Népszava, 1904. június (32. évfolyam, 66–80. sz.)

1904-06-02 / 66. szám

2. oldal. NflPSZAVA 1904. junius 2. ségén. Majd meglátják, milyen hamar föl­oszlanak ezek a szakegyletek, ha a munkások filléreiből előbb a rendőri felügyeletet kell fizetni és csak­ a maradék jut a sztrájk­kasszába. Vagyis a kis bohó csak ilyen mellék­utakon szeretné a közös czélt elérni. Az már épenséggel nem csodálni való, hogy az ő javukért, az ő osztályérdekük védel­mére strázsára állított rendőröket megint a munkásokkal akarná fizettetni. Ez csak természetes. Hiszen minden intézményt a munkások tartanak el és nincs egyetlen intézmény az ő javukra. Sőt mindenik ellenük van. A dolog lényege azonban az, hogy az urak amennyire zsákban vannak, két­annyira tudatlanok. Teljességgel képtele­nek az áldott középkor nagyszerűségeit elfeledni. Sőt annyira beleélik magukat az az után való vágyakozásba, hogy egye­nesen beleképzelik magukat abba a vi­lágba, amikor még az erőszak volt az univerzális orvosság. Ma is mindent ezzel akarnak orvosolni. Nem is jut eszükbe semmi más, csak az erőszak. Azt is kifogásolják, hogy a szakegyle­tek, szerintük, nem szakegyletek. Az asz­talosoknál nem azt tanulják, hogyan kell asztalt csinálni, sőt a kovácsoknál sem azzal foglalkoznak, hogyan kell ková­csolni. Ez mind igaz, és a szakegyletek mégis szakegyletek. Ugyanis az illető szakmák munkásainak gazdasági szerve­zete. Azzal foglalkozanak, hogy az illető munkások gazdasági helyzetét emeljék, javítsák. A munkanélkülieket segélyezik, ezzel m­egm­entik az elzülléstől, továbbá a legnagyobb részük munkát is közvetít, amivel gyarapítja a munkaszerzés lehető­ségét. Emellett egész éven át olyan in­tenzív népoktatást folytat a maga tagjai között, hogy a kultuszminiszter sokat ta­nulhatna ott, ha a tanulásra kedve volna. Úgy a munkanélküliek támogatásával, mint a munkaközvetítéssel és oktatással olyan társadalmi kulturmissziót teljesítenek egyúttal, amelyhez fogható hasznos mun­kát nem csak egyetlen más egylet sem végez ebben az országban, de még maga az állam sem. Bátran mondhatjuk, hogy működésükkel éppen­­az állam mulasztá­sait igyekszik jóvátenni. De egyebet is csinálnak a szakegyletek. Tagjaik öntudatában csodálatraméltó ma­gasságra fejlesztik az összetartozandós­ág és a közös cselekvés szükségességének érzetét. Ennek üdvösségét kétségbe meri vonni valaki akkor, mikor nincsen ebben az országban senki, aki folyton ne han­goztatná, ahogy az egyetértés a legfőbb szükség ? Ha egy nemzetet, melyben a legellentétesebb és összeférhetetlenebb osz­tályok szoronkodnak együtt, folyton össze­csin­tetnek még akkor is, mikor ez a ra­gasztási munka állandóan kudarc­ot vall, mivel a különálló részek nem illenek össze: hogyan akarják meggátolhatni az egy osztálybeliek egyetértését, mikor ez az egyetértés a természetes fejlődés kon­zekvenciája? És akkor, amikor még a legklerikálisabb kebel is a társadalmi béke létrehozása után sóvárog, miért akarják szétverni éppen azokat a testületeket, melyek a maguk kebelében és hatáskörükben már meg is valósították azt a bizonyos békét s a leg­jobb úton vannak arra, hogy ezt a békét minél szélesebb körre kiterjeszszék? Hogy ez mennyire igaz, azt éppen a szak­egye­sületek ellenségei bizonyítják, mikor min­den szakegyesületet föl akarnak oszlat­tatni. Ez onnan van, hogy nemcsak az egyesületek tagjai élnek egymással békés egyetértésben, hanem a szakegyesületek is egymással. Kik hát a társadalmi béke ellenségei és megbontói? Bizonyára azok, akik mikor már eljutottunk odáig, hogy a legkülön­félébb egyesületek nemcsak békében élnek egymással, hanem közös működésre is képesek, ezt az összműködést lehetetlenné akarják tenni az egyesületek feloszlatásá­val. Hogy megint ember ember ellen küzdjön s ne értse meg egymást senki. Az egyetértés helyét hadd foglalja el a viszály­kodás, a szeretet helyére lépjen a gyűlö­let, a közös munkálkodást hiusítsa meg a fékevesztett tusakodás és széthúzás. Ennek a feladatnak végrehajtására an­nál könnyebben megnyerhetik a kormányt, mert hiszen az ő kebelükből való az. Az ő rosszakaratuk és tudatlanságuk van a kormányban megtestesülve. Csak az a kérdés, hogy ha szándékukat végrehajt­hatják, ha újra teljesen feje tetejére állí­tanak mindent, végeredményére nézve saját czéljaiknak használnak-e vele ? Mi a czéljuk? Az, hogy a néptömegeknek megint korlátlanul a hátára ülhessenek és hatalmuk olyan teljessé legyen, mint volt valaha. Elérhetik-e ezt? Elérnék , ha néhány évszázaddal hát­rább volnánk. A szakegyesületeket úgy eltörölhetnék a föld színéről, hogy még a nyomuk sem maradna. És a szakegyesület megszűnésével eltűnne a munkások ön­tudata, osztályérzete és minden a világon, melyek ma a burzsoá despotizmusra oly­annyira veszélyesek. Mindez megtörtén­hetne, ha­­ nem volna az al­ha. Azonban ne felejtsék el, hogy nemcsak a szakeg­yesü­letek nevelték öntudatosakká a munkásokat, hanem a munkások öntudata hozta létre a szakegyesületeket. Egyik a másikat föl­tételezi. Ha ezeket az egyesületeket a hatalom jószívűsége hozta volna a világra, akkor ugyanannak a hatalomnak brutali­tása nyom nélkül el is törölhetné. Csak­hogy a hatalom jószívűségének az egye­sületek megalakulásában csupán annyi része volt, hogy engedett a kényszerítő szükségnek. A munkások ereje volt az a hatalom, mely az osztályuralmat kép­viselő kormányt engedékenységre szorí­totta Nem mintha húsból és vérből való kezeivel a munkás torkon ragadta volna a kormányt. Nem. Az erők ma már nem ilyen egyszerű és természetes módon nyil­vánulnak meg, hanem sokkal komplikál­tabban. A fejlődő munkásmozgalomnak a társadalmi viszonyokba belefektetett ereje szorította a kormányt mindenkor arra az útra, melyen aztán a munkásoknak szíves­séget tett. S ha most a szövetséges kizsákmányo­lók is összeszedik erejüket, hogy a vi­szonyokból kialakult hatalmat vissza­szorítsák valami lehetetlen térre, ám pró­bálják meg. De tartsák eszükbe, hogy ha ezt a csatát elveszítik, akkor mindent el­veszítettek, mert már nincs többé kivel szövetkezniök. Ha e legnagyobb, az utolsó morzsákig összeszedett erejükkel is kudar­c­ot vallanak, akkor aztán kámzsát húz­hatnak a fejükre és elzarándokolhatnak vezekelni. A döntő harcz következménye pedig más nem lehet, Ila ezelőtt évtizedekkel kénytelenek voltak a munkásoknak en­gedni, mikor a mozgalom még csak csírá­jában volt, hogyan bíznának meg vele most, amikor a szárbaindulás legszebb idejét éli?! És hogyan birkózhatnának meg vele később, amikor még erősebb lesz?! Mert a munkásmozgalom még ebbe a harczba sem fekteti bele minden erejét. Nem is fektetnek­. Mennyivel szebb kilátás, mint ellenségeié. A kizsákmányo­lóknak muszáj minden erejüket össze­szedni; a munkásoknak nem is lehet. Nem lehet, mert a társadalom fejlődéstörvényei értelmében a­­munkásmozgalomnak gyara­podnia kell. Óriási erő rejlik még abban a rengeteg nagy tartalékseregben, mely ma öntudatlanul tengeti életét a tőke szolgálatában. Ez a nagy tartalék a mo­dern­­ munkásmozgalom kiapadhatatlan erőforrása, mely hatalmának örökös és állandó gyarapításául szolgál. Mindezeket tudva, nyugodtan várut­k minden támadást s bátran nézünk sze­mébe még a szakegyesületek föloszlatásá­nak is. SZEMLE. Budapest, június 1. Isten, király, haza és a­­ kenyér Dessewffy Sándor püspök a következő beszéd kíséretében szentelte föl a temes­vári gimnázium tanulóinak zászlaját: A katolikus püspöknek áldása mindig keresztény, de ebben az áldásban benne van a felebaráti sze­retet is, mely minden emberre kiterjed és minden embert iz­egáld. Átadom nektek ezt a zászlót. Ra­gadjátok azt meg erős kézzel és bátran; hordoz­zátok az Isten, király és a hazaszeretet zászlaját azon meggyőződésben, melyben valamikor itten e téren egyik ösötök, Losonczy, hősi lelkét kilehelte azon sereggel, melyben a magyar zászlót a román eredetű Drágfy lobogtatta több szerb kíséretében, azon meggyőződésben, melyben élt és halt a költő, midőn irá és éneklé: „Itt élned, halnod kell!" A magyar föld, amelyért annyi kebel vérezett, dicsőbb minden más földnél és a magyar kenyér jobb minden más kenyérnél. Azért ragaszkodjatok e földhöz és kenyérhez, s legyetek hivek e zászlóhoz és lobog­tassátok azt az Isten, a hit és erkölcs, a király és a magyar haza nevében. Ámen! A magyar kenyér és föld dicséretét könnyű zengeni annak, akinek olyan sok jutott belőle, mint a püspök urnák. Az isten, a hit, az erkölcs, a király és a ma­gyar haza nevében nem nehéz áldást osz­togatni és minden emberre kiterjedő fele­baráti szeretetet hirdetni. Nehezebb volna abból a drága földből és kenyérből azok­nak is juttatni, akik dolgoznak rajta. Pe­dig azok a püspök úr felebaráti szeretete helyett inkább ennivalóra reflektálnának. A kizsákmányolás politikáját hirdetni és a vérontást dicsérni az isten, a hit, a ki­rály, az erkölcs, a haza és egyéb apró szentek nevében mindenesetre ellenmondás, de kisebbik bűn, mert csak a mondás. Egyebekben pedig csak hordoztassa azt a zászlót a püspök úr és az ilyen beszé­dekkel csak koptassa a becsületét. Jól van ez így. A magyarországi neemanczipáczió haladása felett örvendeztek nagyban a liberális lapok abból az alkalomból, hogy a belügyminiszter megengedte Bihar vár­megyének, hogy a megyei segédhivatalok­ban nőket is alkalmazzon. Betöltésre is került­­, azaz egy állás. Éppen alkalomszerű időben jelent meg egy tartalmas liberális folyóiratnak, a „Társadalompolitikai közlemények" - nek első számában Máday Andor czikke a női munka jelenlegi állásáról Magyarországon. Számos adatából álljon itt néhány. Magyarországon 6,032.112 kereső férfi mellett. (69 százalék) 2,667.781 kereső nő van (31 százalék). Tíz év alatt a kereső férfi népesség csak 12, a nőifj pedig 21 százalékkal gyarapodott. 1901-ben a felső népiskolákban csak 48 férfi és 62 nő működött mint tanító. A felsőbb leány­iskolákban 1897-től 1901-ig a férfioktatók száma 20­6 százalékkal apadt, a nőké 88 százalékkal nőtt. 1901-ben összesen 7912 nő és 24.277 férfi tanított. 1902-ben 3804 nő volt a posta és távirdánál alkalmazva. A 10.306 gyári tisztviselő között 528 a nő. Az őstermelésből majd két millió nő fog­lalkozik, az összes kereső nők 67 száza­léka. 1900-ban az ipari munkások arány­száma nemek szerint a következő volt: 21 százalék (193.512) nő, 79 százalék (932.834) férfi. Vannak iparágak (mű­virág és disztollkészítés), amelyeknél férfi nincs is alkalmazva. Túlnyomó a női munka a selyemiparban (96 százalék), do­hánygyárakban (94 százalék, 16.720). A kereskedelem 42 ezer nőt alkalmaz. Ilyen hatalmas előnyomulás mellett a női munka értéke mégis igen alacsony. Az ország női ipari munkásainak 61 szá­zaléka (34 457 7 fő) 10 koronánál kevesebbet keres hetenként, a férfiaknak csak 21 szá­zaléka van hasonló nyomorúságban. A mezei munkánál emelkedett a női bér a férfiéhez viszonyítva s igy a különbség nem ily nagy. A munkaviszonyok sokkta

Next