Népszabadság, 2014. január (72. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-29 / 24. szám
2014. január 29, szerda | Népszabadság 15 Kultúra Interjú Zorán szerint az intuitív dolgok sokszor többet hoznak, mint a racionális gondolkodás „Alig láttam a napot” Csider István Zoltán Február 8-án az Arénában mutatja be legújabb, Egypár barát című duettlemezét Zorán. A 11 dalt tartalmazó anyag mellett kompromisszumokról, megérzésekről és arról is beszélgettünk, hogy tehetség mellett mi kell még a zenéhez. Hányadik Aréna-koncertje lesz a mostani? Számolja még? A tizenegyedik. Csak azért tudom pontosan, mert a legutóbbinál, a 2011-esnél kiszámoltuk, hogy az a .jubileumi” tizedik. Akkor szeretek összehozni egy Aréna-koncertet, ha van apropója. Hál’ istennek - mint sok más hazai előadónak - már nekünk is telt házunk van. Jó jelnek tartom, hogy bár folyamatosan jönnek hozzánk a világsztárok, ráadásul manapság nagyon nagy anyagi megterhelés lehet egy család számára elmenni egy koncertre, mégis ilyen biztos érdeklődés tapasztalható a magyar, szövegcentrikus, a pop-rock zenén belül is komolyabb kategóriába tartozó műfaj iránt. Mit gondol, kik azok a mostani fiatal előadók, zenekarok, akik néhány évtized múlva a 11. Aréna-koncertjüket rendezik majd? Kikben látja ezt a potenciált? Nehéz kérdés, mert nem lehet elvonatkoztatni a zenén kívüli életmódtól. Rengetegen voltak, akik fantasztikusan indultak, üstökösként íveltek felfelé, végül vagy elitták, elkábítózták, vagy egyszerűen csak elügyetlenkedték a tehetségüket, ezáltal megtört a pályájuk. Pedig talán az idők végezetéig állhattak volna színpadon. Ez mindenhol a világon így van. Bármilyen furcsának tűnik, ehhez a műfajhoz is kell úgy, nem elég csak tehetségesnek lenni. Hiszen végső soron, akármilyen menedzsment áll az előadó mögött, az utolsó szót mégiscsak az mondja ki, aki a vásárra viszi a bőrét. Neki kell észen lennie, az ő feladata, hogy az ízlését, a racionális és művészi énjét egyensúlyba, összhangba hozza, hogy hosszú távon is működőképes legyen a produkció. Persze mindezeket a tulajdonságokat én másoknál nem ismerhetem, ezért csak megérzés alapján tudom idesorolni például a Quimbyt vagy Caramelt. Előfordult, hogy szembement a saját ízlésével, illetve hogy bizonyos célok érdekében kompromisszumot kellett kötnie? Igen, volt olyan korszakom, amikor nem minden úgy történt, ahogy szerettem volna. Miután a Metro együttes megszűnt, vagyis úgy 1972-73-tól az első szólólemezem 1977-es megjelenéséig tartó átmeneti időszakban nagyon sok olyan dolgot csináltam, amihez nem sok kedvem volt, ami igazából nem az én világom volt. De csinálni kellett. A zenekar megszűnése után ugyanis a komplett, közösen használt cuccot megvettem a többiektől, hogy később továbbra is zenekarban gondolkodhassak. Ezt csak adósságok árán tudtam megtenni. Hogy ezeket kifizethessem, elmentem egy kifejezetten erre a célra szerveződött csapattal vendéglátózni. Nyugat-európai lebujokban, bárokban léptünk fel, elég lepukkant helyeken - hiszen kezdők voltunk, a menedzserek pedig nyilván nem a legjobb helyekre nyomják az olyanokat, mint amilyenek mi voltunk. Az nehéz korszak, de jó iskola volt, elkezdtem jobban becsülni az azt megelőző időszakot, és megtanultam, miféle alázattal kell viszonyulni a színpadhoz. Miután hazajöttünk, még mindig nem tudtam, mihez is kezdjek pontosan, így aztán elég sokat hakniztam. Voltak ennek jó oldalai is, remek csapatok, haveri társaságok alakultak ki így, nagyon klassz zenészekkel, kollégákkal dolgozhattam, Máté Péterrel is, például. Kicsi kultúrházakban léptünk fel, volt, hogy naponta háromszor is rohangásztunk az egyik helyről a másikra. Nem is volt rossz a pénz - de másra vágytam. Hiányzott az igazi zenekarosdi, az a felhajtás, ami azelőtt olyan természetesen vett körül, és egyáltalán, hogy az elaltatott kreativitásom valahogy újra megnyilvánulhasson. Számos pályatársával énekelt már együtt, mégis a tavaly októberben megjelent Egypár barát az első kifejezetten duettlemez a diszkográfiájában. Miért éppen most, miért éppen velük? A műszaki egyetemre jártam, nyakig benne vagyok a számítástechnikában, nagyon érdekel az elméleti fizika, a csillagászat, abszolút nem lehet tehát mondani, hogy a fellegekben járó típus volnék, mégis, minden lemez készítésekor, minden dalban, minden koncerten bő teret engedek az intuícióimnak, a nem racionális gondolkodásból fakadó megérzéseimnek. Nem véletlen, hogy az alkotási folyamat a legtöbb ember számára misztikusnak tűnik, hiszen rengeteg megfoghatatlan momentuma van. Az „ihlet” elég elcsépelt kifejezés, de tény, hogy az ember az egyik állapotában jobban, a másikban meg kevésbé jól működik. Nem lehet pontosan körülírni, mitől és mikor jön egy-egy gondolat. Mondok egy példát. Az eggyel korábbi lemezen helyet kapott néhány, a mi szerbségünkkel kapcsolatos dal. Korábban ez valahogy nem fordult elő. Amikor a 2011- es albumom stúdiófelvételein ücsörögtünk, éreztük, hogy valami még hiányzik. Valami jó tempós dolog. Dusán hirtelen elővett egy szöveget, ami évek óta a fiókjában lapult, Gábor pedig szinte egy menetben ráénekelte a dallamot, és megszületett a Kóló, végül pedig címadó dal lett belőle. Szóval, eddig sem tudatosan mellőztük „a szerbségünket”, mint ahogy a téma megjelenése sem volt előre megtervezett... Ugyanígy voltam a duettlemezzel is. Magyarázza el. Minden egyes nagykoncertemre hívok vendégeket, és néha én is elfogadok meghívásokat, szóval nagyon sok kollégával énekeltem már együtt. 2012 végén Váczi Eszterrel az ő koncertjén egy Leonard Cohen-dalt énekeltünk el közösen. Ezután jutott eszembe, hogy jó, hány ilyen volt már a pályafutásom során - nem lehetne ezekből a dalokból egy jó kis lemezt összerakni? Először csak arra gondoltam, gyűjteményes lemez lesz, aztán rájöttem: annál ezek azért sokkal jobb nóták, hogy csak úgy elővegyük az adott régi koncertfelvételeket... Úgyhogy a 11 dalból 9-et újravettünk, így született meg az ötlet, egyik pillanatról a másikra, egy kósza gondolat alapján. Tavaly tavasszal elkezdtem előkészíteni, nyáron alig láttam a napot, végig a stúdióban ültem, októberben pedig megjelent a lemez. Szerintem az intuitív dolgok sokszor többet hoznak, mint a racionális gondolkodás. Persze azért a megérzésből jött ötleteket is konstruktív módon kell átgondolni ahhoz, hogy a végén valami meghallgatható, megnézhető profi dolog jöhessen létre. Az is az intuícióiból fakad, hogy távol tartja magától a bulvárt?Nem próbáltak magára szállni a kereskedelmi tévék, például a tehetségkutatók kapcsán? Nem akartak Zoránból mentőst csinálni? Dehogynem, az elején nagyon sokszor hívtak. Azóta már tudják, hogy úgysem megyek. Nem szívesen vállalok olyan feladatot, amelynek során mások sorsa felett kell döntenem - miközben én éppen azt a kenyeret eszem, amit az előttem álló potenciális kollégának kell majd ennie, ha mondjuk, nyer a végén. Tudom, hogy a világon mindenütt nagy sztárok ülnek az ilyen műsorok zsűrijében, s ez nyilván nekik is további népszerűséget, pénzt hoz, de nem érezném jól magam ebben a szerepben. Emberileg. Én valahogy nem vagyok ítélkező típus. Kortárs művészet Spanyolnátha és a szabadság apró körei Ugyanabban a nagy faluban lakunk Doros Judit A Spanyolnátha egy internetes művészeti folyóirat, amelynek két valóságos szerkesztősége van: az együk Budapesten, a másik a Borsod megyei Hernádkakon. Ez azonban pusztán tényszerű megállapítás egy olyan szellemi műhelyről, amely az utóbbi évtizedben fontos helyet töltött be a magyar avantgárd, a vizuális költészet és a performance-irodalom terein. Vass Tibor 2004-ben alapította az elektronikus kiadványt, amely az utóbbi évtizedben neves szerzőgárdát vonzott maga köré: elég, ha csak Petőcz András, Fecske Csaba, Ficsku Pál, Géczi János, Kabdebó Lóránt, Keresztury Tibor, Király Levente, Petőcz András, Szkárosi Endre, Ungváry Rudolf vagy Vörös István nevét említjük. Kezdetben negyedévente, 2011 óta viszont már kéthavonta jelentkeznek egy-egy számmal, szigorúan szerkesztett, lektorált és korrektúrázott, első közlésre szánt művekkel. A virtuális háló, miként a folyóirat tízéves születésnapján Miskolcon rendezett ünnepségén Petőcz András megnyitóbeszédében elhangzott, egy „nagy falut” lakóiként köti össze a szerzőket, közelivé téve akár több ezer kilométeres távolságokat. A szabadság apró körének nevezte a Spanyolnáthát, utalva a kádári időkben, s különösképp a nyolcvanas években megalakult kisebb civil kezdeményezésekre, amelyek a hatalom ellenében teret és otthont adtak a kreativitásnak, a meghökkenteni vágyásnak, a lelkesedésnek. Ilyen volt annak idején a Hétfői Szabadegyetem, amelynek - ma már kimondható - Jávor István budai lakása volt a színtere, a Jelenlét Alkotókör, ahol verseket, novellákat olvastunk fel egymásnak, vagy épp a Magyar Műhely közössége - említette Petőcz András. Hozzátette: nem véletlen, hogy a fejlett demokráciák a maguk módján minden eszközzel támogatják az önálló civil műhelyeket, ha ugyanis ezek kellő számban működnek, kisebb az esélye a parancsuralmi rendszerek kialakulásának. A Miskolci Galériában rendezett, Tíz esetnek elnevezett jubileumi esten elhangzott: a folyóirat és a hozzá kapcsolható kiadványok, események azt az alternatív és avantgárd művészetet jelenítik meg, amely az utóbbi években sokak szerint háttérbe szorult Magyarországon. A szerzők tudatosan vállalják avantgárd szemléletüket a képzőművészet, irodalom, akusztikus vers, performance terén, mindez pedig nem létezhet a nyitottság és szabadság hagyománya nélkül - mondta Petőcz. Négy kiállítást nyitottak a születésnap apropóján. Az egyik a Spanyolnátha eredeti jelentésének megfelelően a világméretű járvány korabeli dokumentumaiból, fotóiból, újságcikkeiből válogat, utóbbiak között megemlítve az 1918-ban műkö Bár sokan gondolják úgy, hogy manapság az alternatív és avantgárd háttérbe szorult, a Spanyolnátha szerzői tudatosan vállalják szemléletüket, de két miskolci újság, a Reggeli Hírlap és a Miskolci Napló olykor fanyar, már-már morbid jelentéseit a kórról. A Mi a BIBI című tárlat sem nélkülözi a járványra való visszautalást, legalábbis a képeket ekképp ajánlják a közönség figyelmébe: A világjárvány számtalan embert, közöttük híres alkotóművészeket is elragadott magával. Említhetjük Kafka, Schiele, Rostand, Apollinaire nevét, akik életük és pályájuk csúcsán távoztak az élők sorából. Ugyanígy gondolnunk kell a hétköznapok embereire is, akik családi és munkahelyi gondjaikat hagyták hátra... Sokakat vonzott Géczi János Plakát, Roncs című kiállítása is, amelyet Szkárosi Endre ajánlott a tárlatnydió közönségének figyelmébe. Géczi János József Attila-díjas költő, képzőművész, az Iskolakultúra folyóirat főszerkesztője, a Veszprémi Egyetem antropológia és etika tanszékének tanszékvezető docense egy hetet töltött Miskolcon, megkopott, megtépázott plakátdarabokra „vadászva”. Minden mű félig-meddig a helyszínen születik. Az alkotó ezúttal nem a kollázs, hanem a dekollázs módszerével élt: nem egymásra rakta, hanem visszabontotta a rétegeket, a több felől a kevesebb felé indulva el. A kint felejtett, meggyűrődött, elázott plakátdarabok újraértelmezésével, az idő mint alkotótárs bevonásával születtek meg ezek a munkák - mondta Szkárosi Endre. S a néző valóban hosszan elgondolkodik egy-egy plakátfoszlány felett: van, amelyiken a „Fontos rés” felirat készteti különféle asszociációkra, máshol egy szimpla „NA” felett mereng, hogy itt vajon miféle előtag hiányozhat, de perceket tölthet el az alábbi sorok kisilabizálásával is: „2x30 napra dupla mennyiséget kínálunk a WEB minidíjcsomag ténő aktivitása esetén”. De ott is sokáig ácsorog, ahol a CSALÁD szót vágta ketté az idő, éket hasítva a sokat használt, s majdnem ennyit koptatott fogalomba. A Teljességgel lehetetlen nevet viselő kiállítás fotókat fűz egybe, illetve tereget ki, hiszen minden kép, akár a száradó lepedő, úgy sorjázik előttünk vékony köteleken. Fotográfusok kaptak egy-egy verssort, mondattöredéket, novellafoszlánt, s a szavak keltette inspiráció vezetett végül a megörökített képhez. Ugyanitt láthatók azok a fotók is, amelyek a Spanyolnátha elmúlt évtizedének, különösképpen pedig alkotóit egybekovácsoló kertfesztiváljainak pillanataiból válogat. A folyóirat születésnapja - ellentétben az emberi universzáriumokkal - nem csupán egyetlen napra korlátozódott. A kiállítások egy része február közepéig, más részük április végéig, május elejéig látható a Miskolci Galériában, de olyan is van köztük, amelyik még meg sem nyílt. Ám ahogy a jubileumoknak, úgy a tárlatnjdtóknak és egyéb performance-oknak is eljön még az idejük, szépen, sorjában.