Népszava, 1905. november (33. évfolyam, 221–246. sz.)

1905-11-01 / 221. szám

12 szemétdomb, ez akarná meggátolni, hogy a nap fölkeljen, mikor elérkezett a hajnal ! ? Gondolatnak is nevetséges! . . . Eddig is tudtuk, most meg élő példából látjuk, hogy a nép jogokat nem kap, azo­kat szereznie kell. Aki a jogokat adja, azért adja, mert azokat tovább meg nem von­hatja. Az orosz nép elfogadja a megszer­zett jogokat a cár kezéből, aki százezreket küldött már az ólombányákba, a halálba, a börtönökbe. A magyar nép miért ne fogad­hatná el az őt megillető jogokat egy ki­szolgált generális kezéből­ ? Az orosz nép, a forradalmi vörös zászló alá sorakozva, elsöpörte a szabadság útjából az akadá­lyokat. Hát mi miért ne küzdhet­nénk ugyanaz alatt a vörös lobogó alatt a mi szabadságunkért és miért ne szórhatnánk szét azt a szemétdombot, amely magát hegynek képzelve, el akarja elő­lünk zárni a szabadság útját!? . . . Győzött a forradalom. És győzni fog, ha kell, nálunk is! Magasan lobog a vörös zászló! Hangosan dobognak a proletár­szívek ! Kelet felől diadalmas hoz hangokat az őszi szellő, a Marseillaise tüzes, forra­dalmi hangjait.... Történelmi napo­kat élünk. Várjon mikor jön el a mi na­punk? Sokáig nem késhetik. A magyar szervezett munkásság készen várja a pil­lanatot, amely cselekvésre szólítja. És akkor . . . Nos igen, akkor végig gázolunk a szabadság ellenségein. A forradalom győzött . . . Üdvözlet nek­tek, orosz szociáldemokrata munkások, test­véreink és mestereink ! A koalíció a népjogok ellen. Budapest, október 11. Az ország nyakára tolakodott vezérlő­bizottság ma megint nyilatkozott. Ez a gyülevész testület abban a nagyzási hóbort­ban szenved, hogy az ország sorsának irá­nyítására egyedül ő illetékes s azt képzeli, hogy a rendelkezésére álló hazug sajtó terrorizmusa és piszkolódása az ő ki­nyilatkoztatásainak súlyt és tekintélyt ad. Létezése óta a vezérlő-bizottság egyebet sem tett, mint folytonosan nagy­képű nyilatkozatokat szerkesztett. Tehetet­lensége és gyávasága, miatt minden cselek­véstől óvatosan tartózkodott: ha véleményét megkérdezik, mint például mi tettük az általános választói jog kérdésében, akkor néma, de miként Bibeám számara, folyton fecseg, ha senki sem kérdi. így a mai napon a kormány programm­járól is közrebocsátotta kritikáját azzal a célzattal, hogy az ország népe ne a pro­gramaiban foglalt nagyszabású reformokkal foglalkozzék, hanem azzal a maszlaggal, amit a szövetkezett ellenzék boszorkány­konyhájában kotyvasztottak össze. A vezérlő­bizottság cégére alatt gyüle­kező vegyes társaságot eléggé megismertük már. Tudjuk, hogy nincs egyetlen tagja, akiben fogékonyság lenne az ország és a nép szükségletei iránt; mindannyian meg­rögzött hivei a mai elposhadt osz­­tályuralomnak s inkább végveszélybe döntik az országot s végsőkig fokoz­zák a nyomort, de az osztályuralom bás­tyáit megingatni nem engedik. Mint­hogy legfontosabb érdekeik fűződnek ehhez, állásfoglalásuk még megbocsátható lenne. Ám ők legönzőbb érdekeiket a népjogok s a népszabadság hamis cégére alatt védelmezik; az alkotmány elszánt hőseinek tartják magukat, pedig egész küz­delmük s minden törekvésük csak arra irányul, hogy a népet kedvük szerint örök időkre rabigában tartsák. A veszélyezte­tett alkotmányt sem a nép, hanem saját kizárólagos használatukra akarják megmen­teni. Más országban az ilyen eljárást a leg­csufabb népcsalásnak bélyegzik s követőit kiseprűzik a fórumról; nálunk e céd a társa­ság nemzeti hősök gyanánt szerepel. Nagyon természetes tehát, hogy a kor­mány­ programmjában első helyen álló ál­talános, titkos választói jog ellen tajtékzó dühvel foglalnak állást s még természete­sebb, hogy a kormánypr­ogrammot olyan színben tüntetik fel, mintha annak megvaló­sítása Magyarország végét jelentené. Az alexandriai könyvtár felgyújtását és elpusztítását azzal mentegette a vérszomjas hadvezér, hogy vagy azt tartalmazza, amit a korán s akkor felesleges, vagy mást s akkor veszélyes. így cselekszik a vezérlő­bizottsági csürhe is a kormányprogrammal. Aminek jó és üdvös voltát a legkétségbe­esettebb rabulisztikával se tudja letagadni, arra ráfogja, hogy az ellenzék programmjá­ban is benn van, amire pedig e hazug­ságot rásütni nem tudja, azt veszélyesnek ítéli el. A mi véleményünk egészen más; mi tudjuk, hogy a szövetkezett ellenzéknek nincs programmja, mert azt elárulta és el­alkudta. Az ellenzéknek most csak az a törekvése, hogy a kormányhatalmat meg­szerezze magának. E cél érdekében fel­áldozná az egész népet, az egész nemzetet s ha e célt elérné, feláldozná azt a kevés kultúrát, ami az évek során az országra tapadt s visszavezetne a legsötétebb mara­diság korszakába. Rettenetesen fáj a koalíciónak, h­ogy a kormány oly sokat ígér. Elhisszük. Az ígérgetésekben a mi hazafias ellenzékünket igazán nehéz túllicitálni s értjük fájdalmu­kat, hogy az ígéretek olcsó fegyverei ki­csavartattak kezükből. Csakhogy a kormány helyzete más. A kormányt kényszerí­teni lehet ígéreteinek beváltására s éppen a szövetkezett ellenzék, mely a parlamentnek többségét képezi e pilla­natban, nagyon könnyen rászoríthatná a kormányt ígéreteinek teljesítésére. Másként állunk az ellenzék ígéreteivel. Az kibújhat ezek alól s éppen a szövetkezett ellenzék tett a világ előtt szomorú tanúságot arról, hogy miképp lehet a nép előtt ígért elve­ket és törekvéseket megtagadni. Vájjon eszébe jutott-e a vezérlő­bizottságnak a magyar közmondás : „bagoly mondja a ve­rébnek — nagyfejű". Másik kifogásuk a programm ellen az, hogy temérdek pénzbe kerül s így adóeme­léssel fog járni. Igaz. A kormány nem is tagadja az adóemelést, de pontosan meg­mondja, hogy ezt progresszív módon akarja végrehajtani. Más szóval az adó a jöve­delemhez­­mérten fog emelkedni, azai által nemcsak az állam jut óriási bevételekhez, amelyekből rengeteg sok re­formot lehet megvalósítani, de egyúttal a szegényebb népesség terhei nagy mértékben enyh­ttetnek. És nem csalódunk, ha azt hisz­szük, hogy a kormányprogrammnak éppen ez a pontja ütött érzékeny sebet a koalíción. Mert a koalícióban a papokon és mágnásokon kívül, ezek bérencei ülnek s igy ők ugy irtóznak a progresszív adótól, mint az ördög a tömjéntől. Az adózásnak pedig ez az egyedüli igazságos módja, de ez­által az ország urai lesznek kénytelenek viselni azokat a terheket, melyeket eddig osztály­uralmuk s az általuk féltékenyen őrzött ál-parlamentarizmus segélyével a szegény népre hárítottak. Egyébiránt csak nemrég mutattuk ki. lanul követte a kollegáját. Buta fiú ez, de az üzleteihez jól­­ért, azt meg kell adni. Eszik, iszik, jól ruházkodik, szeretője van. Aztán még jószívű­ is. Az igaz, hogy ebben a piszkos élet­ben ő még senkitől, se tapasztalt jószívűséget. A múlt telet is egy szál köpönyegben húzta ki. Egyszer tüdőgyulladást is kapott, de kilábolt belőle és a szerkesztője mély részvéttel mondta: — Lássa, lássa, miért nem vigyáz magára. De ennek se jutott eszébe a téli kabát. Most íme, ez az önző Samu, aki egész életében a ha­sát imádta, aki az összes jövedelmét megette, elkártyázta, téli kabátot akar neki adni. Nincs valami ennek a háta mögött? — Te, Samu, én nem bánom, elfogadom azt a rokkot. Tavasszal vissza is adom, ha akarod, hanem hát nekem furcsa tapasztalataim vannak az ilyesmik körül. Eszembe jut, hogy egy em­ber, az ördög tudja a nevét, ilyen magamszerű­ riporterből fel­verekedte magát valami nagy em­berré. Kormánybiztos, vagy mi a menyke lett. Esze, ereje, szorgalma, mindene volt hozzá. A közvélemény — ami szokatlan — minden hazug­ság nélkül dicsérte meg és nem is gondolt arra, hogy soronkint megfizettesse vele a magasztalás őszinte szavait, élesen voltam, mikor egy nagyobb társaságban valaki, akinek üres volt a kobakja, csak a hasa, a zsebe volt tele, így nyilatko­zott róla: — Lássátok, milyen karriert csinált ez a fickó ! Emlékezem rá, egy télen én adtam neki viseltes cipőt — és mindjárt került egy másik úr is, valami léha fráter, aki megesküdött rá, hogy valamikor az ő ingét hordta. A cipő, az ing megnövekedett előttünk, óriási módon megnöve­kedett és elborította az egész embert. Sötét árnyékot vetett a karrierre. Hiába! Az ész, az erő, a szorgalom, a munka eltörpült az ing, a cipő mellett. A kormánybiztos úr egész életéből csak a kölcsönkért cipőt, a szá­nalomból adott ócska ingeket láttuk. Ha nem kapott volna cipőt, inget, talán kormánybiztos sem lett volna belőle. Örökké hálával tartozik a lyukas cipőkért, a foltos ingekért. Szerettük volna abba a pillanatban fülönfogni az ipsét, arról a polcról lerántani és megkérdezni tőle: — Hova lett a lyukas cipő, a foltos ing? Emlékszel-e még rá, te hálátlan kutya? Samu vállat rántott. — No, no, csak nem gondolod, hogy te is kormánybiztos leszel ? — Azt nem gondolom, sőt azt sem, hogy te a szerkesztőségbe, a kávéházba ezzel köszönts be, ha figyelmeztetnek az én téli kabátomra. — Tudom, hiszen én adtam a nyomorultnak. Samu azt mondta erre: — Ugyan, hogy tudsz ilyen ostobaságot össze­hadarni ? — Hjah, barátom, a tapasztalat! Tudod mit, adj nekem egy kis írást. Csak ennyit: Én, Samu, kijelentem, hogy ennek és ennek nem adtam se kölcsön, se szánalomból téli kabátot s ha mégis ilyennel valahol dicsekednék, én a legszemtele­nebbül hazudom. Samu nagyot kacagott. —• Bolond vagy ! — Enélkül pedig nem kell a téli kabátod. Biz' isten nem kell. Add el az ócskásnak, idd meg az árát a szeretőd egészségire, de nekem nem kell. — Jó, jó, látom, hogy bogaras, bolond vagy. Lódulj haza, délbe gyere hozzám, költs fel, lesz kabát, lesz ivás. Szervusz! Elváltak. A köpönyeges nyurga beszaladt a legközelebbi kávéházba melegedni és lapokat böngészni. — Ez a Samu mégis derék ember, talán nem is kellett volna vele úgy bánni. No majd délben megmondom neki, hogy tréfa volt az egész. Samu felment a lakásába. Először is a szek­rényt nyitotta ki. A téli kabát ott volt. Tavaly még hordta. Prémes gallérú, bélelt, uras kabát volt. Testvérek között megért volna húsz fo­rintot most is, de a zsidó is adna érte tizet biz­tosan. Jó darabig forgatta, nézegette a kabátot. Felvette, sétált benne, a tükörben nézte, hogyan áll. — Még most is formásabb, melegebb mint az új. Ez a bolondos kölyök igazán szerencsés fickó lesz. Elviselheti tíz évig. Henceghet benne. Persze, azt mondja, hogy ő vette. Spórolt rá, nem evett, nem ivott. Ha valami lesz ebből a kölyökből, — lehetni lehet, mert van esze — még megíratja magáról, hogy valamikor hetekig koplalt, hogy téli kabátot vehessen. Persze, én rólam, aki megszántam, egy szó sem esik. Ez a hála ? Levetette, a fogasra akasztotta és jó darabig nézegette. — Hm, adjak neki írást, hogy ez a kabát sohse volt az enyém. Kössem le magam, gaz­emberezzem le magam, ha azt találnám mondani, hogy ez a kabát az enyém volt, hogy én szán­tam meg, mikor az utcán didergett. Azt akarja mondani ez a kölyök, hogy a maga emberségé­ből vette. Szép jellem! Lefeküdt, de nem tudott aludni. A kabáttal, az írással bíbelődött. Úgy hét óra tájban fel­hangzott a kapu alatt: — Ha-and-lé-é-é! Samu kiugrott az ágyból, az ablakhoz rohant. NÉPSZAVA 1905. november 1.

Next