Népszava, 1905. szeptember (33. évfolyam, 169–194. sz.)

1905-09-01 / 169. szám

2 tályoknak annyit ér gazdaságilag a politikai egyeduralom, a kizsákmányolás korlátlan és proletár-ellenőrzés nélkül való szabad­sága, hogy még — balesetbiztosítást is ígér azért, hogy lemondjunk ellenőrzési jogunkról a parlamentben, befolyásunkról a törvényhozásba, a nép akaratának — a nem-szocialista nép akaratának is — be­folyásáról az ország kormányzásába, akkor nekünk százszor többet ér ez a jog. Száz­szor többet, mert amit mi egyelőre nyerhe­tünk vele, az csak egy-két százaléka lesz annak, amit a burzsoázia továbbra is el fog rabolni az alkotó, a teremtő Munkától! SZEMLE. Budapest, augusztus 31. Ő és a liga, nyomatni. Itt a bizonyíték! Itt a szabad­kőművesség ! Itt a vörös lóláb! Itt a p. Kristó(ffy)! Aztán. Még ez is. Statisztikát se csinált. Már­mint a liga. Hogy mert belefogni sta­tisztika nélkül? Számcsinálás nélkül. Adat­gyártás nélkül. Hogy merte elhanyagolni az ő példáját. A Lapja példáját. Hogy mert megelégedni annyi számmal, amennyiből mindenki előtt világos, hogy az általános választói jog kell. Miért nem hazudott? Miért nem csinált olyan számokat, hogy Őneki­ legyen igaza?! Gyanús. Megint gya­nús. Őneki gyanús. Tehát gazság. Nemzet­köziség. Kormányzsold. Száz nemzetiségi képviselő. Szenny! Genny! Szemetes újság! Logikusan irtunk? Nem. És százszor nem. Nem is akartunk. Mert Neki irtunk. Róla irtunk. És méltók akartunk lenni Hozzá. Barthához. Legalább az Írásához. A vezér­cikkíróhoz. Mai cikkéhez. Amit a ligáról köpött össze. A ligáról, amely nem náluk nyomatott. A ligáról, amelyről Ő azt kép­zeli, hogy Hozzá hasonlít. Pedig nem. Mert a ligában van tudás. A ligában van ész. A ligában van becsület. Pedig nem nyomat nálunk. Ő irt. A ligáról, irt. Az általános szava­ Kati jog ligájáról. Ő irt róla. Azaz piszkolta. Azaz rágalmazta. Ó irt. Azaz hazudott. Azaz köpködött. Azt irta, h­ogy a liga alávaló, gyalázatos, kormánybérenc. Miért? Hát azért. Mert szabadkőművesek is részt vesznek benne. Mert ligának hívják. Mert a­ neve rejtelmes. Mert meetinget rendeznek. És Neki. Őneki előbb a lexikonban kell nagy fáradtsággal utánanézni, hogy mit is rendeznek. Hogy a meeting amolyan népgyűlés-félét jelent. A liga fárasztani merte v t, a Haza gyöngyét. Tehát gyanús, tehát köpnivaló, hazaáruló, T. Kristó(ff­y) — jó vicc! — bérence. T. Kristó(ffy) kibérelte Apáthyt, az egye­temi tanárt, Piklert, a másik tanárt, Bara­bást, Ugront, meg a többi képviselőt. És Őt nem! Ez a piszkosság. Ez a­ gyalázat. Le kell ütni érte a ligát. Le kell ütni, mert plakátot nyomatott. Hol nyomatta a plakátjait? Hazafias nyom­dában? Koalíciós zsebek javára? Honfi­részvényes zsebel belőle? Nem. És százszor nem. És százegyszer nem. A liga plakátot nyomatott. Nem Náluk nyomatott. Máshol nyomatott. Máshol mert . Egyszer volt, többet nem lesz. Vigyázni fogok, csak bele kell jönnöm. Nem szabad, nem szabad, — olyan leszek, mint voltam. Elaludni a hivatalban — pfuj! . . . Bokoskára n­agy öröm várt odahaza. Megjött a sógor. "Ádám roppant, mikor a táncmester megölelte, de visszakarolta szerelmesen. A família már ünnepelte a táncmestert, bor volt az asztalon és friss vacsora. Üde alkonyat eresz­kedett alá a háztájékára és vacsora után a család kiült az udvarra. A földszintes házacskára ráborultak az arany-bíboros palástok, amit a búcsúzó nap sző, a szelíd, a jó emberek gyönyö­rűségére. A föld, a falak, a rozzant ablakocskák színeskedtek, csillogtak, a szomorkodó platán is, az udvar közepén, opálos sugarakat ringatott zöld levelem. Bokoska kihozta a szobából a trom­bitát. Leányok, fiuk, akik a házban laktak, össze­gyülekeztek és körülállották Ádámot. Bokoska magasra emelte a kürtöt és rázendített dalaira. C­­sönd volt az udvarban, az érzelmes nóták tisz­tán, lágyan suhantak keresztül a nesztelenségen. A táncmester felkelt helyéről és rálépett az igé­zet útjára. A leányokat, legényeket felállította két sorba és táncba vitte valamennyit. Lépegetett, ugrándozott, a táncmester kommandirozott: —­ Egy-kettő . . . egy-kettő ... föl a fejjel, graciózusan . . . Bokoska is emelgette a lábait és taktusosan trombitált. A puha, tavaszi földön keringtek, rejtőztek a csillogó szemű táncos­párok és a táncmester odalépett Juliskához, karcsú készséggel, előtte meghajolt. K­okoska minden erővel belefújt a kürtjébe és zengett, harsogott a vidám nóta, a szöcske­ember fürgén emelgette, maga köré fonta, eleresztette, meg­ölelte Juliskát. Kokoska mosolygott és küldte m­aga mellől a kicsiny gyermekeket: — Menjetek táncolni,­ a papával, mamával... Barna árnyak szálltak le titkosan az udvarra, erősen esteledett és Bokoska abbahagyta a trombitálást. De a táncmester még forgatta, ölel­gette, szorongatta Juliskát a platánfa sátoros árnyékában. Ádám elindult feléjük és nézte őket egy darabig, majd nevetni kezdett és búcsúzott tőlük: — He ... he ... ti rosszak ... Aztán elment hazulról, trombitálni az éjszakában. N­É­P­S­Z­AVA 1905. szeptember 1. Még Kossuth Lajosra is mernek hivatkozni! A koalíció legcsenevészebb porcikája, a Magyarország, amely ma­ holnap spirituszba kerül, hogy az ország örök szégyenét intő példának megőrizzék, nagyon elkapatta ma­gát halálos lázában. Végső betegségében olyan káprázatok járnak előtte, hogy Kossuth Lajosban az általános titkos választói jog ellenségét fedezi fel. Belemerülve a sok ámításba, a következő sorokból olvassa ki Kossuth Lajos ellenszenvét: . . . Ha Schwarcz azt javasolta, hogy a szava­zati képesség írni és olvasni tudáshoz köttessék, én határozottan vele tartok. Határozottan nem­csak, hanem többet kívánok, mint azt már a közoktatási reformról írt levelemben kifejtettem. Ez nemcsak cenzus, hanem suffrage universel, hősi műveledési garanciával. • A népoktatást az iskolákra nézve ingyenesnek s kötelezőnek kívánom. S az erről a gondoskodást az állam elengedhetetlen kötelességének tartom. Ezt vévén alapul, azt mondom: a választás­i jog,­jog gyakorlatához képesség kell. Ha a státus gondoskodott arról, hogy e ké­pességet mindenki megszerezhesse, méltán kö­vetelheti, hogy azt joggyakorlata feltételének is tekintse. Tehát az elemi iskola végzését, vagy azon mi­nimum-ismeretek másképpeni megszerzését, me­lyek az elemi iskolában taníttatnak, a választási jog gyakorlatára feltételül szabnám. Természetesen ez csak a tankötelezettségi tör­vény hatása alá eső nemzedékre értetvén. Határozottan ez a véleményem. Fogadja stb. Kossuth Lajos. Ha a Magyarország meg tudná állani, hogy ne hazudozzon, legfeljebb annyit ol­vasna ki belőle, hogy Kossuth Lajos híve az általános választói jognak, azzal a kor­látozással, hogy az írni-olvasáshoz köti, ami nem olyan veszedelmes,­ mintha a magyar írás-olvasáshoz kötik. És Kossuth ugyebár azt mondja: „Ha a státus gondos­kodott arról, hogy a képességet mind­enki megszerezhesse, méltán követelheti, hogy azt joggyakorlata feltételének is tekintse." Hát bizony feltétlenül túlzott volna tőlünk, ha követelnék, h­ogy a Magyarország e néhány sort megértse. Nem természete. Tehát hiába magyarázzuk, hogy csak akkor lehet Kos­suth Lajos szerint megkövetelni az általá­nos választói jog gyakorlása feltételéül az írás-olvasás tudását, ha „a status gondos­kodott" arról, hogy tudjanak. Sok, nagyon sok volna a Magyarországtól követelni, hogy ismerje Kossuth Lajosnak az általános választói jogról való határozott kijelentését, amelyet „Kossuth Nach der Kapitulation von Világos, Weimar" 1852-ben megjelent könyvben találunk feljegyezve: „Örülök — úgymond — a francia demokra­ták ezen üdvözlő iratában kifejezett érzelmek irányomban . . . Louis Bonaparte odáig vitte a dolgot, hogy a francia köztársaság . . . többé nem menedékhelye, sőt még csak állomása sem más országok republikánusainak . . . Abban a marseillei üzenetben meg is erősíthettem, hogy hazámnak köztársasági kormányt kívánok. Meg vagyok győződve, hogy ezentúl Európában más nem lehetséges, mint az általános választói jogra alapított köztársaság, a népek szolidaritásának és a nemzetek függetlenségének elvével ... Ha Angliában nem ismételtem azt, amit Marseilleben kimondtam, azért nem tehettem, mert nem aka­rok beavatkozni egy ország ügyeibe, amely ven­dégszeretettel fogad és amelytől segítséget vá­rok Magyarország számára, amely ország szá­mára — még egyszer mondom, az általános választói jogra alapított köztársaságot kívá­nom . . . Nem lehet ilyesmit elvárni a Magyar­országtól. Az ellen meg a Magyarország tiltakozik, ha valaki tévedésből­ ráfogja, hogy Kossuthnak ebben az idézetben ki­fejezett álláspontját magáévá teszi. Ezt teheti a Magyarország. De Kossuth Lajosra ne merjen hivatkozni, mert az még nagyobb bűn, mint a Reggeli Újságok gyár­tása. Megnyílnak az iskolák. Kitárják az iskolák zárt kapuit. Várják odabenn az újrameszelt falak, a megfestett padok, a felseprett padlók az ifjakat, akikre a nyári üdülés ráfestette a rózsa pírját. A gyermekek mennek, özönlenek be az isko­lákba. Nyüzsögnek, forognak, sivítanak, lármáznak. Nagy még az öröm, mert künn táboroznak a folyosókon. Hányan nem ér­hetik meg az iskola eme egyetlen örömét? Mennyi gyermeket vet el messzire az iskola tájékáról az iskola hiánya! Ezek sohasem örülnek. Ott fojtogatja őket most a nyomorúság, később meg majd a tudat­lanság. És a többiek, akik örömmel futká­roznak, vagy táboroznak az iskola előtt, nemsokára elszomorodnak. Múlnak az öröm és vígság napjai. Megnyílnak az osz­tályok termei. És azokba, mihelyt belép a tanár, tanító, rá van írva. Én rajtam át a jaj városba léphetsz". És oda is lépnek a gyermekek. Holt, élettelen anyagnak kínzó beemlézése — ez a feladatuk. És még tölibe csak tanítót kapnak, de nem embert. A mester csak annak a mestere, hogy vesse ki gépiesen a gyermek agya a betűt, a számot, a vallás tételeit és a felsőbb iskolában a sza­vakat. Összegabalyítják mindennel, ami feles­leges és szamárság. Billa és bifla az egész. Lel­ket ölnek, de nem tanítanak. Lelket fásítanak, de nem nemesítenek. Üldözik a gyermekben a gyermeket. Féket, fegyelmet bilincselnek reája. És a gyermek nem gyermek és nem is lesz ember. Mindene bűn. Szava, hangja, mozdulata, mind-mind veszedelmes. És ak­kor jó, ha érzéktelen, mint a fa, ha kedv­telen, mint maga a tanítója. Rontva, romolva megy az életbe. És nincs élete az életben. Nem tanult soha dolgozni, csak csevegni, fecsegni. Most megint nyitnak az iskolák, hogy esztendő végén megint tönkretett elfásított gyermekeket utaljon át a nyárnak üdülni. Üdülnek és újra pusztulnak! így lesz ez, míg nyitnak az iskolák és nem lesz örökké nyitva a munka, az élet iskolája! Felhívás! 1905. évi szeptember hó 10-én Budapesten rendkívüli országos pártgyülés tartotik. Napirend: Harc az általános választói jogért. Az ország küldötteinek, a budapesti bizalmi­férfiaknak és a pártvezetőségnek egyértelmű határozata értelmében e pártgyülésre minden község küldhet képviselőket. Elvtársak ! Lássatok haladéktalanul munkához. Válasz­szátok meg idejekorán küldötteiteket és jelent­sétek be őket a párttitkárságnál. A pártvezetősé­g.

Next