Népszabadság, 2014. február (72. évfolyam, 27-50. szám)

2014-02-08 / 33. szám

2014. február 8., szombat | Népszabadság 5 Hétvége ► nem létező célpontra is lőttek, amikor hatályon kívül helyezték az alkotmány­előkészítéshez négyötödös többséget elő­író, mérvadó alkotmányjogászok sze­rint nem is hatályos szabályt. Az alaptör­vény 2011. áprilisi végszavazásánál a par­lamenti patkó harmada üres volt. A szak­mai és a társadalmi vita hiányát, és ami ta­lán még fontosabb, az alkotmányozást le­gitimáló népszavazást a tizenkét kérdé­ses „nemzeti konzultáció” nyilvánvaló­an nem pótolhatta. Nemcsak azért nem, mert ez a kérdőívezés a közjogban isme­retlen, hanem mert a népakaratnak nem kifejezése, hanem manipulálható látsza­ta. A választ sokszor sugalmazó álkérdé­sek távolról sem a legfontosabb alkotmá­nyozási témákat érintették, de a konzultá­ció ütemezése eleve nem is tette lehetővé az állampolgári vélemények hasznosítását. Az alkotmányos konszenzus kialakítá­sához érdemi vita, a vitához pedig megfe­lelő információ és elegendő idő is szüksé­ges - 2011-ben mindkét feltétel hiányzott. Az alaptörvény elfogadásának lényegében nem volt előkészítő szakasza, az alkotmá­nyozásban az előkészítésért felelős parla­menti bizottság által készített koncepció nem is jutott szerephez. Igaz, az alaptör­vény koncepciójának kidolgozására e bi­zottságnak is - amelynek munkájából az ellenzék kivonult - csak néhány hónapot szabtak. A koncepció plenáris vitája pe­dig csak pár napig tartott, amelynek végén az előkészítő dokumentumot az alkotmá­­nyozó munkát megalapozó helyett csupán „támogató anyaggá” minősítették le. 2011 márciusának közepén azután nem is tud­ni, honnan húzták elő azt az alaptörvény­javaslatot, amelyről a mai napig sem tud­hatjuk, kik és milyen felhatalmazás alap­ján szövegezték. A szöveg nyilvánossá vá­lása és elfogadása között pedig alig több mint egy hónap telt el, és ez idő alatt az al­­kotmányozó Országgyűlés mindössze ki­lenc ülésnapot szánt a megtárgyalására. A ’89-es alkotmány végső soron azon bukott el, hogy a kétharmados kormány­­többség az alkotmányozáshoz is felha­talmazottnak tekintette magát, azóta pe­dig szíre-szóra eljárási feltételek, tartal­mi korlátok nélkül írja át az alaptörvényt. Az alkotmánynak viszont általános fogal­mi feltétele, hogy csak akkor jelenti a kor­mányzat tényleges korlátját, ha az nem tudja szándékainak megfelelően módo­sítani előírásait. A korábbi alkotmányt a hatályon kívül helyezését megelőző más­fél év alatt tizenkét alkalommal változtat­ták meg, az alaptörvény szövegét pedig két év alatt ötször, átlagosan öthavonta írták át, bármikor, amikor a kormánytöbbség aktuálpolitikai szükségletei így diktálták. Gyakorlattá vált, hogy­­ a kommunista ve­zetők nyugdíjának elvételétől a hajlékta­lanság kriminalizációjáig - alkotmánymó-A ’89-es alkot­mány végső so­ron azon bukott el, hogy a két­harmados kor­mánytöbbség az alkotmányozás­hoz is felhatal­mazottnak tekin­tette magát, az­óta pedig szíre­­szóra eljárási fel­tételek, tartalmi korlátok nélkül írja át az alap­törvényt. Az al­kotmánynak vi­szont általános fogalmi feltétele, hogy csak akkor jelenti a kor­mányzat tényle­ges korlátját, ha az nem tudja szándékainak megfelelően mó­dosítani előírá­sait. dosítással előzik meg az alkotmányt sér­tő jogszabályok alkotmánybírósági meg­semmisítését, ha pedig ez nem sikerül, ak­kor az Alkotmánybíróság döntését hason­ló módon torolják meg. Végül az abszo­lút monarchiákra emlékeztető gesztussal, hatályon kívül helyezték két évtized vala­mennyi alkotmánybírósági határozatát, az alaptörvény kiegészítésével pedig kizár­ták azt is, hogy az alkotmányosságot sér­tő alaptörvény-módosításokat az Alkot­mánybíróság felülvizsgálja. Magyarorszá­gon az alaptörvénybe bármi beleírható, bármi alaptörvénykonformmá tehető. Az Alkotmánybíróságtól az Alaptörvénybíróságig A kormánytöbbség gyakorlatilag megszáll­ta az alkotmányosság érvényesüléséért fe­lelős Alkotmánybíróságot - pedig az az egykamarás parlamentáris kormányzati rendszerben a törvényhozás legfontosabb ellensúlya­­, megnyirbálta hatásköreit, ki­kezdte függetlenségét. Az alkotmány­jo­gi dokumentum, amelynek lényege, hogy előírásainak jogi eszközökkel érvényt lehet szerezni a többségi törvényhozással szem­ben is. Az alkotmánybírák pártatlansága és a kormányzattól való függetlensége pedig elemi előfeltétele annak, hogy ellenőriz­zék és kikényszerítsék a törvényalkotás al­kotmányosságát. Ezt a követelményt elő­ször egy 2010. nyári alkotmánymódosítás sértette meg, amely átalakította az alkot­mánybírákat jelölő parlamenti bizottság összetételét: míg korábban minden frak­ció - legalább a pártokat együttműködésre kényszerítve - egy-egy képviselőt küldött a jelölőbizottságba, ezt követően az arányok az országgyűlési erőviszonyokhoz igazod­tak. A kétharmados kormánytöbbség így már maga nevezhette meg azokat az alkot­mánybíró-jelölteket, akiket ugyanezzel a többséggel egymaga meg is tudott válasz­tani. És meg is választotta őket: ma az ál­tala tizenöt fősre bővített testületben nyolc alkotmánybíró, vagyis a többség olyan el­járásban nyerte el megbízatását, amely a jelenlegi kormánypártok exkluzív joga­ként biztosítja saját támogatottjaik megvá­lasztását. Az ő pozíciójukat erősítette meg nemrégiben az a törvénymódosítás, amely szerint a már megválasztott alkotmány­bírák mandátuma nem szűnik majd meg hetvenedik életévük betöltésével, hanem - több parlamenti cikluson át - hivatalban maradnak mindaddig, ameddig a tizenkét éves mandátumukat ki nem töltik, többen egészen 2023-ig. Az alaptörvény - az államadósság vis­­­szaszorítására hivatkozva - felhatalmazást ad alaptörvénysértő törvények megalkotá­sára. Alkotmánybíráskodásról csak akkor beszélhetünk, ha független bírói testület valamennyi törvényt az alkotmány egésze szempontjából vizsgálhat felül, és ennek során kötelező döntéseket hozhat, azokat megsemmisítheti. Magyarországon a tel­jes körű alkotmánybíráskodás nem bizto­sított: az Alkotmánybíróság - amíg az ál­lamadósság a teljes hazai össztermék fe­lét meghaladja - a költségvetési és adótör­vények tartalmának összhangját az alap­törvénnyel csak korlátozottan ellenőrizhe­ti, azokat kihirdetésüket követően kizáró­lag néhány, de a költségvetési és adóügyek­hez korántsem a leginkább kötődő alap­jog tekintetében vizsgálhatja felül. Ennek eredménye, hogy ezenkívül az Országgyű­lés jogi következmények nélkül hozhat az alaptörvényt és az emberek alapjogait sér­tő törvényeket. Több esetben pedig, ami­kor az Alkotmánybíróság, bátorságát ös­­­szeszedve, megsemmisített alkotmányelle­nes rendelkezéseket, az alkotmányos jog­állapot mégsem állt helyre, ez történt a kormánytisztviselők indokolás nélküli el­bocsátásakor és a bírák kényszernyugdí­jazásakor. De legyen bár széles körű az alkotmány­­bírósági hatáskör, ez sem biztosíthatja az alkotmány védelmét akkor, ha a felülvizs­gálati eljárások nem indulnak meg - akár a szűkre szabott indítványozói kör miatt, akár az arra jogosultak indítványozási haj­landóságának hiányában. A rendszervál­tást követő két évtizedben bárki személyes érintettség és érdekeltség nélkül kezde­ményezhette jogszabályok alkotmányos­­sági kontrollját. Az új szabályozás alap­ján azonban ehhez már különleges szemé­lyes érintettség szükséges, sőt a panaszo­soknak általában előzőleg hosszasan pe­reskedniük is kell. Az Alkotmánybíróság egy csapásra megszabadult a folyamatban lévő normakontroll-elj­árások nagy több­ségétől, amit a testület nem látszott elle­nezni. Az alkotmányvédelemből kiszorul­tak mindazok a polgárok, akik nem bizo­nyítják valamely alapjoguk sérelmének személyes, közvetlen és tényleges elszen­vedését. Egyéb, nem alapjogukkal össze­függő alkotmánysértést, így például a ha­talommegosztás vagy a jogállamiság sérel­mét a polgárok nem kifogásolhatják az Al­kotmánybíróság előtt. Az actio popularis (az érintettség nélküli indítványozói jog) eltörlése, a civil társadalom indítványozá­si lehetőségeinek szűkítése, végső soron az alkotmányvédelem hatókörét csökkentet­te, amit nem pótolhat és nem is ellentéte­lez az, hogy az alaptörvény hatálybalépése óta minden rendes bírósági ítélettel szem­ben alkotmányjogi panaszt lehet benyújta­ni az Alkotmánybírósághoz. Ez az a szerintünk ingoványos talaj, ame­lyen a nemzeti együttműködés alapjogi és közjogi rendszere áll. Sem elfogadása, sem stabilitása, sem pedig az érvényesíthető­sége nem elégíti ki a jogállami követelmé­nyeket. És még a közjogi rendszer tartal­máról, a demokrácia, a hatalommegosztás és az emberi jogok érvényesüléséről nem is írtunk - ezekkel elemzésünk következő ré­szeiben foglalkozunk. nyékolja be, ezek közül valószínűleg a leg­súlyosabb 1944”. Cikkemmel az akkori Fi­desz teljes felső vezetősége egyetértett. Miért írom ma mindezt? Vagyok én egy Rákay Philip heti köztévés műsorral a há­tam mögett a rendszerváltás évéről? Nem vagyok. Vagy fideszes volnék, nem lennék túl a bárányhimlőn, nem nőttem volna ki a kanyarót? Nem, nem vagyok, jelentem, ala­posan kinőttem! Akkor?! Akkor azért, amit a huszonöt év előtti cikk utolsó passzusá­ban írtam: „a Fidesz tagságának, már csak életkora miatt is, mint mindenkinek, lehet­nek hibái, lehetnek vétkei, vannak is, mint mindenkinek, de történelmi bűne nincs. A Fidesz tagságának, generációjának törté­nelmi, politikai felelőssége csak most, po­litikai színre lépésével kezdődött”. Ez a szűzies állapot rég elmúlott. A fe­lelősség már rég ott zizeg a Fidesz-tagság bajuszkáján, történelmileg majd lesz neki jaj. De az, hogy neonáci - mondjuk ki is­mét és kéjesen, mert már a bíróság szerint is lehet: neonáci - szavazatokért eljárja ezt a pávatáncot, az már nem csak hiba. Egyre többször hallani azt a véleményt, hogy már rég nem kizárólag a szélsőjobboldali szava­zatok megszerezhető részének megszerzé­séről van szó, nem a Kerényi-féle „alaptör­vény-festmények” egyikén, a Műcsarnok előtti virtuális oszloptetőre álmodott kamé­leon szokásos etológiájáról, hanem megélt és bensővé tett meggyőződésről. Ajaj! Persze, a köztéri giccsszobrászat. És nem akarok most a kormányzat kapcsán kom­petenciakérdésekről és jelen idejű morális problémákról szót ejteni. Bőven lehetne ar­ról is, de nincs rá elég tér, és köztudottsága közhelyértékű. Ám pusztán a rossz ízlés (is) rossz fénytörésbe helyezi a dolgokat. Fide­szes köztéri szobrászat? A millecentenári­­umra tobzódó Szent István-ábrázolások or­szágszerte? Mely leginkább a Lenin-szob­­rokhoz mérhető egy megelőző korból? A kecskeméti stoppoló Lenin vagy a hódme­zővásárhelyi ürítkező Lenin méltó reinkar­nációi. (Wehner Tibornak volt a Leninekről egy emlékezetes esszéje a régi Mozgó Világ­ban, korai fideszesek emlékezhetnek rá.) A Disneyland a garázsépítész által megálmo­dott Nemzeti Színház körül? Nettó gáz, de ki vitathatná, ha nem volt elég ábrázolás az államalapító királyról, hát legyen, így sike­rült, oszt jó napot. Elmúlt korok nagy szí­nészei ne legyenek megörökítve? Dehogy­nem. Kár, hogy a csehországi Teplicében működő, Európában piacvezető, vietna­miak által uralt kertitörpe-maffia dizájne­­rei nem értek rá, bár sikerült minden hatá­ron túl megközelíteni őket. A Szabadság téri emlékműterv más. Ha a leninvárosi Szent István-szobor esetlen, hát jó, a helyi lakótelep garázssorán próbáló két tucat punkzenekar néhány tagjának rom­lik talán az ízlése, de emiatt nem vet meg minket kollektíve a kultúrnépek hada, ám ez a tér, ha nem is a „nemzet főtere” - na, mondjuk, az is, már előre rettegek az „1944- es állapotok” rekonstruálásától, szerencsé­re nem böngésztem látványtervet­­, de kö­zel van, és szimbólumokkal igencsak túlter­helt. A szovjet emlékmű és az amerikai kö­vetség a hosszan ott időző Mindszenty bí­boros szellemével, az amerikai Brandholz ezredes szobra, aki 1919-ben a megszálló román csapatok zabrálási vágyát nyeseget­te vissza, Reagan elnök demokratikusan ta­lajszintű egész alakosa, aki megnyerte ne­künk a hidegháborút, a tévészékház (Tőzs­depalota) lépcsője, ahová ki 1989­ március 15-én a hosszú hajú Cserhalmi György szín­művészt képzelheti, amint az új 12 pontot olvassa, ki pedig egy Toroczkai nevű szélső­magyar legényeit, amint megpróbálják fel­gyújtani az épületet. A sarkon túl, a közte­rületről jól láthatóan egy új Horthy-buszt. Van még ezenfelül vicces szökőkút és spa­nyol szálloda, Nemzeti Bank és az IMF hűlt helye, platánok, játszótér, mélygarázs, tél­re felfújható plasztikfalú vendéglátó-ipari egység, tényleg minden, mint a búcsúban. És akkor még ez is, a teplicei vietnamiak modorában a magyar történelem egyfaj­ta (hazug) értelmezése, ami arra is jó, hogy az általa vert hab egy kicsit eltereli a figyel­met az újabb ötvenévnyi orosz függésről, amelynek egyébként az atomerőműveit be­záró Németország is örülhet kicsit - egyes feltételezések szerint. Talán már csak az hi­ányzik, hogy a Hütte (térközepi vendéglá­tóhely) helyére készüljön néhány év múl­va emlékmű a 2006-os ostromlók tiszte­letére, hiszen már ők is a NER alapjainak lerakását előlegezték, lehetőleg az Iwo Ji­­ma-i partra szálló tengerészgyalogosok is­mert szobrának modorában, ha már úgyis annyi minden amerikai azon a téren. Mert erre a térre rálátás van, minden­honnan. Kiderült hamar, hogy egy esetle­ges jobbikos szavazatkontingenst el lehet szipkázni vele, de belül is problémás­­ a zsi­dók, ugye, meg a pesti oldalon amúgy is saj­nálatosan nagy számban tenyésző liberáli­sok és ballerek), kívül meg pláne. Elsőre jó ötletnek tűnt, utóbb kiderült, hogy túl ma­­cerás. A visszavonulás viszont a gyengeség jele, ezt az „aki sárral dobál, az területet ve­szít” fideszes szólásból kihüvelyezhető pá­rából és skizóból tanulható meg. A dribli­­zés megkezdődött. A Népszabadság több A felelősség már rég ott zizeg a Fi­desz-tagság bajuszkáján, történelmileg majd lesz neki jaj. De az, hogy neonáci - mond­juk ki ismét és kéjesen, mert már a bíróság szerint is lehet: neonáci - szava­zatokért eljárja ezt a pávatáncot, az már nem csak hiba: helyről megerősített információja szerint a miniszterelnök hajlamosnak mutatkozott az emlékmű felállításának elhalasztására a választások utánra, ami a politikai gyakor­lat szerint az első lépés lehet az egész pro­jekt abortálására. Ám kisvártatva nyilatko­zott a frakcióvezető, aki cáfolta az értesü­lést azzal, hogy szóba sem került ez a meg­oldás. A miniszterelnöki főember sikált ki­csit, e melléklet lapzártája idején találkozik a magyarországi zsidó szervezetekkel a „zsi­dóságot foglalkoztató kérdések tisztázásá­ra”. A kormányszóvivő kétértelmű nyilat­kozatot adott. Mérlegelnek, patikamérle­gen. Rosszízűen. Őszintétlenül. (Átkozott történelmi évfordulók, pont a kampány­időszakban köpnek a levesbe.) A Szabad­ság téri emlékmű körüli huzavona azonban nem pusztán megengedhetetlen pávatánc, de a történelmi bűnök szőnyeg alá söpré­se­ ilyenformán osztozás bennük. Két-há­­rom százaléknyi szavazatért, ami amúgy a neonácikhoz menne. Az „uralmi tartalé­kért”, a szélsőjobbos, elcsábítható póterő­ért, ahogy arról a régi fideszesek közül jó néhányan hallhattak is a „repülőegyetem rektorától”, Szabó Miklóstól, még a nyolc­vanas években, mikor a történész a Hor­­thy-rendszert szálazta, például a Bibó-kol­­légiumban és másutt. Mert bármilyen rém­víziója is volt Matolcsynak korábban, heti közgazdasági könyvkritikái szintjén, ami­ből a neoorbánizmus geofilozófiailag leve­zettetett, a történelemben is megvan vala­mi hasonló, mint amit a fociban Lineker­­szabályként ismerünk - „a­­ t 2x tizenegyen játsszák, és a végén a németek győznek” -, a történelmet sokan játsszák, és a végén a Nyugat győz. (Ha aktuálisan mégsem, ab­ból is látszik, hogy az ott még nem a vége.)

Next