Népszava, 1881 (9. évfolyam, 1–52. sz.)
1881-01-09 / 1. szám
mint másutt, ugy Magyarországon is. A hivatalokból mind a községekben, mind az államnál ki voltak zárva, ügyvédek, jogtudósok nem lehettek ; házakat, polgári telkeket csak ott vehettek, hol a szokás gyakorlat megengedé. — Az 1847/48 évi országgyűlésen hathatósan indokoltatott, a zsidók emanczipácziójának szükségessége. 1848. év után a birtokszerzésre nézve akadály nem tétetett, mig 1857-ben császári nyilt parancs által megint a régiebb gyakorlat állíttatott helyre. De 1860. évi február 18-ki nyilt parancs által a Magyarországban lakó zsidóknak teljes és feltétlen birtoklási szabadság adatott. Az országbírói értekezlet által pedig a vallás különbségéből kifolyó, az osztrák törvények uralma alatt bővített polgári magánjogok — tehát a zsidók birtoklási szabadsága is — meghagyatott. Ezen jogbővitési processust pedig befejezte az 1867. évi VII. tcz., mely az ország izraelita lakosait a keresztyén lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlatára egyaránt jogosultaknak mondotta ki s igy az ország többi lakosaival egyenlősítettek! Ez volna az izraeliták jogviszonyainak történeti fejlődése főbb vonalaiban. Mindezekből világos, hogy az izraeliták, kik hazánkban megtelepedének, kezdetben csak türettek, majd elnyomattak, jogokból kizárattak, üldöztettek ; utóbb azonban mégis némi kedvezményekben, jogokban részesíttettek, sőt jogkörük az ujabb időben kiterjesztetett s végre teljesen egyenjogosittattak. Tehát a jogfejlődés fokozatos haladása itt kézzel fogható. Az egyenjogositás előtt helyén találhattuk volna meg annak vitatását, egyenjogosithatók-e azon időpontban az izraeliták, vagy nem ? Feltételesen emanczipálandók-e ? Ha nem feltétlenül, mik lehetnek a feltételek ? De ma ily bevégzett tények fölött további vitatásoknak helye nem lehet, hacsak a törvényhozást következetlenségbe kényszeríteni nem akarjuk. Ezt pedig nem akarhatja a haladásnak egyetlen barátja sem. Ma már nem szabhatna nevetségessé válás nélkül a törvényhozás feltételeket utólagosan az emanczipálásra. S ha mégis tenni bátor volna: oly jogi visszaesést, oly reactionárius lépést koczkáztatna, milyent a jogtörténet még fel nem mutatott és a melyért méltán elítélné a világ: ha ugyan engedné ennek valósítását, mit tagadnunk kell. Az a kérdés merülhet fel a fentebbi jogi adatok olvasása után elsősorban: valjon mi oka lehetett annak, hogy az izraeliták majd minden országban annyira leigáztattak, elnyomattak, jogokból kizárattak és a társadalmi életnek is gyűlölt, megvetett páriáit képezték hosszú századokon keresztül ?! Ennek kimutatása a történelem-íróknak feladata. Mégis hiszem, hogy megközelítem a valóságot, ha azt állítom, miként a fő ok a zsidó nemzetnek az egész világon történt elszéledése, szétszóratása volt. Hajdan az „idegeneket" rendesen a legalsóbb szolgálatok teljesitésére fogadták be valamely országba. És a különben is szétszórtságuk tudatával biró zsidócsoportok a befogadást ugy lévén kénytelen kikönyörögni , nagy alázatosságuk nem kelthetett bizalmat és csak úgy kegyelemből engedték őket tengődni. Ha a tettre kész bátorság nem veleszületett tulajdon is az izraelitáknál, az eszesség, a számító ügyesség annál jellemzőbb faji sajátja. Felhasználta tehát eszét, hogy Toldi Miklós lováénál nyomorultabb sorsán önmaga segítsen. A társadalmi rendszer helytelenségét felismerve, annak hiányait kihasználni igyekezett. És jogosan cselekkedett. Lassankint egyes családok sok pénzt szereztek össze. Földeket, házat stb. nem volt szabad venniök, — ők, természetes tehát, hogy folytonosan a pénzzel és annak minél kamatozóbbá tételével lehete csak foglalkozniok. A társadalom megvetette, kebeléből kizárta őket: az izraeliták tehát nem tartoztak sem hálával, sem bármiféle jóindulattal viseltetni a társadalom iránt. A sok megcsúfoltatást eltűrték, elszenvedték az üldöztetéseket , a méltatlan bántalmazásokat; a kézzelfogható igaztalanságokat; a törvényhozás zsarnok intézkedéseit. Lélektanilag nem természetes-e tehát, ha a zsidóság egymás közt keresett vigasztalást és nem is igyekezett felvenni a társadalom modorát; nem volt kedve sem nyelvben, sem szokásokban, sem vallásban az őt elnyomó nemzetekhez simulni. Ez a dacz meg van minden élőlényben; ez az önfentartási ösztön főparancsolatja. TA. RG 2: A. Újév napján, 1849. Megérte ezt az évet is, Megérte a magyar haza , A vészes égen beborult De nem esett le csillaga Meg van vagdalva vérzik a kezünk, De azért még elbírja fegyverünk, S a merre vág, Ott hagyja fájó vérnyomát. Ott hagyja fájó vérnyomát, Haramja csorda képeden! Hogy majd az Ítéletnapon E bélyeg vádolod legyen, Vádolod az Isten szine előtt, És gyújtsa rettentő haragra őt, Te ellened, Ki ránk veszett fogad fened! De mit az itélet nekünk ? Ha lesz is az, sokára lesz ! És a mi több, és a mi fő — Az isten könyörületes. Még majd kegyelmet adna nékik . . . Ne várakozzunk! E vérengző Kutyák felett Tartsunk magunk Ítéletet! Tartsunk oly vérítéletet, Hogy elborzadjon a világ . Majd addig szórjuk rájuk a Szörnyű halálos nyavalyát, Szegény-ügy. (Cs.) — Szegények azok, kik a létfentartás küzdelmeiben harczképtelenekké váltak. És ezek száma emelkedő arányokban szaporodik. Hazánkban is a tömegnyomor már a küszöbön áll. Nem igényel bővebb meggondolást azon kérdés: kötelesség-e a szegényeket segélyezni ? Természetesen kötelesség! Kinek a kötelessége ? Elsősorban azé, aki közvetlen oka valaki elszegényülésének. Másodsorban a közvetett okozók. Ki fogja az okokat fürkészni, konstatálni, ellenőrizni, elhárítani ? Megfelelő intézmények behozatala által maga a társadalom. Ugyam! sóhajt fel a sültgalambok repülését leső ripők-sereg. Biz' ugy ám, ez igy helyes, igy igazságos! Valami pasáskodó gyáros, munkaadó megvereti a munkását, ugy hogy az beteg s munkaképtelen lesz : a gyáros, munkaadó köteles a keresetképtelent s családját segélyezni, nyugdijazni. Valami vipera uzsorás anyagilag tönkretesz egy családos apát, kötelessége a szegénységbe döntöttet segélyezni. És mindkét esetben másodsorban felelős az állam: miért nem tett oly intézkedéseket (törvényhozás útján), melyek a kizsákmányolást, szegénnyé tételt megakadályoznák. Az államnak kötelessége ily esetekben a munkaképtelenné vált munkást s a tönkretett családapát segélyezni, vagy annak keresetképességéről gondoskodni. Valaki könnyelmű életmód által veszti el vagyonát, munkáját s koldus lesz , az a társadalom szegénye. Ilyen szegényeket a társadalom által összegyűjtendő szegényalapból kell támogatni, mert a társadalom , illetve a társadalmi szerkezet hibája, ha ily könnyelmű s do Amig hírmondónak marad csak egy, Ki majd otthon reszketve mondja meg, Hogy jaj neki, Ki a magyart nem tiszteli! Nekünk most az Isten kevés, Mert ő nem eléggé kemény! Hozzád imádkozom pokol! Az uj esztendő reggelén : Ontsd sziveinkbe dühödet, Hogy ne ismerjünk könyörületet, Mig e gazok közül a földön egy mozog! Petőfi Sándor Jogkerülő tagjai vannak. Valaki a létfentartás küzdelmében akként válik harczképtelenné, hogy szorgalmas munkássága daczára, nem bír elégséges jövedelmet kiteremteni családja fentartására; kevés a munkabér, ritkul a megrendelés, a munka; a hiányt adósságcsinálással kell pótolni s mire más életmód után tekinthet, vagy míg a biztatásokra vár: összecsapnak feje fölött a hullámok; az ilyeneket az állam köteles segélyezni, ők az államkormányzat hibáinak áldozatai. Valaki szerencsétlenségek következtében jut tönkre : ő az emberbarátok, jószívü adakozók segélyére utalható; és a jótékony társulatok által segélyezendő. Ma nyakra-főre alakítanak segély-egyleteket s mégis fenyegetőleg terjed a köznyomor. Minden rétegében a társadalomnak képződtek már segélyző-egyletek, jeléül, hogy mindenütt szaporodnak a szegények. És pedig a szegénység sok véteknek, gonoszságnak forrása. A társadalom tehát maga a pokoli bűnök Laczikonyhája. Több mint valószínű, hogy a jótékony intézetek inkább a szegénység vétkeitől való félelemnek, vagy legalább is a hiúságnak, mint igazi emberbaráti jólelkűségnek köszönik tételöket. Ezért nem is áldásos működésük. Az összes jótékonysági egyletek segélyezése csak egy harmatcsepp a szegénység afrikai homoksivatagára! Nem árt, de nem is használ. És ha legalább rendszeresen, egyöntetűleg, egyértelemmel és a mi fs igazságosan járnának el! De ez lehetetlenség is. A jótékonysági ügyet szervezni, központi vezérlet mellett országossá tenni kellene. Rendezni akarjuk a szegényügyet? Úgy álljon talpra az egész társadalom és az állam. Akinek pl. 20.000 frtot meghaladó vagyona van, az tartozzék évi jövedelmének egy százalékát évente szegényadóba befizetni. A szegényalapra pedig egyszer s mindenkorra minden polgár minden 10000 forint után 50 forintot legyen köteles fizetni! . . . . És ha mindez meg lesz téve, mindez csupán palliatív módszer lesz a bajok elsimítására, a válság kitörésének elodázására. Még szoczialista irányú árnyalatok is egyre a munkárai jogot hangoztatják. Ez tévedés, helytelen nézet. Ott lehet az a „munkárai jog", ha nem akar és nem fog vele senki élni! A nagyurak, a henye dologkerülők egyátalán nem igen kapnak azon a jogon hogy ők dolgozhatnak, bizony nem fognak dolgozni. És kimondhatják a „munkárai jogot" ha nincsen munka ha megrendelés nem akad ; ha nincs mit dolgoztatni, ha nincs hozzá pénz. Hanem igenis törvényben kell kimondani az általános munkakötelezettséget; mindenki kivétel nélkül tartozik dolgozni. Ez feltételezi a megélhetési jog elismerését, a jó munkabért, illetőleg a viszont kötelezettséget az állam részéről. Mert ha az állam mindenkitől követelheti, hogy az állam részére dolgozni köteles , a polgárok mindegyike viszont megkövetelheti az államtól, hogy az róla gondoskodjék, szükségleteit kiteremtse. Természetesen ehhez másféle társadalmi szerkezet kellene mint a mostani. Meg kell csinálni azt az új szerkezetet, mert a tömegnyomor hullámai úgyis alámossák már ezt a rozzant rendszert. Táncsis Mihály méltatása. Nem irtak működéséről ódákat udvari poéták, csak az egy Petőfi a nagy népbarát, a világszabadság apostola emlékezett meg róla eme soraiban: „ ... . most föl Budára Ott egy iró fogva van, Mert nemzetének javára Czélozott munkáiban. A rab irót oly örömmel S diadallal hoztuk el. A minőt ez az öreg hely Mátyás alatt ünnepelt".. . De ki is irt volna ?! Az irók egy része akkor is pecsovics volt mint ma; más része bár jó hazafi s jó magyar volt, de magával a néppel édeskeveset törődött; a nép meg nem vala, mert nem lehete annyira müveit mint napjainkban. A népírókat tehát nem is méltatta senki. Táncsics Mihály a nép fia, egyszerű paraszt szülők gyermeke, született a mult század végén 1799 évi ápril hónap 21-én Veszprém megyének Acsteszér nevű helységében a bakony szélén. Nem foglalkozom itt élettörténetével, ezt ő érdekesebben és részletesen előadja „Életpályám" czimü munkájában. Valamint neve az örökhirü 1848/9-ki szabadságharcz történetéhez fűződik, így a magyar munkásmozgalom legelső története az ő nevétől elválaszthatlan. Aki a magyarországi munkásmozgalom történetét megakarja írni, annak Táncsics működését mellőznie nem szabad, nem lehet, mert akkor meghamisítaná a történelmet ! Reánk nézve legérdekesebb s legfontosabb irodalmi, s politikai működésének azon része, mely a munkásosztály speciális érdekeit felöleli. A „forradalom" alatt 1848 április 2-án adta ki a szerkesztése alatt megjelent „Munkások Újsága" czimü hetilapját. Már maga a czim is mutatja, hogy milyen irányban volt e lap szerkesztve. De mint érdekes történeti adatokat, nem lesz tán fölösleges a nevezett lapból néhány részletet feleleveníteni annál inkább, mert olvasóink között bizonyára csak kevesen fognak már akadni, kik a „Munkások Újságát" abban az időben olvasták. Tehát ez a lap egy igen, nyolczadrét alakban jelent meg. Előfizetési ára volt „a még hátralevő három évnegyedre postán küldve 3 ezüst forint, Budapesten 2 frt. Ha az előfizetők oly számmal lesznek milyenre növekedni óhajtom, ez ar jövendőben egész évre is megmarad, sőt talán bebb is szállitatik. Egy egy számnak ára itt helyben egy ezüst garas." A lap élén állandó szedésben e motto állt: „A kormány az országért van, tehát fölötte a nemzet mindenkor intézkedhetik«. Most pedig tekintsük a lapnak tartalmát, szellemét. (Folytat, köv.)