Munkás-Heti-Krónika, 1874 (2. évfolyam, 1–52. sz.)
1874-11-08 / 45. szám
Társadalmi s gazdászati szemle. A nyomor és szükség a magyar fővárosban oly mérveket öltött a közelmúlt lakbérnegyed alkalmával (november 1), hogy alkalmunk volt a bírói végrehajtókat teljes foglalkozásukban szemlélhetni, midőn a szegény lakosok minden vagyonát nevetséges potom áron eladták házbér fejében. E borzalmat keltő viszony jellemzésére legyen elég, ha megemlítjük, hogy egy terézvárosi házban levő 25 lakó közül 14-nek házi berendezését a háziúr hátralékban maradt házbér fejében lefoglatatta, és csak egy lakó volt képes, a házbért rendesen megfizetni. Nem csoda tehát eszerint, hogy ez alkalommal a zálogháznak, az utolsó mentorévnek, volt dolga elég a szegény Saroktba szekott budapesti lakosoknak jelzálogaikra pénzbeli kölcsönadással. Mennyi köny folyhatott ezen egyetlen napon a szegény szükségben szenvedők szemeiből ! Mily következményei lesznek még ez egyetlen napnak a legközelebb jövőben! Hányan lesznek, kik még a legszükségesebbet, a téli öltönyt, a takarót, a meleg szobát stb. nélkülözni fogják, kik mindenüket eladták, csakhogy a házbérhez szükséges pénzt előteremtsék ? E szegények egy része kijárt a temetőbe, s ezek között százan, sőt ezeren vannak, kik kedves öveiket elvesztve, irigyelték ezek sorsát, hogy a földi nyomortól végleg megszabadultak. Amott a siron térdel egy öreg anyóka, imát rebegve a meghalt lelkének üdvösségéért, egyetlen támaszát kedves, szeretett fiát siratja a hant alatt porladozóban ! Ott túlnan egy anya térdel kicsi gyermekeivel egy hanton, kétségbeesve siratját férjét és fenntartójukat, panaszkodik a sors mostohasága ellen, hogy mért volt oly kegyetlen a porladozót az élők sorából kiragadni, miért nem őt, a kétségbeesetett. — Ezer és ezer ily szívszakgató jelenetet sorolhatnánk fel, hogy teljes valójában tüntessük fel a világok e legjobbját, de — félre e komor képpel és térjünk át az utóbbi idő eseményeire. De hisz itt is csak azon már megérintett tér kínálkozik, mely oly sokaknak kellemetlen, nemcsak a tőkének, de némely munkásnak is. Egy bizonyos, ki e lapot nem iőgen szereti olvasgatni, azt nyilvánította, hogy ez nem tetszik neki. De nem vette észre, hogy az e lapban foglalt szomorú igazságokat pár héttel későbben ő maga tapasztalta: 20 évi kutyahüsége után az utcaára dobatott. E lap most megnyugvást szerez neki és kevéssé élesnek találja azt. Sajnos, hogy e munkások csak az őket egészen leverő sanyargattatások után térnek észre! ki oka legnagyobbrészt a jelnleg létező nyomor állapotnak más, mint a munkás maga ? Ennek valódiságát újabban a Konkordiamalom munkásai bizonyították be a legfényesebben. Ezek önmaguk ellen követtek e tájrukást. Az általános munkásbetegpénztár, a magyarhoni munkások e valódi menhelye, a házán levő teher lerovására pénzre van szüksége, ennek okáért a malom- és gyárigazgatóhoz, mely vállalatoknak munkásai legnagyobb részben említett intézménynek tagjai, hogy az azokban még visszamaradt betegpénztárak pénzalapjait adják ki. E kérvény a felnevezett malomigazgatóhoz is intéztetett. Ez erre késznek nyilatkozott annyiból, hogy a malomban foglalkozó munkásokat szavazásra hivták fel. S mi történt? A munkások, kik az általános munkásbetegpénztárnak tagjai, a pénzalap kiszolgálása ellen szavaztak. Az ily eljárás nyomorult és nem fogunk késni ezeknek neveit a munkások tudomá- -eára hozni. A cs. kir. állampályák elbocsátott munkásai a belügyminiszterhez azon kérelemmel fordultak, hogy tenne a miniszter úr intézkedéseket, miszerint nekik — kik most már az állampályák segélyző-egylete javainak élvezetéből elbocsáttatásuk által kizárattak, daczára annak, hogy nagyrészben 20 éven felül voltak alkalmazva a gyárban, most aggságuk miatt más segélyző pénztárakban felvételt nem találnak — az állampélgák a munkásai filléreiből milliókra menő pénzalapból jutassanak nekik annyit, amennyi szükséges, hogy más segélyző pénztárban fölvételt találva, betegségek esetében segélyeztethessenek. Mi ehez csak annyit jegyzünk meg, hogy vegyék ezen eljárást az állampályák részéről tudomásul a többi agg munkások, kik sok évi foglalkozásuk után az utczára dobatnak ; ott aztán alkalmuk van gondolkozni jövendő sorsuk miatt. Ha már a bünkrónikánál vagyunk, nem hagyhatjuk említés nélkül az „Érczhang"-dalárda eljárását sem, mely felszólittatott, hogy november 1-jén Eisel Károly maghalt elvtársunk sírjánál egy gyászdalt énekeljen el. Az utolsó perceben azon indokolással utasította vissza e felhívást, hogy bármikor nyilatkozik késznek a munkások felhívásának eleget tenni, de egy eszme nyilvános bevallásánál ezt nem teheti. Meg kell itt említeni, hogy Eisel Károly szintén érczmunkási volt, tehát a „Érczhang" tagjainak kollegája és ez eset nagyon jellemzi az urakat, kik érezhangukat csak a boros pohárnál hangoztatják. Ennek hiányából Eisel Károly sírjánál Kaczander és Ihrlinger tartottak emlékbeszédeket, az első magyar, utóbbi német nyelven a már porladoizó három elvtársunk felett. — A zálogház mostanában a legkeresettebb. Aki nem hiszi, hogy a szükség mily nagy a fővárosban, az nézzen be egy reggel .