Népszabadság, 2014. március (72. évfolyam, 51-75. szám)

2014-03-14 / 62. szám

2014. március 14., péntek | Népszabadság 13 Interjú Krím Jeffrey Mankoff Oroszország-szakértő: Moszkva racionális szereplő, de rosszul értelmezte a helyzetet Adagolni kell a szankciókat Szőcs László Hogyan fest a krími válság Ameriká­ból nézve? Lehetővé kell tenni, hogy Oroszország az „arcát mentve” vis­­­szavonulhasson, de ha a helyzet to­vább éleződik, akkor arra a Nyugat­nak az eddiginél súlyosabb válaszlé­pésekkel kell reagálnia, állítja a Wa­shingtonból adott telefoninterjúban Jeffrey Mankoff, a Stratégiai és Nem­zetközi Tanulmányok Központja Oroszország-programjának igazga­tóhelyettese. Fel kell vágni a szalámit, s ezzel en­gedni kell, hogy Putyin visszalépjen az ukrajnai agresszióból, máskülön­ben minden érintett fél „ronda új hi­degbékébe” sodródik. Ezt állítja Les­lie Gelb, az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa nyugalmazott elnöke. Egyet­ért vele? Azzal mindenesetre igen, hogy mindkét oldalon magasra szökött a feszültség, és jó lenne, ha az Egyesült Államok, valamint szövetségesei reá­lis képet alkotnának arról, milyen le­hetőségek állnak a rendelkezésükre, s melyek nem. Ugyanakkor azt is kí­vánatos lehetővé tenni, hogy Orosz­ország az „arcát mentve” visszavo­nulhasson a mostani zűrzavarból. A Krímben történtek nyilvánvalóan a nemzetközi jog és Ukrajna szuvereni­tásának, valamint az Európa bizton­ságát évtizedeken át garantáló elvek­nek a nyílt megsértését jelentik. Mivel azonban korlátozottak a lehetősége­ink, hogy mit is tehetünk, továbbá az Egyesült Államoknak és Európának is világos érdeke fűződik ahhoz, hogy megakadályozza a további eszkalá­ciót, fontos, hogy Oroszország lehe­tőséget kapjon a visszalépésre. Más kérdés, hogy él-e ezzel. Ha nem, ak­kor az USA-ra és Európára hárul a teher, hogy szorosan együttműköd­ve más eszközökhöz folyamodjon, s ezeket a lehető leghatásosabban ér­vényesítse. „Más eszközökön” gondolom, szank­ciókat ért: Amerika már életbe lépte­tett ilyeneket, és az Obama-kormány továbbiakat fontolgat. Ugyanakkor a The New York Times hasábjain James Steinberg volt külügyminiszter-helyet­­tes azt mondja: „Kétségtelen, kulcsfon­tosságú gazdasági csoportok, különö­sen az energetikában, nem akarják, hogy lépjünk...” Hogy is van ez? Ez valóban kihívást jelent. Ugyan­akkor azt gondolom, helyük van a szankcióknak. De úgy kell alkalmaz­ni őket, hogy Moszkva maga húzód­hasson vissza a válságból. Tehát az orosz bankokat, a nemzetközi pénz­piacokhoz való hozzáférést sújtó in­tézkedéseket talonban kell tartani az alkupozíciónk megtartása végett. Eze­ket akkor lehet bevetni, ha az oroszok tovább keménykednének. Jelenleg a korlátozottabb és célzott szankcióké az elsőbbség, így például az orosz ve­zetés egyes tagjait lehet szankciókkal sújtani. Mi a magunk részéről nem já­rulhatunk hozzá az eszkalációhoz. Mit ért további eszkaláción? Azt, ha Oroszország nyíltan annektálja a Krím félszigetet, vagy ennél keveseb­bet is, valamiféle senki által el nem is­mert orosz bábállam kiépítését? Többféle formáját el tudom kép­zelni az eszkalációnak. Az egyik, ahogy említette is, az annexió. Ennek az alapjait, úgy tűnik, el is kezdték le­rakni Moszkvában. Pontosan ezért kell lebegtetni a kemény szankciókat, egyfajta „csomagot” összeállítani belő­lük, s világos üzenetet küldeni nekik: nem mehetnek tovább ezen az úton. Más formát is ölthet az eszkaláció, így például nyílt fegyveres konfliktus tör­het ki: oroszok és ukránok lőnek egy­másra, vagy a Krímen túl, Ukrajna más részére is behatolnak az orosz in­tervenciós erők. Az is eszkaláció, ha az oroszok elvágják a gázexportot Ukraj­nába, vagy más módon sújtják a gaz­daságukat. Több forgatókönyv is el­képzelhető tehát. Mégis, Ukrajna egészét tekintve, mit tart a legvalószínűbb eshetőségnek? Egyfajta föderális állammá válik például? Vasárnap népszavazást tartanak a Krímben, s már csak azért is, mivel ezt katonai megszállás alatt bonyolítják le, előre borítékolhatjuk az eredményét. Ezt feltehetően orosz bejelentés kö­veti, miszerint a Krím annektálására készülnek. Azt pedig újabb szankciók Moszkva ellen, vagyis fokozódik a fe­szültség. Attól függően, hogy a májusi elnökválasztásig mi megy végbe Uk­rajna más részein, potenciálisan nő­het az ukránokra nehezedő orosz nyo­más, hogy Moszkva befolyásolja a kö­vetkező kormányzat alakulását. Igen, azt gondolom, van értelme valamifé­le decentralizációról beszélni Ukraj­na esetében, de ennek együtt kell ak­kor járnia Ukrajna területi integritá­sa és szuverenitása megerősítésével. Legalább az ország többi részén érvé­nyesülnie kell ennek, ha maga a Krím megoldatlan probléma marad is. Visszatérve a kemény szankciókra: nem lehetnek-e ezek túl a célon? El­végre a világnak szüksége van Orosz­országra mondjuk Szíria, Irán vagy Afganisztán ügyében. Nehéz úgy mű­ködtetni a globális politikai mecha­nizmusrendszert, hogy közben sarok­ba állítják az ENSZ Biztonsági Taná­csa egy vétójoggal rendelkező tagját... NÉVJEGY JEFFREY MANKOFF, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központ­ja (CSIS) elnevezésű, a többi közt Zbigniew Brzezinski nevével fémjel­zett washingtoni agytröszt Oroszor­szág- és Eurázsia-programjának igaz­gatóhelyettese. Korábban a Yale Egye­tem Nemzetközi Biztonsági Tanulmá­nyok programjának igazgatóhelyette­seként, illetve az amerikai külügymi­nisztérium az orosz kapcsolatokért felelős tanácsadójaként és a Külkap­csolatok Tanácsa munkatársaként is dolgozott. A Harvard, a Yale és az Oklahomai Egyetem mellett a Moszk­vai Állami Egyetemen is kutatott. Bizonyos fokig ez igaz, de óva inte­nek attól, hogy túldimenzionáljuk e kapcsolódási pontokat. Szíria eseté­ben, azt hiszem, világossá vált, hogy a genfi tárgyalások sehová sem ve­zettek. Kimerülni látszik a lehetőség, hogy az USA és Oroszország egymás­sal együttműködve valamiféle meg­oldással rukkoljon elő ebben. Az irá­ni atomprogram feltartóztatásában inkább az lehet meghatározó, hogy gyümölcsözik-e a Washington és Te­herán közötti közvetlen kontaktus. Oroszország semmi jelét nem adta, hogy az Iránnal szembeni szankci­ók újabb körét pártolná. És most az USA sem sürget ilyesmit, mert ép­pen megpróbál egyezségre jutni. Af­ganisztánnal kapcsolatban nem hi­szem, hogy Oroszország bármit is tenne, ami az ottani érdekei ellen hat. Az pedig lényegében annak biz­tosításából áll, hogy ha az amerikai csapatok kivonultak Afganisztánból, akkor az ország nem süpped vissza az instabilitásba és a konfliktusba. Másfelől pedig mivel Amerika min­denképpen kivonul, nagyon korláto­zott a közeljövőben az alkupozíciója az oroszokkal szemben ebben a kér­désben. Mit csinálhatott volna jobban a Nyu­gat Ukrajna kérdésében, hogy ne fa­juljon idáig a helyzet? Korábban fel­ismerhette volna mondjuk Moszk­va szándékait, és a háttérben előre ki­egyezhetett volna vele? Minden az ukrán-EU társulási szerződés körüli harccal kezdődött, amikor Janukovics elnök megígérte, hogy aláírja azt, majd mégsem tette meg. Az eredendő hiba szerintem az volt, amikor ezt a szerződést ,,vagy­­vagy” alapon kezdték pozícionálni, azaz így: amennyiben a szerződés lét­rejön, akkor Ukrajna Európához tar­tozik, vagyis elfordul Oroszországtól. Moszkva tehát ezt fenyegető színben kezdte nézni. Jobb megoldás lett vol­na, ha az EU, miközben tető alá hoz­za ezt a szerződést Ukrajnával, ezzel párhuzamosan erősíti az orosz kap­csolatot is, törekszik az elmélyítésé­re. Ha nem is a tulajdonképpeni ke­leti partnerség formájában, de vala­mi más mechanizmussal. Vagyis ös­­­szeköti a két dolgot. Sajnos a kiala­kult helyzet már elég hamar „nul­la összegű játszma” formáját öltötte: ha én nyerek, te veszítesz. 2014 már a tiltakozásokkal köszöntött be a ki­jevi Majdanon, ott volt az ukrán for­radalom, és a legtöbben Janukovicsot tették felelőssé, hogy nem tartotta be az ígéretét. Majd következett a tün­tetőkkel szembeni erőszakos fellépés, és felelőssé kezdték tenni az oroszo­kat is, hogy ők bujtják fel az elnököt, továbbá általában is destruktív sze­repet játszanak az ukrajnai forrada­lomban. Mi a véleménye az orosz politika „ kiszámítható kiszámíthatatlansá­gáról”? Washington és benne az önök intézete is tele van elsőrangú Oroszor­­szág-szakértőkkel, miközben az Egye­sült Államok Moszkva-politikája óriási kilengésekkel működik. George W. Bush belenézett Vlagyimir Putyin szemébe, és látta benne a lelkét, majd jött később a nagy csalódás. Barack Obama megnyomta az orosz kapcso­latok újraindító gombját, most vi­szont már szankciókról beszélünk... Ha korábban szóba hozta volna a Krímet bármely vezető egyesült ál­lamokbeli Oroszország-szakértőnél, akkor is azt hallotta volna: a félszi­get különösen kényes kérdés Oroszor­szág szempontjából, amely egyébként Ukrajnára is kvázi a tulajdonaként te­kint. És mindent megtesz, hogy ne ve­szítse el krími pozícióit, Ukrajna pe­dig ne váljék számára ellenséges ál­lammá. Most az okozott meglepetést: az ukrajnai orosz beavatkozás egysze­rűen nem állt arányban a vélt „fenye­getéssel”, amiről esetleg úgy gondol­hatták, hogy sérti az érdekeiket. Nem hiszem, hogy Janukovics megdönté­sét követően az ukrán politika szük­ségképpen oroszellenes irányban ha­ladt. Ha ez így lett volna, akkor logi­kus lehetett volna az orosz lépés, amit láthattunk. De nem ez volt a helyzet. A külső, független megfigyelők szerint is Oroszország egy nem létező fenyege­tésre reagált igen harciasan. Beszéltem olyan elemzővel, aki meg is lepődött, miért nem tettek el saját ma­guk néhány ukrajnai oroszt láb alól, hogy beavatkozhassanak... Összessé­gében továbbra is a nemzetközi poli­tika racionális szereplőjének tekinti Putyin elnököt? Szélesebb értelemben véve igen: reagál a motiváló vagy demotiváló té­nyezőkre, alapvetően racionálisan vé­gez költség-haszon kalkulációt. Más­felől viszont úgy tekint a posztszovjet térségre és különösen Ukrajnára, hogy közben olyasmit lát a folyamatokba, ami nincs bennük. Emiatt rossz kö­vetkeztetéseket von le, és hibás dönté­seket hoz. Nem hiszem, hogy irracio­nálisak az oroszok, csak félreértelme­zik a bizonyítékokat. Gelb a fent idézett cikkben azt is ál­lítja: Janukovics svindler volt, s ami rosszabb, demokratikusan megvá­lasztott svindler. De, állítja továbbá, azok voltak az elődei is: Juscsenko, Timosenko... Vannak-e hiteles ukrán vezetők? Jacenyuk, az új kormányfő most sztárként járja a Nyugatot, de ki áll mögötte? Ez az egyik nagy probléma. A Maj­­dan-tiltakozások Janukovics személye ellen összpontosultak. Elvégre ő volt az elnök, egyben az országban elbur­jánzott kleptokrácia és az elnyomás „arca”. Bizonyos értelemben azonban az egész rendszerrel, politikusok egy egész nemzedékével szemben is tilta­koztak. Ebbe a sorba pedig olyan el­lenzékiek is beletartoznak, mint Julija Timosenko. A jövő egyik nagy kihí­vása Ukrajnában az lesz, hogy honnan bukkanhat fel a politikusok új generá­ciója. Mert ha az irányítás a régi nem­zedék, Timosenko vagy mások kezébe hull vissza, az két problémát is okoz. Egyfelől azt, hogy mennyiben tekintik őket a tiltakozó mozgalom élén állók legitimnek, másrészt pedig azt: mi­ként oldják meg a strukturális problé­mákat, kezdve a korrupcióval és a gaz­daság talpra állításával. Vlagyimir Putyin orosz és Barack Obama amerikai elnök a mexikói G20-csúcstalálkozón. Véget ér a partneri viszony? fotó: reuters -jason reed

Next