Népszava, 1904. június (32. évfolyam, 66–80. sz.)
1904-06-02 / 66. szám
2. oldal. NflPSZAVA 1904. junius 2. ségén. Majd meglátják, milyen hamar föloszlanak ezek a szakegyletek, ha a munkások filléreiből előbb a rendőri felügyeletet kell fizetni és csak a maradék jut a sztrájkkasszába. Vagyis a kis bohó csak ilyen mellékutakon szeretné a közös czélt elérni. Az már épenséggel nem csodálni való, hogy az ő javukért, az ő osztályérdekük védelmére strázsára állított rendőröket megint a munkásokkal akarná fizettetni. Ez csak természetes. Hiszen minden intézményt a munkások tartanak el és nincs egyetlen intézmény az ő javukra. Sőt mindenik ellenük van. A dolog lényege azonban az, hogy az urak amennyire zsákban vannak, kétannyira tudatlanok. Teljességgel képtelenek az áldott középkor nagyszerűségeit elfeledni. Sőt annyira beleélik magukat az az után való vágyakozásba, hogy egyenesen beleképzelik magukat abba a világba, amikor még az erőszak volt az univerzális orvosság. Ma is mindent ezzel akarnak orvosolni. Nem is jut eszükbe semmi más, csak az erőszak. Azt is kifogásolják, hogy a szakegyletek, szerintük, nem szakegyletek. Az asztalosoknál nem azt tanulják, hogyan kell asztalt csinálni, sőt a kovácsoknál sem azzal foglalkoznak, hogyan kell kovácsolni. Ez mind igaz, és a szakegyletek mégis szakegyletek. Ugyanis az illető szakmák munkásainak gazdasági szervezete. Azzal foglalkozanak, hogy az illető munkások gazdasági helyzetét emeljék, javítsák. A munkanélkülieket segélyezik, ezzel megmentik az elzülléstől, továbbá a legnagyobb részük munkát is közvetít, amivel gyarapítja a munkaszerzés lehetőségét. Emellett egész éven át olyan intenzív népoktatást folytat a maga tagjai között, hogy a kultuszminiszter sokat tanulhatna ott, ha a tanulásra kedve volna. Úgy a munkanélküliek támogatásával, mint a munkaközvetítéssel és oktatással olyan társadalmi kulturmissziót teljesítenek egyúttal, amelyhez fogható hasznos munkát nem csak egyetlen más egylet sem végez ebben az országban, de még maga az állam sem. Bátran mondhatjuk, hogy működésükkel éppenaz állam mulasztásait igyekszik jóvátenni. De egyebet is csinálnak a szakegyletek. Tagjaik öntudatában csodálatraméltó magasságra fejlesztik az összetartozandóság és a közös cselekvés szükségességének érzetét. Ennek üdvösségét kétségbe meri vonni valaki akkor, mikor nincsen ebben az országban senki, aki folyton ne hangoztatná, ahogy az egyetértés a legfőbb szükség ? Ha egy nemzetet, melyben a legellentétesebb és összeférhetetlenebb osztályok szoronkodnak együtt, folyton összecsintetnek még akkor is, mikor ez a ragasztási munka állandóan kudarcot vall, mivel a különálló részek nem illenek össze: hogyan akarják meggátolhatni az egy osztálybeliek egyetértését, mikor ez az egyetértés a természetes fejlődés konzekvenciája? És akkor, amikor még a legklerikálisabb kebel is a társadalmi béke létrehozása után sóvárog, miért akarják szétverni éppen azokat a testületeket, melyek a maguk kebelében és hatáskörükben már meg is valósították azt a bizonyos békét s a legjobb úton vannak arra, hogy ezt a békét minél szélesebb körre kiterjeszszék? Hogy ez mennyire igaz, azt éppen a szakegyesületek ellenségei bizonyítják, mikor minden szakegyesületet föl akarnak oszlattatni. Ez onnan van, hogy nemcsak az egyesületek tagjai élnek egymással békés egyetértésben, hanem a szakegyesületek is egymással. Kik hát a társadalmi béke ellenségei és megbontói? Bizonyára azok, akik mikor már eljutottunk odáig, hogy a legkülönfélébb egyesületek nemcsak békében élnek egymással, hanem közös működésre is képesek, ezt az összműködést lehetetlenné akarják tenni az egyesületek feloszlatásával. Hogy megint ember ember ellen küzdjön s ne értse meg egymást senki. Az egyetértés helyét hadd foglalja el a viszálykodás, a szeretet helyére lépjen a gyűlölet, a közös munkálkodást hiusítsa meg a fékevesztett tusakodás és széthúzás. Ennek a feladatnak végrehajtására annál könnyebben megnyerhetik a kormányt, mert hiszen az ő kebelükből való az. Az ő rosszakaratuk és tudatlanságuk van a kormányban megtestesülve. Csak az a kérdés, hogy ha szándékukat végrehajthatják, ha újra teljesen feje tetejére állítanak mindent, végeredményére nézve saját czéljaiknak használnak-e vele ? Mi a czéljuk? Az, hogy a néptömegeknek megint korlátlanul a hátára ülhessenek és hatalmuk olyan teljessé legyen, mint volt valaha. Elérhetik-e ezt? Elérnék , ha néhány évszázaddal hátrább volnánk. A szakegyesületeket úgy eltörölhetnék a föld színéről, hogy még a nyomuk sem maradna. És a szakegyesület megszűnésével eltűnne a munkások öntudata, osztályérzete és minden a világon, melyek ma a burzsoá despotizmusra olyannyira veszélyesek. Mindez megtörténhetne, ha nem volna az alha. Azonban ne felejtsék el, hogy nemcsak a szakegyesületek nevelték öntudatosakká a munkásokat, hanem a munkások öntudata hozta létre a szakegyesületeket. Egyik a másikat föltételezi. Ha ezeket az egyesületeket a hatalom jószívűsége hozta volna a világra, akkor ugyanannak a hatalomnak brutalitása nyom nélkül el is törölhetné. Csakhogy a hatalom jószívűségének az egyesületek megalakulásában csupán annyi része volt, hogy engedett a kényszerítő szükségnek. A munkások ereje volt az a hatalom, mely az osztályuralmat képviselő kormányt engedékenységre szorította Nem mintha húsból és vérből való kezeivel a munkás torkon ragadta volna a kormányt. Nem. Az erők ma már nem ilyen egyszerű és természetes módon nyilvánulnak meg, hanem sokkal komplikáltabban. A fejlődő munkásmozgalomnak a társadalmi viszonyokba belefektetett ereje szorította a kormányt mindenkor arra az útra, melyen aztán a munkásoknak szívességet tett. S ha most a szövetséges kizsákmányolók is összeszedik erejüket, hogy a viszonyokból kialakult hatalmat visszaszorítsák valami lehetetlen térre, ám próbálják meg. De tartsák eszükbe, hogy ha ezt a csatát elveszítik, akkor mindent elveszítettek, mert már nincs többé kivel szövetkezniök. Ha e legnagyobb, az utolsó morzsákig összeszedett erejükkel is kudarcot vallanak, akkor aztán kámzsát húzhatnak a fejükre és elzarándokolhatnak vezekelni. A döntő harcz következménye pedig más nem lehet, Ila ezelőtt évtizedekkel kénytelenek voltak a munkásoknak engedni, mikor a mozgalom még csak csírájában volt, hogyan bíznának meg vele most, amikor a szárbaindulás legszebb idejét éli?! És hogyan birkózhatnának meg vele később, amikor még erősebb lesz?! Mert a munkásmozgalom még ebbe a harczba sem fekteti bele minden erejét. Nem is fektetnek. Mennyivel szebb kilátás, mint ellenségeié. A kizsákmányolóknak muszáj minden erejüket összeszedni; a munkásoknak nem is lehet. Nem lehet, mert a társadalom fejlődéstörvényei értelmében amunkásmozgalomnak gyarapodnia kell. Óriási erő rejlik még abban a rengeteg nagy tartalékseregben, mely ma öntudatlanul tengeti életét a tőke szolgálatában. Ez a nagy tartalék a modern munkásmozgalom kiapadhatatlan erőforrása, mely hatalmának örökös és állandó gyarapításául szolgál. Mindezeket tudva, nyugodtan várutk minden támadást s bátran nézünk szemébe még a szakegyesületek föloszlatásának is. SZEMLE. Budapest, június 1. Isten, király, haza és a kenyér Dessewffy Sándor püspök a következő beszéd kíséretében szentelte föl a temesvári gimnázium tanulóinak zászlaját: A katolikus püspöknek áldása mindig keresztény, de ebben az áldásban benne van a felebaráti szeretet is, mely minden emberre kiterjed és minden embert izegáld. Átadom nektek ezt a zászlót. Ragadjátok azt meg erős kézzel és bátran; hordozzátok az Isten, király és a hazaszeretet zászlaját azon meggyőződésben, melyben valamikor itten e téren egyik ösötök, Losonczy, hősi lelkét kilehelte azon sereggel, melyben a magyar zászlót a román eredetű Drágfy lobogtatta több szerb kíséretében, azon meggyőződésben, melyben élt és halt a költő, midőn irá és éneklé: „Itt élned, halnod kell!" A magyar föld, amelyért annyi kebel vérezett, dicsőbb minden más földnél és a magyar kenyér jobb minden más kenyérnél. Azért ragaszkodjatok e földhöz és kenyérhez, s legyetek hivek e zászlóhoz és lobogtassátok azt az Isten, a hit és erkölcs, a király és a magyar haza nevében. Ámen! A magyar kenyér és föld dicséretét könnyű zengeni annak, akinek olyan sok jutott belőle, mint a püspök urnák. Az isten, a hit, az erkölcs, a király és a magyar haza nevében nem nehéz áldást osztogatni és minden emberre kiterjedő felebaráti szeretetet hirdetni. Nehezebb volna abból a drága földből és kenyérből azoknak is juttatni, akik dolgoznak rajta. Pedig azok a püspök úr felebaráti szeretete helyett inkább ennivalóra reflektálnának. A kizsákmányolás politikáját hirdetni és a vérontást dicsérni az isten, a hit, a király, az erkölcs, a haza és egyéb apró szentek nevében mindenesetre ellenmondás, de kisebbik bűn, mert csak a mondás. Egyebekben pedig csak hordoztassa azt a zászlót a püspök úr és az ilyen beszédekkel csak koptassa a becsületét. Jól van ez így. A magyarországi neemanczipáczió haladása felett örvendeztek nagyban a liberális lapok abból az alkalomból, hogy a belügyminiszter megengedte Bihar vármegyének, hogy a megyei segédhivatalokban nőket is alkalmazzon. Betöltésre is került, azaz egy állás. Éppen alkalomszerű időben jelent meg egy tartalmas liberális folyóiratnak, a „Társadalompolitikai közlemények" - nek első számában Máday Andor czikke a női munka jelenlegi állásáról Magyarországon. Számos adatából álljon itt néhány. Magyarországon 6,032.112 kereső férfi mellett. (69 százalék) 2,667.781 kereső nő van (31 százalék). Tíz év alatt a kereső férfi népesség csak 12, a nőifj pedig 21 százalékkal gyarapodott. 1901-ben a felső népiskolákban csak 48 férfi és 62 nő működött mint tanító. A felsőbb leányiskolákban 1897-től 1901-ig a férfioktatók száma 206 százalékkal apadt, a nőké 88 százalékkal nőtt. 1901-ben összesen 7912 nő és 24.277 férfi tanított. 1902-ben 3804 nő volt a posta és távirdánál alkalmazva. A 10.306 gyári tisztviselő között 528 a nő. Az őstermelésből majd két millió nő foglalkozik, az összes kereső nők 67 százaléka. 1900-ban az ipari munkások arányszáma nemek szerint a következő volt: 21 százalék (193.512) nő, 79 százalék (932.834) férfi. Vannak iparágak (művirág és disztollkészítés), amelyeknél férfi nincs is alkalmazva. Túlnyomó a női munka a selyemiparban (96 százalék), dohánygyárakban (94 százalék, 16.720). A kereskedelem 42 ezer nőt alkalmaz. Ilyen hatalmas előnyomulás mellett a női munka értéke mégis igen alacsony. Az ország női ipari munkásainak 61 százaléka (34 457 7 fő) 10 koronánál kevesebbet keres hetenként, a férfiaknak csak 21 százaléka van hasonló nyomorúságban. A mezei munkánál emelkedett a női bér a férfiéhez viszonyítva s igy a különbség nem ily nagy. A munkaviszonyok sokkta