Népszabadság, 2014. január (72. évfolyam, 1-26. szám)

2014-01-29 / 24. szám

2014. január 29­, szerda | Népszabadság 15 Kultúra Interjú Zorán szerint az intuitív dolgok sokszor többet hoznak, mint a racionális gondolkodás „Alig láttam a napot” Csider István Zoltán Február 8-án az Arénában mutatja be legújabb, Egypár barát című duett­lemezét Zorán. A 11 dalt tartalma­zó anyag mellett kompromisszumok­ról, megérzésekről és arról is beszél­gettünk, hogy tehetség mellett mi kell még a zenéhez. Hányadik Aréna-koncertje lesz a mos­tani? Számolja még? A tizenegyedik. Csak azért tu­dom pontosan, mert a legutóbbinál, a 2011-esnél kiszámoltuk, hogy az a .ju­bileumi” tizedik. Akkor szeretek ös­­­szehozni egy Aréna-koncertet, ha van apropója. Hál’ istennek - mint sok más hazai előadónak - már nekünk is telt házunk van. Jó jelnek tartom, hogy bár folyamatosan jönnek hoz­zánk a világsztárok, ráadásul manap­ság nagyon nagy anyagi megterhelés lehet egy család számára elmenni egy koncertre, mégis ilyen biztos érdeklő­dés tapasztalható a magyar, szöveg­centrikus, a pop-rock zenén belül is komolyabb kategóriába tartozó mű­faj iránt. Mit­ gondol, kik azok a mostani fiatal előadók, zenekarok, akik néhány év­tized múlva a 11. Aréna-koncertjüket rendezik majd? Kikben látja ezt a po­tenciált? Nehéz kérdés, mert nem lehet elvo­natkoztatni a zenén kívüli életmódtól. Rengetegen voltak, akik fantasztiku­san indultak, üstökösként íveltek fel­felé, végül vagy elitták, elkábítózták, vagy egyszerűen csak elügyetlenked­­ték a tehetségüket, ezáltal megtört a pályájuk. Pedig talán az idők végezeté­ig állhattak volna színpadon. Ez min­denhol a világon így van. Bármilyen furcsának tűnik, ehhez a műfajhoz is kell úgy, nem elég csak tehetségesnek lenni. Hiszen végső soron, akármilyen menedzsment áll az előadó mögött, az utolsó szót mégiscsak az mondja ki, aki a vásárra viszi a bőrét. Neki kell észen lennie, az ő feladata, hogy az ízlését, a racionális és művészi énjét egyensúly­ba, összhangba hozza, hogy hosszú tá­von is működőképes legyen a produk­ció. Persze mindezeket a tulajdonsá­gokat én másoknál nem ismerhetem, ezért csak megérzés alapján tudom idesorolni például a Quimbyt vagy Ca­­ramelt. Előfordult, hogy szembement a saját ízlésével, illetve hogy bizonyos célok ér­dekében kompromisszumot kellett köt­nie? Igen, volt olyan korszakom, amikor nem minden úgy történt, ahogy sze­rettem volna. Miután a Metro együt­tes megszűnt, vagyis úgy 1972-73-tól az első szólólemezem 1977-es megjele­néséig tartó átmeneti időszakban na­gyon sok olyan dolgot csináltam, ami­hez nem sok kedvem volt, ami igazá­ból nem az én világom volt. De csinál­ni kellett. A zenekar megszűnése után ugyanis a komplett, közösen használt cuccot megvettem a többiektől, hogy később továbbra is zenekarban gon­dolkodhassak. Ezt csak adósságok árán tudtam megtenni. Hogy ezeket kifizethessem, elmentem egy kifeje­zetten erre a célra szerveződött csapat­tal vendéglátózni. Nyugat-európai le­­bujokban, bárokban léptünk fel, elég lepukkant helyeken - hiszen kezdők voltunk, a menedzserek pedig nyilván nem a legjobb helyekre nyomják az olyanokat, mint amilyenek mi voltunk. Az nehéz korszak, de jó iskola volt, el­kezdtem jobban becsülni az azt meg­előző időszakot, és megtanultam, mifé­le alázattal kell viszonyulni a színpad­hoz. Miután hazajöttünk, még mindig nem tudtam, mihez is kezdjek ponto­san, így aztán elég sokat hakniztam. Voltak ennek jó oldalai is, remek csa­patok, haveri társaságok alakultak ki így, nagyon klassz zenészekkel, kollé­gákkal dolgozhattam, Máté Péterrel is, például. Kicsi kultúrházakban léptünk fel, volt, hogy naponta háromszor is ro­­hangásztunk az egyik helyről a másik­ra. Nem is volt rossz a pénz - de más­ra vágytam. Hiányzott az igazi zeneka­­rosdi, az a felhajtás, ami azelőtt olyan természetesen vett körül, és egyáltalán, hogy az elaltatott kreativitásom vala­hogy újra megnyilvánulhasson. Számos pályatársával énekelt már együtt, mégis a tavaly októberben meg­jelent Egypár barát az első kifejezetten duettlemez a diszkográfiájában. Miért éppen most, miért éppen velük? A műszaki egyetemre jártam, nya­kig benne vagyok a számítástechniká­ban, nagyon érdekel az elméleti fizika, a csillagászat, abszolút nem lehet tehát mondani, hogy a fellegekben járó típus volnék, mégis, minden lemez készíté­sekor, minden dalban, minden kon­certen bő teret engedek az intuíció­imnak, a nem racionális gondolkodás­ból fakadó megérzéseimnek. Nem vé­letlen, hogy az alkotási folyamat a leg­több ember számára misztikusnak tű­nik, hiszen rengeteg megfoghatatlan momentuma van. Az „ihlet” elég el­csépelt kifejezés, de tény, hogy az em­ber az egyik állapotában jobban, a má­sikban meg kevésbé jól működik. Nem lehet pontosan körülírni, mitől és mi­kor jön egy-egy gondolat. Mondok egy példát. Az eggyel korábbi lemezen he­lyet kapott néhány, a mi szerbségünk­kel kapcsolatos dal. Korábban ez vala­hogy nem fordult elő. Amikor a 2011- es albumom stúdiófelvételein ücsö­rögtünk, éreztük, hogy valami még hi­ányzik. Valami jó tempós dolog. Du­sán hirtelen elővett egy szöveget, ami évek óta a fiókjában lapult, Gábor pe­dig szinte egy menetben ráénekelte a dallamot, és megszületett a Kóló, vé­gül pedig címadó dal lett belőle. Szó­val, eddig sem tudatosan mellőztük „a szerbségünket”, mint ahogy a téma megjelenése sem volt előre megterve­zett... Ugyanígy voltam a duettlemez­zel is. Magyarázza el. Minden egyes nagykoncertemre hí­vok vendégeket, és néha én is elfoga­dok meghívásokat, szóval nagyon sok kollégával énekeltem már együtt. 2012 végén Váczi Eszterrel az ő koncertjén egy Leonard Cohen-dalt énekeltünk el közösen. Ezután jutott eszembe, hogy jó, hány ilyen volt már a pályafutásom során - nem lehetne ezekből a dalok­ból egy jó kis lemezt összerakni? Elő­ször csak arra gondoltam, gyűjtemé­nyes lemez lesz, aztán rájöttem: an­nál ezek azért sokkal jobb nóták, hogy csak úgy elővegyük az adott régi kon­certfelvételeket... Úgyhogy a 11 dalból 9-et újravettünk, így született meg az ötlet, egyik pillanatról a másikra, egy kósza gondolat alapján. Tavaly tavas­­­szal elkezdtem előkészíteni, nyáron alig láttam a napot, végig a stúdió­ban ültem, októberben pedig megje­lent a lemez. Szerintem az intuitív dol­gok sokszor többet hoznak, mint a ra­cionális gondolkodás. Persze azért a megérzésből jött ötleteket is konstruk­tív módon kell átgondolni ahhoz, hogy a végén valami meghallgatható, meg­nézhető profi dolog jöhessen létre. Az is az intuícióiból fakad, hogy távol tartja magától a b­ulvárt?Nem próbál­tak magára szállni a kereskedelmi té­vék, például a tehetségkutatók kap­csán? Nem akartak Zoránból mentőst csinálni? Dehogynem, az elején nagyon sok­szor hívtak. Azóta már tudják, hogy úgysem megyek. Nem szívesen válla­lok olyan feladatot, amelynek során mások sorsa felett kell döntenem - mi­közben én éppen azt a kenyeret eszem, amit az előttem álló potenciális kollé­gának kell majd ennie, ha mondjuk, nyer a végén. Tudom, hogy a világon mindenütt nagy sztárok ülnek az ilyen műsorok zsűrijében, s ez nyilván nekik is további népszerűséget, pénzt hoz, de nem érezném jól magam ebben a sze­repben. Emberileg. Én valahogy nem vagyok ítélkező típus. Kortárs művészet Spanyolnátha és a szabadság apró körei Ugyanabban a nagy faluban lakunk Doros Judit A Spanyolnátha egy internetes művé­szeti folyóirat, amelynek két valósá­gos szerkesztősége van: az együk Bu­dapesten, a másik a Borsod megyei Hernádkakon. Ez azonban pusztán tényszerű megállapítás egy olyan szel­lemi műhelyről, amely az utóbbi évti­zedben fontos helyet töltött be a ma­gyar avantgárd, a vizuális költészet és a performance-irodalom terein. Vass Tibor 2004-ben alapította az elektronikus kiadványt, amely az utóbbi évtizedben neves szerzőgár­dát vonzott maga köré: elég, ha csak Petőcz András, Fecske Csaba, Ficsku Pál, Géczi János, Kabdebó Lóránt, Keresztury Tibor, Király Levente, Pe­tőcz András, Szkárosi Endre, Ung­­váry Rudolf vagy Vörös István nevét említjük. Kezdetben negyedévente, 2011 óta viszont már kéthavonta je­lentkeznek egy-egy számmal, szigo­rúan szerkesztett, lektorált és korrek­túrázott, első közlésre szánt művek­kel. A virtuális háló, miként a folyó­irat tízéves születésnapján Miskolcon rendezett ünnepségén Petőcz And­rás megnyitóbeszédében elhangzott, egy „nagy falut” lakóiként köti össze a szerzőket, közelivé téve akár több ezer kilométeres távolságokat. A sza­badság apró körének nevezte a Spa­nyolnáthát, utalva a kádári időkben, s különösképp a nyolcvanas években megalakult kisebb civil kezdeménye­zésekre, amelyek a hatalom ellené­ben teret és otthont adtak a kreati­vitásnak, a meghökkenteni vágyás­nak, a lelkesedésnek.­­ Ilyen volt an­nak idején a Hétfői Szabadegyetem, amelynek - ma már kimondható - Jávor István budai lakása volt a szín­tere, a Jelenlét Alkotókör, ahol verse­ket, novellákat olvastunk fel egymás­nak, vagy épp a Magyar Műhely kö­zössége - említette Petőcz András. Hozzátette: nem véletlen, hogy a fej­lett demokráciák a maguk módján minden eszközzel támogatják az ön­álló civil műhelyeket, ha ugyanis ezek kellő számban működnek, kisebb az esélye a parancsuralmi rendszerek kialakulásának. A Miskolci Galériában rendezett, Tíz esetnek elnevezett jubileumi es­ten elhangzott: a folyóirat és a hozzá kapcsolható kiadványok, események azt az alternatív és avantgárd művé­szetet jelenítik meg, amely az utóbbi években sokak szerint háttérbe szo­rult Magyarországon. A szerzők tu­datosan vállalják avantgárd szemlé­letüket a képzőművészet, irodalom, akusztikus vers, performance terén, mindez pedig nem létezhet a nyitott­ság és szabadság hagyománya nélkül - mondta Petőcz. Négy kiállítást nyitottak a szüle­tésnap apropóján. Az egyik a Spa­nyolnátha eredeti jelentésének meg­felelően a világméretű járvány kora­beli dokumentumaiból, fotóiból, új­ságcikkeiből válogat, utóbbiak kö­zött megemlítve az 1918-ban műkö­ Bár sokan gondolják úgy, hogy manapság az alterna­tív és avantgárd háttérbe szorult, a Spanyolnátha szerzői tudatosan vállalják szemléletüket, de két miskolci újság, a Reggeli Hír­lap és a Miskolci Napló olykor fanyar, már-már morbid jelentéseit a kórról. A Mi a BIBI című tárlat sem nélkü­lözi a járványra való visszautalást, legalábbis a képeket ekképp ajánl­ják a közönség figyelmébe:­­ A világ­­járvány számtalan embert, közöttük híres alkotóművészeket is elragadott magával. Említhetjük Kafka, Schiele, Rostand, Apollinaire nevét, akik éle­tük és pályájuk csúcsán távoztak az élők sorából. Ugyanígy gondolnunk kell a hétköznapok embereire is, akik családi és munkahelyi gondjaikat hagyták hátra... Sokakat vonzott Géczi János Pla­kát, Roncs című kiállítása is, amelyet Szkárosi Endre ajánlott a tárlatnydió közönségének figyelmébe. Géczi Já­nos József Attila-díjas költő, képző­művész, az Iskolakultúra folyóirat főszerkesztője, a Veszprémi Egye­tem antropológia és etika tanszéké­nek tanszékvezető docense egy hetet töltött Miskolcon, megkopott, meg­tépázott plakátdarabokra „vadászva”.­­ Minden mű félig-meddig a helyszí­nen születik. Az alkotó ezúttal nem a kollázs, hanem a dekollázs módszeré­vel élt: nem egymásra rakta, hanem visszabontotta a rétegeket, a több fe­lől a kevesebb felé indulva el. A kint felejtett, meggyűrődött, elázott pla­kátdarabok újraértelmezésével, az idő mint alkotótárs bevonásával szü­lettek meg ezek a munkák - mond­ta Szkárosi Endre. S a néző valóban hosszan elgondolkodik egy-egy pla­kátfoszlány felett: van, amelyiken a „Fontos rés” felirat készteti különféle asszociációkra, máshol egy szimp­la „NA” felett mereng, hogy itt vajon miféle előtag hiányozhat, de perceket tölthet el az alábbi sorok kisilabizá­­lásával is: „2x30 napra dupla men­­­nyiséget kínálunk a WEB minidíjcso­mag ténő aktivitása esetén”. De ott is sokáig ácsorog, ahol a CSALÁD szót vágta ketté az idő, éket hasítva a so­kat használt, s majdnem ennyit kop­tatott fogalomba. A Teljességgel lehetetlen nevet vi­selő kiállítás fotókat fűz egybe, illetve tereget ki, hiszen minden kép, akár a száradó lepedő, úgy sorjázik előttünk vékony köteleken. Fotográfusok kap­tak egy-egy verssort, mondattöredé­ket, novellafoszlánt­, s a szavak kel­tette inspiráció vezetett végül a meg­örökített képhez. Ugyanitt láthatók azok a fotók is, amelyek a Spanyol­nátha elmúlt évtizedének, különös­képpen pedig alkotóit egybeková­csoló kertfesztiváljainak pillanatai­ból válogat. A folyóirat születésnapja - ellen­tétben az emberi universzáriumokkal - nem csupán egyetlen napra korláto­zódott. A kiállítások egy része febru­ár közepéig, más részük április végéig, május elejéig látható a Miskolci Galé­riában, de olyan is van köztük, ame­lyik még meg sem nyílt. Ám ahogy a jubileumoknak, úgy a tárlatnjdtóknak és egyéb performance-oknak is eljön még az idejük, szépen, sorjában.

Next