Népszabadság, 2016. április (74. évfolyam, 76-101. szám)
2016-04-16 / 89. szám
NÉPSZABADSÁG 2016. április 16., szombat 6 hétvégeVILÁG A távolban fehérre festett épületegyüttes egy magas antennatoronnyal, szépen körülkerítve. - Látod, ez az orosz támaszpont! - mondja kísérőnk. Ez az FSZB, azaz az orosz szövetségi biztonsági szolgálat határőrségéhez tartozó tizenkilenc határőrőrs egyike. Grúziában vagyunk. Befagyasztott háborúk MIKLÓS GÁBOR Kísérőnk a közelünkben húzódó sárga ösvényt mutatja: Ezt nevezik ők tűzgátnak, pedig szabályos autóút. Megjelenik egy zöld katonai teherautó, nyomában a járőr. A tűzgáton kívül vaskerítést is építenek az oroszok. Forrásaink tagadják, hogy valamelyik EU-országból vásárolnak, azt állítják, eredeti orosz gyártmány. Azért mentünk - mi, külföldi újságírók - Dzsamaseni faluba, hogy megnézzük a helyet, ahol a Grúziából kiszakadni akaró Dél- Oszétiának határt építenek. Formálisan a helyi hatóságok, gyakorlatilag az orosz katonaság létesíti a berendezéseket, építi az utat. Az EU megfigyelői kísérnek, ők vezetnek a helyszínre, de nem idézhetjük, amit mondanak, a nevüket sem írhatjuk le. Az EU-rendőrök és diplomaták nem juthatnak be sem Dél-Oszétiába, sem a hasonló státusú (csak Oroszország által elismert szakadár államalakulatként létező) észak-nyugati Abháziába. Ez a terület itt hetven-nyolcvan kilométerre van Tbiliszitől, a közeli faluban sok az üres, omladozó ház, régen javították az aszfaltot. Viszont a „határ” közvetlen közelében három Sztálin-szobrot is láttam. Egy egész alakosat frissen aranyozva, egy kissé viharvert mellszobrot és egy vadonatúj féldomborművet, amely az ifjú Dzsugasvilit ábrázolja. Végül is itt született a közeli Goriban, ahol múzeumot építettek szülőháza köré. Földik állították híres/hírhedt földijüknek. Azok a grúzok, akik foglalkoztak velünk, azt mondják, számukra vérlázító az orosz jelenlét az egykori autonóm területeken. - Az én országomnak a negyedét megszállták. Ne akarják, hogy szeressem őket - mondja Tiko Comaia. Az újságírónő szerint el lehet választani az orosz kultúrát, népet a megszállóktól, Putyintól és az ő helyi imádóitól. Amikor a csoport felvonult a határ közelében, megjelentek a falusiak. Egyikük közelebb terelte a tehenét, és szóba állt velünk. Elbar Mesztrumisvili a neve, 76 éves, itt lakik a közeli házban. Igen, az oroszok határt építenek, ezt tudja. Azt is tudja, hogy a falusiak közül sokak kerültek már fogdába a túloldalon „határsértés” miatt. Egy napig fogdában ülnek, aztán megbünteti őket a túloldali „köztársaság” ezer rubelre. Dél-Oszétiában az orosz rubel járja. A határsértők a rokonaikhoz igyekeznek, esetleg az állataikat követve lépték át a vonalat. Vagy valamilyen gyógynövényt gyűjtve esnek fogságba. De jól bánnak velük - mondja. A kollégák megkérdezik, mit gondol Oroszországról, amely elzárja előle az utat a szomszéd faluba. Ekbar erre azt mondja igen érthető orosz nyelven: „Oroszország az én második hazám!” Szóval erős az érzelmi kötöttség, s ezen az sem változtat, hogy a helyiek nagyon rosszul járnak az oroszok nyomulása miatt. Például sokuknak elkerítik a földjét, amit nemzedékek óta művelt a családjuk, az most egy soha nem volt határ túloldalára kerül. Odamegyek a helyi férfiak csoportjához. Egyikük mutatja nekem, hogy hová járt iskolába. Az most „külföld”. Unokatestvérei laknak ott. Egy másik szinte összeszorított ajkakkal mondja. „Jönnek ide pártok, újságírók, rendezvényeket tartanak, tüntetnek. Ez nem jó nekünk. Azok ott emiatt dühösek!” Hogy a dühölt-e konkrét formát, nem tudjuk meg. Nem akarja kimondani, kik azok az azok. Melyik párt tüntetett itt? - Az egyesült nemzetiek - szól a válasz. Ez a volt elnök, Miheil Szaakasvili pártja. Amit itt érzékeltünk, a befagyott vagy alvó háború. Grúzia 2008 nyarán háborúzott Oroszországgal, Szaakasvili megpróbálta a két elbitangolt autonómiát visszaszerezni Tbiliszinek. Csúfos vereséget szenvedett, az oroszok elfoglalták Gorit, közel jártak Tbiliszihez. Az európai politika állította meg az előrenyomulást. Azóta az EU megfigyelői vigyázzák a vonalat, amit Moszkva és helyi védencei határnak becéznek. A helyzet feszült, ha nem is olyan véres, mint a közeli Hegyi- Karabahban. A grúz politikusok óvatosak, hiába kérdezzük őket, nem nyilatkoznak, szerintük miért épp most esett egymásnak Örményország és Azerbajdzsán. Egy Tbilisziben állomásozó nyugati diplomata meg azt mondja, a legutóbbi véres konfliktusnak egy „haszna” van: emlékeztet a befagyott háborúkra. A grúzok nem hagyhatják szó nélkül, hogy Vlagyimir Putyin fogadta a dél-oszét elnököt, és tucatnyi egyezményt írtak alá. Az is felettébb nyugtalanító, hogy a dél-oszét vezetés népszavazást akar kiírni, amelynek eredményeként kérhetik az országocska felvételét az Orosz Föderációba. Giorgi Margvelasvili köztársasági elnök szerint a 2008-as a legfurcsább háborúk egyike volt. A grúzok veszítettek, de az oroszok nem nyertek semmit. Ő abban bízik, hogy a szakadár területek lakóinak Grúzia adhat békés perspektívát, nagy autonómiát, ígérhet európai jövőt. Arra is emlékeztetne, hogy Oroszország híres arról, hogy sok kis nép eltűnt, felszívódott benne. Ez lenne a jövő az abházok, dél-oszétiai emberek számára? Októberben választás lesz, a kampány pár héten belül elkezdődik. A helyi nyugati megfigyelők, a szakértők és az újságírócsoportot fogadó vezető politikusok szinte azonos módon latolgattak. A feszültség könnyen fordulatot hozhat a politikai vonalban. Most a parlamentben csak „Nyugat-barát” pártok vannak, de könnyen előfordulhat, hogy a választások után „oroszbarát” pártok is lesznek ott. Most a Grúz Álom párt kormányoz szövetségeseivel, az ellenzék pedig a Szaakasvili alapította Egyesült Nemzeti Mozgalom. De mind a két párt az euroatlant9 A határsértők a rokonaikhoz igyekeznek, esetleg az állataikat követve lépték át a vonalat. Vagy valamilyen gyógynövényt gyűjtve esnek fogságba. Az integrációt hirdeti, azaz közeledést az EU- hoz és mielőbbi belépést a NATO-ba. Április elején például NATO-hetet tartottak, Tbiliszit NATO-zászlókkal lobogózták fel. Grúzia aláírta a társulási szerződést az EU-val, igaz, a holland népszavazás erősen belezavart a képbe. A NATO-tagságnak is teljesítették minden feltételét, állította Tinatin Kidaseli védelmi miniszter. A dinamikus politikusnő a Grúz Álommal szövetséges Köztársasági Párt nevében irányítja a hadügyeket. Megsúgják, távozóban van a kormányból, mert pártja nem indul együtt a Grúz Álommal. A háttérben, tudjuk meg, Bidzina Ivanisvili áll. A dollármilliárdos volt orosz-grúz oligarcha, aki megbuktatta Szaakasvilit, majd másfél évig vezette a kormányt. Utána a háttérbe húzódott, de továbbra is az ő akarata szerint alakulnak a dolgok. Ivanisvili azt mondta amikor hatalomra került: nem akarja, hogy Grúzia vitatéma legyen a Nyugat és Oroszország között. Ám ezt nehéz elkerülni, ha egyszer a grúzok hatvan-egynéhány százalékban még mindig az EU-t választják az „euroázsiai szövetség” putyini eszméje helyett. Ezzel együtt a mai kormánypárti politikusok (a harmincas, negyvenes éveikben járó, tökéletes angolsággal beszélő, amerikai egyetemeket végzett férfiak és nők) nem annyira biztosak a dolgukban. Az egyre erősebben nyomuló orosz propaganda jelenlétére panaszkodnak. Az utóbbi időben több olyan erő is felbukkant, amely az oroszok szövegével válik sikeressé. E szerint 1. A grúzok nem kellenek az EU-nak, nincs szüksége az áruikra. 2. Az EU ellenzi, sőt tiltja a grúz hagyományokat, szokásokat, rájuk kényszerítené a melegjogokat, a grúzok pedig konzervatív ortodox keresztény nép, az oroszokkal azonos a kultúrájuk. 3. Ha belépnének a NATO- ba, az egykori szovjet támaszpontra török katonaság költözne. Ez érthetően aggasztja a grúziai örmény kisebbséget. Szóval a megfigyelők azt latolgatják, hogy mi lesz, ha az oroszbarát csoportok bejutnak a parlamentbe, s esetleg velük lépne koalícióra a Grúz Álom, amely most épp megszabadulóban van radikálisan Nyugat-barát partnereitől. Ezért lenne olyan sorsszerű a vízumkényszer mielőbbi eltörlése. Már csak az Európai Parlamentnek és az országok vezetőinek kell dönteniük. Ha elutasítanák - az oroszok nyernék meg a szavazókat. - Ha nincs vízumszabadság, az azt jelenti, hogy a Nyugat szemében mi továbbra is maffiózók bandája vagyunk - állítja az egyik jogvédő szervezet képviselője. Mit lehet erre mondani? Ki tudja, milyen indulatok, megfontolások alapján döntenek az európai és félázsiai politikusok az EU-ban? Mitől minősül egy ország „európainak”, „nyugatinak”? Új ismerősöm ezt így egyszerűsíti le: Grúzia 1500 éve keresztény ország, mi más lenne, mint Európa? A Nyugat pedig az ő esetükben a keleti, orosz despotizmus elutasítását jelenti. Nincs bajuk az oroszokkal, csak a leválthatatlan orosz politikával, mondja Nino asszony, aki egy magánfőiskolán tanít menedzsmentet. Az utcakép elárulja az ország problémáit is. Tbiliszi például igazi nagyváros, drága luxusautók dudálnak egymásra. Tele új szállodákkal, épülnek a lakások, kiválóak a vendéglők. A turistaszezon még nem kezdődött el, de máris sok a külföldi. A mediterrán pezsgésben a szovjet múltat szépen háttérbe szorítja a jelen. Közepesen sok a koldus, egyikük sem agresszív. Innen ötven kilométerre, a falvakban sok az elhagyott, romos ház. Ahogy közeledtünk a konfliktusövezethez, egyre több a szemét és a lézengő. Szegénység, elhagyatottság. - A szovjet időben a grúzok jól használták a piaci réseket - magyarázta az újságíróknak Giorgi Margvelasvili államfő. Ők uralták a gyümölcs, a világ szabadpiacát, országuk a hideg tájak lakói számára a mesés tél volt. Akkor ez volt az egyik leggazdagabb köztársaság. Ez a nosztalgia oka. Grúziában ma nincs elég munka, nyolcszázezren dolgoznak külföldön a kb. ötmilliós országból. Főleg Oroszországban. Pedig ott válság van az ukrán háború és az olajáresés miatt. A grúz termékek piaca törékeny. A repülőtéri váróban egy férficsoport mellé kerülök. Vendégmunkások. Mellettük tangóharmonika és dob. Fáradtak. Az egyikük halkan dúdolni kezd egy népdalt. A többiek csatlakoznak, zenélnek, egyik dalt éneklik a másik után. Még táncra is perdül valamelyik. Az elgyötört várakozók körbeállják őket, a mesterséges fényben derűs lesz a közeg. Itt van Európa. 99