Népszava, 1905. június (33. évfolyam, 90–115. sz.)

1905-06-17 / 104. szám

162 lamrendőrségnek muszáj megakadályoznia. Ott az a természetes, hogy mindenki olyan elvet valljon, aminő neki jól esik és akkor is elmondhassa gondolatait, ha véletlenül sokan hallgatják és az államtekintély hiva­tásos csősze nem bakterkedik a szónok h­áta mögött, anyagot szerzendő az ügyész­ség számára. A württembergi al­kotmány mindazonáltal nem ezeréves és igy nem muszáj róla tudomást venni. Ma azonban — tetszik, nem tetszik — mégis tudomást kellett venniök erről az apró-cseprő országról, amely a szövetséges birodalom rendőrállamainak egyike s még csak ezeréves alkotmánnyal sem dicseked­hetik. Ma ugyanis h­íre érkezett annak, hogy Württenberg képviselőházának újjá­alakítása befejezett tény. Ezentúl az összes képviselők általános, titkos és egyenlő választás alapján kerülnek a parlamentbe. Ezenfelül megszorítják a főrendiház jogait és demokratizálják ezt az intézményt is. Végül behozzák a proporcionális választási rendszert, amely aránylagos képviseletet biztosít minden pártnak és így érvényt sze­rez minden felfogásnak, bármennyire kisebb­ségben legyen is, anélkül, hogy a többség­­érvényesülésének elvén sérelem esnék. Pedig Württembergben nincs szüksége a parlamentnek arra, hogy erősséget keressen a népben a király ellen. Pedig Württemberg­ben százszor jobban kell tartani a „vörös veszedelem "-től, hiszen a választott képvise­lők jórésze eddig is a felforgatók közül került ki. Pedig Württembergben az ural­kodónak kifogásai voltak az általános választói­ rendszer kiterjesztése ellen. Pedig Württembergben nem került most új több­ség a parlamentbe az általános választói jog „hirdetése" révén. Pedig Württemberg­ben nem folyik évek óta „küzdelem a jogokért". Pedig Württembergben nem kellett a polgári képviselőktől sem közjegyzői okiratot követelni, hogy politikai programmjukban, kortesbeszédjeikben és becsületszavukban bízhassanak választóik, hála. Mert csúnya látvány volt a szegény Petykó, összezúzott arcával, kiloccsant agyvelejével. — Talán nem is kellett volna odaküldeni — gondolta el magában. — Talán nem is ágasko­dott volna Petykó, ha megtudja is a feleségével való dolgát? Fölemelte volna Petykó napszámát és vége. Az már sokszor használt . . . De a susogás mind határozottabb adatokról beszélt. Azt mondták, hogy Petykó pontban éjfélkor, mikor az óra elverte a tizenkettőt, megjelent talpig fehérben a saját háza körül, onnan meg elment a felügyelőék házához, megállt előtte, a szeméből kénkő láng áradt, megfenyegette a házat és mikor a kakas kukorékolt, eltűnt. . . Déltájban a felügyelő maga elé hivatta az új éjjeli őrt. Kikérdezte, igaz-e, hogy ő ilyesfélét beszélt. — Igen is, kérem alázattal, mondta az őr, akit a felügyelő azelőttről józan embernek is­mert. Megesküdném akármire, hogy ma is, teg­nap is, éjszaka, láttam a Petykót a háza körül. — Pontban éjfélkor? — Arra már nem esküdném meg. —• Talpig fehérben? — Tudja isten. Olyanforma volt. — És az én házam előtt megállt és az öklét fölemelte ? — Könyörgöm, azt sem tudom éppen. Hanem, hogy arra ment, az megint bizonyos. — Miért volna bizonyos? — Mert a lába nyomát ott találtam, pity­mallatkor, mikor még az egész bánya aludt. A felügyelő elküldte az őrt. Didergett. Még ott kavargott ugyan a fejében, hogy neki is lát­nia kellett volna Petykót, mert ő is kinn kószált éjféltájban, mind a két éjszaka, de a Petykóék ajtaja be volt csukva és azután, ami történt, ő nem mert bekopogtatni az asszonyhoz, — hát eredmény nélkül tért haza. De aztán a félelem pedig Württembergben nem arra kellett a választói jog, hogy kötelezővé tegye a poli­tikai becsületet a képviselőházban. Ott nem arra kellett a választói jog, hogy alkot­mányt, tisztességes politikai közéletet teremt­sen, megszüntesse a miniszteri abszolutiz­must, a tőkebetyárizmust, a szolgabírói pandúrpolitikát. Ott nem volt életszükség­lete egy népnek a törvényhozás demok­ratizálása. Mert ott eddig is voltak köz­jogok, volt közszabadság és volt alkotmá­nyosság,­­ ha nem is ezeréves. NÉPSZAVA 1905. Junius 14. SZEMLE. Budapest, június 16. Lesz-e forradalom? Jön az abszolutizmus. Ma vagy holnap már itt is lesz. Még­pedig a leghamisítatla­nabb abszolutizmus. Egy minisztérium, amelynek nincs gyökere a parlamentben és még kevésbé van gyökere a népben. Egy minisztérium, amely nem kell nekem, nem kell neked, nem kell ennek a pártnak, nem kell amannak, nem kell senki fiának ebben az országban, csupán csak egyetlenegy sze­métnek kell, aki az országon kívül lakik és az országon kívül levő erőhatalomra tá­maszkodva, rendeli és parancsolja, hogy az legyen, amit ő akar és ne az, amit húsz millió ember akar. Ha ez nem abszolutiz­mus, akkor senki se merje többé abszolu­tizmusnak nevezni a muszka kormányformát, vagy a perzsát, vagy a kínait. Jön egy kormány, amely újoncot és adót fog szedni törvény nélkül, fölhatalmazás nélkül, sőt a parlament tilalma ellenére is. Egy kormány, amely előre hirdeti, hogy nem fog erőszakos eszközökhöz nyúlni, amíg a nép önként aláveti magát törvénytelen kormányzatának, de mihelyt a nép a sar­kára mert állani, következnek az erélyesebb eszközök. És mi történik ? Tán kitör a forradalom ? Talán törvénysértőnek, hazaárulónak és jogvesztettnek nyilvánítják azt, aki ezt az állapotot akarta! Szó sincs róla! E helyett sokkal radikálisabb, sokkal hathatósabb esz­közökhöz nyúlnak az alkotmány hős védői: igérik, hogy bojkottálni fogják ama gonosz hazaárulókat, akik az abszolutisztikus kor­mányban miniszterséget vállalnak, ígérik és egészen kiverte fejéből ezt a gondolatot. Hátha mégis igaz ? . . . Mintha olvasott volna már ilyen kisértetek felől ? .. . Sápadt volt és verejtékezett, mikor ebédelni ment haza. A felesége szólt is neki : — Bizonyosan m­eghaltél, mondtam ne jár­kálj kinn éjszaka. Ördög vigye el azt a néhány kapocsvasat, amit esetleg ellopkodnak. Most be­teg vagy. Az asszony még nem tudott semmiről, mert senki sem mert szólni neki. De a felügyelő nem felelt, hirdetik . . . mintha már hallottuk volna ezeket a szavakat! ? Hát persze, nem kell megijedni, ne is tessék megijedni, igen tisz­telt újdonsült és honáruló miniszter urak, ígérni és hirdetni, egészen más dolog, mint megvalósítani. ígérik és hirdetik, hogy önö­ket a népakarat megszentelt csarnokából ki fogják lökni, hogy önökkel tisztességes em­ber nem fog kezet szorítani, nem fog érint­kezni. De azért nem muszáj kétségbe esni. Amint önök abban a kellemes helyzetben lesznek, hogy hivatalokhoz, címekhez és jö­vedelmező üzletecskékhez juttathatják az ezek híján „nem boldog" magyart, azonnal bővében lesznek önök az önzetlen barátok­nak és hű csatlósoknak. Ezt önök alkalma­sint jól tudják, ha mi nem mondjuk is és ezért mertek vállalkozni a hazaárulók jöve­delmes szerepére . . . Jön az abszolút bécsi akarat törvénytelen szülöttje, az abszolutisztikus kormány. És a mi híres magyar alkotmányunk, az immár ezeréves, a banketteken oly sokszor dicsőí­tett, beveszi ezt a muszkaállapotot, mert ebből a dicső alkotmányból a törvénytudók kimagyarázzák, hogy a király azt nevezheti ki miniszternek, akit akar; ha neki úgy tetszik, a sarki köszörűst, ha úgy tetszik, a győri sintért. — Aztán az abszolutiszti­kus kormány gazdálkodni fog a közvetett adókból befolyó pénzzel tetszése szerint és újoncot fog szedetni az önként jelentkező hadkötelesek közül. Ez is belefér a mi dicső alkotmányunkba. — És ha nem lesz elég a pénz, meg az újonc, akkor a kor­mány erőszakkal fog pénzt és újoncot sze­rezni. Ezt már nem veszi ugyan be alkot­mányunk, de beveszi az alkotmány „áldá­sait" élvező burzsoázia gyomra és hallgatag fogja tűrni az alkotmányon kívül állók nagy sokasága, mert ennek a sokaságnak ehez a dicső alkotmányhoz alig van több köze, mint a dalai láma szakállához. Forradalom pedig nem lesz, se aktív, se passzív. Mert az abszolutisztikus hatalmat magyar emberek fogják kezelni és ezek a magyar emberek a jó kis üzletecskéket és a különféle adókat magyar embereknek, lehetőleg nagy családi összeköttetésekkel bíró dzsentriknek és sokpénzű zsidóknak fogják juttatni, nem pedig cseh és morva bcamtereknek. És ha hivatal van, ha ordó van, ha jó üzletecske van, lehet-e forrada­lom ! ? Kell-e a magyarnak egyéb, mint hi­vatal, profit és rendjel! ? . . . Felesége égve hagyta a kis lámpát és a lég­vonat, mely a rosszul záródó ablakokon át be­becsapódott, lobogtatta a lángot. A falon árnyé­kok táncoltak. Néha egy-egy villám fénye tette kísérteti sárgává az egész szobát. Minden bútor­darab csikorgott, mintha láthatatlan kezek szo­rongatnák ... A felügyelő Petykóra gondolt. Talán most indul el a szelleme a szakadékból, hogy előbb a felesége házát járja körül, aztán ide jöjjön és öklével megfenyegesse őt. A fali­óra verni kezdett. A felügyelő kábult aggyal számolta : Egy . .. kettő . . . három,. .. Minden ütésnél irtózatosabban kalapált a szive. — Tizenegy . . . Tizenkettő . . . Odakünn egy rémületes csattanás hallatszott. (Valószínűleg valamelyik vasöntő villámhárítójába csapott le.) Nappali világosság öntötte el a szo­bát és az ajtó megnyikordult. A felügyelőnek minden haja szála égnek me­redt, fogai egymáshoz verődtek, érezte, ziháló mellén h­ogy mozog reszkető keze és elordította magát: — Petykó! Petykó ! A felesége is felébredt s ijedten nézett a lámpa félhomályában ura felé, aki már ült az ágyon, kidagadt erekkel, kidülledt szemmel. — Ne nyúlj hozzám! Ne nyúlj hozzám! — bőgött a felügyelő. — Nem bántom az asszonyt! Egy ujjal sem érintem ezentúl! Jaj a torkom! Megfojtasz! Felesége rémülten ugrott fel: — János, János, az istenért! A kis leány fölébredt és sírt. Kivin ismét dü­börgött az ég, majd csattant. Megint lecsapott. A felügyelő rekedten sikoltatta: — Megyek, megyek már, csak hozzám ne nyúlj! És kiszökvén ágyából, ugy, amint volt, talpig fehérben az ajtó felé ment, egyre ezt dadogta: — Megyek, megyek ... III. Délután újra elborult. Vastag fekete felhők feküdtek a bánya völgyének szű­k égboltozatára. Villámlott, dörgött. Az asszonyok keresztet vetettek magukra és halkan mondogatták: — A Petykó ma jön utoljára haza. Ma van a harmadik éjszaka. ... Az csinálja ezt a rut időt. Éppen olyan, mint mikor a Petykó el­pusztult. . . . A felügyelő vacogó foggal ment haza, már este hat órakor. Láza volt, teát kért és ágyba feküdt. — Nem hiába volt, hogy a Petykó megfenye­gette, — mondták az asszonyok, mikor meghal­lották, hogy a felügyelő beteg — most száraz sorvadásba esik. Bele is hal. A felügyelő elaludt, de félrebeszélt. Aztán el­csendesedett, úgy, h­ogy a felesége, miután lefek­tette a kis leányt, maga is nyugodni tért. Azt hitte, az ura kialussza majd az erős náthalázat. Künn patakzott az eső, ordított a szél és a menü egyre dörgött. Valószínűleg többször le is csapott a villám a hegyekben. A felügyelő jó négy órai alvás után felriadt. A feje zakatolt, nyelve égett, minden tagja, mintha ólomból lett volna kifaragva.

Next