Népszabadság, 2014. január (72. évfolyam, 1-26. szám)

2014-01-31 / 26. szám

12 Népszabadság | 2014. január 31., péntek Fórum BEREND NÓRA történészprofesszor, Cambridge C icero nemcsak az élet ta­nítómesterének, hanem az igazság fényének (lux ve­ritatis) is nevezte a törté­nelmet. A kormány a tör­ténelemre is rá akarja ten­ni a kezét, hogy a saját igazságát for­málja belőle. A múlt megváltoztatá­sa ugyanolyan fontos, mint a politi­kai intézményrendszeré, hiszen az új­jáírt múlt a legitimizáció forrása len­ne. A Veritas Történetkutató Intézet a legújabb példa rá, hogyan próbálják a történelmet a megértéshez vezető út helyett a tömegbutítás és önlegitimi­záció eszközévé tenni. Ugyanazért kell külön, a kormány irányítása alatt mű­ködő történettudomány, amiért külön újság is. Nem elég a munkahelyi füg­gőség, a történészek ellen indított pe­rek, hiszen mindig vannak olyanok, akik nem idomulnak a rendszerhez. Érthetetlen makacssággal ragaszkod­nak a forrásokból feltáruló igazság­hoz. Ezzel szemben a kormány olyan történelmet akar, amely egészen pon­tosan illeszkedik a Horthy-korszakot felmentő, míg a szocialista korszakot elítélő önmitológiájához. A történelmi megértés, mint min­den megértés, a múlt feldolgozásának része. Nem az ország, nem a nemzet érdeke a történelemhamisítás, mert ezt a feldolgozást teszi lehetetlenné. A felülről rendelt történelem, mely­nek tartalmát a megrendelő határoz­za meg, a hatalom birtokosainak ér­deke. Például az Ostforschung a ná­ci terjeszkedést szolgálta ki a szláv né­pek alsóbbrendűségének „tudomá­nyos” alátámasztásával. A náci rend­szerrel együtt bukott meg. A történel­mi igazság a kutatások alapján a szak­emberek nagy részének egyetérté­se által alakul ki. Új kutatási eredmé­nyek módosíthatnak a képen; új (vagy régi) ideológiák azonban csak az adott ideológiák híveinek teszik meggyőző­vé saját, tényektől független magyará­zataikat. A világ azonban nem idomul az ilyen legitimáláshoz. Meg lehet tenni egy középkori tárgyat a magyar állam jelképévé, de azt nem lehet előírni, hogy milyen érzést keltsen külföldön. A külvilág nem ok nélkül furcsállja, hogy egy köztársaság jelképe éppen egy korona. Történelmi tény, hogy nem István koronája volt (bár István valós koronája is múzeumi tárgy len­ne csupán). A bizánci rész az 1070-es években, a ma rendelkezésre álló tárgy valószínűleg a XII. század végén vagy a XIII. században keletkezett. Maga a pápai koronaküldés is legenda, kb. 100 évvel a koronázás után találta ki Hartvik püspök, aktuális politikai cé­lok érdekében. Ami egy rég letűnt kor önlegitimizáló szimbóluma volt, újra aktuálissá vált a Horthy-korszakkal való folytonosság jegyében. Csakhogy abban a korban a koronának azért volt olyan fontos szerepe, mert általa egy­szerre legitimmé vált és kifejeződött a „mindent vissza” követelése. A mai Európa pedig, ha megérti ezt az üze­netet, ugyanannyira kevéssé fogja ér­tékelni, mint annak idején. Az anakronizmus még kirívóbb lesz az összehasonlítással. A franci­ák és a németek valaha vetélkedtek, hogy melyiküké Nagy Károly koroná­ja; a francia királyok és a német csá­szárok is a maguk koronáját vélték az igazinak (egyik sem volt az valójá­ban). Manapság azonban se a francia köztársasági elnök, se a német kan­cellár nem akarja saját hatalmát a fik­tív Nagy Károly-féle koronával meg­támogatni. A francia ugyan megsem­misült a forradalomban, ám a Reichs­krone ott pihen, ahova való: a bécsi Hofburg kincstárában. (Mellékesen, a magyar korona nem a legrégibb és nem az egyetlen máig létező közép­kori korona, hiszen a császári korona legkésőbb a kora XI. században már használatban volt.) Az ún. „Vencel”­korona (IV. Károly koronája, melyet a csehek védőszentjének ajánlott fel) sem egy országház éke. Hazugságokat természetesen vég nélkül lehet gyártani. Belecsúsznak persze kisebb logikátlanságok. Pél­dául a történelemhamisítás kitermel­te verzió szerint Magyarország 1944. március 19-én elvesztette szuvereni­tását, és ezért nem is felel semmiért. Idáig érthető, Horthy tisztára mosása folyik. Viszont ezt az elvesztett szuve­renitást csak 1990-ben kapta vissza az ország, s így ugyanezen a logikán belül érthetetlen, hogy miféle kommunista bűnökről lehet egyáltalan szó. A hamis történetkép sulykolása befelé sikereket érhet el, hiszen egy­részt az állandó ismétlés kisiskolás kortól sokakra hat, másrészt kelleme­sebb azt hinni magáról az embernek, hogy tökéletes. Lehet, hogy egyszer ál­talánossá válik a magyar gyerekek fe­jében a Kitörés túra szervezőinek vé­leménye: szerintük a németek és nyi­lasok hősök voltak, akik Budapestet és így egész Nyugat-Európát védték a vö­rösök ellen 1944 végén és 1945 elején, s ez évi megemlékezést igényel. Kifelé azonban nem működik az agymosás, s így befelé is csak addig, amíg a kül­ső valósággal nem szembesülnek. Pró­bálják meg ezt elmagyarázni mondjuk egy franciának. Valószínűleg sokkolni fogja az így felnövekvőket, hogy Pá­rizsban egy tér és egy metróállomás van elnevezve Sztálingrádról. Mert a világ, amely még tudja, mit jelentett a náci uralom, arra a csatára emlékezik büszkén. A hazugságokat nem olyan egysze­rű eladni: még a „nemzeti” történe­lem sem monopólium. Ha a hivatalos magyar történetírás a Kamenyec-Po­dolszkijban történteket a korszakból átvett szépítéssel „idegenrendészeti in­tézkedésnek” minősíti, ezzel legfeljebb politikai szimpatizánsai fognak egyet­érteni, a történészszakma a több mint húszezer civil, köztük férfiak és nők, öregek és csecsemők tömegsírba lövé­sét annak fogja nevezni, ami volt: ár­tatlan emberek lemészárlásának. A szerencsétlenségükre magyar fennha­tóság alá került kárpátaljai zsidók tet­ték ki az „idegenek” nagy részét. Nem mentség, hogy a magyar kormány nem tudta, mi lesz a határon átdobottak sorsa. Mégis, mit gondolhattak, hogy a német hadsereg majd pikniket szervez, és védőszárnyai alá veszi őket? Így nő a szakadék a hamis történe­lem hívei és a többiek között. A kül­föld szörnyülködik vagy röhög. Mi­nél nagyobb garral folyik a „nemze­ti” történetírás, annál kevesebb hite­le van. Annál inkább a reménytele­nül elfogult, múltból itt maradt bizarr csökevény, szóba állni se érdemes ve­lük kategóriába kerül. Körülbelül így történt, hogy a két világháború között a magyar történelmi misszió és az or­szág ellen elkövetett példátlan igaz­ságtalanság hangoztatásával sikerült még a különben jogos kisebbségi pa­naszokat is illegitimmé tenni. Akik történelemhamisítással szí­nezve létre akarják hozni egy borzal­mas múlt jelenbeli változatát, azok vállalják nyíltan, hogy mit akarnak visszahozni. Egy rendszert, amely­ben nincs valódi szabad parlament és független bíróság; ahol mindig tettre kész terrorlegényeket lehet ugraszta­ni, hogy elintézzék azt, akit kell; ahol a nemzeti mitológia és öntömjénezés befogja a demokraták száját, hiszen azok csak „nemzetárulók” lehetnek, amikor a hazugságok és visszaélések ellen felemelik a szavukat. Ahogy eltorzul egy ember, aki örök­ké hazugságokban él, úgy eltorzul egy társadalom is. A történelemhamisítás nem fényt, hanem sötétséget terjeszt. Ady Endre szavaival: „Regisztrálunk pedig két igazságot. Az egyik: aki tu­datosan hazudik, az galád… A másik: aki ismert hazugságokat elhisz, az hü­lye… Szeretettel engedjük, hogy ő ma­ga válasszon!…” A keresztnév stimmel Rendkívül örülök annak, hogy Karl Marx szobra továbbra is a Budapesti Corvinus Egyetem aulájában marad. Az egyetem rektora frappáns válasz­ban utasította helyre az ún. KDNP („párt”, tagság nélkül) támadását. Itt, Németországban Karl Marx tisz­teletnek és megbecsülésnek örvend, a XIX. század egyik legnagyobb filozó­fusának tartják, tananyag minden is­kolában (Bob Dylan úgyszintén). A XX. század katasztrófáiról nem ő te­het, hanem azok, akik nevével vissza­éltek. Szobrait az egyesült Németor­szágban sehol nem távolították el, ut­cák és terek viselik nevét, nem csak az egykori NDK területén. Munkássága a német szociáldemokrata munkásmoz­galom, majd párt programjának egyik alappillére, nélküle a mai erőteljes, magabiztos, megvesztegethetetlen és független német szakszervezetek nem létezhetnének. Mentora és mecénása, Friedrich Engels az elmúlt hetekben került a figyelem középpontjába. Gyerekkoromban a lakóhelyem kö­zelében lévő egyik budaörsi utcát Marx Károly utcának hívták (mintha ma­gyar lett volna), ma Károly király út a neve... A keresztnév stimmel. 1965, serdülőkorom óta vagyok Népszabadság-olvasó, néhány év ki­maradással az NSZK-ba településem­től (1986) a Nol megjelenéséig. Ha a szép Magyarországon tartózkodom, reggelenként először az Önök napi­lapját vásárolom, utána jön a kenyér és a tej. Nagy elismeréssel adózom az Önök tevékenységének, mindennap öröm­mel kattintok a Nolra. Színtiszta, gyors információkat kaphatok Magyaror­szágról és a világról. Köszönöm. Theo Kroh tanár, Rastatt A hídverő bölcs – Lukács János 90. születésnapjára A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában. A hamisan fénylő igazság – Nono. Ne kapkodjunk ezekkel a történészi megfogalmazásokkal, professzor úr! Hogy megszállás volt vagy fölszabadítás, az egyelőre még a kölcsön mér­tékétől függ! MARABU RAJZA KERÉKBÁRCZY SZABOLCS, a Demokratikus Koalíció elnökségének tagja, az Összefogás képviselőjelöltje K evés az olyan nagy hatású konzervatív gondolkodó, aki egyformán értené és érez­né a Nyugat és a Kelet tár­sadalmi folyamatait, mint John Lukacs, azaz Lukács János. Értékrendje világos és befo­gadó: ítéleteinek talapzata hatalmas tudása, felépítménye a tapasztalatai­ból fa kadó következetessége és nyi­tottsága. Az a fajta tudós, aki bonyo­lult kérdéseket hétköznapi egyszerű­séggel fogalmaz meg, s ezért minden­napi problémáink gyökereit könnyen megérthetjük, így a jelennel és jövővel kapcsolatos választásaink is egysze­rűbbé válnak. Amikor őt hallgatjuk, hozzá hason lóan mi is mértékletes­sé válunk; kompromisszumokat kere­sünk megalkuvások nélkül, vitát óhaj­tunk a szóértés szándékával. Bár napi politikai kérdésekkel csak nagyon ritkán foglalkozik, műveiben politikusnak és polgárnak egy aránt ráirányítja a figyelmét a társadalom­ra leselkedő legnagyobb veszélyekre: a nacionalizmusra és a populizmusra. Ezek mérgezik leginkább a demokrá­ciát, és vernek éket ember és ember közé. A nacionalizmus két világhá­borúhoz vezetett a múlt században, s az ezen érzületet még mindig dé­delgetőknek felhívja a figyelmét ar­ra, hogy „a nacionalizmus egyszerre öncélú és önző – mert a szeretet nem önmagunk szeretete, hanem a mási­ké”. (Lukacs: A XX. század és az újkor vége, Európa, 2000, 222. o.) A nép­szerűséget hajhászó, mindig a nép­akaratra hivatkozó, sőt a népet ön­magával azonosító populizmus és na­cionalizmus kéz a kézben jár. „Lehet valaki egyszerre hazafi és világpolgár. A populista azonban valamilyen for­mában óhatatlanul nacionalista. A patriotizmus emellett kevésbé rasz­szista, mint a populizmus. A ha zafi nem rekeszt ki minden más fajtájút abból a közösségből, amelyben hosz­szú évek óta együtt élnek és ismerik egymást; a populista viszont gyanak­vással tekint mindazokra, akik nem látszanak vele egy törzsbe tartozni.” (Uo. 223–224. o.) A populista jogá­ban állónak tartja, hogy uralkodjon mások felett, ahelyett, hogy szolgál­ná az embereket. „»A nép kívánja«, »a nép mondja«, »a nép nem kíván­ja« stb. egybe is eshet a népérzület­tel, de nem is; mert »a nép« ritkán állít valamit, szinte mindig a nép ne­vében állítanak – egy lépéssel távo­labb a valóságtól.” (Uo. 273–274. o.) A populista a nép szuverenitását ha­zudja, miközben erőszakosan visszaél a hatalom eszközeivel, ezáltal aláás­sa a demokráciát. „Egy dolog a parla­mentáris demokráciát úgy értelmez­ni, hogy az többségi hatalmat jelent, és semmi mást; a parlamentáris és a szabadelvű (és a konzervatív) demok­rácia a kisebbségek jogainak elisme­rését jelenti, vagy kellene, hogy je­lentse; annak a lehetőségnek elisme­rését is, hogy alkalomadtán alkotmá­nyosan felválthassák a hatalmon lévő kormánypártot.” (Uo. 274. o.) Máshol így fogalmaz: „Az újkori demokrácia nem jelentett és nem jelenthet kor­látlan többséguralmat.” (Demokrácia és populizmus – félelem és gyűlölet, Európa, 2008, 5. o.) Lukács János nemcsak elgon­dolkodtat, de cselekvésre is ösztö­nöz bennünket. Nem nehéz ugyan­is párhuzamot találni a fenti idézetek és a mai magyar valóság között. Itt­hon ugyanis adott a kirekesztő hata­lom, amely egyenlőségjelet tesz saját maga és az állam, a nép, sőt a nemzet közé, ezért aztán minden őt ért bírála­tot a haza elleni támadásnak értékel. S ha ő a nemzet, akkor mindenki más, aki nem őt támogatja, értelemszerűen nem a nemzet része. S akik támadják a hatalmat (eszerint a nemzetet), azok ellenségek, akikkel szemben minden eszköz megengedett: emberi méltó­ságuk megsértése, demokratikus jo­gaik korlátozása, beleértve a közha­talomhoz és a nyilvánossághoz való hozzáférésüket is. Egy ilyen hatalom számára könnyű az átjárás a szélső­séges eszméket és politikai irányzato­kat vallókhoz, hovatovább a velük való nyílt vagy burkolt együttműködéshez. Nyilvánvaló, hogy a magyar demokra­ta nem fogadhatja el a jogállam leépí­tését, s küzdenie kell annak helyreál­lításáért. Világos, hogy akkor, amikor akár a nacionalizmus, a populizmus vagy más ordas eszmék teret hódíta­nak, a demokrácia helyreállítása és vé­delme érdekében nem az elmúlt évti­zedekben amúgy is átalakuló politikai ideológiák közötti különbségeket kell hangsúlyozni; ebben a helyzetben a demokratának a másik demokratával kell együttműködnie. Ez nem az érté­kek relativizálását, hanem éppen an­nak ellenkezőjét jelenti: a demokrácia ugyanis olyan közös értékalap, amely­nek hiányában gyakorlati értelmüket vesztik a politikai ideológiák mentén vívott csaták. És mi ma éppen ilyen helyzetben vagyunk. A sors különös kegyének tartom, hogy többször volt alkalmam beszél­getni Lukács Jánossal. Érdeklődésé­nek sokrétűsége, nyitottsága, finom humora és derűje mindig lenyűgöz. Szülőhazája elüldözte, de soha nem szakadt el itthonról. Ahogy saját ma­gáról szól: „Magyarország az anyám. Amerika a feleségem.” Elméje korokat és világokat fog össze, s fűz egymáshoz sokunkat. Amolyan hídverő bölcs. Is­ten éltesse! Olvasói levél Értékrendje világos és befo­gadó: ítéleteinek talapzata hatalmas tudása, felépítmé­nye a tapasztalataiból faka­dó következetessége és nyi­tottsága.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék