Népszava, 1893 (21. évfolyam, 1–52. sz.)

1893-01-06 / 1. szám

fizetése és pénzbeli támogatása van hivatva pótolni. A polgári osztály, a burzsoázia nem támogatják a párt törekvését, mert ezek az osztályok éppen az ellenségeink. Ha a pártsajtó véleményét ezek az osztályok befolyásolni tudnának, akkor ennek az árát meg is adnák, de mert ez lehetetlen, mert a pártsajtó egészen függetlenül és teljesen kíméletlenül mondja ki a véleményét, azért nem tetszik a társadalom többi rétegeiben és éppen azért kell, hogy a munkásosztály tegye meg a magáét a pártsajtó érdekében. A szakegyesületi szervezkedés, az önképző-egyiétek» szintén lényegesen járulnak hozzá az agitáczióhoz itt öntudat ébresztéséhez. Habár igen sok akadályt gördít el eme, de téren is a hatalom, amelynek sehogysem tetszik, hogy a munkásosztály saját erejéből igyekszik szellemileg gyarapodni, — de ez máskép nem lehet. Az akadályokat e téren is kell megszüntetni, vagy legalább áthidalni és a megkezdett úton haladni. A munkásosztály csakis organizácziójával képes magát megvédeni a kizsákmányolás ellenében. A szocziáldemokrácziát gyöngíteni — czélja az államoknak és erre az egyedüli segédeszközt abban találják, ha — a látszat kedvéért — úgynevezett munkás-véd törvényhozást kezdeményeznek, ami elől természetesen a mi kormányunk sem zárkózhatik el. E „korszakalkotó" munkásvédelmet nálunk a vasárnapi munkaszünettel kezdték. Hogy ebből a törvényből csak a czím maradt meg, azt már több ízben igazoltuk. Dolgozhatik és dolgoztathat a szünnapon is mindenki, akinek tetszik. Nem ellenőrzik. Látjuk, hogy az állami üzemekben sem tartják meg a törvényt. A munkásvédelem 2-dik sorszáma alatt találjuk a segélypénztári törvényt a biztosítási kényszerrel. Ez az intézkedés a mai alakjában valóságos halva született intézmény, melynek úgy látszik az a tendenciája, hogy a munkások önálló, saját intézményeit megsemmisítse. A hiányos, alig életképes kerületi pénztár intézményének a bölcs kormány fel akarja áldozni a munkások intézményeit. Természetesen a mi államférfiaink felfogása szerint ez is „munkásvédelem". Bizony, bizony, tőlük mást, jobbat, a munkásosztály jogos igényeit kielégítő, a kulturális követelményeknek megfelelő munkás-védtörvényhozást nem várhatunk. Egyrészt nem ismerik a munkások viszonyait, a szocziális kérdést egyáltalán nem tanulmányozzák és ami jót vagy legalább czélszerűt más államoktól átvesznek, azt eltorzítják, elrontják azzal a hivatkozással, hogy „a mi specziális magyar viszonyaink" — úgy követelik, hogy ne legyen jó és ne legyen czélszerű. A munkaidő szabályozásától, a normális munkaidő behozatalától megint csak ..a hazai ipar és annak viszonyai szempontjából" — irtóznak. A munkást, a nőt, a gyermeket ki lehet zsákmányolni tetszés szerinti munkaidő mellett. Nincs aki ezzel törődjék, nincs aki erre felügyeljen. A kizsákmányolók minél több hasznot igyekeznek kisajtolni a munkásból, nem törődve azzal, hogy ezzel a vérmegcsapolással egész munkásnemzedékeket tesznek tönkre. És az állam behunyja szemét e tények előtt. A nyerészkedést, a meggazdagodást hajhászó kapitalistáknak megengedi, hogy úgy „értékesítsék" a munkaerőt, ahogy tudják. Tehát szabad a vásár. A munkásnemzedék egészsége és élete nem numerál, az bliktri a kapitalisták pénzes szekrényével szemben. A nyolcz órai munkaidőt normális munkaidővé tenni, nemzetközi törekvése a munkásosztálynak. Ez szüntelenül hirdetve, szakadatlanul követelve mégis csak győzelemre fog jutni. A munkásosztály nemzetközi szervezkedésének erejével mégis oly nyomást lesz képes gyakorolni a mai államokra, hogy úgy a munkaidőt, mint egyéb, a nemzetközi törvényhozás útján rendezendő ügyeket, akaratuk ellenére is kénytelenek lesznek törvényhozásilag rendezni. A munkásosztály nemzetközi szolidaritását május elsejének nemzetközi munkásünneppé avatása jelképezi és ebben a jelben fogunk győzni. Több országos és nemzetközi kongresszus tanácskozási tárgyát képezte már a májusi ünnepnek az ügye és vita tárgyát képezte mindig, várjon az ünnep május elsején vagy a rákövetkező rendes szünnapon, vasárnap tartassék-e? A németországi szociáldemokrácia pártgyűlése ez utóbbit fogadta el. Pártgyűlésünk is hivatva van e kérdéssel foglalkozni. Jóllehet, hogy a mi „bölcs" kormányunk megint akadékoskodik az ünnepély tekintetében, de azért nem tilthatja meg semmiféle hatalom, hogy május elsején a munka szüneteljen. A munkaadók, a közgazdasági viszonyok hány szünnapot erőszakolnak ránk az év folyamán, aminek „munkahiány" a neve. Mért nem mondhatnánk le mi önként egy napi munkáról? Hiszen a proletárság ügye A „NÉPSZAVA" TÁRCZÁJA. Karácsony az aszfalton. Irta: Bánfi Zsigmond. Sötét borúval száll az alkonyat, Az ólom szürke ég csillagtalan, A havas aszfalton a nyomokat, Miket hagy egy-egy boldog, sok boldogtalan Nyomorhoz, lakomához szálló lába, Elsöpri e szélnek süvöltő szárnya. S az estnek árnya, Mintha e gomolygó tömegre esni félne, Álmos nehézséggel ott lebeg Az ég alatt s a gázlámpák felett, Miknek czikázó, rezgő fénye Meg-megtörik a friss, fehér havon. . . S e fergeteges, bánatos napon, Melyen a jobb kutyát ki sem eresztik, Reggeltől délig, s déltől késő estig, Még jobbra-balra tőle ömlik tarkán Az érzéktelen emberáradat, Egy kis fiú — a Laudon-utcza sarkán, A nagy-, esetlen hirdető oszlopnak balján, Két görnyedő kokainatűnek alján, Fénytől csillámos ablakok alatt — A ragyogó Andrássy-útnak elején, Alig mozdulva megmarad helyén S vékonyka hangjával a szivarba kiáll: „Gyufát vegyenek, vegyenek gyufát!!" Ott áll. Didergő kezeit zsebébe rejti S mig lába elfagy az aszfalt jegén, Szemét a csillámló hópelyheken felejti Es vár és vár ... és egyre vár szegény. Siró hangjának rezgő panaszára Ügyet se vet a siető közöny; Elzárt sziveknek nem pattan le zára. — Siet, siet a nyüzsgő népözön . . . Nyakán lelógó kis fakatulyája Elvész a vastag hóburok alatt S a hó beléül megkaszált hajába, Tépett ruhája ránczába ragad. — És kinn az úton hintóknak sora Tompult morajjal dübörög tova; Ezüstös szerszám csillog a lovakról. .. Egymás nyomában egy egész sereg . . . Hónál fehérebb csippkepatyolatból Kivilognak az éjsötét szemek: Ki hallgathatna a fiú szavára ? Siet e fényes nép az operába! De a fiú tovább, tovább kiált: „Gyufát vegyenek, vegyenek gyufát!!" Kis vézna testét sorvasztja az éhség, — Ámde szivében még nagyobb a kin: Végső reményét fojtja már a kétség, Kinos keserv vonaglik ajkain! S a Józsefváros egy pinczelakába Bús lelke elrepül a hulló pelyhek szárnyán, Beszáll a szurtos fűtetlen szobába — És megpihen haldokló anya ágyán . . . Szegény jó anya ágya oly hideg S körüle minden, minden oly rideg : A nyirkos fal, fagyott ablaküveg S az ágy felett lógó kis feszület, Melyen tapad az utolsó tekintet —: Oly dermet hidegen hogy is tekinthet! . . . S a puszta földön megvetett vaczok, Melyen négy apró gyermek didereg, vaczog. Kiéhezve, egymást karolja át. Feltárva egy egész világnak nyomorát.