Népszabadság, 2014. február (72. évfolyam, 27-50. szám)
2014-02-08 / 33. szám
4 Népszabadság 2014. február 8., szombat Hétvége Az Eötvös Károly Intézet, a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért 2010 nyarától, amikor a kormányzat kezébe került az alkotmányozó hatalom, közösen is elemzi és értékeli a jogállam leépítésének folyamatát. A három civil szervezet az eltelt közel négy év alatt több tucatszor lépett fel közösen a jogállamot romboló kormányzati intézkedésekkel szemben. 2014 februárjából visszatekintve, élesen látszanak a magyar köztársaság alkotmányos rendszere elveszejtésének fordulópontjai. Ebben az írásban és mától kéthetente mutatjuk be, melyek a leglényegesebb visszaesések az alkotmányosság alapkövetelményeinek érvényesülésében a most véget érő parlamenti ciklusban. Be kell látnunk, közjogi fantáziánk szegényes volt: az eredeti aggodalmainkon a pusztulás 2014-re messze túltett. A következő parlament és kormány megválasztása előtt indokoltnak tartjuk, hogy e pusztítás képeinek felidézésével álljunk ki a jogállami eszmények, a demokratikus vita, az emberi jogok és a hatalommegosztás mellett. így kezdődött - ide jutott A későbbi kartácstüzet még 2010-ben két jól irányzott ágyúlövés, két alkotmányos tabu ledöntése előzte meg, feltehetően a védelem gyengeségének kitapogatását is célozva. Az év nyarán és őszén a kétharmados kormánytöbbség a jogállamiság két abszolút követelményének érvényesülését törte meg. Az egyik a jogállam egyik alapelvét, a másik egyik alapintézményét vette célba. Először, semmibe véve azt az elvet, amely szerint nem hozható meg olyan törvény, amely a kihirdetését megelőző időre rendel a jogalanyokra hátrányos szabályokat, visszaható hatállyal kilencvennyolc százalékos különadót vetett ki a közszférában dolgozók végkielégítésére. Ezután pedig, miután az Alkotmánybíróság a különadóról szóló szabályokat megsemmisítette, alkotmánymódosítással korlátozta a testületnek a költségvetési és adótörvények alkotmányossági felülvizsgálatára vonatkozó jogkörét. Ez a korlátozás az akkor még hatályban volt köztársasági alkotmány becsületén ejtett foltot. Aztán ez az alaptörvénybe is bekerült, és lehetetővé tette, hogy ettől kezdve a parlament költségvetési és adóügyekben alkotmányellenes törvényeket hozzon, megszüntetve az alkotmányosság oszthatatlanságát. Sem a köztársasági elnök, sem az Alkotmánybíróság nem állt ellen. A következő fordulópontot az alaptörvény elfogadása jelentette. Az alaptörvény nem az ország közös értékeinek foglalata. Társadalmi-politikai vita nélkül fogadták el, kollektivista ideologikus jellege, az alkotmányosságnak nem megfelelő rendelkezései, terjengős nemzeti hitvallása eleve kizárja, hogy a különböző hiten lévő, eltérő politikai meggyőződésű csoportokból álló társadalom egészének elfogadható legyen. 2013 márciusában az alaptörvény negyedik módosítása ismét minőségi változást hozott: a szöveg romlása miatt már nemcsak az állam működése, de az alaptörvény is kikerült az alkotmányosság uralma alól. 2014 februárjában a magyar közjogi rendszert már nem minősíthetjük olyan jogállamnak, amelyik bár hibákkal, de egészében működik. A nemzeti együttműködés közjogi rendszerének leírása a jogállam fogalmaival egyre kevésbé lehetséges. Az alaptörvény elfogadása és átfirkálása Ha el lehetne választani a közjogi szabályok tartalmát a szabályozás mikéntjétől, akkor az is elmondható lenne: az elmúlt Az alkotmány ereje Elmúlt négy év (I.) Az utca időben szólt: tüntetések az alkotmányozási komédia ellen Jobbra: 2012. január 2., az Operánál FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD Fent: 2013. március 11., a negyedik alkotmánymódosítás FOTÓ: MÓRICZ SIMON négy évben úgy bántak az alkotmánnyal, hogy alkalmatlanná vált arra, hogy a nemzet politikai alapdokumentumaként és a kormányzati cselekvés jogi korlátjaként betölthesse szerepét. Az alkotmánynak a politikai közösség saját alapértékeiről kialakított minél szélesebb konszenzusán kell alapulnia. Ehhez pedig nélkülözhetetlen, hogy az alkotmányozásban a politikai jobb- és baloldal egyaránt részt vegyen, és a folyamatba a társadalmat is bevonják. Az alaptörvényt azonban egypárti alkotmányként, kizárólag a kormánypártok közreműködésével fogadták el. Az alkotmányozás megalapozásához 2010 nyarán már ► Fidesz-táncosok egykor és most VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS Negyedszázaddal ezelőtt volt, február az is, Fodor Gáborral, Vig Mónikával és Röhrig Géza költővel, a Huckrebelly együttes frontemberével, valamint utóbbi színész barátnőjével Bécsbe igyekeztünk, ha jól emlékszem, Zsigulival. A bécsi belváros Domgasse nevű sikátorában volt egy Libro-Disco nevű könyvesbolt, alapjáraton is árultak benne magyar könyveket, az akkoriban Magyarországon még eseményszámba menő emigráns irodalmat, például a Párizsi Magyar Füzeteket, vagy ugyanonnan az Irodalmi Újságot, Hanák Tibor bécsi filozófus műveit, Cs. Szabót, Faludyt és Márait, de magyarországi gyerekkönyveket is. Ide gyűlt össze a bécsi magyarok egy része, hogy a Fidesszel mint új és tökös demokratikus politikai alakulattal megismerkedjen. Volt kultúrműsor, Petri-versek, politikai programbeszéd és kérdezz-felelek. 1956 kezdődő újraértékelése, a lengyelországi kerekasztal-tárgyalások előkészületei, belföldi kremlinológia - az „új undokok”, a Grósz-Fejti-vonal a miniszterelnök Németh Miklós ellenében, Pozsgay összekacsingatása az MDF-fel, külföldi kremlinológia - Gorbacsov és Ligacsov szkanderVédtem az akkor még alig egy éve megalakult ifjúsági szervezetet, üdvözöltem a „tétova lépéseket a jogállamiság és a pártpolitikai pluralizmuson alapuló demokrácia” irányába, ironizáltam a Népszabadság valuta-szabálysértéses inszinuációjával szemben, mérkőzése, sok mindenről lehetett beszélgetni. Röhrigék szavaltak, zenéltek, a hangulat megnyalta az ég alját. Aztán a szervezők kezdeményezésére útiköltségünkre a közönség összekalapozott egy tank benzinre valót. Éjszaka visszajöttünk, Tatabányától már volt autópálya. Az 1989. február 21-i Népszabadság 9- oldalán „Fidesz-táncosok pénzgyűjtő akciója az osztrák fővárosban” címmel névvel nem vállalt szösszenet jelent meg. Csudás volt, ma is élményszámba megy a mostani mameluksajtóhoz képest visszafogott hangnem, ám a hideg és nyirkos sejtetések világa. „A Fidesz amatőr művészcsoportja is műsort adott. Az egyik szangban elhangzott: »Nem tetszenek azok, akik nyílt színi tapssal jutalmazzák Grósz Károly vészjósló fenyegetőzéseit«.” A kultúrkritikai auftakt csak rávezetett a „devizakiajánlásos” részre - „pénzgyűjtést rendeztek a Fidesz-csoport bécsi költségeinek fedezésére” -, majd politikai meghökkentés következett: „A rendezvény résztvevői olyan tanácsot adtak a Fidesznek, hogy alakuljon párttá, de őrizze meg jelenlegi szervezetét e leendő párt ifjúsági tagozataként, vagy ha megmarad ifjúsági szövetségnek, akkor delegáljon ifjú politikusokat a számára rokonszenves pártokba. Mások kívánatosnak mondták, hogy a jelenleg főként egyetemistákból álló, erősen értelmiségi profilú Fidesz bővítse befolyását a fizikai dolgozók körében.” Már csak a hangütésből is látszik, hogy reminiszcenciák ötlöttek, „a nyugati magyarok az otthoni szellemi ellenállás képviselőjét látják a Fideszben, aki az 1956-os nemzedék folytatójaként »csendes szabadságharcot« vív”. Egy korábban szervált tőmondatot - „a rendezvényt Tollas Tibor, a Nemzetőr című szélsőséges müncheni emigráns lap főszerkesztője nyitotta meg” - a cikk végén kurzivált appendixben röptézett a hálónál az ismeretlen szerző: „Kecskési Tollas Tibor csendőr főhadnagy 1945. április 29- én kérte igazolását, s azt megszerezvén június 18-án felvételét kérte a rendőrség kötelékébe. De voltak, akik felismerték benne azt a csendőr főhadnagyot, aki a 117 csendőrzászlóalj tisztjeként a deportálásokat irányította Beregszászon. A bíróság a túlélők és saját beosztottjainak vallomása alapján 1949. december 8-án tízévi fegyházra ítélte. 1956-ban távozott Nyugatra”. Ifjú és lelkes fideszesként az akkor még szamizdat Beszélő 27- számába cikket írtam az (akkori) Népszabadság dehonesztáló eljárásáról. Az volt a címe: „A történelem árnyai és a fiatal demokraták” (In: Beszélő összkiadás, II. kötet pp. 773-774.). Védtem az akkor még alig egy éve megalakult ifjúsági szervezetet, üdvözöltem a „tétova lépéseket a jogállamiság és a pártpolitikai pluralizmuson alapuló demokrácia” irányába, ironizáltam a Népszabadság valuta-szabálysértéses inszinuációjával szemben. „... hosszú combú Fidesz-görlök sajnos nem léptek fel, akik emigráns öregurak pénztárcáinak megnyílását várták volna, teszem azt, »pusztapuszi« ellenében. A pénzgyűjtésről csak annyit, hogy kis hazánkban az Akadémiától a külkervállalatokig minden intézmény azon igyekszik, hogy külföldön felmerülő költségeit a meghívó fél fizesse, hiszen itthon minden fillér kell a vízlépcsőre és más hasonlóan okos dolgokra.” Mentem tovább az irónia országútján - „hogy a Nemzetőr szélsőséges-e vagy sem, azt nem tudom, mert a Kálvin téren, ahol általában újságot szoktam venni, nem árulják” -, viszont elismertem, hogy belepillantva némileg dohos jobber-konzervatív irányultságot véltem felfedezni. Idéztem Borbándi Gyulától (A magyar emigráció életrajza 1945- 1985. EPMSZ, Bern, 1985), aki a Nemzetőrnél Tollasnak mérséklő befolyást tulajdonított. Rábukkantam a Beszélő egy korábbi számában Demszky Gábor történetszociológiai dolgozatára - „Kis magyar helytörténet. A Gulag magyar vonatkozásairól” -, melyben kis interjú is szerepelt Tollassal, bár a Népszabadság-cikk szerinti beregszászi gettóparancsnokságról kevés szó esik, de arról igen, hogy később a kisgazda Nagy Ferenc miniszterelnök megbízásából komoly szerepe volt abban, hogy a szovjetek által már Csehszlovákiától bekebelezett Kárpátaljához ne csapjanak hozzá három, Trianon után is Magyarországhoz tartozott falut (Tiszabecs, Uszka, Milota). Ez is benne lehetett abban, hogy Tollas 1949-ben tízéves börtönbüntetést kapott. De miért érdekes ez itt és most? Az egykori cikk sugallata miatt, ahogy azt negyedszázada megfogalmaztam, „hogy a Fidesz illegeti magát Bécsben, és pénzt tarhál a fasisztáktól”. Ezt a legrosszabb ízű politikai manipulációnak neveztem, azzal, hogy „a magyar történelmet számos tragédia ár-