Népszava, 1903. március (31. évfolyam, 27–38. sz.)

1903-03-03 / 27. szám

2. oldal. s nem a függetlenségi párt véleményének adott kifejezést, amikor azt mondotta, hogy az obstrukc­iót az ellenzéknek ak­kor sem szabad leszerelni, ha a kormány bármiféle nemzeti engedményeket tesz. A másik nyilatkozó ugyancsak a független­ségi Eötvös Károly volt, aki szintén azt mondotta, amit évek óta hangoztatunk, hogy ez a képviselőház nem törvényhozás, hanem csak kártyások paklizása, mert négy esztendő óta — a parlament paktu­mok kötésével tölti idejét. A harmadik — de a sorrendben az első — szónok Vázsonyi Vilmos volt. Ő — és Benedek János is — kénytelenek voltak a munkás nép felhangzó követelésének eleget tenn és az általános választói joggal foglal-l­kozni. A három képviselő ezekről beszélt a nép előtt. Tudjuk, hogy a nép előtt a a képviselők nagyon bátrak a kijelenté­sekben és bőkezűek az ígéretekben. Meg­látjuk, hogy a parlamentben is lesz-e bátorságuk, mert a bátorság nem szokott mindig a képviselő urak erénye lenni — ezeket a dolgokat úgy elmondani, amint a nép előtt elmondották. Számon tartjuk, hogy Benedek János és Eötvös Károly pártja úgy fog-e beszélni és aszerint fog-e cselekedni a parlamentben, amint kép­viselői azt kijelentették és megígérték a nép előtt. Számon tartjuk, hogy lesz-e csakugyan­­nos harcz a parlamentben a katonai­ javaslatok ellen és a választói jog mellett ?! A tüntető körmenetek. Hónapok előtt a főváros igazságügyi bi­zottsága szabályrendeletet készített arról, hogy tüntető körmeneteket nem fog en­gedélyezni másnak, csak a jómódú polgá­roknak. Ezek számára megengedte a szé­les, szép utak igénybevételét, de a munkás­osztálynak csak az eldugott mellékutczák használatát akarta engedélyezni. Amilyen bornírt volt az igazságügyi bizottság e tervezete, félnünk kellett, hogy ezt a ter­vezetet a tanács elfogadja, mert Buda­pesten mindennapos szokássá lett, hogy a legbornírtabb eszméket valósítják meg. A fővárosi tanács ez egyszer nem volt hű és következetes önmagához. Megszív­lelte azokat a czikkeket, melyekben az igazságügyi bizottság tervezetének képtelen voltára rámutattunk s elvetette a bizott­ság tervezetét azzal az indokolással, hogy e tervezet elfogadása azonos lenne a gyü­lekezési jog teljes beszüntetésével. Fölvonulhatunk tehát ezután is, mint ahogyan felvonultunk volna, ha az igazság­ügyi bizottság tervezetét elfogadja a tanács. Értésükre adtuk ezt a szándékunkat s úgy látszik, a főváros tanácsa nem akart szégyenben maradni. Mert szégye­nére vált volna, ha szabályrendelete elle­nére is rendeztünk volna tüntető kör­meneteket. Úgy okoskodott hát, hogy minek függeszsze föl a gyülekezési jogot, ha mi mégis gyülekezünk ? Miért lássa a világ, hogy a tanács szabályrendeletének nincsen foganata? Inkább meghagyja a régi rendszert. E rendszer mellett leg­alább meg­van a látszata annak, hogy a tanács jóvoltából tartunk felvonulásokat. Egyébként köszönet a tanácsnak. Hiszszük, hogy eljárásában nincs alattomosság. Hisz­szük, hogy nem játszott össze Rudnay fő­kapitánynyal, rábízván, hogy az engedély tudomásul nem vételével a maga hatás­körében elvégezze azt, amit a tanács gyáva volt megcselekedni. Miért kelljen két fórumnak hadilábon állni velünk, ha a felvonulások lehetetlenné tételéhez egy fórum hepóziáskodása is elég ?­­ A megrökönyödött agráriusok. A felduzsorások birodalmában nagy az ijedtség. Az eszméket, melyeket e züllött politikai rendszer idejében napról-napra hirdetünk, magáévá tette a polgári sajtó­nak az a része, mely néha, amikor erre a felsőbb hatalomtól engedélyt kap, meg­engedi magának a merészebb kirohanáso­kat a klerikális reakc­ió és az agrárius földuzsorásokkal szemben. Hónapok óta hirdetjük és jellezzük sajtónkban és gyűléseinken a veszedelmet, melyet a külföldről beözönlő jezsuita szervezetek csordái hoznak a népre, s állhatatos agi­tácziónknak lett annyi foganatja, hogy e veszedelem ellen a védekezés szükségét fölismerte Vészi József országos képviselő is, ki lapjában a félhivatalos hangtól na­gyon is elütő radikalizmussal rámutatott az általunk már régen jelzett sötétségre, mely a jezsuita páterek és dologtalanul élősködő apáczák nyomában fog az or­szágban elterjedni. A polgári sajtónak erre a kiáltására megesett az a különös cél­ia,­ hogy visszhangot kaptunk rá az ú­j agráriusoktól. Nem a reakc­ió hivatalos­­kürtje, nem a jezsuiták kitartott pártja és lapja fortyant föl, de a latifundiumos urak által föntartott agrár­sajtó érezte magát szíven találva. Rövidlátással volnánk megverve, ha nem értenék meg az agráriusok rökönyö­dését. Értjük, sőt természetesnek találjuk, hogy a nagybirtokosok osztálya áll a sarkára, amikor a népámító jezsuiták be­bocsátása ellen agitál a mi pártunk sajtója s a mi sajtónkkal együtt Vészi József lapja. Mert a reakczió fekete csu­hás és fekete lelkű papjai a butaság ter­jesztésével nem maguknak, de az uralkodó latifundiumo­sok osztályának tesznek szol­gálatot. A földuzsorások rabságában síny­lődik a nép nagy része, a földuzsorások sajtolják ki a nyomorban fetrengő nép vérét és velőjét. Ennek az osztálynak szolgái azok a romlott lelkű, kibérelt lelkiismeretű papok, kik a türelem, le­mondás, alázatosság és túlvilági üdvösség­hirdetésével lefegyverezik a nép erejét, akaratát, szenvedélyét, mely a jezsuiták ámításai nélkül kitörne s szembeszállna a lelketlen kizsákmányolókkal. Ennek az osztálynak kellenek a jezsuiták, mert ennek az osztálynak­ van legtöbb oka, hogy irtózzék attól a pillanattól, amidőn a leigázva tartott nép öntudatra ébred s követeli a maga jogait. Nos, ez az osztály védekezik is mind­azok ellen, kik egyrészt az elnyomottak, butaságban tartottak fölszabadításán és fölvilágításán fáradoznak, másrészt pedig hadat üzentek azoknak, kik az elnyomot­taknak a rablánczok békés viseléséről áj­tatos szavakban prédikálnak. Bennünket az ügyészségnél denuncziálnak, hogy pö­rökkel megfélemlítsenek, azokat pedig, kik a mai társadalom ostoba törvényeit és szokásait tiszteletben tartják, pisztoly és kard elé szólítják hogy eltaka­rítsák őket az útból. Mert az agráriu­soknak vannak pénzen kitartott kasznál­jaik, kik nem pennájukkal, de életükkel is kénytelenek a földuzsorások ügyét szol­gálni. Ezek a kasznárok portyáznak uton­útfélen s betyártempójukkal utonállóként veszélyeztetik a sajtó munkásainak köz­biztonságát. Karddal és pisztolylyal áll­nak lesben, hogy elnémítsák azokat, kik szavukkal a földuzsorások érdekeit veszé­lyeztetik. A zsoldos útonálló szerepét most a Hazánk szerkesztőjének osztották ki Károlyi Sándorék. Ő szólította most fegyver elé Vészi Józsefet. Az agráriusok tehát már élet-halál har­czot vívnak a szó igaz értelmében. Hát csak küldözgessék portyázó utakra zsol­dosaikat, hogy kerülő úton meglopják a sajtót szabadságától. Mi szembe nézünk e tolvajokkal s megvédjük azt a kis sajtó­szabadságot, melyet a nép a maga s nem­csak az agráriusok számára szerzett meg egykor. Ennek megszerzése évtizedek előtt vértelenül történt s hiszszük, hogy meg­őrzése sem fog vérbe kerülni. Ám ha az agráriusok és kasznárjaik másként akar­ják, mi szembe szállunk ezzel is. Nem lovagias afféreket értünk ez alatt, mert tolvajok, kik a sajtószabadságot lopkodják, elvesztették azt a jogot, hogy mint lova­gok szerepeljenek. Az ilyen zugtolvajok számára van más orvosságunk. K Ü L F Ö L 1). Olaszország. Tüntetés a papok ellen. Brestben nagy klerikális­ellenes tüntetés volt. A munkások a kongregácziós iskola előtt gyülekeztek és forradalmi dalokat éne­keltek. Bezúzták a templom és az iskola ablakát. A tömeg átvonult az utczákon és erősen tüntetett a papok ellen. Svájcz: A tanítók kinevezése. Mielőtt a burzsoázia uralomra jutott, nagyon „szabadelvüknek mutatta magát. Szüksége volt a liberális álarczra, mert másképp nem segítette volna a proletárság a reakcziós fő­nemesség és papok ellen. Mikor azonban már a kezükben volt az uralom, kibékültek az ariszto­krácziával és azóta folyton csorbítják a nép jogait, így van ez mindenütt az egész világon. Svájcz a legdemokratább állam hírében állott. A törvények csak akkor szentesíttettek, ha a nép is — népszavazás útján — jóváhagyta azokat. A közhivatalnokokat, mint tanítókat stb. szintén a nép választotta. Zürich kanton tanácsa azonban nemrég kimondta (152 szavazattal 59 ellen, az utóbbiak között 37 szoczialista szavazat volt), hogy ezentúl a városi tanács fogja kinevezni a tanítókat. Az az ember, aki a tanácsnak nem fog tetszeni — különösen, ha szoczialista az illető —, ezentúl nem lehet tanító. Elvtársaink nagyban agitálnak e határozat ellen és hiszik, hogy népszavazással meg is fogják semmisíteni. Hollandia. A forradalom előestéjén. A kormány nagyban ké­szülődik. Húszezer póttartalékost hivatott be. A vasútállomásokat és hidakat katonaság szállta meg. A sürgönydrótok felügyelet alatt állanak. A mun­kások nagyon fel vannak háborodva. A szerveze­tek vezetői nyugalomra intik a népet. Úgy látszik, hogy a kormány maga akarja előidézni a forradal­mat. A proletariátus iránt való gyűlölet, a bosszú­vágy és a rossz lelkiismeret hozza mozgásba az osztályállamot. A vasúti munkások tudják, hogy a reakc­ió első csapása őket éri, januárban vívott fényes győzel­mük fölébresztette a kormány bosszúvágyát. A vasutasok sztrájkja alkalmából — mikor a társa­ságok nem tudtak eleget tenni megbízatásuknak, nem szállíthatták a feladott árut — a vasút­társa­ságok az államhoz folyamodtak, hogy mentse fel őket kötelezettségük alól. A kormány akkor szo­rongatott helyzetben volt, azt felelte a társaságok­nak, hogy ez az ő magánügyük. És most­­ tör­vényt akar hozni, mely a sztrájkolókat 6 hónaptól egész 4 évig terjedő börtönnel akarja sújtani. A kor­mány továbbá pénzt kér a néptől, mely pénzen­­ sztrájktörő-brigádot akar szervezni katonákból, így hazudtolta meg a kormány maga­ magát. De míg a kormány készülődött, a munkásság sem maradt tétlen. Hollandia közönyös proletáriátusa öntudatra ébredt. 17.000 vasúti munkás közül a januári sztrájk kitörésekor csak 8000-en voltak szervezve. A múlt vasárnap értekezletet tartottak a vasúti munkások szervezetei, melyen 10.600 munkás volt képviselve. Az értekezleten egy új szövetség alakítását határozták el. Az új szövetség 12.000 tagot számlál. Ezen kívül vannak még „rendfentartó" szervezetek, melyeket papok vezet­nek — de ezek a szervezetek nagyon csehül álla­nak. A „sztrájkellenes" szervezeteknek mindössze 800 tagjuk van. Egy nagy sztrájkmozgalom bizo­nyára magával ragad ezek közül is sokat. Ha a kormány megcsorbítja a munkások gyüle­kezési jogát és sztrájk-szabadságát, úgy az általá­nos sztrájk elkerülhetetlen. Az összes szervezetek így nyilatkoztak. A ki­rakodó munkások eddig a parlamentarizmust ellenző szoczialisták voltak, míg a vasutasok szocziáldemokraták. De hogy a kormány reakc­ió­jával szembeszállhassanak, félre tették a haragot és az összetartást határozták el. Hollandia mun­kássága egy adott jelre kész a munkaszerszámot letenni. Míg a kormány katonákkal akarja elnyomni a munkásságot, addig a munkások a katonákat arra hívják föl, hogy velük tartsanak. Röpiratokat osz­tanak szét köztük, melyben megmagyarázzák a sztrájk okát. A munkásokat meg arra hívják föl, hogy a katonákat és rendőröket osztálytársaiknak tekintsék. A röpiratokat Wezel elvtárs, a katonák egyesületének titkára írta alá. Egy tanítót, ki röp­ratokat terjesztett, egy hónapra elmozdították­­állásától. NÉPSZAVA 1903. márczius 24.

Next