Népszabadság, 2015. június (73. évfolyam, 126-151. szám)

2015-06-27 / 149. szám

io­s Hétvége NÉPSZABADSÁG 2015. június 27­, szombat Sári szerelmei LELŐHELY N. Kósa Judit Napok óta, mióta csak észrevettem a könyvben a tétova, halovány, ce­ruzás aláhúzásokat, azon gondolko­dom, milyen lehetett az a nő, aki an­nak idején megvásárolta Megyery Sári De uraim...! című művének harmadik kiadását. Mert nő kellett legyen a tulajdonos, ez egészen biz­tos, annak ellenére, hogy az alkotás - alcíme szerint -,könyv a férfiaknak”. Hiszen ilyen girbegurba, bizonyta­lan vonallal férfi aligha húzta volna alá például a következő mondatokat: „A férfi poligám ösztöne ellen küzde­ni meddő, szinte nevetséges. Vagy el­pusztulunk, vagy megunjuk őket. Ez igazán nagyon igaz. Marad a má­sik, az utolsó lehetőség. A megértés. Ahová idővel minden asszonynak el kell érkeznie, hacsak nem akar ter­hére válni annak, akit szeret.” Hogy Megyery Sári pattogó im­peratívuszai akár egyetlen férfit is meggyőztek-e arról, hogy önimáda­ta, önzése és egyáltalán: az élet min­den területén megmutatkozó jellem­béli gyengesége boldogtalanná teszi az emberiség másik felét, azaz a nő­ket, őszintén szólva nem tudom. De a reszketeg ceruzavonal a szemem­ben arra utal, hogy igenis akadtak olvasók, akik hálásan fogadták az őszinte szavakat. Talán épp a könyv­ben megjelenített emancipált, tanult és hivatásukban dolgozó nők jutot­tak visszaigazoláshoz általuk, hogy gondjaikkal - vagy mondjuk ki ker­telés nélkül: boldogtalanságukkal - nincsenek egyedül. A szerző kellő részletességgel tár­gyalta ugyanis a társaságban és ott­hon elkövethető férfihibákat, az ebéd rendszeres lekésésétől az asszon­­nyal való beszélgetés elmulasztásán át egészen odáig, milyen otrombaság megpróbálni rávenni a szeretőt, ba­rátkozzon a feleséggel, esetleg fordít­va. Elítélte a társaságban pojácásko­­dó, másnak feltűnően udvarló vagy épp túl mogorva férfit; megrótta azt, aki utazáskor kényeskedik, de azt is, aki rákényszeríti akaratát társnőj­ére; elfogadhatatlannak tartotta, hogy a férfi féltékenykedjék („a féltékenysé­­gi jeleneteket a ráérő férfiak szokták rendezni”), mint ahogy azt is, hogy a tökéletest meg sem közelítő teste fe­detlenül hagyásával ábrándítsa ki szíve választottját az otthon négy fa­la között. Meglehet, a tapasztalat erejével állította, hogy a nő percenként akar­ja hallani, mennyire szeretik, s hogy „nincs íze a néma ölelésnek”. Meg sem legyintette a kétség, amikor le­írta: „Egy okos, szellemes, minden tapasztalattal megáldott, figyelmes öregúr igen könnyen felveheti a ver­senyt egy hanyagul öltözött, rossz­modorú, nyegle, kevéspénzű tacskó­val. Csak a jól szabott szmokingot az­tán az öregúr le ne vegye”. Átéléssel értekezett arról, hogy „minden vő­legénynek szüksége van a házasság előtt egy okos, anyáskodó, érett as­­­szony szerelmére”, és viszonylag egy­szerű megoldást kínált az élet legbo­nyolultabb problémáira: „Két külön fürdőszoba szerintem a két külön hálószobánál is fontosabb - ez vol­na az ideális házasság! Hogy a hölgy és az úr toilette-cikkei még látásból sem ismerjék egymást. Kevésbé esik jól annak az ölelése, akinek a bril­lantinja és a száj vizes üvege örökö­sen ott van a szemünk előtt”. Pláne, ha a csókban megérzett mentolról az üveg megsúgja, hogy „egy egészen olcsó és közönséges márka, aminek mindössze 2 pengő 50-be kerül liter­je az áruházban”. Nem tudom, az üzenet címzett­jei elolvasták-e Megyery Sári köny­vét. 1942-43-ban, amikor a mű há­rom kiadása megjelent, feltehetően volt ennél égetőbb dolguk is. De ha megtették, talán mélyen magukba néztek, és feladták minden rossz tu­lajdonságukat: a túlzott pedantériát, a kicsinyességet, a hazudozást és a szerelmi zsarolást. Akkortól ízlése­sen öltöztek, testüket edzették, fi­nom szivarokat szívtak, hogy férfias legyen az illatuk, és persze megértet­ték, hogy habár „egy asszony karban­tartása” jelentős összeget emészt fel, „a szerelemnek semmi köze a pénz­hez”. S talán még akkor sem vágták be Megyery Sári művét egy erőtel­jes, mégis elegáns mozdulattal a sa­rokba, amikor a szakításról szóló ér­tekezését olvasták: „Attól a férfitól, akinek megvan a tehetsége egy nőt apróságokkal ügyesen elhalmozni, még a szerelem elmúlta után is sok­kal nehezebb elszakadni. A krokodil retikül eszébe juttatja a nőnek, hogy ezt egyszer Londonban kapta a fér­fitól, a töltőtollát a legutóbbi ameri­kai útjáról hozta magával, a legköd­ Elfogadhatatlannak tartot­ta, hogy a férfi féltékenyked­jék („a féltékenységi jelene­teket a ráérő férfiak szokták rendezni”), mint ahogy azt is, hogy a tökéletest meg sem közelítő teste fedetlenül hagyásával ábrándítsa ki szíve választottját az otthon négy fala között. Kesebb gyöngyház karkötőjét a nyá­ri Saint Tropez-i csatangoláson vet­ték együtt... A cigarettatárcájába be­­levésette az oly sokszor közösen hal­lott Kreutzer-szonáta kezdő akkord­­jait, az ágy fölötti kerámia madon­na egy régi, firenzei húsvét emléke. Ugye, az ilyen férfit, aki ennyi szép emlékeztetőt hagy maga után, nehéz elfelejteni?” Persze Megyery Sáriról azért tud­valevő volt, hogy nem ebben a hét­köznapi világban él. Még nem volt húszéves, amikor az első világháború kellős közepén egyszerű színinövendékből ragyogó filmsztárrá lett. Vasmegyeri Megye­ry István császári és királyi kamarás, helyettes királyi koronaügyész leg­kisebb lánya, Sarolta így vált a Mire megvénülünk című Jókai-regény né­mafilm-adaptációja kedvéért Lacy von Blondellé, hogy aztán higgadt szőke szépségét hamarosan Berlin­ben is hasznosítsa. A Fantomas-so­­rozatban debütált, majd filmek tu­catjaiban mutatta be, hogy tökéletes sminkben és frizurával is képes lova­golni, vívni, mozgó vonatról leugrani, s közben természetesen szerelmesen rajongani, máskor szenvedni is. Az élet pedig olykor ismétli a fil­met, így aztán Lacy egy különös for­gatókönyvet követve két év után ha­zalátogatott, itt szerelmes lett, azon­nal felrúgta berlini szerződéseit, majd pedig csalódott, évekre vissza­vonult, hogy végül a magyar Orion filmvállalathoz szegődjék és újra for­gatni kezdjen. Aztán megismerke­dett Gerőffy J. Béla rendezővel, kö­zös céget alapítottak, hozzáment, el­vált, volt férje ezután öngyilkos lett, amiért a pletykaéhes lapok őt okol­ták. 1925-öt írtak akkor, és Sacy még mindig csak huszonnyolc éves volt. Tovább forgatott, majd a következő évben megjelentette első regényét: az volt a címe, hogy Gál, a becsüs. A Sacyból Sárivá való átmenet jó néhány évet vett igénybe. Eleinte Berlinből küldözgetett tudósításokat a magyar lapok számára, aztán ver­seivel tűnt föl az újságok hasábjain, s miközben tanárként is megmutat­ta képességeit a Rózsahegyi-féle szí­niiskolában, 1932-re végleg abba­hagyta a filmezést. Ebben az évben jelent meg első verseskötete, ame­lyet három évre rá követett a máso­dik. Ekkor már az átváltozás meg­történtét nyugtázhatta a Budapesti Hírlap: „Megyery Sári azonos Lacy von Blondellel, a szép magyar film­­színésznővel, akinek ezen a néven ugyancsak megjelent egy versköte­te. Az előző kötet mondén hangjával talán kapósabb olvasmány, ínyen­cebb csemege volt bizonyos olvasó­rétegek számára, mint ez az új könyv, de mi szívesebben lapozgatunk Me­gyery Sári finom, fanyar versei közt, mint a volt filmsztár fülledt atmosz­­férájú könyvében. Mert ezek a ver­sek egy magába mélyedő, tépelődő és kissé rezignált női lélek érdekes, friss megnyilvánulásai.” Tépelődés ide, rezignáltság oda, azért Sári is megörökölte Lacytól a celebritás státuszt, és bármit tett is, az hír maradt Pesten. Beszámol­tak róla a lapok, ha szerződésaján­latot kapott a Life magazintól, hogy New Yorkban „csak asszonyok szá­mára írjon”, búcsúztatására pedig estélyek sorozatát rendezték. Szen­zációt keltett, ha kizárólag nőknek szánt könyvet adott ki, amelyben ar­ra ösztönözte olvasóit, hogy kendő­zetlenül adjanak számot vágyaikról és csalódásaikról. Az pedig még a munkások lapjában, a Népszavában is hír lett, amikor 1939 októberében „a nyugati harctér egyik falujában, tíz kilométernyire a tűzvonaltól há­zasságot kötött André Lang francia tartalékos főhadnaggyal”. Még ak­kor is, ha ugyanez az újság pár hó­nappal később így kommentálta leg­újabb verseskötetét: „Ki tudná felso­rolni korunk unatkozó úrihölgyei­nek száz meg száz divatos szenvedé­lyét? Az egyik bridzsel avagy zsúro­­kat rendez, a másik bundákat gyűjt, selyempincsit sétáltat. Megyery Sá­ri, mindezeket kizárva vagy mind­ezeken felül, verseket ír. Amolyan kedves, megmosolyognivaló ’hangu­latokat’, amelyekre a ’túl szigorú’ kri­tikus úgy mondja: inkább jelenség, mint irodalmi alkotás.” Még mindig 1940-et írtak, amikor augusztusban aztán arról adott hírt a Pesti Hírlap, hogy az „ismert köl­tőnő”, akiről hetek óta semmit sem tudtak rokonai és ismerősei, végre levelet írt Franciaország nem meg­szállt részéből, és ebben arról tudó­sított: „Párizsból minden poggyász nélkül, úgyszólván egy szál ruhában érkezett.” Aztán persze regényírásba fogott­­ A vendég címűben például egy Párizs és Budapest között vacil­­láló úriasszony szerelmeiről írt­­, és közben kiadta a De uraim...!-ot is. Különösebb szenzációt egyik sem keltett, legalábbis ahhoz foghatót nem, mint mondjuk valamely házas­sága. De a visszhang nem is maradt el nyolc évvel idősebb nővére, a vi­lágjáró riporterként ismert Megyery Ella könyveinek fogadtatásától. El­la, aki még 1926-ban azzal szerzett nevet magának, hogy Hágában, a frankhamisítási per során feljelentett nemzetgyalázásért egy asszonyt, aki a hallgatóság soraiban franciául és németül is kijelentette: „szégyellem magam, hogy magyar vagyok”, töb­bek között Mussolini Itáliájáról pub­likált elragadtatott útirajzot. Később haditudósítónak állt: előbb Franco háborúját mutatta be, majd Lengyel­­ország megszállásáról írt Első villám­háború címmel, végül az Ejtőernyős villámháború következett. Ez utóbbit „érdekes kísérletnek” nevezte a Ma­gyar Kultúra című folyóirat, ami je­lentős előrelépés volt a korábbi mun­ka méltatásához képest. Arról így ír­tak ugyanis: „A nőnek szerintünk sok minden lehet a hivatása vagy mester­sége, de a háború vagy akár a hadi­­riporterkedés nem. Olyan mesterség ez, amit hagyjanak meg teljesen és kizárólagosan a férfiaknak!” A nővérek sorsa abban is hasonlí­tott egymásra, hogy 1944-ben végleg elhagyták Magyarországot. Ella Por­tugáliában, majd Németországban élt, és mindvégig erősen jobboldali emigráns körökkel tartott kapcsola­tot; az ő lapjaikba is írt egészen 1962- ben bekövetkezett haláláig. Sári vi­szont egyetemre járt, előbb Párizs­ban, majd Cambridge-ben, és 1975- ben publikált legközelebb könyvet, önéletírását, amelyet később ideha­za is kiadtak és széles körben mél­tattak. Néhány látogatástól eltekint­ve azonban csak 1983-ban tért vég­leg haza. Ragaszkodott ugyanis ah­hoz, hogy édesapja sírjában helyez­zék végső nyugalomra. Fent: Megyery Sári, a filmsztár, immár íróként Lent: De uraim...! című könyve célcsoportja a társasági urak és höl­gyek voltak, akik utazá­saik során gyakran vá­lasztották célpontul például Firenzét FORRÁS: SZÍNHÁZI ÉLET, ILLETVE FORTEPAN.HU - VOJNICH PÁL

Next