Népszabadság, 2014. március (72. évfolyam, 51-75. szám)
2014-03-14 / 62. szám
12 Népszabadság 2014. március 14., péntek Fórum F 100%, sőt több 2/3 . KOLLÁTH GYÖRGY alkotmányjogász Frenc pápát 2/3-dal választották meg, mégsem írta át a Bibliát. Itthon a parlamenti kétharmad 2010. nyár elejétől csigolyánként törte meg a köztársasági közjogi berendezkedést. „Az elmúlt négy évben a magyar választópolgárok felhatalmazása alapján teljesen átépítettük a magyar államot...” - mondta szemrebbenés nélkül Kövér László 2014. március 1-jén Letenyén. Három, tőle idegen dilemma, ok és okozat: 1. miféle állam jött így létre, 2. mi igaz az említett felhatalmazásból, 3. mindezek milyen hatással voltak, vannak a népszuverenitásra, a választásokra? Gyorsteszt: 1. Kialakult a maffiaállam, mely választások útján alig(ha) leváltható. 2. Alkotmányjogi kamu a választópolgárok felhatalmazására hivatkozni. 3. A választás(ok) sorsa is korán megpecsételődött. A békés váltás kísérlete lehet hősies: sikere a világ 8. csodája lenne. Akkora blama rendszerszinten sem érheti a totális, csak az erő nyelvén értő, hatalmas(kodó) gépezetet, hogy engedje magát fair voksolással elcsapni. 1. Szemben a de jure parlamentarizmusnak látszó móddal, de facto (miniszter)elnöki rendszer képződött, sőt annak egy primitív, avítt, zsarnoki, paternalista és összjátékra, alkotmányos értékekre, garanciákra mit sem adó változata. Leplezni próbált, mégis céljában és eredményében önérdekű államfilozófia, közhatalmi és jogpolitika szab(ott meg) mindent. Egyirányú „felhalmozás” jött élből és tarol(t) öt lépésben. I. Átszervezik, átnevezik X alkotmányos intézményt. Gyakorlatilag mindet. II. Stratégiai csúcspozíciót hoznak létre benne, zömmel egy személyre kialakítva. III. 9-12 éves mandátummal betonozzák be, teszik szinte leválthatatlanná a már előre kiszemeltet. IV. Ájtatos képpel beleültetnek egy vagy több bizalmast, majd már együtt színlelik a poszt függetlenségét. (Kivétel talán két fő.) V. Ellehetetlenítik, elkedvetlenítik, szinte kalodába zárják az utánuk jövőket, így a kormányfőnél semmiféle ajánlás, érdemi változásigény nem tárgyalási alap, mely az öt lépcső lényegét és összefüggését érintené. A maffiából békésen kilépni nem, csak kihalni lehet. A konszolidációt a hatalmi logika és gőg, meg a személyi politika szolgai metódusa kizárja. 2. A fenti folyamat alkotmányos fundamentumokat sért(ett), még ha „alaptörvényes” volna is. Közjogi intézményt, normát, szervezetet, működést megváltoztathat a négy évre választott parlament. A demokratikus, alkotmányos, jogállami és európai berendezkedés azonban a minősített többség számára is tabu. Ezekre nem szól felhatalmazás. Nem válhat a de jure de facto módon az alkotmányos rend torzójává, hamis paródiájává. Megtörtént. Az alkotmányjog nem pusztán holmi 80-150 becikkelyezett paragrafus, hanem ciklusokon, rezsimeken átnyúló szokásjog, megegyezés, úzus, kooperáció, morális norma, együttműködési platform, belátás arról, hogy a szerencse forgandó. Demokratikus parlamentarizmus terén ez van. Többségi (fél)diktatúrában szokás tollvonással annullálni bármit. A kettő között életképes formáció nincsen. Az átalakítás kalapácsaként használt 2/3-ad közjogilag is hibás, taktikus bolsevizmus. A kétharmadosságban rejlő jogállami garancia: az az igény, hogy az alkotmányossági szempontból „érzékeny”, „kiemelt” területeken széles körű politikai konszenzuson nyugvó szabályozás jöjjön létre. A minősített többség nem egyszerűen a törvényalkotási eljárás formai előírása, hanem olyan alkotmányos garancia, amelynek lényeges tartalma az országgyűlési képviselők közötti széles körű egyetértés. Mindez az alkotmányos berendezkedés alapjainak megőrzésétől elválaszthatatlan. Ha a minősített többség követelménye mint alkotmányos biztosíték és a hatékony kormányzás követelménye egymással ütközik, azt a jogállam-értelmezés keretében kell feloldani. Megjegyzésem: utóbbinak a kulcsa a hatalommegosztás. Az alaptörvény, elődjéhez hasonlóan, az alkotmányellenes hatalomkoncentrációt tiltja, s az ún. ellenállási jog általános parancsát is megjeleníti. AB, azaz a jogállami klauzula és a népszuverenitás elvének egyenes folytatása, hiszen az alkotmányos jogállam és parlamentáris demokrácia biztosítékának is tekinthető az abban megfogalmazott tilalom. A hatalom erőszakos megszerzése, gyakorlása, illetve birtoklása a párt típusú tevékenység elé is áthághatatlan alkotmányos korlátot állít. AB, továbbá az alkotmány a demokratikus jogállam alkotmánya, ami azt jelenti, hogy az alkotmányozó hatalom védendő alkotmányos értéknek tekinti a demokráciát, a pluralizmust, az emberi méltóságot, s egyben az alkotmányon kívülre utasít minden olyan tevékenységet, amely a hatalom erőszakos megszerzésére, gyakorlására, kizárólagos birtoklására irányul. Megjegyzésem: a kizárólagosság tehát alaptörvény-ellenes, és „teljes átszervezés” sem történhetett volna jogszerűen úgy, hogy általa alapvető alkotmányos garanciák menjenek a szemétbe. A parlamenti 2/3-os kritériumot a pártok kölcsönös bizalmatlansága hozta létre. Senki ne győzhesse túl magát, hatalmát korlátlanul, önkényesen, kizárólagosan ne gyakorolhassa. Négy évre választott gárda ne tehesse 10-20 évre tönkre vagy kényszerpályára az országot. A Ház 20 évének 2/3-os gyakorlatában addig kerestek közbülső megoldást, amíg - a 386 mandátum adott megoszlásától függetlenül - kiegyezésre jutottak. (Pl. alkotmánybíró-jelölés: egy innen, egy onnan, még ha az a nívó rovására ment is.) Fifti-fifti volt, sosem 2/3:1/3 kiporciózva. Működött. 20 éven át ez akadályozta meg a teljes felforgatást. 3,5 éve viszont épp a 2/3 a joker: a közjog féktelen, megbundázott intézménye lett ez az arányszám. Vele oda jutottunk, hogy a 2/3 háromharmadnyi, sőt a 9-12 évre, vagyis plusz 2-3 ciklusra bebetonozódott személyügyi döntések miatt kvázi négyharmadnyi gyakorlat, állapot képződött. Még annyi koncot sem kapott a demokratikus ellenzék, hogy nesztek, tiétek a Jobbikkal közös egyharmad. Az alkotmányos demokrácia nem olyan harci ketrec, melyben ólomsúly küzd lepkesúllyal a saját normái, logisztikája szerint. 3. Az 1. és a 2. pont megmutat mit gondol a hatalom a saját népéről. A választás a népszuverenitás, s benne a népképviselet tényleges, közvetlen, gyakorlati megjelenítése, leképeződése, a közhatalmi tényezők ősforrása. Vagy visszavezethető a tiszta, tisztességes, esélyegyenlő, átlátható, demokratikus választásra mindenki közhatalmi státusza, vagy a rendszerszinten megbundázott, részrehajlóan „törvényes” győzelme ellenére sem rendelkezik a demokratikus legitimáció nemzetközi, s honi jogállami követelményével. Legalitás, legitimáció , nem szinonimák. Lehet valami törvényes, mégis illegitim. A valódi tét ez. 3 Immár 3/4-es siker küszöbén a hátáig sem. Ez kb. ugyanaz, mintha jegye(d) 2 volna a Titanic gyomrába. A modell: a „konszolidált” Horthy-rendszer BEREND NÓRA történészprofesszor, Cambridge Vannak, akik azt gondolják, vissza lehet nyúlni a német befolyás előtti korhoz, és ott folytatni, ahol Horthyék abbahagyták. Lehet arról vitatkozni, hogy szereti-e valaki azt a modellt, amelyet a kor nyújt, de egyet világosan látni kell: még a Bethlen-korszak és a demokrácia sem férnek össze. Magyarán: vagy a Horthy-korszakot választjuk, vagy a demokráciát. Az utóbbiról a baloldalisággal éppen nem vádolható Winston Churchill így beszélt: „A demokrácia a legrosszabb fajta kormányzás, kivéve az összes többi fajta kormányzást, amit időnként kipróbálnak.” A Horthy-rendszer már 1921 és 1931 között is a demokrácia ellensége volt. Parlamentjét a senkinek felelősséggel és elszámolással nem tartozó kormányzó feloszlathatta. Bethlen István miniszterelnök nemcsak csökkentette a választásra jogosultak számát körülbelül háromnegyed millióval, de eltöröltette a titkos választójogot, visszahozva a nyílt választásokat a falvakban, a választási körzetek több mint kétharmadában. Romsics Ignác szavaival: „Ezek választási eredményei a dolgok természetéből adódóan inkább a mindenkori végrehajtó hatalom hatékonyságát, mint a lakosság politikai hangulatát és akaratát mutatták. S ez mindig elérte azt a szintet, amellyel a konzervatív kormánypárt a továbbiakban abszolút parlamenti többséget tudott szerezni.” A rendszer vérengzésekkel kezdte; Prónay Pál nemcsak élvezettel kínzott és gyilkolt, de, mint leírta, teljesen tisztában volt vele, hogy kínzásokkal gyakorlatilag bárkit bárminek a bevallására rá lehet venni. Csakhogy ez nem véletlen kilengés volt; a demokráciával összeférhetetlen módszerek más formában folytatódtak. Bethlen, amikor kérdőre vonták, úgy tett, mintha nem tudna a titkos társaságok létezéséről, holott bizalmi emberei és a kormány tagjai is részt vettek ezekben a csoportosulásokban, és Bethlen összeköttetést tartott fenn a többi közt egy volt különítményesekből álló titkos társasággal. A titkos társaságok tagjai esküt tettek, törvényen felül állóként viselkedtek, és a bíróságoktól a végrehajtó hatalmon át mindenhol jelen voltak. A háttérben befolyásolták a politikát, de ha ez nem volt elég, nem riadtak vissza a vérbíráskodás és robbantásos merényletek eszközétől sem. Akik a kormányt kritizálták, vagy felelősségre vonását követelték, rosszul jártak. Az Erzsébetvárosi Körben 1922-ben pokolgépes merénylet ölt meg nyolc embert. A szándék szerint többek közt Rassay Károly ellenzéki polgári politikus is az áldozatok között lett volna, de késett az ott tartott vacsoráról, és ez megmentette az életét; a hibát helyrehozandó egy éven belül a lakására is küldtek robbanószerkezetet, de a merénylet sikertelen maradt. Vázsonyi Vilmost (aki a kormány felelősségét hangsúlyozta a frankhamisítási perben) 1926. február 16-án volt különítményesek (Vannay László és Molnár Ferenc) az utcán támadták meg. Ugyanakkor nem vontak igazán felelősségre gyilkosokat és merénylőket, akik a kormánynak kellemetlen embereket próbáltak sikertelenül vagy sikeresen likvidálni. (Ha véletlenül egyáltalán bíróság elé kerültek, enyhe ítéletekkel megúszták.) Támogatták a külföldről Magyarországra menekült politikai gyilkosságok elkövetőit is. Matthias Erzbergert, a német katolikus Centrum párt politikusát jobboldali tisztek gyilkolták meg 1921-ben. A gyilkosok Magyarországon találtak menedéket a kormány jóvoltából. A ferences tábori püspök, Zadravecz István kommentárja erről így szól: „Otthon egy hazafias egyesület tagjai voltak, a sors rájuk esett, s nekik kellett hazájukat a német Károlyi Mihálytól megszabadítani. Most itt bújdosnak. Nagyon jól érzik magukat.” A Horthy-rezsim aláírta a trianoni szerződést, az abban lefektetett határokat sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla nem volt hajlandó elfogadni. Horthyék igen, majd a rendszer alapkövévé tették a hazug mocskolódást, hogy a felelősséget elődeikre hárítsák, és az irredenta hangulat szítását. Amíg a rendszer a külföld előtt úgy állította be magát, mint a radikalizmus egyetlen lehetséges megfékezőjét, befelé fáradhatatlanul dolgozott az irredentizmus sulykolásán. Ennek jó példái a kormány által bevezetett iskolai magyar hiszekegy, a tankönyvek, amelyek nem vettek tudomást a megváltozott határokról, és a Horthy fővédnöksége alatt álló cserkészmozgalom, amelynek szerves része volt a Nagy-Magyarország visszaszerzésére való felkészülés. A tekintélyelvű rendszer irredentának nevelte az ifjúságot. Ugyanez a politika a határon túli magyar kisebbségeket cinikusan kihasználta, valós érdekeiket alárendelve annak az irreális álomnak, hogy a háború előtti területi integritást visszanyerjék. A rendszer szociálpolitikájának álságossága, a szavak és cselekedetek közti szakadék nemcsak kifelé érvényesült. Bár a Horthy-rendszer hozta be a „nemzeti” unos-untalan hangoztatását, hogy mit tett igazából a nemzetért, arra jó példa a földreform. Az 1920-ban meghozott földreformtörvény végrehajtása évekig elhúzódott, és amikor megvalósult, csak a termőföldek 8,5 százalékát osztották szét, és azt is olyan kicsiny parcellákban, hogy (ismét Romsics Ignácot idézve) „ekkora birtokokból a magyar éghajlati és talajviszonyok közepette nem lehetett megélni”. A későbbi törvények sem hoztak érdemi változást. A nemzeti egység, nemzetnevelés, nemzetvédelem, később a végképp értelmetlen nemzeti öncélúság nem a nép felemelésének, hanem a hatalomnak volt az eszköze. A „nemzetet” a rezsim határozta meg. Az oktatáspolitika is mutatja, hogy mi volt a cél: vak bizalom a kormány iránt, az önálló gondolkodás kiküszöbölése és a „társadalomfelforgató törekvésű” tanulók továbbjutásának elzárása. A rendszer jobbratolódásával párhuzamosan egyre fontosabb volt beleverni a fejekbe, hogy a legtöbb történeti szerencsétlenség abból keletkezett, hogy a polgárok az állammal szemben nem teljesítették kötelességüket. Sem a rendszer 1930-as évekbeli folyamatos jobbratolódása (Horthy egyre kiterjedtebb jogai, Gömbös és utódai miniszterelnöksége, szövetség Hitlerrel), sem az abból következő katasztrófa nem volt véletlen; mindez nem külső okokból, hanem a rendszer lényegéből fakadt. Bethlen István 1944-ben bujkálva emlékiratában azt írta magáról, hogy „ha az lett volna a meggyőződése, hogy a háborút Németország fogja megnyerni, a benne való részvételünket tekintet nélkül minden szimpátiára vagy antipátiára nem ellenezhette volna”. Bethlen szerint még a végpusztulás széléről visszanézve sem az volt az igazi baj, hogy Magyarország a nácikkal szövetkezett, hanem az, hogy a náciknak nem volt esélyük a háború végső megnyerésére. A konzervatívok között is voltak, akik felismerték a Horthy-rendszer csődjét. A katolikus Szekfű Gyulától álljon itt két rövid, de sokatmondó idézet. „Az Úristen próba elé állított minket, amikor a nemzetiségi területek egy részét visszakaptuk. ... A próbán szégyenletesen elbuktunk.” „Vezetők és tömeg erkölcsiségének megfertőzése, emberségének kiirtása ment végbe itt, szemünk előtt, és aki megszólalt, elhallgattatták azzal, hogy mindez a zsidók kitalálása.” Minden választópolgárnak el kell gondolkoznia, ezt akarja-e. A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.