egy kis enyhírt a nézőnek. Az meg főképp, hogy a színészek is magasan szárnyal­tak, ha egy iróniával telített darabot egyáltalán lehet így dicsérni. Mivel mindenkit úgysem lehet kiemelni, te­gyük meg ezt most egyikükkel, Béres Mártával. Jegyezzék meg a nevét. Ahogyan arra az érdekességre is fel­hívnánk a figyelmet, hogy Urbán And­rást idén Nagybecskereken az Avant­gárd Hagyománya díjjal tüntették ki. Avantgárd és hagyomány? Parado­xonnak tűnik, de ma már nem az. Végtelenül szellemes TELEVÍZIÓ Fáy Miklós A következő­ Szilveszter az M1 -en Ennyi maradt az őszből, télből, hogy az M1-en egyszerűen elfogytak a karak­teres műsorok, a köz optimista szol­gái nemigen készítenek olyan műsort, amely rendszeresen látható, nézhe­tő, sőt nézett és még meg is jegyezhe­tő. A ritka kivételek egyike A követke­ző­, nem saját találmány, viszont ügyes, ahogy pörgeti magát egyre gyorsabban. Néha elkedvetleníti a nézőt, amikor ki­derül, hogy rossz a kérdés, a megadott válaszok közül egyik sem megfelelő, égitestnek nevezik a vörös törpét, pe­dig, ugye, az óriás a vörös, a törpe fehér. Legalább látszik, hogy nem minden rejtvény az internetről való. Vagy leg­alábbis a megfejtések biztosan nem. Persze nem ez a lényeg, ma már sen­ki sem képzeli, hogy egy ilyen vetélke­dő a műveltségről szól. Szórakozta­tó műsor, szórakoztató műsorvezető­vel, Gundel Takács Gábor pedig jelen pillanatban rendíthetetlenül őrzi a hi­telességét, feltehetően azzal az egysze­rű trükkel, hogy nem akar nagyobbat ugrani annál, amekkorát tud, nem ve­zet talkshow-t, nem énekel operaáriá­kat, viccet is csak annyit mond, amen­­­nyit elbír a vetélkedő, a feszültségoldás, laza barátkozás, szórakoztatás. A sikernek azonban ára van, az M1, jobb ötlet híján, Gundel Takácsra és A következőt!-re terhelte a szilveszte-Gundel Takács Gábor őrzi hitelességét. Nem véletlen, hogy rá és aktuális műsorá­ra bízta az MTV a szilvesz­teri szórakoztatás feladatát, a­ szórakoztatás feladatát. Még mindig jobb, mintha Obersovszky Péter humo­rizálna. A baj csak az, hogy többé-kevés­­bé megoldhatatlan a feladat. Színésze­ket hívnak, közismert embereket, de nem lehet a vetélkedőt élesben játsza­ni, nem is kell, de akkor hogyan és mi­lyen értelemmel? Nyilvánvaló, hogy a gázsi fölött nem fognak 12 milliót ad­ni az egyik szereplőnek. Azt sem en­gedhetik meg maguknak, hogy elhív­janak egy színészt a Nemzeti Színház­ból, akinek aztán megmondják, hogy bocsánat, nem tetszett képernyőre ke­rülni, mert közben valaki elvitte a fődí­jat. Amint tehát feltűnnek a közbeékelt szórakoztató számokban a vendégek, már lehet tudni, hogy baj van, nagyon hosszú lesz a műsor. Tényleg az, két óra, és nem tudni, mit gondoltak, kinek lesz ez jó. A sze­replőket elkapja a kényszerű humori­­zálás, amikor a legnagyobb ostobasá­gokat is úgy tálalják, mintha az vala­mi rendkívüli szellemesség volna. Kál­­loy Molnár Péter azt mondja, hogy a születésnapja a normandiai partra­szállás napjára esik, mire Gundel Ta­kács azt mondja, hogy még szerencse, hogy nem hívják a színészt Kálloy Mol­nár D-Day-nek, ami majdnem teljesen értelmetlen gondolat. Ennél már csak az értelmetlenebb, amit a Kálloy vála­szol, hogy úgy túl hosszú volna a neve. Kacagás. A műsor tényleg hosszú, bár némi­leg meglepő módon a vége javul, az utolsó sorozatban nyelvtörőket mond a műsorvezető, Szervét Tibornak kell kitalálnia a rossz válaszokat hozzá. Itt már bedobják a lapokat, jelzik, hogy tényleg nem pénzről, csak felajánlás­ról van szó, Szervét Tibor azt ajánl­ja fel, hogy vagy Petrarcát szaval ola­szul vagy Shakespeare-t angolul vala­mi nyilvános helyen. Ami engem illet, pont egyik sem érdekel, de lehet, hogy mások ezt hihetetlenül különösnek és izgalmasnak találják. Aztán eljön az éjfél, az új esztendő, Áder János beszéde, és az M2-n megis­métlik az egészet. Komolyan.

Next