Népszava naptár, 1937 (Budapest, 1936)

Veres Péter: A bojároknál

A BOJÁROKNÁL* írta VERES PÉTER Amire az egy hónap eltelt, mindent kitapasztaltunk s még jobban megerősödött bennünk az elhatározás, hogy innen pedig menni kell, mert ez nem nekünk való hely. A románok ugyan csak mosolyogtak rajtunk, azt mondták, nem ereszt a bojár és nem fizet, de mindezt nem akartuk hinni. Hogy veletek így bánik — gondoltuk —, az lehet, de velünk mégse. Először is mink magyarok vagyunk s a bojár többször kijelentette, hogy becsüli a magyarokat, másodszor pedig láthatja, hogy mi hajszálig megbízható, szorgalmas és munkabíró emberek vagyunk, hát csak lesz benne annyi becsületérzés, hogy nem bánik velünk is ilyen bitangul. No, ebben aztán alaposan tévedtünk. Ezekben a görögökben egyáltalán nem volt becsületérzés, nem volt jogi tisztázottság, polgári szokástörvény, még kevésbé az adott szóra való emlékezés, vagy bármi efféle, ami az emberek közötti gazdasági és jogviszonyban érvénnyel bírna. Az erőszakhoz nem volt meg a testi erejük (cingár, kis alakok voltak), az uralkodásuk eszköze tehát a ravaszság és a hazugság volt. Amikor eltelt a hónap, letettük a szerszámot és amikor megreggelizett az úr, bementünk hozzá, hogy na, eltelt a hónap, most már aztán csakugyan fizessen ki és megyünk. De nem fizetett. Azon erősködött, hogy javít a bérünkön és a kosztunkon, csak maradjunk. Most mit tegyünk? Erre nem voltunk elkészülve. A mi fogalmaink szerint szabad munkások vagyunk, ha a szerződési szabályokat betartjuk, oda megyünk, ahova akarunk. De mit tehetünk egy munkáltatóval, aki nem akarja kiadni a pénzünket? Üssük le, vagy szorongassuk meg a nyakát? Ránk hozatja a csendőröket és mi fizetünk rá. Itt vész a bérünk, s még hozzá meg is vernek, esetleg be is zárnak. Közben kiderül a hamis igazolványra adott jogtalan cselédkönyv sorsa is és akkor olyan hercehurca kezdődik, hogy nem éri meg az a 170 lej. Elszökni azért még nem akartunk, mert nem akartuk hinni, hogy ne fizessen ki még minket se, gondoltuk csak erősködik, hogy hátha beijedünk és maradunk. Felkészültünk, összepakoltuk a holminkat, felé se néztünk a munkának, hanem tanyáztunk a lakásunkon. Már nem tudom, egész nap tartott-e ez így, csak többször erősködött a domin Spiru, hogy maradjunk, mondjuk meg, mit akarunk, milyen kosarot és mennyi bért. Mi meg persze azon, hogy fizessen ki, mert amit mi kérnénk, úgyse adhatja meg. Ezzel ugrottunk be. Mert ő kapott a szón és arra biztatott, hogy * Részlet az írónak sajtó alatt levő önéletrajzából.