Népszabadság, 2014. február (72. évfolyam, 27-50. szám)
2014-02-08 / 33. szám
2014. február 8., szombat | Népszabadság 5 Hétvége ► nem létező célpontra is lőttek, amikor hatályon kívül helyezték az alkotmányelőkészítéshez négyötödös többséget előíró, mérvadó alkotmányjogászok szerint nem is hatályos szabályt. Az alaptörvény 2011. áprilisi végszavazásánál a parlamenti patkó harmada üres volt. A szakmai és a társadalmi vita hiányát, és ami talán még fontosabb, az alkotmányozást legitimáló népszavazást a tizenkét kérdéses „nemzeti konzultáció” nyilvánvalóan nem pótolhatta. Nemcsak azért nem, mert ez a kérdőívezés a közjogban ismeretlen, hanem mert a népakaratnak nem kifejezése, hanem manipulálható látszata. A választ sokszor sugalmazó álkérdések távolról sem a legfontosabb alkotmányozási témákat érintették, de a konzultáció ütemezése eleve nem is tette lehetővé az állampolgári vélemények hasznosítását. Az alkotmányos konszenzus kialakításához érdemi vita, a vitához pedig megfelelő információ és elegendő idő is szükséges - 2011-ben mindkét feltétel hiányzott. Az alaptörvény elfogadásának lényegében nem volt előkészítő szakasza, az alkotmányozásban az előkészítésért felelős parlamenti bizottság által készített koncepció nem is jutott szerephez. Igaz, az alaptörvény koncepciójának kidolgozására e bizottságnak is - amelynek munkájából az ellenzék kivonult - csak néhány hónapot szabtak. A koncepció plenáris vitája pedig csak pár napig tartott, amelynek végén az előkészítő dokumentumot az alkotmányozó munkát megalapozó helyett csupán „támogató anyaggá” minősítették le. 2011 márciusának közepén azután nem is tudni, honnan húzták elő azt az alaptörvényjavaslatot, amelyről a mai napig sem tudhatjuk, kik és milyen felhatalmazás alapján szövegezték. A szöveg nyilvánossá válása és elfogadása között pedig alig több mint egy hónap telt el, és ez idő alatt az alkotmányozó Országgyűlés mindössze kilenc ülésnapot szánt a megtárgyalására. A ’89-es alkotmány végső soron azon bukott el, hogy a kétharmados kormánytöbbség az alkotmányozáshoz is felhatalmazottnak tekintette magát, azóta pedig szíre-szóra eljárási feltételek, tartalmi korlátok nélkül írja át az alaptörvényt. Az alkotmánynak viszont általános fogalmi feltétele, hogy csak akkor jelenti a kormányzat tényleges korlátját, ha az nem tudja szándékainak megfelelően módosítani előírásait. A korábbi alkotmányt a hatályon kívül helyezését megelőző másfél év alatt tizenkét alkalommal változtatták meg, az alaptörvény szövegét pedig két év alatt ötször, átlagosan öthavonta írták át, bármikor, amikor a kormánytöbbség aktuálpolitikai szükségletei így diktálták. Gyakorlattá vált, hogy a kommunista vezetők nyugdíjának elvételétől a hajléktalanság kriminalizációjáig - alkotmánymó-A ’89-es alkotmány végső soron azon bukott el, hogy a kétharmados kormánytöbbség az alkotmányozáshoz is felhatalmazottnak tekintette magát, azóta pedig szíreszóra eljárási feltételek, tartalmi korlátok nélkül írja át az alaptörvényt. Az alkotmánynak viszont általános fogalmi feltétele, hogy csak akkor jelenti a kormányzat tényleges korlátját, ha az nem tudja szándékainak megfelelően módosítani előírásait. dosítással előzik meg az alkotmányt sértő jogszabályok alkotmánybírósági megsemmisítését, ha pedig ez nem sikerül, akkor az Alkotmánybíróság döntését hasonló módon torolják meg. Végül az abszolút monarchiákra emlékeztető gesztussal, hatályon kívül helyezték két évtized valamennyi alkotmánybírósági határozatát, az alaptörvény kiegészítésével pedig kizárták azt is, hogy az alkotmányosságot sértő alaptörvény-módosításokat az Alkotmánybíróság felülvizsgálja. Magyarországon az alaptörvénybe bármi beleírható, bármi alaptörvénykonformmá tehető. Az Alkotmánybíróságtól az Alaptörvénybíróságig A kormánytöbbség gyakorlatilag megszállta az alkotmányosság érvényesüléséért felelős Alkotmánybíróságot - pedig az az egykamarás parlamentáris kormányzati rendszerben a törvényhozás legfontosabb ellensúlya, megnyirbálta hatásköreit, kikezdte függetlenségét. Az alkotmányjogi dokumentum, amelynek lényege, hogy előírásainak jogi eszközökkel érvényt lehet szerezni a többségi törvényhozással szemben is. Az alkotmánybírák pártatlansága és a kormányzattól való függetlensége pedig elemi előfeltétele annak, hogy ellenőrizzék és kikényszerítsék a törvényalkotás alkotmányosságát. Ezt a követelményt először egy 2010. nyári alkotmánymódosítás sértette meg, amely átalakította az alkotmánybírákat jelölő parlamenti bizottság összetételét: míg korábban minden frakció - legalább a pártokat együttműködésre kényszerítve - egy-egy képviselőt küldött a jelölőbizottságba, ezt követően az arányok az országgyűlési erőviszonyokhoz igazodtak. A kétharmados kormánytöbbség így már maga nevezhette meg azokat az alkotmánybíró-jelölteket, akiket ugyanezzel a többséggel egymaga meg is tudott választani. És meg is választotta őket: ma az általa tizenöt fősre bővített testületben nyolc alkotmánybíró, vagyis a többség olyan eljárásban nyerte el megbízatását, amely a jelenlegi kormánypártok exkluzív jogaként biztosítja saját támogatottjaik megválasztását. Az ő pozíciójukat erősítette meg nemrégiben az a törvénymódosítás, amely szerint a már megválasztott alkotmánybírák mandátuma nem szűnik majd meg hetvenedik életévük betöltésével, hanem - több parlamenti cikluson át - hivatalban maradnak mindaddig, ameddig a tizenkét éves mandátumukat ki nem töltik, többen egészen 2023-ig. Az alaptörvény - az államadósság visszaszorítására hivatkozva - felhatalmazást ad alaptörvénysértő törvények megalkotására. Alkotmánybíráskodásról csak akkor beszélhetünk, ha független bírói testület valamennyi törvényt az alkotmány egésze szempontjából vizsgálhat felül, és ennek során kötelező döntéseket hozhat, azokat megsemmisítheti. Magyarországon a teljes körű alkotmánybíráskodás nem biztosított: az Alkotmánybíróság - amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja - a költségvetési és adótörvények tartalmának összhangját az alaptörvénnyel csak korlátozottan ellenőrizheti, azokat kihirdetésüket követően kizárólag néhány, de a költségvetési és adóügyekhez korántsem a leginkább kötődő alapjog tekintetében vizsgálhatja felül. Ennek eredménye, hogy ezenkívül az Országgyűlés jogi következmények nélkül hozhat az alaptörvényt és az emberek alapjogait sértő törvényeket. Több esetben pedig, amikor az Alkotmánybíróság, bátorságát összeszedve, megsemmisített alkotmányellenes rendelkezéseket, az alkotmányos jogállapot mégsem állt helyre, ez történt a kormánytisztviselők indokolás nélküli elbocsátásakor és a bírák kényszernyugdíjazásakor. De legyen bár széles körű az alkotmánybírósági hatáskör, ez sem biztosíthatja az alkotmány védelmét akkor, ha a felülvizsgálati eljárások nem indulnak meg - akár a szűkre szabott indítványozói kör miatt, akár az arra jogosultak indítványozási hajlandóságának hiányában. A rendszerváltást követő két évtizedben bárki személyes érintettség és érdekeltség nélkül kezdeményezhette jogszabályok alkotmányossági kontrollját. Az új szabályozás alapján azonban ehhez már különleges személyes érintettség szükséges, sőt a panaszosoknak általában előzőleg hosszasan pereskedniük is kell. Az Alkotmánybíróság egy csapásra megszabadult a folyamatban lévő normakontroll-eljárások nagy többségétől, amit a testület nem látszott ellenezni. Az alkotmányvédelemből kiszorultak mindazok a polgárok, akik nem bizonyítják valamely alapjoguk sérelmének személyes, közvetlen és tényleges elszenvedését. Egyéb, nem alapjogukkal összefüggő alkotmánysértést, így például a hatalommegosztás vagy a jogállamiság sérelmét a polgárok nem kifogásolhatják az Alkotmánybíróság előtt. Az actio popularis (az érintettség nélküli indítványozói jog) eltörlése, a civil társadalom indítványozási lehetőségeinek szűkítése, végső soron az alkotmányvédelem hatókörét csökkentette, amit nem pótolhat és nem is ellentételez az, hogy az alaptörvény hatálybalépése óta minden rendes bírósági ítélettel szemben alkotmányjogi panaszt lehet benyújtani az Alkotmánybírósághoz. Ez az a szerintünk ingoványos talaj, amelyen a nemzeti együttműködés alapjogi és közjogi rendszere áll. Sem elfogadása, sem stabilitása, sem pedig az érvényesíthetősége nem elégíti ki a jogállami követelményeket. És még a közjogi rendszer tartalmáról, a demokrácia, a hatalommegosztás és az emberi jogok érvényesüléséről nem is írtunk - ezekkel elemzésünk következő részeiben foglalkozunk. nyékolja be, ezek közül valószínűleg a legsúlyosabb 1944”. Cikkemmel az akkori Fidesz teljes felső vezetősége egyetértett. Miért írom ma mindezt? Vagyok én egy Rákay Philip heti köztévés műsorral a hátam mögett a rendszerváltás évéről? Nem vagyok. Vagy fideszes volnék, nem lennék túl a bárányhimlőn, nem nőttem volna ki a kanyarót? Nem, nem vagyok, jelentem, alaposan kinőttem! Akkor?! Akkor azért, amit a huszonöt év előtti cikk utolsó passzusában írtam: „a Fidesz tagságának, már csak életkora miatt is, mint mindenkinek, lehetnek hibái, lehetnek vétkei, vannak is, mint mindenkinek, de történelmi bűne nincs. A Fidesz tagságának, generációjának történelmi, politikai felelőssége csak most, politikai színre lépésével kezdődött”. Ez a szűzies állapot rég elmúlott. A felelősség már rég ott zizeg a Fidesz-tagság bajuszkáján, történelmileg majd lesz neki jaj. De az, hogy neonáci - mondjuk ki ismét és kéjesen, mert már a bíróság szerint is lehet: neonáci - szavazatokért eljárja ezt a pávatáncot, az már nem csak hiba. Egyre többször hallani azt a véleményt, hogy már rég nem kizárólag a szélsőjobboldali szavazatok megszerezhető részének megszerzéséről van szó, nem a Kerényi-féle „alaptörvény-festmények” egyikén, a Műcsarnok előtti virtuális oszloptetőre álmodott kaméleon szokásos etológiájáról, hanem megélt és bensővé tett meggyőződésről. Ajaj! Persze, a köztéri giccsszobrászat. És nem akarok most a kormányzat kapcsán kompetenciakérdésekről és jelen idejű morális problémákról szót ejteni. Bőven lehetne arról is, de nincs rá elég tér, és köztudottsága közhelyértékű. Ám pusztán a rossz ízlés (is) rossz fénytörésbe helyezi a dolgokat. Fideszes köztéri szobrászat? A millecentenáriumra tobzódó Szent István-ábrázolások országszerte? Mely leginkább a Lenin-szobrokhoz mérhető egy megelőző korból? A kecskeméti stoppoló Lenin vagy a hódmezővásárhelyi ürítkező Lenin méltó reinkarnációi. (Wehner Tibornak volt a Leninekről egy emlékezetes esszéje a régi Mozgó Világban, korai fideszesek emlékezhetnek rá.) A Disneyland a garázsépítész által megálmodott Nemzeti Színház körül? Nettó gáz, de ki vitathatná, ha nem volt elég ábrázolás az államalapító királyról, hát legyen, így sikerült, oszt jó napot. Elmúlt korok nagy színészei ne legyenek megörökítve? Dehogynem. Kár, hogy a csehországi Teplicében működő, Európában piacvezető, vietnamiak által uralt kertitörpe-maffia dizájnerei nem értek rá, bár sikerült minden határon túl megközelíteni őket. A Szabadság téri emlékműterv más. Ha a leninvárosi Szent István-szobor esetlen, hát jó, a helyi lakótelep garázssorán próbáló két tucat punkzenekar néhány tagjának romlik talán az ízlése, de emiatt nem vet meg minket kollektíve a kultúrnépek hada, ám ez a tér, ha nem is a „nemzet főtere” - na, mondjuk, az is, már előre rettegek az „1944- es állapotok” rekonstruálásától, szerencsére nem böngésztem látványtervet, de közel van, és szimbólumokkal igencsak túlterhelt. A szovjet emlékmű és az amerikai követség a hosszan ott időző Mindszenty bíboros szellemével, az amerikai Brandholz ezredes szobra, aki 1919-ben a megszálló román csapatok zabrálási vágyát nyesegette vissza, Reagan elnök demokratikusan talajszintű egész alakosa, aki megnyerte nekünk a hidegháborút, a tévészékház (Tőzsdepalota) lépcsője, ahová ki 1989 március 15-én a hosszú hajú Cserhalmi György színművészt képzelheti, amint az új 12 pontot olvassa, ki pedig egy Toroczkai nevű szélsőmagyar legényeit, amint megpróbálják felgyújtani az épületet. A sarkon túl, a közterületről jól láthatóan egy új Horthy-buszt. Van még ezenfelül vicces szökőkút és spanyol szálloda, Nemzeti Bank és az IMF hűlt helye, platánok, játszótér, mélygarázs, télre felfújható plasztikfalú vendéglátó-ipari egység, tényleg minden, mint a búcsúban. És akkor még ez is, a teplicei vietnamiak modorában a magyar történelem egyfajta (hazug) értelmezése, ami arra is jó, hogy az általa vert hab egy kicsit eltereli a figyelmet az újabb ötvenévnyi orosz függésről, amelynek egyébként az atomerőműveit bezáró Németország is örülhet kicsit - egyes feltételezések szerint. Talán már csak az hiányzik, hogy a Hütte (térközepi vendéglátóhely) helyére készüljön néhány év múlva emlékmű a 2006-os ostromlók tiszteletére, hiszen már ők is a NER alapjainak lerakását előlegezték, lehetőleg az Iwo Jima-i partra szálló tengerészgyalogosok ismert szobrának modorában, ha már úgyis annyi minden amerikai azon a téren. Mert erre a térre rálátás van, mindenhonnan. Kiderült hamar, hogy egy esetleges jobbikos szavazatkontingenst el lehet szipkázni vele, de belül is problémás a zsidók, ugye, meg a pesti oldalon amúgy is sajnálatosan nagy számban tenyésző liberálisok és ballerek), kívül meg pláne. Elsőre jó ötletnek tűnt, utóbb kiderült, hogy túl macerás. A visszavonulás viszont a gyengeség jele, ezt az „aki sárral dobál, az területet veszít” fideszes szólásból kihüvelyezhető párából és skizóból tanulható meg. A driblizés megkezdődött. A Népszabadság több A felelősség már rég ott zizeg a Fidesz-tagság bajuszkáján, történelmileg majd lesz neki jaj. De az, hogy neonáci - mondjuk ki ismét és kéjesen, mert már a bíróság szerint is lehet: neonáci - szavazatokért eljárja ezt a pávatáncot, az már nem csak hiba: helyről megerősített információja szerint a miniszterelnök hajlamosnak mutatkozott az emlékmű felállításának elhalasztására a választások utánra, ami a politikai gyakorlat szerint az első lépés lehet az egész projekt abortálására. Ám kisvártatva nyilatkozott a frakcióvezető, aki cáfolta az értesülést azzal, hogy szóba sem került ez a megoldás. A miniszterelnöki főember sikált kicsit, e melléklet lapzártája idején találkozik a magyarországi zsidó szervezetekkel a „zsidóságot foglalkoztató kérdések tisztázására”. A kormányszóvivő kétértelmű nyilatkozatot adott. Mérlegelnek, patikamérlegen. Rosszízűen. Őszintétlenül. (Átkozott történelmi évfordulók, pont a kampányidőszakban köpnek a levesbe.) A Szabadság téri emlékmű körüli huzavona azonban nem pusztán megengedhetetlen pávatánc, de a történelmi bűnök szőnyeg alá söprése ilyenformán osztozás bennük. Két-három százaléknyi szavazatért, ami amúgy a neonácikhoz menne. Az „uralmi tartalékért”, a szélsőjobbos, elcsábítható póterőért, ahogy arról a régi fideszesek közül jó néhányan hallhattak is a „repülőegyetem rektorától”, Szabó Miklóstól, még a nyolcvanas években, mikor a történész a Horthy-rendszert szálazta, például a Bibó-kollégiumban és másutt. Mert bármilyen rémvíziója is volt Matolcsynak korábban, heti közgazdasági könyvkritikái szintjén, amiből a neoorbánizmus geofilozófiailag levezettetett, a történelemben is megvan valami hasonló, mint amit a fociban Linekerszabályként ismerünk - „a t 2x tizenegyen játsszák, és a végén a németek győznek” -, a történelmet sokan játsszák, és a végén a Nyugat győz. (Ha aktuálisan mégsem, abból is látszik, hogy az ott még nem a vége.)