Népszava, 1905. július (33. évfolyam, 116–141. sz.)

1905-07-22 / 134. szám

XXXIII. évfolyam. Budapest, 1905. julius 27., csütörtök. 100. (138.) szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre . . 19.20 kor. I negyed évre ..80 kor. fél évre . . 0.60 » I egy hóra . . 1.60 » Vollssstimmeval együtt havonta 40 fillérrel több. Egyes szám ára 6 fillér. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden SZERKESZTŐSÉG: VII., Kerepesi­ út 32. (Telefon-szám 54—94.) Szab.ÓHIVATAL: VII., Nyár­ utca 1. sz. ) (Telefon-szám 82-61.) Forradalom készenlétben. Még nem kötötték meg a békét, még ke­ményen harcol egymással a két nép oda­lent Mandzsúriában, mégis Japán győzelme már most is véglegesnek tekinthető. Most már csak arról lehet szó, hogy mily nagy lesz a győzelem díja, amely kérdés igen fontos a japánokra, különösen azok ural­kodó osztályaira nézve, de aránylag alá­rendelt jelentőségű a nemzetközi proletariá­tusra. Akármilyen legyen is azonban ez a győ­zelmi díj, mindenesetre olyan következményei lesznek a proletárok fölszabadító küzdel­mére, amelyek jelentőségét már ma sem igen lehet túlbecsülni. Mindenekelőtt és ez a legközvetetlenebb és leginkább feltűnő hatása: ez a győzelem annyira megingatta az orosz abszolutizmust, hogy ez nem bírja többé egyensúlyát vissza­nyerni. Azt mondhatnók, hogy a katasztró­fák és összeomlások teóriája ülte itt leg­szebb diadalainak egyikét, ha lett volna ilyen teória. De a lelkesedés, amelyet eme összeomlás miatt érzünk, ne feledtesse el velünk azt, h­ogy sohasem történhetett volna meg anélkül a fáradhatatlan, lassú és észre sem vett munka nélkül, amellyel az abszolutizmust évek óta aláásták, kivájták. Semmi sem jogosulatlanabb, mint szét­választani az észrevétlen fejlődést a hirtelen forradalomtól, a kiválást az összeomlástól. Ellenkezőleg: e kettő szükségszerűen egy­máshoz tartozik. Ki­vál­ás nélkül nincs össze­omlás. Nem szabad azt hinnünk, hogy egye­dül a japánok győzelme okozta az orosz abszolutizmus katasztrófáját. Sok abszolu­tista kormány viselt szerencsétlen háborút és volt kénytelen megalázó békeföltételek­nek alávetni magát anélkül, hogy bele­bukott volna. Csak az oroszországi harcoló proletariátus hosszas fölvilágosító és szervező munkájában megteremtett hadserege volt képes az abszolutizmus vereségét ennek ka­tasztrófájává fejleszteni. De ha ki­vál­ás nélkül nincs is összeomlás, úgy összeomlás nélkül a kiválás munkáját végző osztályok győzelme sem lehetséges. Csak óriási katasztrófa hozhatja nap­fényre, hogy mennyire korhadtak az ural­kodó osztályok támaszai, hogy mily kép­telenek ezek arra, h­ogy a feltörekvő osz­tályoknak ellenálljanak. A legnagyobb katasztrófa azonban, amelyet valamely ura­lomnak el kell viselnie, a háború. Ez kö­nyörtelenül elsöpri mindazt, ami megszűnt életképesnek lenni. Oktalanság a háborúról, különösen a modern haditechnika mellett, azt állítani, hogy segítségével a legderekabb egyéneket válogatják ki, vagy hhogy vele különösen nemes erkölcsi tulajdonokat fej­lesztenek. De az olyan társadalomban, amely osztályellentéteken épül föl, kétség­telenül hatalmas eszköz arra, h­ogy elsö­pörni segítsen olyan társadalmi és állam­formákat, amelyek már elavultak és az erőteljesen fölfelé törő osztályok elől el­zárják a szabad fejlődés útját. Ennyiben lehet a három olyan eszköz, amely a szo­ciális fejlődés szolgálatában áll és ama háborúk közül, amelyeknek ilyen hatásuk volt, az orosz-japán háború első helyen említendő. Mik lesznek azonban a háború követke­zései Oroszországra nézve? Nem szabad, h­ogy rabul ejtsenek ben­nünket a polgári demokrácia illúziói, amely, nem látva az osztályellentéteket, azt hiszi, hogy egy abszolutista államnak egyedül politikai szabadságra van szüksége és hogy ennek kivívásával a forradalomnak véget kell érnie. Még ki sem vívták a politikai szabadságot s máris kettéválik a liberálisok és a szociáldemokraták útja. Joggal mu­tatott rá legutóbb Luxemburg elvtársnő a „Sach­sische Arbeiterzeitung"-ban arra a nyílt, levélre, amelyet Strave, volt marxista, most igazi liberális, Jauréshez intézett. E levél jellemző sajátsága az az óhaj, amelyet egy erős, rendet teremtő kormány után fejez ki. A legnagyobb gáncs, amely­ben az autokráciát részesíti, az, hogy nem képes többé a néptömegeket meg­fékezni úgy, hogy az anarchia lesz úrrá az országban. Az „anarchiától" vagyis az al­sóbb osztályok felkelésétől való félelem az, amely mind jellemzőbb tulajdonságává lesz az orosz liberálisoknak; emellett a szabad­elvűek és a szocialisták Oroszországban eddig oly kevéssé voltak elválasztva egy­mástól, vagyis az orosz liberálisok annyira szocialistáknak érezték magukat, hogy az anarchiától való e félelem itt-ott még a szocialisták sorai közt is visszhangra talált. Csak hadd kiabáljanak a liberálisok erős kormány után, hadd nézzenek aggódó szo­rongással a mindig növekvő khaosz elé, a forradalmi proletariátusnak minden oka meg van rá, hogy feszült várakozással köszöntse. Ez a ,,SchaosZ" nem más, mint a forrada­lom permanenciában. A forradalom pedig a mai körülmények közt az a helyzet, amely­ben a proletariátus a leggyorsabban érik, legtökéletesebben kifejleszti értelmi, erkölcsi. Arató-sztrájk. — A Népszava eredeti tárcája. — Irta Gábor Andor. .. — No, gyű­jjön Bordács — mondta az őr — elköszön az igazgató úrtól, meg visszakapja a gúnyáját. — Ilát visszaadják? — kérdezte halkan Mihály. — Hogyne adnák vissza? Csak nem küldhetik ebben a rabzubbonyban haza . . . — Hát jó — egyezett bele a szabaduló rab és lassú, kaffogó léptekkel indult meg a homályos folyosón az őr nyomában. Fenn, az igazgató előszobájában várni kellett. Egy úriasszony sírt odabent nála. Az ura szá­mára akart jobb kosztott meg fekvőhelyet kijárni. Bordács Mihálynak volt elég ideje gondolkodni rajta, hogy milyen nagy eset az, ami vele ma történik. Szabadul. . . Tulajdonképpen nem igen tudott valami erősen örülni rajta. Több mint egy esztendeje ül, és az eszejárása­­kissé meglassult. Csoda-e ? Olyan kevés történt a lefolyt tizenhárom hónap alatt, ami történt, az is kellemetlen dolog . . . Volt rá érkezése, hogy elkér­ezzék azon ami volt és azon ami lesz vagy lehet. A gyerek — hát az meghalt, vagy talán nem is élt, mert idétlenül szülte az asszony világra. Talán a hete­dik hónapjában volt, mikor meghallotta, mi tör­tént kint a határban, hogy az urát elfogták, vason vitték a városba, és ki tudja mi vár rá ott. — Ágynak esett, — amúgy is gyengécske, sorvadásos asszony volt — megszülte az idét­lent, aztán ágyban is maradt. Bordács nem tudja, mi van vele. Már egy teljes hete nem kapott hírt róla . . . Bemehet. Bordács — riasztotta fel az ajtón­álló szolga. Mihály nem is vette észre, hogy az úrinő elsuhogott mellette. L -w : .'-!!—'kávé-.ím"^1.. Az igazgató nem volt rossz ember. — Isten vele, Mihály, — mondta neki — vi­gyázzon magára odakünn. Nehogy megint bele­keveredjék valamibe ... Itt van három forint ötven krajcár, ezt a feleségemtől kapja, azokért a munkákért, amit nálunk végzett. Isten meg­áldja. — Köszönöm, tekintetes ur — szólt Bordács. Azon gondolkodott, hogy még valamit kellene mondani, de aztán ügyetlenül meghajtotta magát és kiment. A raktárban megkapta a ruháját. A csizma kicsit penészes volt, kicsit megrágta az egér, de egyébként az egész öltözet, a bő gatya, a széles keblű ing kényelmesebb volt, mint a rabbakancs, meg a szűk nadrág a kurta zubbonnyal. Bordács Mihály illendőképpen búcsút vett az őrétől, akivel szépen megszokták már egymást. Adott is neki két hatost, hadd igyek egyet az egészségére. (Két hatos nagy pénz odahaza, egy egész napig elél belőle, de Mihály nem sajnálta tőle, mert emberségesen bánt vele egész idő alatt.) II. Kemény út óra járás a Mihály faluja a vá­rostól. A nap ragyogóan sütött alá a piszkos-fehér nyári felhőkkel tarka égboltról. Mihályt már az első órában kiverte a víz. — Elszoktam a naptól — mormogta ma­gában. Úgy is volt. Az a néhány óra, amit szabad­ban tölthetett, kevés volt arra, hogy a nap tü­zét annyira bírja, mint annakelőtte, mikor még egész napja a szabad ég alatt telt le. Be kellett térnie a jutár határcsárdába. Ivott egy pohár bort és — beszélgetett volna, ha lett volna kivel. De a csárdás új ember volt, nem ismerte Bordácsot. — Szerencse is, — gondolta el — mert kü­lönben faggatóznék, _ hogy­ mint voltam „oda­benn". Jobb ez így. És vagy egy félórai pihe­nés meg­hallgatás után fülszedelőzött. Az út feletáján jutott eszébe, hogy talán nem is kellene ilyen fényes nappal bevonulnia falu­jába? .. A feje különben is kábult volt, — a nép tü­zétől, a szabad levegőtől? Az út mellett rezulába fordult és a kü­sön elszunyadt szépen. Sokáig aludt, az egész délelőttöt és a délután nagy részét keresztü­laludta. Mikor fölébredt, a nap a fatörzsek között nézett be az erdőbe, olyan alacsonyan járt. — Most jó lesz, — mondta magában Mihály — sötéttel megyek be a házak közé. Úgy is lett, hűvös este volt, mikor Mihály a határba ért. Az egyik mezőcsíknál eszébe jutott, hogy itt került bajba tavaly, mikor a sztrájkoló aratók ellen kivezényelték a csendőrséget, s­­ egyik csendőrnek megfogta a szuronyát és dula­kodott vele. Hatóság elleni erőszakért felelt aztán a bíróság előtt. Kapott érte nyolc hóna­pot és a vizsgálati fogságát se számították bele. No, de elmúlt, itt a szabadság, itt az új élet. Majd jobban ügyel ezentúl... II. Elmúlt kilenc óra, de a falu félig ü­res volt még. Az aratók messze járhattak, talán a török­dűlőben, onnan nagyon későn érnek haza. Az asszonyok m­eg bent a házban szorgos­kodnak a kései vacsora körül. A gyerekek pedig alusznak. Mihály így senkitől észre nem véve ballagott a maga házáig. Bizony, puszta a tájéka. A virágos kert kipusztult előtte. Hja, mert az asszony beteg — a rokonok nem érnek rá még a virágokkal is elbabrálni. Elég, ha jut valaki mindennap egy-egy órára a Bordácsné mellé. Az A Népszava mai száma 10 oldal.

Next