Népszabadság, 2016. szeptember (74. évfolyam, 205-230. szám)
2016-09-24 / 225. szám
2 INTERJÚ NÉPSZABADSÁG 2016. szeptember 24., szombat NÉVJEGY GULYÁS GÁBOR esztéta, filozófus A Határ című irodalmi-kritikai folyóirat főszerkesztője (1992-1994), a Latin Betűk Kiadó vezetője (1994-1998), a Vulgo című bölcseleti folyóirat szerkesztője (1999- 2006). Az Európa kulturális fővárosa projekt debreceni pályázatának írója és koordinátora (2004-2006). A debreceni Modem első igazgatója (2006-2011), később a Műcsarnok igazgatója (2011-2013), a Velencei Biennále nemzeti biztosa (2011-2014), jelenleg a Ferenczy Múzeumi Centrum (korábban a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága) főigazgatója. Túl a harmadik rostán Volt színész, rendezőasszisztens, alapított filozófiai könyvkiadót, vezette a debreceni Modemet és a Műcsarnokot, valamint azt sem rejti véka alá: kedveli Kósa Lajost. Gulyás Gáborral, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum vezetőjével családról, szakmáról, politikáról és művészetről beszélgettünk. Szentendrén beszélgetünk, ahová nagy kanyarral érkezett: a Heves megyei Tiszanánáról származik, Debrecenben lett ismert. Milyen volt a családi indíttatás? Hevesen születtem, kisgyerekként egy fantasztikus faluban, Tiszanánán nőttem el. Sajnos az a világ, az a paraszti alapú kultúra, amely akkoriban még erős alapot adott a mindennapoknak, mégpedig a szocializmusnak nevezett rendszer ellenére, mára eltűnt. A számomra fontos helyek közül szinte csak a templom maradt, többnyire üresen, mert a hívek száma megcsappant. Öt- és tizennégy éves korom között kevés olyan nap volt, amikor ne fordultam volna meg a templomban: a reggeli miséken általában ministráltam, iskola után sokszor rohantam fel a toronyba, a templomkertben megvoltak a kedvenc pihenőhelyeim. Építészeti, művészeti szempontból semmi különleges nincs ebben a templomban, amit egyébként Eszterházy Károly püspök építtetett a XVIII. század végén, de nekem túlzás nélkül a második otthonom volt. Az őseim jelentős része alighanem az Eszterházyak jobbágya lehetett Sarudon, a szomszéd faluban, ahol a felmenőim többsége élt. A századfordulón még az egyik ükapám volt ott a bíró, évtizedeken át talán ezért is vállalt Sarudon a rendszerváltás után jegyzői állást a bátyám, aki aztán egy évtized után elköltözött a faluból, így ma már nincsenek ott rokonok. Katonatiszt vagy hivatalnok akadt a családban, de az értelmiségi pálya csak a század közepén merült fel - apám öccse újságíróként és költőként szerzett nevet -, az én és a testvéreim esetében az érettségi utáni továbbtanulás már evidens volt. Az értékrendemben ma is ez a legfontosabb, s nem hiszem, hogy ez valaha is változni fog: az úgynevezett népi világ ethosza. Amikor nemrég elhunyt Csoóri Sándor, az egyik nekrológban azt olvastam, hogy az ő népe már régen eltűnt. Ez nem igaz: bár a népi írók által idealizált paraszti kultúra valóban eltűnt rég, azok, akik továbbörökítik ennek az erkölcsét, gondolkodási, viselkedési normáit, szerencsére nem. A szerző pátoszával fogalmazva, a nép nem tűnik el. Én is ehhez a néphez tartozom - és ez teljesen független attól, hogy egyébként mivel foglalkozom. S ön mi akart lenni gyerekkorában? Csillagász. Ez több volt gyerekes fellángolásnál? Hogyne. A hetvenes években még Kulin Györggyel, a szakma nagy öregjével is leveleztem távcsőépítésről. A csillagászat miatt egy budapesti elitgimnázium, az Apáczai természettudományos tagozatára felvételiztem, de nem vettek fel, mert oroszból gyenge voltam, felvettek viszont az egri Dobó gimnáziumba erdésznek, amin teljesen elhűltem, mert oda nem is jelentkeztem, ráadásul nem is érdekelt az erdészet. A rettenetes elkeseredésemet látva édesanyám kijárta, hogy felvegyenek a hevesi gimnáziumba, amely egyébként ma már nem létezik, összevonták egy középiskolával. Az életem egyébként tele van ilyen, ma már nem létező, megszűnt, átnevezett, elköltöztetett intézményekkel. Közben kiszeretett a csillagászatból? Nem, abból nem lehet kiszeretni, inkább más dolgok is kezdtek érdekelni. A gimiben egyre jobban izgatott az irodalom és a színpad. Az egri Gárdonyi Géza Színházban a nyolcvanas években Szikora János indított egy stúdiót, aminek a tagja voltam. Hevesen saját színjátszókört vezettem, sőt egyfajta színházat is összehoztam a helyi művelődési házban - Vállai Péter például ott adta elő 1986-ban Esterházy Pétertől a Spionjátékot. Máig nem értem, hogy ezt hogyan engedték. Úgy éreztem, a színházstúdióból a színművészeti főiskolára vezet az utam rendező szakra, sikerült is a harmadik rostáig eljutnom. A felvételiztetők határozottan rokonszenveztek velem, amit utólag annak tulajdonítok, hogy a hevesi gimnázium biológiatanára, egyben KISZ-MSZMP-összekötője azt írta a jelentkezési lapomra: „felvétele politikai okok miatt nem javasolt". Holott nem csináltam semmi olyasmit, ami egy ilyen bejegyzést indokolt volna, leszámítva, hogy az egri színházban Szikora János körül mozogtam, aki mellett néha olyan figurák tűntek fel, mint Fodor Tamás vagy Rajk László, a demokratikus ellenzék alakjai. Őket figyelte a III-as ügyosztály, nem engem, akit persze be sem vontak a beszélgetőA csillagászat miatt egy budapesti elitgimnázium, az Apáczai természettudományos tagozatára felvételiztem, de nem vettek fel, mert oroszból gyenge voltam, felvettek viszont az egri Dobó gimnáziumba erdésznek, amin teljesen elhűltem, mert oda nem is jelentkeztem. Gulyás Gábor Chiharu Shiota piros fonálból és kulcsokból készített installációjában FOTÓ: FÖLDI IMRE KÁCSOR ZSOLT • to seikbe. Az ő ellenzékiségük dicsfényéből teljesen érdemtelenül rám is sugárzott valami, a KISZ-MSZMP- összekötő megjegyzése legalábbis erre utalt. Ha az ügynökök ennyire aktívak voltak, remélem, legalább a Szikora által Egerben rendezett Csongor és Tündét is megnézték. Nagy előadás volt, látta? Persze, statisztáltam is benne. Akkor láttam önt színpadon? Az előadásban fekete csuklyába bújtatott emberek mozgatták a Halált megjelenítő csontvázat - az egyik mozgató néhány alkalommal én voltam. Visszatérve a felvételire, az idézett bejegyzés egyetlen intézményben sem lett volna jó ajánlólevél, kivéve a színművészetit, ahol azt tapasztaltam, hogy előnyt biztosít a számomra. Úgy gondolom, hogy a felvételiztető Osztovits Levente és Vámos László ezért szimpatizált velem, ezért engedtek a harmadik rostáig, amelyen aztán kiejtettek. Jogosan. Volt B terv? Nem. Hogy kötött ki Debrecenben? Érettségi után rendezőasszisztens lettem a kecskeméti színházban, de egy barátom Debrecenbe hívott azzal, hogy közösen csináljunk ott egy rockoperát. Ezért költöztem oda. Hogy el tudjam tartani magam, elhelyezkedtem könyvtárosként az Ybl Miklós Főiskolán, majd 1989-ben, huszonegy évesen jelentkeztem a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-történelem szakára, és fel is vettek. Két év múlva megjelent az egyetemen két filozófus, Vajda Mihály és Steiger Kornél, s előadást tartottak arról, hogy létrehozzák a filozófia tanszéket. Azonnal elcsábultam, a lehető leghamarabb felvettem a filozófia szakot. Izgalmas időszak volt ez számomra azért is, mert az egyetemen Borbély Szilárd által elkezdett, Határ című lapnak lettem a főszerkesztője. Ez a lap kis egyetemi újságból országos terjesztésű, kéthavi folyóirattá vált, s egészen kiváló szerzőgárdát mutatott fel. Szinte minden számban publikált a már említett Szilárd,