Népszava, 1905. június (33. évfolyam, 90–115. sz.)

1905-06-01 / 90. szám

—— a sovány asszony. — Mert nincs elég kenyerem odahaza. A fiamnak, akit a Tercsike mellett otthon hagytam, ki kellett adnom az egésznapi porcióját. Magamnak már csak ebédre jutott a sarka. — No, no, nem tudtam, hogy annyira oda­vagytok, ne haragudj, — csitítja Marit a kérde­zősködő. — Hogyne volnánk oda — mondja keserűen az asszony — mikor az uram­ megint katonáék­nál van gyakorlaton. Van egy hete már. Ami pénzecskénk volt, elvitte magával, mert élni ott is kell. Ő pedig már rangos ember, káplár, nem kérhet másoktól. — Hát ti most a napszámból éltek? — Abból persze. Csak élnénk, ha lehetne. De az a négyhatos csak úgy volna elég, ha egész­ségesek volnánk. A sovány asszony maga elé bámul, mintha összeszámlálná, hova is költötte a négyhato­sokat,­ amit a csősz előlegezett neki mindennap, nagy szívességből, mivel az asszony nem várhatta be a szombatot. — Másodnap, hogy a Tercsi lefeküdt, elhívtam a doktort, mert az uram a lelkemre kötötte, hogy úgy tegyek, valahányszor a gyerekek meg­betegszenek. — Mit mondott? — Azt mondta: semmi baj, csak egy kis láz. Tejet adjak neki, meg becsinált csirkét. — No, azt jól mondta. — Meg itt egy kis medicinát is. Fizettem neki háromhatost. A medicinát meg csak másnap ho­zattam meg. Arra fölment az egész napszám. — Baj ... baj .. . De nesze, egyél az én kenyeremből. Sokat hoztam úgyis. De a sovány asszony nem fogadja el, úgy érzi, a torka annyira összeszorult a sok keserű­ségtől, hogy egy falatot sem tudna leküldeni. Aztán, a többivel együtt felkel és megy be a répaféb­e, elhagyott kapája mellé. A gondolata előbb odahaza jár, látja a gyerekeket. Az egyik a teknőben fekszik és sír. A másik bizonyosan ringatja . . . A nap már magasan feljár az égen. Melegebb van. A kapások most már beszédbe elegyednek egymással. Némelyik a negyedik szomszédjához kiabál át. A feketeszemű Borcsa pedig egy nótát kezd: A várdai dobogós kőhídnál Három legény rozmaringot kaszál . . . Itt megáll és hátraszól: — Ugy­e lányok, nem is volna bolondság, ha a rozmaringot kaszálni lehetne? Aztán folytatja: Én vagyok a rozmaring szedője, Barna legény igaz szeretője . . . A nótát vele dalolják hárman. A negyedik a sorban Mari, az hallgat. Az utánaa következő észreveszi és előrekiált Borcsának: — Ne gajdolj, a Mari gyereke beteg. A Borcsa pedig visszafelel: — Mért ment férjhez? Muszáj volt neki? Én sohase megyek férjhez. Nem is lesz gyermekem, se beteg, se egészséges. Csak nyomorúság az, két szegényből négyet-ötöt csinálni. — Már az igaz, — mondja hátul­­egy másik asszony. — De ha egyszer az a szegény ember sora ? . . . Azzal elhallgatnak. Csak a kapák pengése hallatszik néha, mikor itt-ott egy tégladarabba ütközik a vas. Mert ócska ahol állt azelőtt ezen a helyen, abból maradtak itt a téglák. Mari elgondolja magában, hogy délben haza­szaladhatna, megnézni Tercsikét. Megigazgat­hatná a teknőben a párnáját, tejet adhatna neki. A fiú is mindössze ötesztendős, felét a tejnek a Tercsike szája mellé önti. Persze, hogy haza­szaladhatna, vissza tudna érni egy félóra alatt. Délben, mielőtt a munkát abbahagynák, meg­jelenik a csősz. (Sok helyütt kapálnak a határ­ban, nem lehet folyton egy hadnak a sarkában.) Mari szól neki, de a csősz nem engedheti. — Ha hazaszaladsz, Mari leányom, maradj is otthon, mert az ispán erre jöhet. Az tudja, hogy itt tizenöt kapásnak kell lenni, hát megkívánja, hogy tizenötöt lásson. Meg aztán mit is segél­hetnél a porontyodon? Avval, hogy megnézed, még nem gyógyul meg. Marinak ég a lába alatt a föld, mikor az ebéd félóráját tétlen kell eltöltenie. Pedig nem is jön az ispán. És elkeseredés tölti el szivét az egész világ ellen. Minek is viszik el mellőle az urát minden második esztendőben harmincöt napra? Kinek van nagyobb szüksége rá, mint neki? A királynak? Az megkapja adóban azt, ami a szegény embertől kijár neki. Minek neki az em­ber maga is ? Pompázkodni vele a katonai pará­dékon ? Ugyan, hiszen az ő Jánosa már csaknem púpos a munkától. Pedig nem is olyan rég egye­neshátú, szép szál ember volt. . . Aztán az ispánra gondol. Négy hatosért! Négy hatosért napkeltétől napnyugatáig ide láncoltatja, hogy még a beteg gyerekéhez se mozdulhasson! Pedig, ha késne is egy félórát, mi az? Utolérheti a többit, és az ispánnak semmi kára belőle. De nem lehet. Nem engedi a csősz, mert fél az ispán­tól, az ispán a tiszttartótól, a tiszttartó a jószág­igazgatótól. Az meg a kegyelmes úrtól, akié a föld. Azért nem mehet ő haza Eh!­o­gon­,­dolja nekikeseredve, minek is él a szegény, mikor olyan megkötözött, földhöztapadt rab. És Mari délben sem eszik egy falatot sem. Aztán bódult fejjel, lázasan fog a többivel fe­lapáláshoz. • Délután négy óra tájt a falu felöl egy kis gye­rek jön futva. Marinak megdobban a szíve, pedig még nem is láthatja, hogy az ő Petije a gyerek. Mikor a Peti odaér, ö­lébe kapja, össze-vissza csókolja, aztán letörüli róla a verejtéket. — Mért hagytad ott Tercsikét fiam? — kérdi tőle aztán lihegve. — Nem sir ... olyan csöndesen van . .. félek otthon. — Mióta nem sir? 2 a sztrájkba, ezért csinált hatalmi kérdést belőle, ezért csinálta ki a rendőri roha­mokat a sztrájktanyák ellen, ezért vonul­tatta ki máris a katonaságot. Csakhogy elszámította magát. Azt a mun­kásságot, amely az összes kapitalisták ere­jének végrehajtó hatalmával, a kormánnyal és közegeivel győzelmesen vette fel a har­cot, egyetlen kapitalista­ szakma egyetlen klikkjének kihívása sem ijesztette meg. A rablólovagok örökségét a maguk ere­jéből sem fogják megkaparintani az ipar­lovagok. Adh­ató-veh­ető barommá már nem engedi sü­lyeszteni magát a munkásság, ha éhenpusztul sem. avassBsaram A szakszervezeti választmány határozata értelmében minden szervezett munkásnak kötelessége a vasöntőket hetenkint 20 fil­lérrel segélyezni. A bujkáló ellenzék. — A választójog kérdése a kérvényi bizott­ságban. — Budapest, május 31. Már a választások eredményénél nyilván­való volt, hogy az ellenzék a nagy győze­lemmel olyan zsákutcába került, melyből nehéz lesz szabadulnia. Mert igérni könnyű, megadni nehéz. Amíg az ellenzék kisebb­ség. Ígérhet akár százszor annyit is, mint amennyit adhat vagy adni szándékában van, az ígéretek be nem váltását mindig indo­kolhatja azzal, hogy hiszen nem rendelkez­vén azzal a számbeli erőhatalommal, amely ígéretének megvalósításához szükséges volna, természetszerűleg várnia kell a követelések megvalósításával. Sőt így a felelősség alól nemcsak könnyűszerrel kibújhat, hanem azt egyenesen a választókra háríthatja. Ők az okai a késedelemnek, miért nem válasz­tanak elegendő számú ellenzéki képviselőt. Nos, a legutóbbi választáson a választók, bizonyára öntudatlanul, szavukon fogták az ellenzéki képviselő urakat. Annyit juttattak ebből a fajtából a parlamentbe, hogy a kisebbség egyszerre többséggé lett. Valószí­nűleg akadt olyan jámbor is a választók között, ki azt hitte, hogy most egy ugrás­sal benntermünk a paradicsomi boldogság közepében. És örült az „ország". De nem örült az ellenzék. A többségi hatalom köte­lezettségekkel jár. Az ígéreteket be kellene váltani. Az ám, de hogyan? Akarat is kel­lene hozzá, bátorság is, felvilágosodottság és becsületesség is. Megvannak-e ezek a tulajdonságok az ellenzéknél? Hogy meg­vannak-e vagy nincsenek, azt mi előre tud­juk, most majd megtudja az ország is. A választók meg fogják látni képviselőik valódi belsejét és ha van eszük, ebből a látvány­ból tanulni fognak. A képviselőház kérvényi bizottsága ma tárgyalta a választói jogra vonatkozó kér­vényeket. A bizottság ellenzéki tagjai fénye­sen kitettek magukért. Valósággal remekel­tek. Az általános választói jognak egytől­egyig ellene voltak. Volt ugyan közöttük egy pár, aki valami általánosfélét akarna adni, de az is nem az országot akarja vele boldogítani, hanem a függetlenségi pártot. Pap Zoltán meg éppen azért nem barátja az általános választói jognak, mert szerinte okvetlenül szükséges korlátokat állítani, különösen a nemzetközi szocialisták miatt. Rajk Aladár előadó különben javaslatot terjeszt elő, mely javaslat már maga is el­árulása annak az álláspontnak, melyet a függetlenségi párt a választásokon elfoglalt. Az általános választói jogosultság alap­vételével értelmiségi cenzust akar, mely által majd a nemzeti akarat jut erősen kifeje­zésre. Szép értelmi cenzus az, ahol már eleve meg lehet határozni, hogy miféle akarat lesz majd az eredmény­ , Boda Vilmosnak meg, úgy látszik, egyen­ként bejelentették a magyarok, hogy nem barátjai a titkos szavazásnak. Ez a Boda­féle kiszólás annyira alatta van minden okosságnak, hogy szóra sem érdemes. El­lenben igaza van Bodának abban, hogy a választói jog kérdésében a függetlenségi párt még határozott állást nem foglalt. Vi­szont az is igaz, hogy a függetlenségi párt az utóbbi időben folyton arról fecsegett, hogy neki így, meg amúgy, határozott követelése az általános választói jog. Sőt Kossuth Ferenc azt is kijelentette, hogy ő és pártja már akkor küzdött a választói jogért, mikor mi még meg sem voltunk. Hát ki hazudik most akkor: Boda, vagy a párt, vagy Kossuth Ferenc, avagy mind a hárman? Barabás azért fogadná el az előadói javas­latot, mert a választói jog elől kitérni nem lehet már. Szép elv ! Rajk ragaszkodik javaslatához, mert, mint mondja, a nép joggal várja a párttól, hogy ne bujkáljon, főként most is már a legelső alkalommal. A bizottság azonban még ezt a javasla­tot sem fogadta el, noha abban semmi sem volt, ami az általános választási joghoz csak közel is juttathatta volna. Az ellenzék tehát ime bebizonyította, hogy szavában többé bízni nem lehet. A legközelebbi választáson majd más­­ eszkö­zökkel kell elbánnunk ezekkel az urakkal mindenütt, ahová bemerészelik tenni a lábu­kat. Olyan emberekkel, akiknek a szavuk fél esztendeig sem bír élni, szóbaállani nem érdemes. Most pedig nem mondunk mást, mint amit Rajk Aladár mondott, hogy az ellen­zék igenis az első alkalommal, mikor saját ígéretére vonatkozólag tehetett volna vala­mit, gyávaságot és tudatlanságot bizonyító kifogások mögé rejtőzködött. Magáról a bi­zottság tárgyalásáról szóló tudósításunk itt következik: * A bizottság a választójog reformja iránti kér­vényeket tárgyalja, ezek között kivált Szepes vármegyének a magyar értelmiségi cenzust célzó feliratát. Rajk Aladár előadó javasolja, hogy mondja ki a képviselőház, hogy a választási jog reform­ját a nemzeti akarat hamisítatlan alakban való kifejezésének lehetővé tétele és a nemzetnek demokratikus irányban fejlődése szempontjából sürgős szükségesnek tartja és tekintettel a par­lamenti kormány hiányaira, 21 tagból álló bizott­ságot küld ki, azon utasítással, hogy az általá­nos választói jogosultság alapvételével a vá­ NÉPSZAVA 1905. junius 1.

Next