Munkás-Heti-Krónika, 1874 (2. évfolyam, 1–52. sz.)

1874-11-08 / 45. szám

Társadalmi s gazdászati szemle.­ ­ A nyomor és szükség a magyar főváros­ban oly mérveket öltött a közelmúlt lakbér­negyed alkalmával (novem­ber 1), hogy alkal­munk volt a bírói végrehajtókat teljes foglalko­zásukban szemlélhetni, midőn a szegény lakosok minden vagyonát nevetséges potom áron eladták házbér fejében. E borzalmat keltő viszony jellem­zésére legyen elég, ha megemlítjük, hogy egy terézvárosi házban levő 25 lakó közül 14-nek házi berendezését a háziúr hátralékban maradt házbér fejében lefoglatatta, és csak egy lakó volt képes, a házbért rendesen megfizetni. Nem csoda tehát eszerint, hogy ez alkalommal a zálogháznak, az utolsó mentorévnek, volt dolga elég a szegény Saroktba szek­­ott budapesti lakosoknak jelzá­logaikra pénzbeli kölcsönadással. Mennyi köny folyhatott ezen egyetlen napon a szegény szükségben szenvedők szemeiből ! Mily következményei lesznek még ez egyetlen napnak a legközelebb jövőben! Hányan lesznek, kik még a legszükségesebbet, a téli öltönyt, a takarót, a meleg szobát stb. nélkülözni fogják, kik mindenüket eladták, csakhogy a házbérhez szükséges pénzt előteremtsék ? E szegények egy része kijárt a temetőbe, s ezek között százan, sőt ezeren vannak, kik kedves öveiket elvesztve, irigyelték ezek sorsát, hogy a földi nyomortól végleg megszabadultak. Amott a siron térdel egy öreg anyóka, imát rebegve a meghalt lelkének üdvösségéért, egyetlen támaszát kedves, sze­retett fiát siratja a hant alatt porladozóban ! Ott túlnan egy anya térdel kicsi gyermekeivel egy hanton, kétségbeesve siratját férjét és fenntar­tójukat­, panaszkodik a sors mostohasága ellen, hogy mért volt oly kegyetlen a porladozót az élők sorából kiragadni, miért nem őt, a kétség­beesetett. — Ezer és ezer ily szívszakgató jele­netet sorol­hatnánk fel, hogy teljes való­jában tün­tessük fel a világok e legjobbját, de — félre e komor képpel és térjünk át az utóbbi idő ese­ményeire. De hisz itt is csak azon már megérintett tér kínálkozik, mely oly sokaknak kellemetlen, nem­csak a tőkének, de némely munkásnak is. Egy bizonyos, ki e lapot nem i­őgen szereti olvasgatni, azt nyilvánította, hogy ez nem tetszik neki. De nem vette észre, hogy az e lapban foglalt szomorú igazságokat pár héttel későbben ő maga tapasz­talta: 20 évi kutyahüsége után az utcaára dobatott. E lap most megnyugvást szerez neki és kevéssé élesnek találja azt. Sajnos, hogy e mun­kások csak az őket egészen leverő sanyargatta­tások után térnek észre! ki oka legnagyobbrészt a jelnleg létező nyomor állapotnak más, mint a munkás maga ? Ennek valódiságát újabban a Konkordia­malom munkásai bizonyították be a legfényeseb­ben. Ezek önmaguk ellen követtek e t­ájrukást. Az általános munkásbetegpénztár, a magyar­honi munkások e valódi menhelye, a házán levő teher lerovására pénzre van szüksége, ennek okáért a malom- és gyárigaz­gatóhoz, mely válla­latoknak munkásai legnagyobb részben említett intézménynek tagjai, hogy az azokban még vissza­maradt betegpénztár­ak pénzalapjait adják ki. E kérvény a felnevezett malomigazgatóhoz is intéztetett. Ez erre késznek nyilatkozott annyi­ból, hogy a malomban foglalkozó munkásokat szavazásra hivták fel. S mi történt? A munkások, kik az általános munkásbetegpénztárnak tagj­ai, a pénzalap kiszolgálása ellen sza­vaztak. Az ily eljárás nyomorult és nem fo­gunk késni ezeknek neveit a munkások tudomá- -eára hozni. A cs. kir. állampályák elbocsátott munkásai a belügyminiszterhez azon kérelemmel fordultak, hogy tenne a miniszter úr intézkedéseket, misze­rint nekik — kik most már az állampályák se­gélyző-egylete javainak élvezetéből elbocsáttatá­suk által kizárattak, daczára annak, hogy nagy­részben 20 éven felül voltak alkalmazva a gyár­ban, most aggságuk miatt más segélyző­ pénz­tárakban felvételt nem találnak — az állampélgák a munkásai filléreiből milliókra menő pénzalap­ból jutassanak nekik annyi­t, a­mennyi szükséges, hogy más segélyző pénztárban fölvételt találva, betegségek esetében segélyeztethessenek.­­ Mi ehez csak annyit jegyzünk meg, hogy vegyék ezen eljárást az állampályák részéről tudomásul a többi agg munkások, kik sok évi foglalkozásuk után az utczára dobatnak ; ott aztán alkalmuk van gondolkozni jövendő sorsuk miatt. Ha már a bünkrónikánál vagyunk, nem hagyhatjuk említés nélkül az „Érczhang"-dalárda elj­árását sem, mely felszólittatott, hogy novem­ber 1-jén Eisel Károly maghalt elvtársunk sírjánál egy gyászdalt énekeljen el. Az utolsó perceben azon indokolással utasította vissza e felhívást, hogy bármikor nyilatkozik késznek a munkások felhívásána­k eleget tenni, de egy eszme nyilvános bevallásánál ezt nem teheti. Meg kell itt említeni, hogy Eisel Károly szin­tén érczmunkási volt, tehá­t a „Érczhang" tagjai­nak kollegája és ez eset nagyon jellemzi az ura­kat, kik érezhangukat csak a boros pohárnál hangoztatják. Ennek hiányából Eisel Károly sírjánál Kaczander és Ihrlinger tartottak emlékbeszédeket, az első magyar, utóbbi német nyelven a már porladoizó három elvtársunk felett. — A zálogház mostanában a legkereset­tebb. A­ki nem hiszi, hogy a szükség mily nagy a fővárosban, az nézzen be egy reggel .

Next