Népszava, 1905. október (33. évfolyam, 195–220. sz.)

1905-10-01 / 195. szám

10 annyi az ereje, annyi a nemzeti erő. Ma mi tartjuk fenn a nemzetet, mi a dolgos, mun­kás emberek. Mindenki hazafi aki dolgozik és akinek a munkájából a nemzeti erő táplálkozik. Hazátlan bitangok csak azok, akik nem dolgoznak, akik semmivel sem járulnak hozzá a nemzet termelő munkájához és akik kiváltságaiknál, születési előjogaiknál, örök­lött tőkéiknél fogva csak fogyasztják a mun­kás emberek termékeit. Hazátlan bitangok azok, akik semmelyik nemzet munkájában nem részesek, akik sem­melyik ország munkáját nem gyarapítják. Ők a nemzetközi dologtalanok. És mi, az ország, a nemzet dolgos munkás­emberei küzdünk ma azért, hogy a nemzet mi legyünk: a dolgos népmilliók. És a par­lament minket képviseljen, a dolgos országot s ne a hazátlan bitangokat, a nemzetközi dologtalanokat. Mi köztünk, dolgos emberek között, nincs többé hazátlan attól a pillanattól kezdve, amelyben a hazát követeljük. És a mienk lesz! A dolgos népmillióké ! A mi zászlónk a vörös zászló, amig ha­zátlanok vagyunk s amig ellenünk fordítják a nemzet zászlaját. Amig a nemzet zászla­ját nem a mi munkás karunk fogja ma­rokba, dologra edzett tenyerével, addig csak foszlány a trikolor és hazugság min­den orditozás közlilte, hogy „éljen a haza." A mi vörös zászlónk az erő! Csak ha ez veszi körül a trikolort, akkor lesz a trikolor hatalom ! A trikolorral taszítanak el bennünket. Ám lássák ! A vörös zászló nem hűlt ki a kezünkből. Az orditozók fogják a trikolórt. A dolgos munkáskezek a vörös zászlót. De minden egyes emberünk lelkében ott legyen a tudat, hogy a nemzet mi vagyunk, a dolgos munkás emberek milliói. És akik a nemzet zászlaját, a trikolort ellenünk fordítják, és bennünket tovább is a haza, a nemzet, az ország ellenségeinek kiabál­nak : az a csőcselék — ha gummirádlin jár is ! Azt a csőcseléket pedig szétverjük, amely azt hazudja a parlamentben, akár­milyen párti, hogy ő a nemzet képviselete, amúgy is nyomorult, aljas, pénzen szerzett man­dátumaival. Nem nyugszunk amíg a dolgos, munkás népmilliók, az ország erőforrásainak a kép­viselete nem ül ott. ról „magyarnak született és mégis ellene van a mi nemzetünknek? Piha! Fürtelem." A te fél­műveit olvasóid, akik a világ dolgait egyetlen újság híradásaiból ismerik, nem kételkednek benne egy pillanatra se, hogy ez igy, amint te írod, a valóságnak csakugyan meg is felel s hogy a magyar szocialisták valóban a magyar nemzet ellenségei. Pedig te tudod, hogy ez nem igaz, hogy ez szemenszedett, ősrégi, elcsépelt, buta hazugság és mégis írod. Piha! Förtelem! Emlékszel-e, hogy ott a fogházban, ahol te is szocialistának vallottad magadat, ámbár halvány ideád se volt róla, hogy mi az, voltaképpen s csak afféle gyerekes fogalmaid voltak az egész­ről, mint van ma is, amikor abban merül ki a szocializmusod, hogy azt írod, nem ismersz kü­lönbséget magad és a kötöző napszámos között — emlékszel-e, mennyit panaszkodtam ott ne­ked? Panaszkodtam, hogy mennyi keserűségem van amiatt a buta hazugság miatt, amelyet úton-útfélen hozzávagdos minden kölyök a szo­cialistákhoz, hogy a hazájuknak, nemzetüknek ellenségei? Ugy­e velem együtt szidtad akkor ezeket a kölyköket, fizetett vagy öntudatlan cse­lédeit azoknak, akiknek a zsebére megy a szo­cializmus. Te irod most meg rólam, hogy be­csültem a magyar nyelvet, szerettem nemzetemet és szívem égett a vágytól, hogy boldognak lás­sam, de az akkori Tóth Bélák én rólam is azt mondották és írták amit a mostaniak a mai szocialistákról írnak, hogy nemzettagadó, hogy áruló sehonnai bitang vagyok. Ha visszagondolsz azokra, akik ezt rólam írták és ismét előre gon­dolsz húsz esztendővel, akkor magadat láthatod ezeknek a helyében. Nem szégyenled akkor ma­gadat ? Nem gondoltál egy pillanatig se arra, hogy amikor azt írod rólam. ..te nem­ kékrókabundá­ban sétáló és jaehtozó Jakab", evvel minden olvasódban azt a gondolatot ébreszted, hogy a mai szocialisták ellenben kékrókabundában járó és jaehtozó Jakabok? Vagyis alattomban azt a gyanút ülteted el, hogy ezeknek a Jakaboknak valami fényesen jövedelmező üzlet a szocializ­mus. És ha eh­ez hozzágondoltad azt is, hogy soha életedben nem láttál egy szocialistát se kékrókabundában járni, se jachtozni, vagyis ha­zugságra építetted ezernyi ezer olvasód lelkében a legförtelmesebb gyanút és rágalmat, ugyan mi a te véleményed akkor a te írói tollad felől? Nem látszik-e az előtted undokabb szerszámnak mindazoknál a borzadályos kínzó eszközöknél, amelyeket a sötét középkor jellemzésére múzeu­mokban mutogatnak? Nem utálod-e meg az írói mesterséget, amelyet ilyen célokra is ki lehet használni ? De hiszen te nem gyanúsítasz, te világosan is beszélsz és állítod, hogy a Bokányiék gazember­A magyar ügyészség annyira az osztály­uralom szolgálatában állott mindig, hogy most a jograblók minden sajtókuvasza azt hiszi, hogy az ügyész kirendelése a Nép­szava ellen veleszületett joga. A koalíciós lapoknak nagyon kellemetlen, hogy a mun­kásságnak lapja van, amely minden gazsá­gukat leleplezi, minden hazugságukról meg­írja, az igazat, minden munkásvérre vágyó felhívásukra válaszol. A mai koalíciós lapok mind az ügyészt fütyülik elő: pszt, ügyész! uccat csipd meg! nek vallanak mindenkit, aki magyar. Pedig hogyne tudnád te, hogy ez hazugság, mikor még én is tudom, aki pedig csak innen a mennyor­szágból egy lyukon keresztül nézem a világi dolgokat. A Bokányiék még tehenned is becsülik azt, ami magyar: a magyar írás művészetét és rajongó lelkük melegével szeretnek mindent, amit a magyar nép üdvére és boldogságára szolgáló­nak tartanak. Csak a csalást és a hazugságot utálják még akkor is, ha nemzetiszintre van be­mázolva. Látod, ők már polémiába se bocsátkoznak veled, annál kevésbé adják vissza a rágalmat, amikor fizetett rendőrkémeknek akarod őket feltüntetni úgy a sorok között, a magad meg­szokott módján. Ők már nem is hederítenek te­rád szegény, beteg, öreg fogolytársam. Az én tollam is utoljára találkozik veled e sorokban. Akik az én tollammal írnak, azokat ma is még az igazságért csukja be a hatalom, téged pedig már csak hazugságért és rágalmazásért. Ugye nem gondoltad volna ezt akkoriban? Óh be kár is megvénülni ! . . . * Itt megállott az ezüstforint, amelyről magunk között elárulhatok annyit, hogy magas szárma­zású. Golub­ovszky Agenor adta azzal a tíz mil­lióval együtt, amelyért a szocialisták eladták a hazát a kamarillának. NÉPSZAVA 1905. október 1. SZEMLE. Budapest, szeptember 30. Mai öröm. Mai vezérczikkünkben újra elmondtuk, százegyedszer hangsúlyoztuk, amit már — ha nem is ilyen vehemens hangon — száz­szor elmondtunk. Azt t. i., hogy ma is úgy áll a helyzet, mint évtizedek óta, hogy a mi részünkről egy dolgon fordul meg a kérdés: a nép jogán, az általános, egyenlő és titkos választói jogon. Aki ezt hozza, mellé állunk, ak­i ellene szegül, eltiporjuk. A parlament többsége ma az egyetlen, amelytől mi ezt a jogot várhatjuk, a parla­ment többsége tehát az, amelyet védünk, ha jogaink mellé áll, támadunk, kíméletlenül, könyörtelenül támadunk, ha továbbra is meg­tagadja. A polgárság nagyon megörült ennek a cikknek. Nem mintha a békére való kilátás gondolatának örült volna. Nem mintha szán­dékában volna ezentúl a népjogok becsüle­tes pártolása. Dehogy. Meghátrálást szeret­tek volna belőle kiolvasni a szerencsét­lenek ! Csalódni méltóztatnak az örvendezők. Mi ezzel a cikkel éppen azt hangsúlyoztuk, hogy se a bicskás haddal, se a rágalmakkal, se a Vilmosokkal, se a falvak bepálinkáztatok verekedőivel szemben nincs meghátrálás. Ha béke kell, lesz béke is — a népjogok diadala árán. De ha harc kell, legy­en hát h­arcz! A legelkeseredettebb küzdelem, aminőt csak folytatni birunk. Ha nem népjogot adtok, hanem bicskásokat hoztok és munkásvérre vágytok, azzal fegyverre hívjátok a munkásságot, amely ettől sem riad meg, ha jogai védelméről van szó. Ne örvendjenek az urak, mi nem hátrálunk meg. Inkább gondoljanak­­ Oroszországra, aggodalom nélkül, mihelyest belekénysze­rítik. A koalíció pedig kézzel-lábbal dolgozik azon, hogy az orosz korszakba mennél előbb beállítsa a magyar munkásság mozgalmát. Nem a rendőrség kibérléséről és felbér­lésének sasközi tervéről van csak szó, hanem a koalíciós sajtó-maff­ia alávalósá­gairól. Ma tele vannak a magyar szabad­ságért rajongó lapok merénylet-hírekkel. Hogy a munkások itt meg amott össze­szúrták az éjjel koalíciós honfiakat. Igaz ugyan, hogy elvtársakat, munkásokat szur­káltak össze koalíciós haramiák, de azért mi mégsem tesszük meg, amit a honfiak megtesznek, hogy ezért arra hívjuk fel a munkásokat, hogy ott üssék le politikai ellenfeleiket, ahol találják. Mi nem va­gyunk haramiák. Mi csak védekezünk még. Mi csak azt mondjuk: ezek az emberek részegek voltak alkoholtól, részegen szur­káltak és a politikai meggyőződés csak ürügy volt arra, hogy a részeg koalíciósból kitörjön az állat. S mire való volt, tisztelt hazafias úton­állók, tegnap délben azt a hírt terjeszteni a városban, hogy a szocialisták fel akarják robbantani a Royalt? Arra, hogy ellenünk izgassák elvbarátaikat? Vagy arra, hogy bennünket barátkoztassanak meg a bomba fogalmával ? S mirevaló volt ma azt a hírt terjesz­tetni, hogy Bokányi elvtársat felbérelt em­berek leütötték? Arra, hogy a polgárságot merényletekre izgassák ellenünk? Vagy arra, hogy a munkások feleljenek merény­lettel a merényletre? Mi volt hát ez? Az a felbujtás, amellyel minket vádolnak ? Vagy az ugrató spicli munkája ? Mind a kettő. Még egyet! Azt ne találja az önök vezé­reinek adni a magyarok istene, hogy egy ilyen hit valóra váljék! Késelések. A merényletek korszaka még nincs itt Magyarországon s hogy nincs itt, arról a munkásság tehet. Az a munkásság, mely nem nyúl a terror fegyvereihez, amíg nél­külük boldogul, de terrorista lesz minden Pszt! Ügyész, ügyész !

Next