Népszava, 1906. június (34. évfolyam, 128–153. sz.)

1906-06-01 / 128. szám

napja van a földmivesnek. Aki tudja, hogy esős időben és a késő ősztől tavaszig ter­jedő időben a földmives munka nélkül ten­gődik, be fogja látni, hogy az agráriusok lapja mekkorát hazudik. E hazugságok egy­szerűen megállapíthatók és szükségtelen minden magyarázat hozzácsatolása. De Az ország konzekvenciákat von le ha­zugságaiból és ezeket jobban kell szem­ügyre vennünk. így ir: Ámde mégsem az átlagos napi munkabérek alacsonyságában van a hiba. Ott rejlik a baj, hogy a mezei munkás országos átlagban évente csak 207 napon át dolgozhatik; közel 100 munkanapon át nincs foglalkozása, tehát az esztendőnek egy­harmadát milliónyi kor úgyszólván tétlenül tölti. Egy férfimunkás átlagos évi keresete így is 354 korona. Egy munkáscsalád, tehát egy férfi, egy nő és egy gyermek évi keresete 650 korona. Ez még nem a jólét, de nem is a nyomor. Azonban azt a 354 koronát a férfi munkás 207 napon keresi meg, így már másként fest a dolog. Évi szükségletét a munkásnak az év kétharmadán át teljesített munkájáért kell ki­szolgáltatni. Nehéz feladatot ró ez a munka­adóra. Minden más iparban a valóságos munkát fizettetik meg. Mezőgazdasági iparban a munkás összes életigényeit áthárítja a földre és a gazdára, tekintet nélkül arra, hogy mennyi időn át foglalkoztatja a mezőgazdasági ü­zem. Az hát közös baja a gazdának és a mezei napszámosnak, hogy kétszáz napból áll a ke­reső esztendejük, háromszázhatvanöt napból a fogyasztó esztendejük. Aki nem tudná, hogy a csodák ideje le­járt, újból babonás hitra térhetne az agrá­rius rablólovagok bölcseségétől. Az esztendő megrövidül — hát ez ellen tényleg nem le­het tenni semmit, ez csoda és ezen csak egy utóbbi csoda változtathatna: a munka­bérek megtoldása. De viszont a munkás ele­get keres, különösen, ha feleségével, gyer­mekével együtt robotol, tehát kell, hogy minden a régiben maradjon, az igazság így követeli. Hát nem fogunk cáfolni, csak próbát ajánlunk. Ha jólét az, ha 354 korona (és ez hazugság!) áll egy felnőtt dolgozó ember rendelkezésére évi szükségleteinek fedezé­sére, éljenek meg a grófok annyiból. Mond­janak le a Fedák Sári lábikráinak istenité­séről, mely lábikrákon bizonyára 400 koro­nás harisnyák vannak, a magyar paraszt véréből szívott pénzen szerzett selyemből. Ha megrövidült az esztendő a munkások szempontjából, rövidüljön meg az ő szem­pontjukból is. Ha pedig családjuk van, áll­janak ki ők is kölykeikkel, tulipános leányaik­kal, feleségükkel, hogy részesüljenek a jóllétet jelentő 650 korona évi jövedelemben. Mert ha azt nem teszik, akkor Az ország etikája szerint, semmit, egy ronda kenyér­héját sem érdemelnek. Mert ha áll az, hogy a dolgos napok száma határozza meg a ter­mékben való részesedést, vájjon mit érdemel­nek a földesurak? Hány napig kaszált a földmivelésü­gyi miniszter ? Hány napig csé­pelt a belügyminiszter? Az Ország igazsága szerint ugyan egy romlott dinnyét sem érde­melnének azokból a milliókból, melyeket föld­jeikből bevesznek. És még valami. „Az Ország", mint a kaunkásjólét tagadhatatlan jelét, kimutatja, hogy a munkabérek emelkedő tendenciát kö­vetnek. Hát kérdezzük Az ország fűkaszá­tól, hogy ugyanazon idő alatt mennyivel nőtt Magyarország lakossága és azért a föld­járadék­­is ? És mennyivel drágultak az élelmiszerek ? Hát nem tudja az a firkász, hogy a munkabérek emelkedő tendenciája csak a földjáradék emelkedésének halvány tükrözése, hogy a bértöbblet visszavándorol az ezerholdasok zsebébe? Nem tudja? Sebaj, a rabláshoz nem kell tudomány , csak egy magyar agrárius gazsága. Hazádnak rendületlenül... (Történik egy osztrák helyőrségben.) Irta Sigis Mondo. — Őrmester! — kiáltja Vogel kapitány a szá­zadirodából a folyosóra — sorakoztassa a legény­séget. Iskola lesz. — A cipészt meg a szabót is? — Hm . . . igen, azokat is. Ki tudja . . . tán a brigadéros épp a szabót kérdezi meg, hogyan áll hazafiság dolgában. Vagy ... sok a munkájuk ? — A Kralicseknek még sok dolga van. Csak­nem az összes zubbonyokra új hajtékát kell fel­varrnia. — Hát akkor csak a cipész menjen az isko­lába, a másik dolgozzék. He mit tegyünk a Kralicsekkel, hisz az a fickó semmit se fog tudni a szemlén? — Majd szolgálatba teszem, kapitány úr, ilyenkor vegyesen adjuk a szolgálatot. — Jól van. Majd tegye szolgálatba! A kapitány ismét becsukta a századiroda ajta­ját és odafordult a hadnagyhoz, ki szorgalmasan rendezgette a szobafegyverről szóló lőtábláza­tokat. — Rendbe hoztad már? — Igen, kapitány úr! — Add hát ide, hadd írom alá. Hol van a számvevő ? — A húskiadásnál, ma zászlóaljügyeletes. — És a kadet úr? — A helyőrségi kórház betegeit kell meg­látogatnia. — Helyes... Igenis, mit is akartam mondani. Igen... Az ezredes úr tegnap magához rendelt bennünket — meséli Vogel, miközben végez a lőtáblázatokkal — és megparancsolta, hogy több gondot fordítsunk a legénység hazafias nevelé­sére. Az új brigadéros... — Már van brigadérosunk ? — Hát te nem tudod?? Igaz is, háromnapos őrjáraton voltál. Már van brigadérosunk. Az üreg már tegnap jelentkezett nála, mindjárt rá magá­hoz hivatott bennünket, század­parancsnokokat, az ezredirodába és ott egy hosszú prédikációt tartott. Többek közt felemlítette, hogy az új brigadéros azt akarja, hogy alattvalói jó hazafias­ legyenek, mert — mint mondta — az ellen­ség előtt csak az a katona állja meg a sarat, ki szereti hazáját. Annak nem szabad elő­fordulni, hogy valaki buta pofát vágjon és ne tudjon felelni, ha megkérdezné tőle, mit ért a „haza" alatt. Az ezredes azt akarja, hogy tart­sunk iskolát a hazafiságról, hogy a tavaszi szemlén, mely néhány nap múlva lesz — hogy is mondjam csak — jól menjen a dolog. Én majd a sarzsiknak tartok róla iskolát és te meg légy oly jó, vedd magadhoz a közlegényeket. Most három perccel múlt nyolc, kilenckor az őrmester szedje össze az egész legénységet és még egyszer vegye át velük a lehető leg­alaposabban a hátbőrönd pakolást, ezt már rég nem tettük és tudod, hogy szemle alkalmából sokat adnak ilyesmire. — Igen, hogy ne feled­jem, az ezredes azt is szeretné, ha elmondanánk egyet mást a krétai hadjáratról; a brigadéros ugyanis előadást tartott róla és ezért egy rend­jelet kapott. — Apropos! Rendben van már a főzőbogrács ? Még mindig nincs rendben ? Ördög és pokol! Ez az őrmester valóságos álom­szuszék . .. — Szabad! Az ügyeletes őrvezető lép be. — Kapitány úrnak jelentem alásan, a legény­ség együtt van az iskolában! —• Jól van a gyere Fromm, tartsunk iskolát a hazaszeretetről. Egy percre rá Fiorara hadnagyot már a le­génységi szobában találjuk, mely­­ egyúttal is­kolául is szolgál. A legénység ama néhány padon szorong, mely rendelkezésére áll; többen kihúzták koffereiket az ágy alól és letelepedtek rájuk. Jim . . . tehát mind tudjátok, mindannyi­unknak van egy közös hazája , az az ország, ahol élünk, ahol születtünk. Dovodil! Ha valaki azt kérdi magától, melyik a,mi hazánk, mit fog felelni ? — Csehország. — Nos, mondjuk inkább Ausztria, vagy még jobban, Ausztria-Magyarország. Nemde 'í Hajek ! mit gondol, mért szeretjük hazánkat ? A kérdezett egy darabig gondolkozik. — Nem tudom, hadnagy úr! — Nos, mert ez a föld a miénk, ez táplál mindannyiunkat. Így van-e ez, vagy sem? Hajek hallgat. — Feleljen hát! — Bizonyára úgy lesz, ahogy a hadnagy úr mondja. — Ne mondja azt, hogy ugy lesz, hanem úgy van. Nemde? Hát, hogy egy példát használjak, bizonyára van magának otthon egy darab földje. — Nekem? Nincs, semmim sincs. — Micsoda maga civilben ? — Napszámos. — úgy? — Hát akkor üljön­­le. Maga, ott Hajek mögött. Micsoda civilben. — Porcellán-gyárban dolgoztam. — Hm. A legtöbben mégis csak földmivesek és van valami birtokuk. Akinek földbirtoka van, vagy mezei munkát végzett civilben, álljon fel. Hárman állnak fel, rövid habozás után fölkel még négy. — Hát csak ily kevesen?!... Csodálatos ... Ilm ..., igazán csodálatos .... Sohasem hittem 2 NÉPSZAVA 1906. junius 5. A néppárt ünnepel. A klerikális reakció pártja ki sem fogy az ünnepségekből. Az események alakulása újabb és újabb alkalmat szolgáltat az ünnep­lésre. Minden ünnep a reakció térfoglalását jelenti és bizonyítja, hogy az „új korszak" a sötétség jegyében indul meg. A néppárt szelleme hatja át az egész képviselőházat. A tegnapi delegációs szavazás bizonyítja, hogy a függetlenségi párt óriási többsége is e szellemnek hódol. A néppárt reakciós törekvése érvényesül a kormányban és ennek minden ténykedésében s ha így tart tovább, hivatalos apparátussal, a nemzeti glória segítségével fogják államilag tenyész­teni a néppárt által képviselt, dohos közép­kori szellemet az egész közéletben. Sok ok van tehát arra, hogy a néppárt ünnepeljen. Követelései soha nem remélt méltatásban részesülnek; programmját segí­tik és részben megvalósítják — más pártok, mert a jezsuiták neveltjei pompásan értenek ahoz, hogy törekvéseiket kormányzati pro­grammá tegyék, becsempészszék más pár­tokba s ezeket a sötétség szolgálatába állítsák. Ha a választásokat a nemzet szabad megnyilatkozásának lehetne tartani, akkor érthetetlen volna, hogy a csuhások ily ha­talomhoz jutottak. Hiszen a választások rá­juk nézve tulajdonképpen kudarccal vég­ződtek ; az általános osztozkodásnál ré­szükre több mint még egyszer annyi mandá­tumot biztosítottak, mint amennyit megkapa­ritaniuk sikerült. Pedig mily óriási erőfeszítést fejtettek ki! A tulipán-pénzek pazarul gurultak, a koalíciós lelkesedés rendkívül támogatta a papok terrorizmusát s a ható­ságok még a zsidókat is a néppártra sza­vaztatták le. E rendkívüli támogatás és erő-­ kifejtés­­ dacára, alig sikerült néhány új mandátum megszerzése. De nem ez a fő. Nem a mandátumok száma adja meg a néppárt erősségét. A néppárt egyetlen man­dátum nélkül is győztesnek vallhatja magát, mert hiszen ellenére semmi sem történik s, követeléseit az egész országgyűlés támo­gatja. Ily körülmények között igazán szerény­telenség, hogy a néppárt még most is pa­naszkodik. A papzsák telhetetlen. Avagy talán a panasz — tulajdonképpen — di­csekvés? Ir­szen rövid idővel ezelőtt gróf Zichy Nándor a legnagyobb önbizalommal hirdette, hogy a katolikus szellem az egészi közéletet betölti s most még mindez kevés. Ú Úgy látszik, már nem elégszenek meg azzal, hogy csak egy miniszter ne­vezi magát néppártinak; kevés nekik a néppárti kinevezés; nem elég az, hogy a katolikus iskolák államosítása szünetel, ke­vés nekik az a befolyás, melyet a klerika­lizm­us szerzett meg a nemzeti küzdelem ürügye alatt: ők nem akarnak és nem fog­nak nyugodni mindaddig, mig a huszadik század minden vívmányát meg nem döntik s az inkvizíció korszakát vissza nem állítják*. Nem is kell hozzá más, mint­­ még egy nemzeti küzdelem. Csak türelem tehát. A gróf Zichy Nándor által ajánlott ügyesség­gel, bölcseséggel és állhatatossággal a klerikális hazafiság fog majd provokálni újabb nemzeti küzdelmet. És akkor­­ a reakció sikere teljes lesz.

Next