Népszabadság, 2014. január (72. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-31 / 26. szám
12 Népszabadság 2014. január 31., péntek Fórum A hamisan fénylő igazság BEREND NÓRA történészprofesszor, Cambridge Cicero nemcsak az élet tanítómesterének, hanem az igazság fényének (lux veritatis) is nevezte a történelmet. A kormány a történelemre is rá akarja tenni a kezét, hogy a saját igazságát formálja belőle. A múlt megváltoztatása ugyanolyan fontos, mint a politikai intézményrendszeré, hiszen az újjáírt múlt a legitimizáció forrása lenne. A Veritas Történetkutató Intézet a legújabb példa rá, hogyan próbálják a történelmet a megértéshez vezető út helyett a tömegbutítás és önlegitimizáció eszközévé tenni. Ugyanazért kell külön, a kormány irányítása alatt működő történettudomány, amiért külön újság is. Nem elég a munkahelyi függőség, a történészek ellen indított perek, hiszen mindig vannak olyanok, akik nem idomulnak a rendszerhez. Érthetetlen makacssággal ragaszkodnak a forrásokból feltáruló igazsághoz. Ezzel szemben a kormány olyan történelmet akar, amely egészen pontosan illeszkedik a Horthy-korszakot felmentő, míg a szocialista korszakot elítélő önmitológiájához. A történelmi megértés, mint minden megértés, a múlt feldolgozásának része. Nem az ország, nem a nemzet érdeke a történelemhamisítás, mert ezt a feldolgozást teszi lehetetlenné. A felülről rendelt történelem, melynek tartalmát a megrendelő határozza meg, a hatalom birtokosainak érdeke. Például az Ostforschung a náci terjeszkedést szolgálta ki a szláv népek alsóbbrendűségének „tudományos” alátámasztásával. A náci rendszerrel együtt bukott meg. A történelmi igazság a kutatások alapján a szakemberek nagy részének egyetértése által alakul ki. Új kutatási eredmények módosíthatnak a képen; új (vagy régi) ideológiák azonban csak az adott ideológiák híveinek teszik meggyőzővé saját, tényektől független magyarázataikat. A világ azonban nem idomul az ilyen legitimáláshoz. Meg lehet tenni egy középkori tárgyat a magyar állam jelképévé, de azt nem lehet előírni, hogy milyen érzést keltsen külföldön. A külvilág nem ok nélkül furcsállja, hogy egy köztársaság jelképe éppen egy korona. Történelmi tény, hogy nem István koronája volt (bár István valós koronája is múzeumi tárgy lenne csupán). A bizánci rész az 1070-es években, a ma rendelkezésre álló tárgy valószínűleg a XII. század végén vagy a XIII. században keletkezett. Maga a pápai koronaküldés is legenda, kb. 100 évvel a koronázás után találta ki Hartvik püspök, aktuális politikai célok érdekében. Ami egy rég letűnt kor önlegitimizáló szimbóluma volt, újra aktuálissá vált a Horthy-korszakkal való folytonosság jegyében. Csakhogy abban a korban a koronának azért volt olyan fontos szerepe, mert általa egyszerre legitimmé vált és kifejeződött a „mindent vissza” követelése. A mai Európa pedig, ha megérti ezt az üzenetet, ugyanannyira kevéssé fogja értékelni, mint annak idején. Az anakronizmus még kirívóbb lesz az összehasonlítással. A franciák és a németek valaha vetélkedtek, hogy melyiküké Nagy Károly koronája; a francia királyok és a német császárok is a maguk koronáját vélték az igazinak (egyik sem volt az valójában). Manapság azonban se a francia köztársasági elnök, se a német kancellár nem akarja saját hatalmát a fiktív Nagy Károly-féle koronával megtámogatni. A francia ugyan megsemmisült a forradalomban, ám a Reichskrone ott pihen, ahova való: a bécsi Hofburg kincstárában. (Mellékesen, a magyar korona nem a legrégibb és nem az egyetlen máig létező középkori korona, hiszen a császári korona legkésőbb a kora XI. században már használatban volt.) Az ún. „Vencel”korona (IV. Károly koronája, melyet a csehek védőszentjének ajánlott fel) sem egy országház éke. Hazugságokat természetesen vég nélkül lehet gyártani. Belecsúsznak persze kisebb logikátlanságok. Például a történelemhamisítás kitermelte verzió szerint Magyarország 1944. március 19-én elvesztette szuverenitását, és ezért nem is felel semmiért. Idáig érthető, Horthy tisztára mosása folyik. Viszont ezt az elvesztett szuverenitást csak 1990-ben kapta vissza az ország, s így ugyanezen a logikán belül érthetetlen, hogy miféle kommunista bűnökről lehet egyáltalán szó. A hamis történetkép sulykolása befelé sikereket érhet el, hiszen egyrészt az állandó ismétlés kisiskolás kortól sokakra hat, másrészt kellemesebb azt hinni magáról az embernek, hogy tökéletes. Lehet, hogy egyszer általánossá válik a magyar gyerekek fejében a Kitörés túra szervezőinek véleménye: szerintük a németek és nyilasok hősök voltak, akik Budapestet és így egész Nyugat-Európát védték a vörösök ellen 1944 végén és 1945 elején, s ez évi megemlékezést igényel. Kifelé azonban nem működik az agymosás, s így befelé is csak addig, amíg a külső valósággal nem szembesülnek. Próbálják meg ezt elmagyarázni mondjuk egy franciának. Valószínűleg sokkolni fogja az így felnövekvőket, hogy Párizsban egy tér és egy metróállomás van elnevezve Sztálingrádról. Mert a világ, amely még tudja, mit jelentett a náci uralom, arra a csatára emlékezik büszkén. A hazugságokat nem olyan egyszerű eladni: még a „nemzeti” történe lem sem monopólium. Ha a hivatalos magyar történetírás a Kamenyec-Podolszkijban történteket a korszakból átvett szépítéssel „idegenrendészeti intézkedésnek” minősíti, ezzel legfeljebb politikai szimpatizánsai fognak egyetérteni, a történészszakma a több mint húszezer civil, köztük férfiak és nők, öregek és csecsemők tömegsírba lövését annak fogja nevezni, ami volt: ártatlan emberek lemészárlásának. A szerencsétlenségükre magyar fennhatóság alá került kárpátaljai zsidók tették ki az „idegenek” nagy részét. Nem mentség, hogy a magyar kormány nem tudta, mi lesz a határon átdobottak sorsa. Mégis, mit gondolhattak, hogy a német hadsereg majd pikniket szervez, és védőszárnyai alá veszi őket? így nő a szakadék a hamis történelem hívei és a többiek között. A külföld szörnyülködik vagy röhög. Minél nagyobb garral folyik a „nemzeti” történetírás, annál kevesebb hitele van. Annál inkább a reménytelenül elfogult, múltból itt maradt bizarr csökevény, szóba állni se érdemes velük kategóriába kerül. Körülbelül így történt, hogy a két világháború között a magyar történelmi misszió és az ország ellen elkövetett példátlan igazságtalanság hangoztatásával sikerült még a különben jogos kisebbségi panaszokat is illegitimmé tenni. Akik történelemhamisítással színezve létre akarják hozni egy borzalmas múlt jelenbeli változatát, azok vállalják nyíltan, hogy mit akarnak visszahozni. Egy rendszert, amelyben nincs valódi szabad parlament és független bíróság; ahol mindig tettre kész terrorlegényeket lehet ugrasztani, hogy elintézzék azt, akit kell; ahol a nemzeti mitológia és öntömjénezés befogja a demokraták száját, hiszen azok csak „nemzetárulók” lehetnek, amikor a hazugságok és visszaélések ellen felemelik a szavukat. Ahogy eltorzul egy ember, aki örökké hazugságokban él, úgy eltorzul egy társadalom is. A történelemhamisítás nem fényt, hanem sötétséget terjeszt. Ady Endre szavaival: „Regisztrálunk pedig két igazságot. Az egyik: aki tudatosan hazudik, az gálád... A másik: aki ismert hazugságokat elhisz, az hülye... Szeretettel engedjük, hogy ő maga válasszon!...” - Nono. Ne kapkodjunk ezekkel a történészi megfogalmazásokkal, professzor úr! Hogy megszállás volt vagy fölszabadítás, az egyelőre még a kölcsön mértékétől függ! MARABU RAJZA A hídverő bölcs Lukács János 90. születésnapjára KERÉK-BÁRCZY SZABOLCS, a Demokratikus Koalíció elnökségének tagja, az Összefogás képviselőjelöltje evős az olyan nagy hatású konzervatív gondolkodó, aki egyformán értené és érezné a Nyugat és a Kelet társadalmi folyamatait, mint John Lukacs, azaz Lukács János. Értékrendje világos és befogadó: ítéleteinek talapzata hatalmas tudása, felépítménye a tapasztalataiból fakadó következetessége és nyitottsága. Az a fajta tudós, aki bonyolult kérdéseket hétköznapi egyszerűséggel fogalmaz meg, s ezért mindennapi problémáink gyökereit könnyen megérthetjük, így a jelennel és jövővel kapcsolatos választásaink is egyszerűbbé válnak. Amikor őt hallgatjuk, hozzá hasonlóan mi is mértékletessé válunk; kompromisszumokat keresünk megalkuvások nélkül, vitát óhajtunk a szóértés szándékával. Bár napi politikai kérdésekkel csak nagyon ritkán foglalkozik, műveiben politikusnak és polgárnak egyaránt ráirányítja a figyelmét a társadalomra leselkedő legnagyobb veszélyekre: a nacionalizmusra és a populizmusra. Ezek mérgezik leginkább a demokráciát, és vernek éket ember és ember közé. A nacionalizmus két világháborúhoz vezetett a múlt században, s az ezen érzületet még mindig dédelgetőknek felhívja a figyelmét arra, hogy „a nacionalizmus egyszerre öncélú és önző - mert a szeretet nem önmagunk szeretete, hanem a másiké”. (Lukács: A XX. század és az újkor vége, Európa, 2000, 222. o.) A népszerűséget hajhászó, mindig a népakaratra hivatkozó, sőt a népet önmagával azonosító populizmus és nacionalizmus kéz a kézben jár. „Lehet valaki egyszerre hazafi és világpolgár. A populista azonban valamilyen formában óhatatlanul nacionalista. A patriotizmus emellett kevésbé rasszista, mint a populizmus. A hazafi nem rekeszt ki minden más fajtájút abból a közösségből, amelyben hosszú évek óta együtt élnek és ismerik egymást; a populista viszont gyanakvással tekint mindazokra, akik nem látszanak vele egy törzsbe tartozni.” (Uo. 223-224. o.) A populista jogában állónak tartja, hogy uralkodjon mások felett, ahelyett, hogy szolgálná az embereket. „»A nép kívánja«, »a nép mondja«, »a nép nem kívánja« stb. egybe is eshet a népérzülettel, de nem is; mert »a nép« ritkán állít valamit, szinte mindig a nép nevében állítanak egy lépéssel távolabb a valóságtól.” (Uo. 273-274. o.) A populista a nép szuverenitását hazudja, miközben erőszakosan visszaél a hatalom eszközeivel, ezáltal aláássa a demokráciát. „Egy dolog a parlamentáris demokráciát úgy értelmezni, hogy az többségi hatalmat jelent, és semmi mást; a parlamentáris és a szabadelvű (és a konzervatív) demokrácia a kisebbségek jogainak elismerését jelenti, vagy kellene, hogy jelentse; annak a lehetőségnek elismerését is, hogy alkalomadtán alkotmányosan felválthassák a hatalmon lévő kormánypártot.” (Uo. 274. o.) Máshol így fogalmaz: „Az újkori demokrácia nem jelentett és nem jelenthet korlátlan többséguralmat.” (Demokrácia és populizmus - félelem és gyűlölet, Európa, 2008, 5. o.) Lukács János nemcsak elgondolkodtat, de cselekvésre is ösztönöz bennünket. Nem nehéz ugyanis párhuzamot találni a fenti idézetek és a mai magyar valóság között. Itthon ugyanis adott a kirekesztő hatalom, amely egyenlőségjelet tesz saját maga és az állam, a nép, sőt a nemzet közé, ezért aztán minden őt ért bírálatot a haza elleni támadásnak értékel. S ha ő a nemzet, akkor mindenki más, aki nem őt támogatja, értelemszerűen nem a nemzet része. S akik támadják a hatalmat (eszerint a nemzetet), azok ellenségek, akikkel szemben minden eszköz megengedett, emberi méltó Értékrendje világos és befogadó: ítéleteinek talapzata hatalmas tudása, felépítménye a tapasztalataiból fakadó következetessége és nyitottsága, joguk megsértése, demokratikus jogaik korlátozása, beleértve a közhatalomhoz és a nyilvánossághoz való hozzáférésüket is. Egy ilyen hatalom számára könnyű az átjárás a szélsőséges eszméket és politikai irányzatokat vallókhoz, hovatovább a velük való nyílt vagy burkolt együttműködéshez. Nyilvánvaló, hogy a magyar demokrata nem fogadhatja el a jogállam leépítését, s küzdenie kell annak helyreállításáért. Világos, hogy akkor, amikor akár a nacionalizmus, a populizmus vagy más ordas eszmék teret hódítanak, a demokrácia helyreállítása és védelme érdekében nem az elmúlt évtizedekben amúgy is átalakuló politikai ideológiák közötti különbségeket kell hangsúlyozni: ebben a helyzetben a demokratának a másik demokratával kell együttműködnie. Ez nem az értékek relativizálását, hanem éppen annak ellenkezőjét jelenti: a demokrácia ugyanis olyan közös értékalap, amelynek hiányában gyakorlati értelmüket vesztik a politikai ideológiák mentén vívott csaták. És mi ma éppen ilyen helyzetben vagyunk. A sors különös kegyének tartom, hogy többször volt alkalmam beszélgetni Lukács Jánossal. Érdeklődésének sokrétűsége, nyitottsága, finom humora és derűje mindig lenyűgöz. Szülőhazája elüldözte, de soha nem szakadt el itthonról. Ahogy saját magáról szól: „Magyarország az anyám. Amerika a feleségem.” Elméje korokat és világokat fog össze, s fűz egymáshoz sokunkat. Amolyan hídverő bölcs. Isten éltesse! Olvasói levél A keresztnév stimmel Rendkívül örülök annak, hogy Karl Marx szobra továbbra is a Budapesti Corvinus Egyetem aulájában marad. Az egyetem rektora frappáns válaszban utasította helyre az ún. KDNP („párt”, tagság nélkül) támadását. Itt, Németországban Karl Marx tiszteletnek és megbecsülésnek örvend, a XIX. század egyik legnagyobb filozófusának tartják, tananyag minden iskolában (Bob Dylan úgyszintén). A XX. század katasztrófáiról nem ő tehet, hanem azok, akik nevével visszaéltek. Szobrait az egyesült Németországban sehol nem távolították el, utcák és terek viselik nevét, nem csak az egykori NDK területén. Munkássága a német szociáldemokrata munkásmozgalom, majd párt programjának egyik alappillére, nélküle a mai erőteljes, magabiztos, megvesztegethetetlen és független német szakszervezetek nem létezhetnének. Mentora és mecénása, Friedrich Engels az elmúlt hetekben került a figyelem középpontjába. Gyerekkoromban a lakóhelyem közelében lévő egyik budaörsi utcát Marx Károly utcának hívták (mintha magyar lett volna), ma Károly király út a neve... A keresztnév stimmel. 1965, serdülőkorom óta vagyok Népszabadság-olvasó, néhány év kimaradással az NSZK-ba településemtől (1986) a Nol megjelenéséig. Ha a szép Magyarországon tartózkodom, reggelenként először az Önök napilapját vásárolom, utána jön a kenyér és a tej. Nagy elismeréssel adózom az Önök tevékenységének, mindennap örömmel kattintok a Nolra. Színtiszta, gyors információkat kaphatok Magyarországról és a világról. Köszönöm. Theo Kroh tanár, Rastatt A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.