Népszava, 1882 (10. évfolyam, 1–53. sz.)

1882-09-17 / 38. szám

X. évfolyam. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadó­hivatal külső dob-utcza 33. sz. Minden a lap szellemi ré­szére vonatkozó közlemények, valamint hirdetések ide in­tézendők. Hirdetések jutányosan számíttatnak. TÁRSADALMI ÉS GAZDÁSZATI NÉPLAP. A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE­­IB­ud­apest, szeptember 1xó 17-én. 31. szám. Előfizetés: Egész évre . . 2 frt. 40 kr. Félévre . . .­­ „ 20 „­ Negyedévre. . — „ 60 „ Egy hóra . . — „ 20 „ Egyes példány ára 5 kr. Előfizetéseket minden posta­hivatal elfogad. A szerencsejátékok. Ki az, ki nem ismeri Vespasian római császár azon mondatát: „a pénz szaga mindig jó, bármiből jöjjön is az?" midőn fia Titusz szemrehányásokat tett neki, hogy még a peczegödrökre is adót vet és Vespasian egy tallért tartott orra alá, kérdvén, minő szaga van annak. Épp ugy vannak, vagy legalább voltak némely államok a legújabb időkig. Mindenre adót vetettek, m­onopóliumot ala­pítottak, mindegy volt nekik, várjon az­által, hogy valamely szokást a nép közt megszenvednek, erkölcsösebbé vagy erkölcs­telenebbé lesz a nép, csak hogy jövedel­mezzen. Legutolsó heti számunkban a mértékle­tességről szólottunk és megróttuk a kormá­nyokat azért, hogy mit sem tesznek a mér­tékletesség előmozdítására a nép közt, sőt annak ellenkezőjét, a részegeskedést nem csak tűrik, hanem azt közvetve m­ég előmozdítják, csupán csak azért, mert a borokra, sörre és minden szeszes italokra vetett adó igen jó jövedelmi forrás. Ép úgy van az a szerencsejátékkal. A kormányok megszenvedik, hogy a polgárok ezen bűnt és számtalan bűnök okozóját min­dennap űzzék, mert ez az állampénztárt meg­tölti. Németországban egész a legújabb idő­kig voltak némely helyeken, kivált fürdőkben, játékbankok, melyekért a tulajdonosok a kor­mányoknak adót fizettek. Ilyenek voltak Kissingen, Homburg, Spaa, Baaden-Baaden, Ems, Pyrmont, Wiesbaden stb. Miért birtak csak fürdőhelyek ezzel a szabadalommal ? Talán egészségi szempontból? Várjon a nagy izgalom, mely az emberre jön, ha kártyázik, ha veszt vagy nyer, üdvös az egészségre ? Vagy talán azért, mert fürdőhelyeken oly nagyon unatkozik az ember, hogy unalomból kártyázik? A legtöbb fürdőhely a nagy világ gyálhelye, itt az ember többnyire csak finom társalgásu, művelt emberekkel találkozik s alig képzelhető, hogy ott unatkoznék. Vagy a fürdőhelyek magok oly unalmasak? Nem lesz az, a legtöbb fürdőhely gyönyörű vidékekben fekszik éa a természet szépségét alig lehet vala­hol annyira élvezni, mint éppen fürdőhelyeken. A fürdőhelyek látogatásának czélja a megron­gált egészség helyreállítása, mindennél fogva a sétálás a szabadban, a friss lég beszívása mindenesetre egészségesebb, mint az ülés re­kedt légy szobában a kártyaasztal mellett. Azonfelül nem a beteg fürdővendégek azok, kiket a zöld asztalnál találhatni, hanem azok, kik a kártyázásból mesterséget csinálnak, kik abból élnek, hogy embertársaikat megkop­paszszák, azokat koldusokká tegyék, ezáltal egész családokat nyomorba hajtanak. Ha a részegeskedés az embert barommá aljasítja, akkor a játék mindenkit tökéletesen elerkölcstelenít, jó lelkiismeretét elveszi, mert egy kártyás mit sem gondol azzal, ha feleba­rátját koldussá, ennek családját szerencsét­lenné tette. Mi a szerencsejátékot nem tartjuk egyedül szenvedélynek, hibának, hanem való­ságos bűnnek és az az állam, mely a szeren­csejátékokat tűri, a játékos bűnrészesévé válik, azon állam pedig mely azt előmozdítja, arra csalja az embereket, még több mint bű­nös, az főbűnös. Nálunk az állam a közönséges kártya és egyéb szerencsejátékokat igazgatási úton el­tiltja, de azok legveszedelmesebbikét, azt, mely leginkább a köznépet, a szegény embert csábítja el és egészen elerkölcsteleníti azt, maga űzi. Ez az úgynevezett sorsjáték vagy lotteria. Az, hogy a néppel elhiteti, hogy 1© krajczárért néhány száz forintot nyerhet, any­nyira csalogatja a játékra, hogy bizonyos szá­mokat betesz és mennél kevésbé nyer, annál inkább neki dühödik a játéknak, nem egy, de négy öt különféle lotteriába tesz. A felületesen nevelt ember nem bírja előre azt kiszámolni, mennyi ezer, sőt millió változatosságot lehet számtanilag csinálni 90 számmal s így nem tudja, hogy mennyivel több valószínűség mutatkozik arra nézve, hogy veszítsen, sem hogy nyerjen. A kormány a lotteriánál úgyszólván bizonyos nyereségre játszik, a lotteria az államnak bizonyos éven­kénti több milliót hoz be. Úgy­szintén azt sem tudják sokan, hogy az állam minden számra egy bizonyos tőkét szánt, ha a nyere­ség azt a tőkét túlhaladja, a pénz ki nem­ fizet­tetett többre, mert ilyenkor azt mondják, hogy a szám túl van rakva. Ezer meg ezer példa van rá, hogy azok, kik nagyobb összegeket koc­káztak bizonyos számokra, a kiszámolt nyereményt meg nem kapják és számtalan a példa arra, hogy egye­sek, kik így jártak, az állam ellen pert indí­tottak, követelték a nyeremény kifizetését, a pert a királyi ügyész mint alpörös végtelen­ségig húzta-vonta, míg a nyerő meg nem halt és vagy ez, vagy örökösei egy krajczárt sem kaptak abból az összegből, melyet jogosan követeltek. A lotteria, az úgynevezett kis lutri már majdnem valamennyi európai czivilizált ál­lamban el van törölve, de nálunk még mindig létezik. A negyvennyolc­as előtti időkben az ország rendei majdnem valamennyi ország­gyűlésen a lotteria eltörlését mint erkölcsron­tót követelték, de soha sem tudták az kivívni. Az állam azt még mindig monopolizálja. Senki sem szólal föl újabb időben ezen a népre nézve oly káros intézmény ellen. Ez is azt mutatja, mennyire növekedett nálunk a korrupczió, a törvényhozó testület úgyszólván belenyugszik abban, hogy az erkölcsrontás mely az államnak jövedelmez, megmaradjon. A lotteria nem jobb a középkor nagy pápai bűnbocsánatoknál. Senki sem számítja ki azt, mennyit rabol el a lotteria a szegény embertől. Egy ember, ki minden két hétben csak egyszer tesz a lutriba, 10 krajczárjával 2 frt 60 krt veszit évenkint, ezért a pénzért gyermekeinek tan­könyveket, irkákat vehetne, csizmáit foltoz­tathatná. De azoknak a száma, kik többet tesz­nek a lotteriába és nem egy, hanem több város lotteriájába tesznek, sokkal nagyobb. A munkás sajnálja a pénzt hírlapra adni, de ki­dobja azt lotteriára és az elsőbbek megszűn­nek megjelenni előfizetők hiánya miatt. A kis lutrin kívül léteznek még azonkí­vül másnemű kisorsolások, nagyobb és ki­sebb nyereményekkel. Hogy ezeknél is azok, kik sorsjegyeket vásárolnak, legtöbbnyire el­vesztik pénzüket, az bizonyos, és csak arány­lag igen kevesen nyerhetnek. Ez természetes. Miből fizettetnének a költségek, a húzásra, a hirdetések kinyomtatására, a lotteria-bizottság tagjainak napidíjai, mint abból, amit mint fölöst az államnak félre kell tenni a költségek fedezésére ? De különben is nincs igazságtala­nabb, erkölcstelenebb valami, mintha egye­sek, kiknek csak a véletlen szolgál, százezre­ket nyerjenek, mások pedig, kik ugyanannyit tettek egy véletlenségből kezükbe került számra, még betéteményeiket is elveszítsék. A lutrin kívül még más szerencsejátékok is vannak, sőt azt lehet mondani, hogy kivé­vén a sakkot, az ostáblát, a biliárdot, laptá­zást és tekézést, valamennyi többi játék mind szerencsejáték, még az úgynevezett commercz­játékok is. Akinek a pikétben a kártyák úgy jutnak, hogy mindig hatja és tizenhatja és 14 ásza vagy királya van, a tarokban 10—12 tarokja, tous les troisja, négy királya, pagát ultimója és átalán véve volát kártyája, a whistben 7 — 8 adoutja, annak, még ha ellen­fele még oly jó, ő maga pedig a legrosszabb, legügyetlenebb játékos is, mégis nyernie kell. A kártyázás és minden más játék a sze­gény emberre nézve ép annyira veszedelmes, mint a szeszes italokkal való mértékietlen élet. A kártyázás ép úgy elerkélcsteleníti az embert, a kártyás, mihelyt a kártyát kezébe veszi, minden egyebet elfelejt, szívtelenné teszi őt a nyereségvágy, fölizgatja benne a leggonoszabb szenvedélyeket, némelykor ön­gyilkosságra és a legnagyobb bűnök elköve­tésére csábítja, mert a kártyásnak csak egy czélja van: nyerni, ő senkit sem szeret ilyen­kor, senkit sem kímél, legyen az apja, fia, neje, azoktól ép ugy elnyeri a pénzt s igy előtte semmi sem szent, ő már azáltal, hogy játszik, bűnössé lett. 25101 czi­zlz. Két országgyűlési képviselő a magyar napila­pokba czikkeket bocsátott sajtó alá, melyek egyikének hitelességén mindenki, ki a beadót ismeri, kételkedik, a másik pedig olyan, hogy azon mindenki megbotrán­kozik és azt rosszalja. A czikkek beadói Csernátony Lajos és Eötvös Károly. Mind a két czikk iránya a zsidóknak, kik ellen a közvélemény a tisza­eszlári eset óta nyilatkozik, védelme, az az állásfoglalás az or­szágban uralkodó antiszemitizmus ellen. Vannak ügyek, melyekre nézve a közönség nem tud egy­hamar tisztába jönni, de vannak esetek, me­lyek a közönség előtt hitelüket vesztik, ha azokat valaki ügyetlenül és tapintatlanul védi. A zsidóügynek már az eszlár­ ügy fölmerülése óta semmi sem ártott, senki sem vette el annak hitelét annyira, mint átalán véve a zsidók azáltal, hogy mindnyájan a gyilkossággal gyanúsítottakkal úgyszól­ván érdekközösséget vallottak, hogy tagadták annak lehetőségét, hogy zsidók követhették el a gyilkosságot, holott épen a főtanú ellenök maga is zsidó, még­pedig a vádlottak egyikének fia, Scharf Móricz volt és a hullacsempészésből legvilágosabban kitűnt a bűnpa­lástolási szándék. Mindaddig, még azok is, kik ugyan meghökkentek Scharf Móricz vallomásán, de mégis nagyon óvakodva tették föl a kérdést, hogy Solymosi Eszter talán néhány fanatikus zsidótól megöletett, kik a talmudot rosszul magyarázván, az ő egyéni fölfogás 75

Next