Népszava, 1903. december (31. évfolyam, 139–151. sz.)

1903-12-01 / 139. szám

2. oldal. ismerve e tudományos eredmények veszélyességét, mindent elkövetnek, hogy hódításuk elé gátat vessenek. A burzsoázia kénytelen megtagadni a maga kebeléből kikerült nagy tudósok munkáját, mert annak eredményei a szoczializmus erejét növelik. S így következett be az a ránk fölemelő, a burzsoáziára megszégyenítő kultúrkép, hogy ma a munkásegyletekben több szó esik a természettudományok legnagyobb vívmányairól, több szó esik Kantról, Laplaceról, Darwinról, mint akár, a középiskolákban . Az igazi, a becsületes tudománynak vendégszeretőbb hajléka van ma a kultúrától mesterségesen elzárt, elnyomott, de öntudatra ébredt munkásosztálynál, mint a burzsoázia ifjait tudásra nevelő iskolákban. A szoczializmus a tudomány. A tudomány eddig elért legújabb eredményeinek társadalmi megtestesülése és képviselője. Harczosa e tudománynak s felépítője a magasabb kulturának, amelynek e tudomány fogja alapjait képezni . SZEMLE. Budapest, november 30. Igazmondás. A Széll Kálmán által csinált paktumot feszegetik a képviselőházban s ahány ember szól hozzá, annyiféle magyarázatot, felfogást hallunk róla. Polónyi úgy magyarázza, hogy az obstrukczió malmára hajtja a vizet, Tisza István pedig oly értelmezést ad neki, hogy fegyverül használhassa az obstrukczió legyűrésére. Rakovszky István már a mult héten foglalkozott a 99-iki békekötéssel s természetes, hogy ő szinté" a' maga" álláspontjának védelmét magyarázta ki belőle. Három ember beszélt eddig ugyanarról a tárgyról s mind a három politikus a maga pártállásának nézőpontjából ítélte meg azt. Hol itt hát az igazság? Kétségbevonjuk, hogy mi megtaláljuk az igazságot, melyet Széll Kálmán és a paktum aláírói oly óvatosan elástak, hogy az a maga igaz A NÉPSZAVA TAHOZAJA. A munka. írta • Csizmadia Sándor. Két gyerekről akarok egyet-mást elmondani, kik később emberek lettek, a szemem előtt nőttek föl, azért tudom az életük folyását majdnem végig. Az egyik Aladár volt, amiből tudhatjuk mindjárt azt is, hogy úri származás, mivelhogy ilyen finom nevük többnyire csak az úri gyerekeknek szokott lenni. A másikat parasztosan Jancsinak hívták. A szegény ember már a nevét úgy adja gyerekének, hogy a hivatáshoz, melyet valószínüleg be fog tölteni, hozzápászoljon. A szolgák többnyire Jánosok, nem tudom az egység kedvéért-e, vagy azért, hogy az uraknak ne kelljen minden cselédváltoztatásnál új nevet tanulni. Ezt az utóbbi valószínűséget nem én találtam ki, mindamellett igaz lehet. Mikor én megismertem őket, nyolcnyolc évesek voltak és természetesen iskolába jártak. Különbség csak a külsejükön volt. Aladár mindig szép, tiszta ruhában járt, a kezei fehérek voltak, az arcza meg olyasféle színt játszott, mint a penész. Czipője fényes volt, mintha nem maga subiczkolta volna. Szóval csinos volt mindig, mint valami porczellánbaba. Jancsi ellenben akár a küldött ördög: a gatyája poros, piszkos, vállán az ing letépve s bőre azon a helyen megbarnult a napsütéstől. A kalapja lekonyult és a közepe a feje tetején többször volt lyukas, mint nem. Mezítláb járt akkor is, mikor az őszi eső esett. De az arcza olyan piros mivoltában soha se állhasson a közvélemény előtt. Az urak az ország dolgát maguk között elintézték, mintha az valamennyiök magándolga lett volna, ahelyett hogy az ország színe előtt, az egyetlen jogos fórumon beszélték volna meg, hogy mi az ára annak a vásárnak, melyet az ország kontójára csináltak. A vásáros felek ma, három esztendővel a vásár után, mint kölcsönösen becsapott felek az ország színe elé állnak panaszaikkal, s csűrés-csavarással, valótlansággal vádolják egymást. Három esztendő előtt nem avatták be az országot a titokba. Az urak egytől-egyig akkora nagy férfiaknak képzelték magukat, hogy az ország meghallgatása nélkül is dönthetnek országos dolgokban. De hogy egymás szennyesét mosogatják, azt az ország szine előtt teszik s az országot hívják fel bírónak ahoz, hogy ki mondott igazat s ki beszél valótlanságot. Ezt a kérdést kár most felvetni és kár így fölvetni. Mert ami valótlanságot az egyik a másikáról állít, az ország mind a háromról elhiszi. A mai politikusok már ilyenek. A szentség és a büntető törvény Az igazságügyi minisztériumban a büntető törvénykönyv azon paragrafusának reformján dolgoznak, mely a szükségből elkövetett lopások büntetéséről rendelkezik. A büntető törvénykönyvnek ez a paragrafusa 6 hónapi fogházat mért azokra, akiket e szükség, mint ellenállhatatlan kényszer arra utalt, hogy idegen vagyon eltulajdonításával elégítsék ki legelemibb szükségletüket, az éhség csillapítására való táplálkozást. Ha az „ellopott" tárgy értéke meghaladta a 2 koronát, ez már olyan számba ment, hogy a bíróság minden enyhítő körülmény figyelembe vételével se szabhatott enyhébb büntetést, amint 6 hónapi fogházat. A bíróság tehetetlen a paragrafus ridegségével és lelketlenségével szemben. A törvény betűje diktált neki s az ő kötelessége a betűhöz való alkalmazkodás volt. A magántulajdonra állapított jogrend igy parancsolta ezt s a bírónak, mint az osztályállam által megállapított jogrend őrének, végre kellett hajtani az osztályállam akaratát, volt, hogy még a rákent maszaton is átvirult az egészséges színe. Mert a Jancsi a levegőből élt. És még egy különbség volt közöttük. Aladár a szüleit tegezte, de a Jancsit magázta. Jancsi ellenben a szüleit magázta és az Aladárt tegezte. Ez nem olyan fontos különbség, de azért mégis különbség. Egyébként ők maguk semmi osztálykülönbséget nem vettek egymáson észre, csak olyankor, ha összevesztek. Ilyenkor megvetésének leginkább sértő kifejezésével kiáltotta Aladár oda Jancsinak, hogy paraszt ! Azonban amaz se maradt adós és visszavágta, hogy: zsidó! De ez ritkán esett meg, akkor is hamar kibékültek, mivel, mint majd kitűnik, nagyon egymásra voltak utalva. Mikor a tanító nagy jegyekkel szépen, lassan, megfontoltan fölírta a számokat a fatáblára, hogy azt onnan lemásolva számítsa ki az egész iskola, Aladár alkalmas pillanatban a pad alatt saját tábláját ritka ügyességgel csempészte át a Jancsi kezébe. És Jancsi tudta, mi a kötelessége. Először is nagy gyorsasággal kiszámította a kapott táblára a feladatot, azután azt visszacsempészte s csak ezután látott a maga dolgához. Mindamellett a publikumnak még fele se volt kész a számadással, már Jancsi két ember, jobban mondva a gyerek részét megcsinálta. Ez különben azért volt, mert a szegény ember gyerekének többnyire jó feje van. Nyilván mert, hogy ugy se sok alkalma lesz majd használni, legalább ha néha mégis rákerül a sor, ne legyen sok baja vele. NÉPSZAVA 1903. december 1. Ha ennek a paragrafusnak szellemét, irányát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy hiányzik belőle a léthez való jog elismerése. Az emberek kétségtelen joga, hogy éljen. De ha a társadalom nem adja meg e jog feltételeit, ha a társadalom nem gondoskodik arról, hogy e jog az eszközök megadásával érvényesüljön, akkor az egyénnek megvan az a joga, hogy a veleszületett jogot mások megkárosításával érvényesítse. A társadalom, mely a magántulajdont szentséggé avatta, és szentségként őrizteti, nem volt figyelemmel az élethez való jogra. Ő a magántulajdont akarta megvédelmezni s ebben a védelemben odáig ment, hogy közönséges bűntettnek minősítette azt is, ha valaki a magántulajdon ellen nem gonoszságból, nem fényűzési mániából de az élet szükségének kényszere alatt vét. A tervezett reform a magántulajdon elleni bűntetteknek ezt a formáját ki akarjak venni a bűntettnek régi kategóriáiból. Ezzel az osztályállam egy parányi lépéssel közelebb jutott ahoz a szellemhez, melyet a szocziáldmokráczia hirdet. Amíg az állam rendje lehetetlenné teszi a legtöbb emberre nézve a megélhetést s amíg az állam tagadja a léthez való jogot, addig az embernek joga, hogy az állam törvényén átgázoljon. Mert ha az állam nem tartja tiszteletben az ember vele született jogát, az ember átgázolhat az állam által az egyén életének megnehezítésére hozott törvényeken. Az új paragrafus, bármily üdvös, természetesen egyáltalán nem érinti a baj gyökerét. S ez a baj mindaddig szedi a maga áldozatait, amíg fel nem épül az az igazi népállam, az új szocialista rend, mely megszüntetvén a magántulajdont, meg is szünteti mindazt, amit a mai társadalmi rend a maga létérdekében bűntettnek minősít. A takarékos miniszterelnök. A takarékoskodás, melytől az agráriusok féltek, csakugyan beütött és úgy ütött be, ahogyan az agráriusok féltek tőle. Az egyes tárczákat megrövidítették néhány százezer koronával. A földmivelési tárczától azonban több mint két milliót vontak el. De van olyan tárcza is a többi között. A nebulók még egyre izzadtak a feladaton, Jancsi és Aladár már nyugodtan, egyenesen ültek a helyükön. A lelki tulajdonságokra is nagy befolyása van a gazdasági helyzetnek. S úgy látszik, az ilyen gazdasági állapotból származott lelki sajátság éppen úgy öröklődik, mint a többi „istenadta" lelki vagyon. Lám, Jancsi egyáltalán nem volt nagyra vele, hogy míg a többiek a maguk feladataival kínlódnak, addig ő kettőjüket is régen kiszámította. Nyilván abban a hitben élt, hogy pusztán a kötelességét teljesítette. Már a hetedik nagyapja is cselédember volt. Ellenben Aladár kihivó tekintettel nézett a tanitó szeme közé, mintha csak odakiáltotta volna : — Engemet szólítson föl, öreg bácsi ! A tanitó ezt meg is tette mindenkor s igy terjedt el a faluban a hir, hogy Aladár kitűnő tanuló, akiből miniszter, vagy talán még szolgabíró is lehet. Jancsi természetesen nem ingyen csinálta társának a munkát. Régi megállapodás szerint valahányszor számolási nap volt, mindannyiszor egy kiflit kapott másnap Aladártól. Mert a kiflit épp úgy szerette, mint Aladár a kukoriczamálét. A sors persze úgy rendezte be a dolgot, hogy Aladárnak mindig kiflije, Jancsinak meg mindig kukoriczamáléja legyen. A kaján sorsi Sohasem úgy osztja el ajándékait, hogy mindenki azt kapja, amit szeret, hanem ellenkezőleg. Ez azonban az emberek közt is úgy van, azért kénytelenek egymással csereviszonyba lépni. Aladár és Jancsi is cserét folytattak egymással.