Népszava, 1905. november (33. évfolyam, 221–246. sz.)
1905-11-01 / 221. szám
12 szemétdomb, ez akarná meggátolni, hogy a nap fölkeljen, mikor elérkezett a hajnal ! ? Gondolatnak is nevetséges! . . . Eddig is tudtuk, most meg élő példából látjuk, hogy a nép jogokat nem kap, azokat szereznie kell. Aki a jogokat adja, azért adja, mert azokat tovább meg nem vonhatja. Az orosz nép elfogadja a megszerzett jogokat a cár kezéből, aki százezreket küldött már az ólombányákba, a halálba, a börtönökbe. A magyar nép miért ne fogadhatná el az őt megillető jogokat egy kiszolgált generális kezéből ? Az orosz nép, a forradalmi vörös zászló alá sorakozva, elsöpörte a szabadság útjából az akadályokat. Hát mi miért ne küzdhetnénk ugyanaz alatt a vörös lobogó alatt a mi szabadságunkért és miért ne szórhatnánk szét azt a szemétdombot, amely magát hegynek képzelve, el akarja előlünk zárni a szabadság útját!? . . . Győzött a forradalom. És győzni fog, ha kell, nálunk is! Magasan lobog a vörös zászló! Hangosan dobognak a proletárszívek ! Kelet felől diadalmas hoz hangokat az őszi szellő, a Marseillaise tüzes, forradalmi hangjait.... Történelmi napokat élünk. Várjon mikor jön el a mi napunk? Sokáig nem késhetik. A magyar szervezett munkásság készen várja a pillanatot, amely cselekvésre szólítja. És akkor . . . Nos igen, akkor végig gázolunk a szabadság ellenségein. A forradalom győzött . . . Üdvözlet nektek, orosz szociáldemokrata munkások, testvéreink és mestereink ! A koalíció a népjogok ellen. Budapest, október 11. Az ország nyakára tolakodott vezérlőbizottság ma megint nyilatkozott. Ez a gyülevész testület abban a nagyzási hóbortban szenved, hogy az ország sorsának irányítására egyedül ő illetékes s azt képzeli, hogy a rendelkezésére álló hazug sajtó terrorizmusa és piszkolódása az ő kinyilatkoztatásainak súlyt és tekintélyt ad. Létezése óta a vezérlő-bizottság egyebet sem tett, mint folytonosan nagyképű nyilatkozatokat szerkesztett. Tehetetlensége és gyávasága, miatt minden cselekvéstől óvatosan tartózkodott: ha véleményét megkérdezik, mint például mi tettük az általános választói jog kérdésében, akkor néma, de miként Bibeám számara, folyton fecseg, ha senki sem kérdi. így a mai napon a kormány programmjáról is közrebocsátotta kritikáját azzal a célzattal, hogy az ország népe ne a programaiban foglalt nagyszabású reformokkal foglalkozzék, hanem azzal a maszlaggal, amit a szövetkezett ellenzék boszorkánykonyhájában kotyvasztottak össze. A vezérlőbizottság cégére alatt gyülekező vegyes társaságot eléggé megismertük már. Tudjuk, hogy nincs egyetlen tagja, akiben fogékonyság lenne az ország és a nép szükségletei iránt; mindannyian megrögzött hivei a mai elposhadt osztályuralomnak s inkább végveszélybe döntik az országot s végsőkig fokozzák a nyomort, de az osztályuralom bástyáit megingatni nem engedik. Minthogy legfontosabb érdekeik fűződnek ehhez, állásfoglalásuk még megbocsátható lenne. Ám ők legönzőbb érdekeiket a népjogok s a népszabadság hamis cégére alatt védelmezik; az alkotmány elszánt hőseinek tartják magukat, pedig egész küzdelmük s minden törekvésük csak arra irányul, hogy a népet kedvük szerint örök időkre rabigában tartsák. A veszélyeztetett alkotmányt sem a nép, hanem saját kizárólagos használatukra akarják megmenteni. Más országban az ilyen eljárást a legcsufabb népcsalásnak bélyegzik s követőit kiseprűzik a fórumról; nálunk e céd a társaság nemzeti hősök gyanánt szerepel. Nagyon természetes tehát, hogy a kormány programmjában első helyen álló általános, titkos választói jog ellen tajtékzó dühvel foglalnak állást s még természetesebb, hogy a kormányprogrammot olyan színben tüntetik fel, mintha annak megvalósítása Magyarország végét jelentené. Az alexandriai könyvtár felgyújtását és elpusztítását azzal mentegette a vérszomjas hadvezér, hogy vagy azt tartalmazza, amit a korán s akkor felesleges, vagy mást s akkor veszélyes. így cselekszik a vezérlőbizottsági csürhe is a kormányprogrammal. Aminek jó és üdvös voltát a legkétségbeesettebb rabulisztikával se tudja letagadni, arra ráfogja, hogy az ellenzék programmjában is benn van, amire pedig e hazugságot rásütni nem tudja, azt veszélyesnek ítéli el. A mi véleményünk egészen más; mi tudjuk, hogy a szövetkezett ellenzéknek nincs programmja, mert azt elárulta és elalkudta. Az ellenzéknek most csak az a törekvése, hogy a kormányhatalmat megszerezze magának. E cél érdekében feláldozná az egész népet, az egész nemzetet s ha e célt elérné, feláldozná azt a kevés kultúrát, ami az évek során az országra tapadt s visszavezetne a legsötétebb maradiság korszakába. Rettenetesen fáj a koalíciónak, hogy a kormány oly sokat ígér. Elhisszük. Az ígérgetésekben a mi hazafias ellenzékünket igazán nehéz túllicitálni s értjük fájdalmukat, hogy az ígéretek olcsó fegyverei kicsavartattak kezükből. Csakhogy a kormány helyzete más. A kormányt kényszeríteni lehet ígéreteinek beváltására s éppen a szövetkezett ellenzék, mely a parlamentnek többségét képezi e pillanatban, nagyon könnyen rászoríthatná a kormányt ígéreteinek teljesítésére. Másként állunk az ellenzék ígéreteivel. Az kibújhat ezek alól s éppen a szövetkezett ellenzék tett a világ előtt szomorú tanúságot arról, hogy miképp lehet a nép előtt ígért elveket és törekvéseket megtagadni. Vájjon eszébe jutott-e a vezérlőbizottságnak a magyar közmondás : „bagoly mondja a verébnek — nagyfejű". Másik kifogásuk a programm ellen az, hogy temérdek pénzbe kerül s így adóemeléssel fog járni. Igaz. A kormány nem is tagadja az adóemelést, de pontosan megmondja, hogy ezt progresszív módon akarja végrehajtani. Más szóval az adó a jövedelemhezmérten fog emelkedni, azai által nemcsak az állam jut óriási bevételekhez, amelyekből rengeteg sok reformot lehet megvalósítani, de egyúttal a szegényebb népesség terhei nagy mértékben enyhttetnek. És nem csalódunk, ha azt hiszszük, hogy a kormányprogrammnak éppen ez a pontja ütött érzékeny sebet a koalíción. Mert a koalícióban a papokon és mágnásokon kívül, ezek bérencei ülnek s igy ők ugy irtóznak a progresszív adótól, mint az ördög a tömjéntől. Az adózásnak pedig ez az egyedüli igazságos módja, de ezáltal az ország urai lesznek kénytelenek viselni azokat a terheket, melyeket eddig osztályuralmuk s az általuk féltékenyen őrzött ál-parlamentarizmus segélyével a szegény népre hárítottak. Egyébiránt csak nemrég mutattuk ki. lanul követte a kollegáját. Buta fiú ez, de az üzleteihez jólért, azt meg kell adni. Eszik, iszik, jól ruházkodik, szeretője van. Aztán még jószívű is. Az igaz, hogy ebben a piszkos életben ő még senkitől, se tapasztalt jószívűséget. A múlt telet is egy szál köpönyegben húzta ki. Egyszer tüdőgyulladást is kapott, de kilábolt belőle és a szerkesztője mély részvéttel mondta: — Lássa, lássa, miért nem vigyáz magára. De ennek se jutott eszébe a téli kabát. Most íme, ez az önző Samu, aki egész életében a hasát imádta, aki az összes jövedelmét megette, elkártyázta, téli kabátot akar neki adni. Nincs valami ennek a háta mögött? — Te, Samu, én nem bánom, elfogadom azt a rokkot. Tavasszal vissza is adom, ha akarod, hanem hát nekem furcsa tapasztalataim vannak az ilyesmik körül. Eszembe jut, hogy egy ember, az ördög tudja a nevét, ilyen magamszerű riporterből felverekedte magát valami nagy emberré. Kormánybiztos, vagy mi a menyke lett. Esze, ereje, szorgalma, mindene volt hozzá. A közvélemény — ami szokatlan — minden hazugság nélkül dicsérte meg és nem is gondolt arra, hogy soronkint megfizettesse vele a magasztalás őszinte szavait, élesen voltam, mikor egy nagyobb társaságban valaki, akinek üres volt a kobakja, csak a hasa, a zsebe volt tele, így nyilatkozott róla: — Lássátok, milyen karriert csinált ez a fickó ! Emlékezem rá, egy télen én adtam neki viseltes cipőt — és mindjárt került egy másik úr is, valami léha fráter, aki megesküdött rá, hogy valamikor az ő ingét hordta. A cipő, az ing megnövekedett előttünk, óriási módon megnövekedett és elborította az egész embert. Sötét árnyékot vetett a karrierre. Hiába! Az ész, az erő, a szorgalom, a munka eltörpült az ing, a cipő mellett. A kormánybiztos úr egész életéből csak a kölcsönkért cipőt, a szánalomból adott ócska ingeket láttuk. Ha nem kapott volna cipőt, inget, talán kormánybiztos sem lett volna belőle. Örökké hálával tartozik a lyukas cipőkért, a foltos ingekért. Szerettük volna abba a pillanatban fülönfogni az ipsét, arról a polcról lerántani és megkérdezni tőle: — Hova lett a lyukas cipő, a foltos ing? Emlékszel-e még rá, te hálátlan kutya? Samu vállat rántott. — No, no, csak nem gondolod, hogy te is kormánybiztos leszel ? — Azt nem gondolom, sőt azt sem, hogy te a szerkesztőségbe, a kávéházba ezzel köszönts be, ha figyelmeztetnek az én téli kabátomra. — Tudom, hiszen én adtam a nyomorultnak. Samu azt mondta erre: — Ugyan, hogy tudsz ilyen ostobaságot összehadarni ? — Hjah, barátom, a tapasztalat! Tudod mit, adj nekem egy kis írást. Csak ennyit: Én, Samu, kijelentem, hogy ennek és ennek nem adtam se kölcsön, se szánalomból téli kabátot s ha mégis ilyennel valahol dicsekednék, én a legszemtelenebbül hazudom. Samu nagyot kacagott. —• Bolond vagy ! — Enélkül pedig nem kell a téli kabátod. Biz' isten nem kell. Add el az ócskásnak, idd meg az árát a szeretőd egészségire, de nekem nem kell. — Jó, jó, látom, hogy bogaras, bolond vagy. Lódulj haza, délbe gyere hozzám, költs fel, lesz kabát, lesz ivás. Szervusz! Elváltak. A köpönyeges nyurga beszaladt a legközelebbi kávéházba melegedni és lapokat böngészni. — Ez a Samu mégis derék ember, talán nem is kellett volna vele úgy bánni. No majd délben megmondom neki, hogy tréfa volt az egész. Samu felment a lakásába. Először is a szekrényt nyitotta ki. A téli kabát ott volt. Tavaly még hordta. Prémes gallérú, bélelt, uras kabát volt. Testvérek között megért volna húsz forintot most is, de a zsidó is adna érte tizet biztosan. Jó darabig forgatta, nézegette a kabátot. Felvette, sétált benne, a tükörben nézte, hogyan áll. — Még most is formásabb, melegebb mint az új. Ez a bolondos kölyök igazán szerencsés fickó lesz. Elviselheti tíz évig. Henceghet benne. Persze, azt mondja, hogy ő vette. Spórolt rá, nem evett, nem ivott. Ha valami lesz ebből a kölyökből, — lehetni lehet, mert van esze — még megíratja magáról, hogy valamikor hetekig koplalt, hogy téli kabátot vehessen. Persze, én rólam, aki megszántam, egy szó sem esik. Ez a hála ? Levetette, a fogasra akasztotta és jó darabig nézegette. — Hm, adjak neki írást, hogy ez a kabát sohse volt az enyém. Kössem le magam, gazemberezzem le magam, ha azt találnám mondani, hogy ez a kabát az enyém volt, hogy én szántam meg, mikor az utcán didergett. Azt akarja mondani ez a kölyök, hogy a maga emberségéből vette. Szép jellem! Lefeküdt, de nem tudott aludni. A kabáttal, az írással bíbelődött. Úgy hét óra tájban felhangzott a kapu alatt: — Ha-and-lé-é-é! Samu kiugrott az ágyból, az ablakhoz rohant. NÉPSZAVA 1905. november 1.