Népszava, 1906. március (34. évfolyam, 51–77. sz.)

1906-03-01 / 51. szám

G­­ NÉPSZAVA 1906. március 1. meg golyó jutott a népnek az úgynevezett alkotmányos időszakban. Bánffy, Darányi, Tisza, Hieronymi, mindannyian csak szoro­sabbá kötötték a nép bilincseit. A vármegyeházak, amelyek védelmezé­sére most hívják föl a polgárságot, az er­kölcsileg és szellemileg züllött zsentrik ta­nyáivá lettek. Egy fiók-osztályparlament voltak, amelyben a protekció-rendszer, a sógorság-komaság, az erkölcsi romlottság orgiákat ültek. Ezek a megyeházak, öröm­házai voltak a kiváltságosaknak és golgo­tái a szegény népnek. És most talán a nép védelmezze a me­gyék autonómiáját? A nép küzdjön a Faze­kas-fajta főjegyzőkért, meg a Rudnyánszki­fajta főszolgabírókért? Azért a Rud­nyánszkiért, aki még az „alkotmányos" időkben minden munkásgyülést betiltott és azért a Fazekasért, aki minden gyülésbetiltó végzést jóváhagyott? Soha! Rombolják le a bagolyvárakat, zúzzák szét a korrupció fészkeit, amelyek csak keserűséget és szenvedést hoztak a szegény lakosokra. A nép kéjjel nézi ezt a rom­bolást, mert reméli, hogy a romokból új élet kél. Reméli, hogy az általános válasz­tói jog útján rendet teremt a megyeházakon és az egész országban. A koalíció szózata és könyörgése nem hat már senkire. Megszűntek azok az idők, midőn a népek vakon követték az őket nyúzó mágnásokat és papokat. Új szellem, új "eszme üli diadalát: a szociáldemokrati­kus gondolkodás tért hódított a nép széles rétegeiben. Ezért nem hatnak a hazafias frázisok, ezért hatástalanok a legszebb manifesztumok és beszédek. És bármennyire fájlalja ezt a tényállást a koalíció, mi ezt­­ örvendetes történeti jelenségnek, nagyszerű kulturális haladásnak tartjuk. Tanújele ez a magyar nép politikai érettségének. A helyes gondolkodás első feltétele a népek általános szabadságának. A helyesen gondolkodó nép utat és módot talál arra, hogy az ő jogait kivívja. Utat és módot talál arra, hogy a népámítók, a mágnások és papok, az alispánok és főszolgabírók önkényuralmától szabaduljon. A helyesen gondolkodó nép igen jól tudja, hogy az igazi alkotmányossághoz csak egy út vezet és ez­ az általános, titkos választói jog. De tudja azt is, hogy épp ezt az utat kerüli a koalíció. Ez utóbbi in­kább feladja a magyar vezényszót, inkább felad mindent, ami pénzébe nem kerül, csak a nép jogait ne terjesszék ki. De letűnt a koalíció csillaga. A népcsalók közé csak elfogult nyárspolgárok és mind­azok sorakoznak, kik a mai romlott rend­­szerből hasznot húznak. Ez a népség azon­ban sokkal gyávább, semhogy az általános választói jog híveivel szemben nyílt sisak­kal merne harcolni. Hogy pedig a viszonyok ennyire fejlőd­tek, hogy az igazi, a társadalmat fentartó, a dolgos nép elfordult a népámítóktól és nem hallgat ezek hazafias frázisaira, az egyedül a szociáldemokrácia felvilágosító munkájának köszönhető. Óriási, emberfölötti munka volt, de eredménnyel járt. A fölvilágosodott nép, a szociáldemokrata munkásság elég erős lesz arra, hogy jogait a koalíció ellenére is kivívja. J. S. rendőrség meg a kozákok szilárdan állottak és­­ uralkodtak a tömegen. Most a legokosabbnak véltem, ha bemegyek. Az ellenőr mellett a bejárónál még egy rendőr­tiszt állott, aki engem nem ismert. Jegyemen kívü­l fel kellett még mutatnom útilevelemet, azonkívül kezébe csúsztattam még egy rubelt is, különben vele kellett volna mennem és útileve­lemet a rendőrfőnökkel láttamoztatnom, ami még drágább dolog lett volna. A cirkuszban a legkülönösebb előadásnak vol­tam szemtanúja. A művészekre és artistákra nem is volt időm figyelni, annyira igénybe vett az a némajáték, melyet a herceg és alárendeltjei kö­zött megfigyelhettem. Láttam, hogy a jelenlevők közül — valameny­nyien férfiak voltak — senki sem törődött az előadással. Mindnyájan a lilaszinü, aranyrojtok­kal diszes páholyt nézték, melyben a herceg ü­lt mereven és mozdulatlanul, mint egy szoborkép. Hosszú, fekete szakállal keretezett arca halovány és mozdulatlan volt és szeme villogott a dactól. Szinte olyan volt, mintha túl akarna nézni mind e pillantásokon, melyek gyűlölettel, meg­vetéssel és daccal meredtek reá. Mereven, szilár­dan, mozdulatlanul és nyugodtan nézett maga elé. A nézők között lélekzet visszafojtott csend uralkodott a zsúfolásig megtelt helyiségben és a zene hangjai nem tudták a téren felhangzó lár­mát túlharsogni. Néha-néha lehetett hallani, hogy künn szinte harcok folynak le. A nézők már-már összedugdosták fejeiket és gyakran sza­ladt egy szó az egyik sortól a másikhoz. A her­ceg nem vett észre semmit. Azután mademoiselle Lerange jött a porondra. Fehér lovon ült, fehér köpenybe burkolva és mik­or levetette köpenyét, látni lehetett mezítelen erős karjait és mezítelen nyakát. Egy ugrással a nyergén állott, pompás volt és szép. Testének minden izmát és arcának minden vonalát, mintha művész keze mintázta volna. Nyakán gyémánt ékszer csillogott, a herceg utolsó ajándéka. Mint egy morajlás zúgott végig a nézőkön, amikor ő mutatta magát. Az emberek felugrot­tak, az ülésekre álltak, egymáshoz szóltak és lekiáltottak a művésznőnek, a hercegnek, a személyzetnek. Most látták először­­ őt, aki hatalmasabb volt, mint a nép és mint a nép urai. Künn lárma, ordítozás, kiabálás hallatszott és a tüntetés hulláma, mintha a sátorban levő nézőkhöz hömpölygött volna, a kiáltás bőttön­nőtt és a jelenlévők őrülten kezdték döngetni a fapadozatot. Eleinte ez a dobogás rendetlen és vad volt, de azután ütemszerű induló lett belőle és mind­nyájan részt vettek benne. A lárma teljesen túlharsogta a zenét. A ló galoppja abbamaradt, néhányan pisszegtek, má­sok fenyegetően rázták ökleiket a páholy felé, melyben a herceg ü­lt, mozdulatlanul mint egy viaszbába és nézte mereven a lovarnőt. Néhányan a lovászmesternek és a személyzetnek rekedt hangon parancsokat osztogattak. Az induló to­vább tartott és az emberfal, mely a porond körül állott, mintha egyre sűrűbb lett volna. A hátulsók tolongtak, azok, akik elől voltak, kény­telenek voltak előre menni, valamennyien szaka­datlanul dobogtak és hirtelen az egész sereg, mintha megindult volna a páholy felé, melyben a herceg ült. A háttérben néhányan a rudakat meg kötele­ket kezdték feszegetni, mintha fel akarták volna borítani a sátrat. A szép mademoiselle Lerange a hozzá legkö­zelebb álló embereket kezdte ostorával verni. Azután összekapta ruháját, megkorbácsolta a lovat és az istálló felé vágtatott, ahol, amint láttam, lerántották lováról. A herceg fölállt. Ökölbeszorított kézzel, vil­lámló szemmel nézte a fenyegetőző tömeget. Egy kő repült el a füle mellett, de az arca nem vál­tozott. Azután a bejárónál rettenetes lárma keletkezett. — Kozákok! Rendőrök! — sivította vadul néhány ijedt hang és e szavak szájról-szájra siettek, mint egy általános pánik kiáltása. A folyammal mentem, a dobogó folyammal, mely ütervszerűen járt, anélkül, hogy nagyon tudott volna előre jutni és elérkeztem az istálló bejáratáig, ahol láttam, hogy a kozákok, meg a rendőrök kivont karddal csináltak maguknak utat, hogy elérjék a herceg páholyát. Ekkor kiabálás, kiáltás, jajgatás hangzott fel Az istálló bejáratánál a sátorfüggönyt széjjel­tépték és a nyíláson át behömpölygött az egész embertömeg. Engem félrelöktek és az istálló egy sarkába kellett beszorulnom, éppen az istálló­kijárat és az új út közé, melyet a tömeg ma­gának tört. Láttam, mint kerítették hatalmukba a rend­őrök és kozákok az egész maneget és éppen ki akartam sietni én is ott, ahol a menekülő tö­meg, amikor az emberek újra bekezdtek özön­leni a nyíláson. Künn elkeseredett harc dúlt, mert a menekülőket katonaság fogadta, mely őket visszakergette. A tömeg közepén sebesül­tek hevertek halomszámra és a bejárat előtt, kozákoktól és rendőrtisztviselőktől körülvéve, állt a herceg és hadsegédje. Künn most sortűz hangzott fel és a cirkusz emberei beszaladtak és németül kiáltottak valamit egymásnak. SZEMLE, Budapest, február 28. Wertheim-kassza és egyesülési jog. Késő éjjel Fiuméből azt a telefonjelen­tést kapjuk, hogy az ottani rendőrség a kő­faragók, cipészek, vas- és fémmunkások és szabók helyi csoportjait feloszlatta. A rendőr­ség helyettes kapitánya az este folyamán megjelent a helyi csoportok helyiségeiben és minden indokolás vagy írásbeli végzés nél­kül, állítólag felsőbb parancsra, a helyi­csoportokat feloszlatta és a helyiségben je­lenlevő elvtársaink nevét és lakását felje­gyezte. Ez a brutális önkény, amellyel az egyesü­lési jog legelemibb tételeit egyszerűen arcul csapták, nem valami újdonsült abszolutiz­musának jelensége. Ezt a jogtalan, önkényes eljárást az alkotmányos kor legvirágzóbb szakában is alkalmazták — a munkások ellen, akik Magyarországon mindig a rendőr­basák önkényének voltak kiszolgáltatva. Ez­úttal, éppen úgy, mint a múltban, a man­ törvényt és nem személyváltozást. A koalíció lapjaihoz felszólítást intéz­tünk : akarnak-e sajtószabadságot biztosító, mindenkinek biztosító törvényt?! A koalíció szabadságszeretetére jellemző, hogy most, amikor torkán a kés, amikor már csak arról lehet szó, hogy vagy min­denkinek legyenek jogai, vagy senkinek —• egyetlenegy lap akad, amely fegyverbarát­ságot kínál a szabad sajtótörvény kiküz­déséért. A „Polgár" írja nekünk a következő so­rokat. Fegyverszövetségre ajánljuk fel kezünket e harcra. Mindnyájunk egyenlő jogáról, szabad emberi mivoltunk biztosítékáról van szó. ,Bur­zsoá" és „proletár" közt itt nem lehet különbség Küzdjünk hát együtt mindnyájunk egyenlő jogai­ért, melyet mindnyájunktól egyaránt rabol el ez a mostani tolvaj-abszolutizmus. És fordítsuk a harc élét először is a rablók, a fosztogatók, a­­ kormány ellen ! Voltak hibák, mulasztások a múltban. De e mu­lasztásokat ez a rabló-abszolutizmus aknázza ki most mindnyájunk sajtószabadságának rovására. Előre tehát a közös harcra a rabló-abszolutiz­mus ellen, mely pallost emelt a szabad sajtóra! Sajnálattal kell konstatálnunk, hogy még ez az egyetlen lap is félreértett bennünket. Mi nem büntetést kívánunk elsősorban a kormányra, mely kihasznál a koalíció ellen olyan törvényes ürügyeket, amelyeket elődei teremtettek meg mi ellenünk. A mi szemünk­ kások gazdasági küzdelmére akarnak béklyót verni, mert nálunk a Wertheim­kassza parancsol. A fiumei munkások legutóbbi bérharcukban követendő példáját adták a szolidaritásnak, az összetartásnak és ezzel a kizsákmányolók ellen sikerrel tudtak harcolni. Csak néhány szakma mun­kása talált ellenállásra és most ezek is harcra készülődtek. Ezt a harcot akarták lehetetlenné tenni a fiumei kizsákmányolók és ebben a törekvésben akadt hűséges se­gítő társuk a rendőrségben, amely ujabb általános sztrájktól tartott s ezért hamisí­tatlan magyar rendőrlogikával és közismert brutalitásával bezár egy csomó olyan egye­sületet, amelynek a sztrájkhoz semmi köze. Vagy csak az volt a céljuk, hogy egy olyan nagy küzdelmet, újabb általános sztrájkot provokáljanak, amelyet erőszakkal akarnak leverni ?! Akár így, akár úgy, csak fokozzák a munkásság lelkesedését a demokratikus Magyarországért folytatott harcban.

Next