Népszava, 1906. szeptember (34. évfolyam, 206–231. sz.)

1906-09-01 / 206. szám

1908. szeptember 1. _ NÉPSZAVA adó-kiküldöttet. Azaz nem az ü­zem mun­kásai választják az őket képviselő kül­döttet, hanem maga a munkaadó, esetleg a munkaadók közösen. Lehet-e kétség abban, hogy a munkaadó által kiválasztott munkás valamely hivatalnok, előmunkás vagy haj­csár lesz? És mégis ezek fogják kiegészí­teni a munkások „paritását". Az ily „paritás" alapján összeverődött közgyűlés állapítja meg az ország minden részére a nyújtandó segélyeket, határoz azok felemelése vagy leszállítása felett és ez a paritásos közgyűlés választja meg azt az egyetlen munkást, aki az állami munkásbizto­sító hivatalban bírói funkciót végez. Munkásbiztosítási ügyben a legfőbb tör­vényszékben ítélő egyetlen munkás tehát ilyen munkásellenesen összeállított köz­gyűlés által választatik. De ez a közgyűlés választja a központ igazgatóságát is, még­pedig a közgyűlési kiküldöttek minőségének arányában, úgy, hogy az igazgatóságban éppen olyan mértékben lesz meg a paritás, mint a közgyűlésen. Emellett az első alakuláskor az igazga­tóság tagjait az állami munkásbiztosító hi­vatal egy évre kinevezheti. A kinevezett igazgatóságra bízzák tehát az egész szer­vezet életbeléptetését, az összes szabályza­tok megállapítását s a választási eljárás szabályozását. Elképzelhető, hogy ez a vá­lasztási eljárás olyan lesz, hogy öntudatos munkás e szervezetbe bele nem kerülhet. Íme így fog alakulni az a központi szer­vezet, mely az összes helyi pénztárak felett rendelkezik. Ez határoz minden kérdésben. Ez kezeli a vagyont, ez állapítja meg a járulék és segély nagyságát, ez adja ki a szabályzatokat, ez nevezi ki a kezelő tiszt­viselőket, határoz a szolgálati szabályzat, fegyelmi és nyugdíjügyekben. Szóval ez a test nélküli fej munkásbiztosí­tási ügyben élet és halál ura lesz. A kerü­leti pénztárak pedig fejnélküli végtagok maradnak. Lám, így történik gondoskodás arról, hogy az egész biztosítási intézmény a bürokrácia martaléka legyen. Így gondos­kodnak arról, hogy kreatúráikat a munká­sok nyakára ültethessék s hogy egy csomó „őrszem" ismét elhelyezésre találjon. Erre az egész központra, melynek ügy­kezelési költségeit részben az állam, rész­ben a betegsegélyző-pénztárak viselik, egy­általán semmi szükség sincs. Rendeltetése nem is más, mint kifigurázása annak az elvnek, hogy a munkásbiztosítást autonóm szervek intézzék. Láttuk, hogy néz ki ez az autonómia. Centralizáció és autonómia nem fér össze. Ez olyan fából vaskarika. Olyan, mint az önálló vámterület jogi alapja. I­gazi autonómia csak helyi szervekben lehetséges. A szükséges országos kölcsönös­ség, az egységes eljárás, a közös intéz­mények alkotása az autonóm szervek szö­vetsége­­útján mind elérhető. Még­pedig sokkal jobban, mint a tervezett bürokrati­kus központ által. Erre a kormány sok szép példát talál Ausztriában, Németország­ban és Belgiumban. Amit pedig a szövetség nem végezhetne, azt elláthatja a munkás­biztosító hivatal. Elvégre ennek is kell valami funkció. E nélkül a hiva­tal, mely a szabadalmi hivatallal egyenrangúnak terveztetik, rettenetesen fog unatkozni. Az unalom pedig rossz tanács­adó. Félő tehát, hogy unalmában sok oly dolgot fog kitalálni és megcselekedni, ami­ből újabb bajok származhatnak. Nincs ugyanis veszedelmesebb intézmény, mint az unatkozó bürokrácia. Már ebből a szem­pontból is követeljük, hogy adjanak mun­kát az állami biztosító hivatalba elhelye­zendő őrszemeknek. Vagy pedig adjanak teljes, becsületes autonómiát a központnak. A fejhez adjanak törzset és végtagokat! A törvényjavaslat főbb rendelkezéseit ezzel kimerítettük. Lesz még szavunk a részletekhez, az átmeneti intézkedésekhez és főleg a büntető határozatokhoz. Csak ezek ismertetése után lesz teljes a kép a törvényjavaslatról és annak várható hatá­sáról. De már az eddigi közleményekből is megállapítható, hogy a magyarországi szo­ciálpolitikának új korszaka nagyon rosszul kezdődik s valószínű, hogy siralmas vége lesz. Ha a kormányban megvan a jó szándék és a jó akarat a munkások védelmére és biztosítására valamit tenni, akkor figyelembe veszi a munkásság követeléseit, akkor nem fog ragaszkodni ehez a sérelmes javaslat­hoz. Tudjuk, hogy a mai viszo­nyok között a munkásság ellenére is lehet törvényt alkotni, de hogy milyen lesz e törvény végrehajtása s mi lesz annak következménye, azért a felelősség is a kormányt terheli. Első­sorban Kossuth Fe­renc minisztert. Nem hisszük, hogy Kossuth Ferenc ambicionálná, hogy az ő nevéhez a jogfosztás ódiuma tapadjon. Különben majd­­ meglátjuk. SZEMLE. Budapest, augusztus 31. Az agráriusok vigéce. Az agráriusok újabb időben igazán nem panaszkodhatnak Tulipániára. A bőrkabáto­sok teljesen kisajátították a hazát. Aki nem az ő érdekeiket védi, az pimasz hazaáruló, haladó vagy nemzetközi szocialista. A „nemzeti harc" idején szerényen a háttér­ben maradtak és csatlósaikkal bolondították a népet. A „győzelem" után azonban napról­napra szemérmetlenebbül hirdetik, hogy kí­vülök élni senki sem jogosult az ezeréves honban. Az istenadta nép alig tudja elviselni az agrárius győzelem áldásait. Az élelmiszerek árai rohamosan emelkednek. A munkások nagy tömege lóhúst is csak ünnepnapon ve­het. Aki teheti, az sietve szökik az ország­ból, hogy helyet engedjen az agrárius fosz­togatók terpeszkedésének­. Csak sietve vonuljatok ki honfiaink az országból. A fekete gróf kiderítette, hogy a kivándorlás legfőbb oka a „meggazdago­dási vágy" és miután ez a szegényeknél felesleges fényűzés, nemsokára betiltják a kivándorlást is. Az agráriusok féltik­­a munkaerőt és főleg olyan munkásokra van szükségük, akikben nyoma sincs a meggaz­dagodási vágynak. Meggazdagodási vágyaik csak az agrá­riusoknak lehetnek. De sajnos, ők nem vándorolnak ki, hanem a nép nyúzásával kielégítik ilynemű vágyaikat. Ha saját erejükből nem tudják elég gyorsan, akkor a miniszteri székekben ülő vigéceik segé­lyét is igénybe veszik. A „Figyelő" írja, hogy a belügyminisz­ter az agrárius milliomosok szövetkezete, a „Hangya" érdekében bizalmas rendeletet inté­zett a vármegyék főispánjaihoz. A közhatósá­goknak tehát a nép adófilléreiből fizetett tiszt­viselőinek segélyével agitálnak a kegyelmes agrárius Károlyiak és egyéb grófok ér­dekében. A tisztviselők dolga, hogy a köz­ségekben mindenütt létesüljön a „Hangya". A belügyminiszter ugyan kijelenti, hogy rendelkezésének nincs kötelező jellege, de azért minden jegyző tudja, hogy biztos előmenetelre tarthat számot, ha a „Hangyá"­nak fiókot létesít a községben. A kormány működését ez jellemzi. A földmivelő munkások szövetségének cso­portjait a kormány bizalmas rendeleteire hivatkova, oszlatják fel és a „Hangyá"-t, az agráriusok szövetkezetét, a belügyminisz­ter utasítására létesítik. A dolog igen egyszerű. A szolgabíró feloszlatja a földmunkások egyletét és ezzel meg­fosztja a földmunkásokat a szer­vezkedés leh­etőségétől, cserébe létesíti a „Hangyá"-t, hogy az agráriusok a „Szövet­kezés" című lappal elbolondíthassák a köz­ség népét. Üzletnek is hasznos a belügy­miniszter vigéckedése, mert százezreket szerez grófi barátainak és ki tudja — talán saját magának is. A sztrájkőrök Németországban s nálunk. Évekkel előbb a német uszítók követe­lődzésére a német kormány törvényjavas­latot terjesztett a német birodalmi parlament elé, amely fegyházzal akarta sújtani mind­azokat, kik a dolgozni akarókat „állítóla­gosan ebben meggátolják". Maga Sokbeszédű Vilmos császár sújtott le kegyes nyelvével a gonosz sztrájkolókra, élére állva a „fegy­házat nekik" üvöltőknek. A német parlament pedig hódolatteljes tisztelettel tárgyalás alá vette a császár kivánta javaslatot s épp oly tisztelettel vetette el azt, mitsem törődve a felséges ur ujabb haragos szónoklataival. A kérdés azonban fölszinen maradt. Kü­lönösen a sztrájkőröket nem tudta a gyá­rosok gyomra bevenni s igy csodálatoskép­pen a pártatlan rendőrség sem akart ezek­kel megbékélni. Egy ily letartóztatás alkal­mából a kérdés a bíróság, majd a felebbe­zés folytán a legfelsőbb bíróság elé került. Itt közöljük a szó szerinti végérvényes döntvényt a „Deutsche Jur. Ztg." nyomán: „A felebbezési ítélet abban a vélemény­ben van, hogy a rendőri felhívás, hogy a sztrájkőrök távozzanak el, a kényelmesség fentartását célozta az utcán, miután a dol­gozni akaróknak kényelmetlen volt, hogy utjukon a munkahelytől és munkahelyhez menet a sztrájkőrök őket megfigyeljék s mivel féltek, hogy „később" ellenök erő­szakoskodások történhetnek. Ez jogilag helytelen. A felszólításnak közlekedési­ rendőri ok­kal kell bírnia. A hivatalnoknak abban a meggyőződésben kell lenni, hogy ama cse­lekmény által, amelyet ő eltilt, az utcai közlekedés biztonsága vagy kényelmessége van megzavarva vagy fenyegetve, vagy pedig, hogy ez a veszély közvetetlenül be­következhetik. A rendeletnek tárgyilagosan arra kell szolgálni, hogy a biztonságot és kényelmességet az utcán fentartsa. A jövő­ben valahol bekövetkezhető erőszakoskodá­soktól való aggodalom a felszólítást nem igazolhatja." Vagyis csak akkor, ha tényleges közleke­dési zavarok állanak be, vagy pedig tényleg történnek erőszakoskodások, van joga a rendőrségnek arra, hogy a sztrájkőröket fel­hívja a távozásra. Azért, hogy a sztrájkőrök állanak, le­tartóztatni őket nem szabad, de még azt sem szabad követelni, hogy távozzanak el. Beteg másképpen van ez nálunk. Álljanak bármily békésen sztrájkok alkalmával a sztrájkhely közelében munkások, csaknem bizonyos, hogy a rendőrségi „erés és tapin­tat" előkerül mindjárt. A legutóbbi malom­sztrájk alkalmával csoportosan tartóztattak le békésen álldogáló munkásokat, mert szóba mertek állani a malomba bemenni akaró munkásokkal. Számos esetben pedig a letartóztatás ná­lunk még szebben végződött. A mi bölcs bíróságunk kisütötte, hogy e sztrájkőrök tulajdonképpen hatóság elleni erőszakosko­dást követtek el, mikor az őket püft­ölő rendőröknek kezet csókolni nem akartak. S jó, ha még hathónapi szabadságvesztéssel meg tudtak szabadulni, mert a bíróság ke­gyesen osztogatja az egy évet is. Törvényeinket legnagyobb részben német­ből „ültetik át" a mi nagy jogászaink. Ajánljuk azért a mi legfelsőbb bíróságunk figyelmébe a fenti döntvényt is. Persze, hogy ily szellemben érezzenek, akkor előbb el kellene vetni azt a vaskalaposságot, amelyről Kúriánk inkább hírhedt, mint híres. 3 Munkáltatók a jogfosztók ellen. A kormány „nagy szociális vívmányával", a munkásoknak betegség és balesetre való biztosításával alaposan felsült. A munkások óriási többsége végtelen elkeseredéssel tár­gyalja a kormány újabb merényletét a munkásság ellen. Nemcsak a szervezett munkások, hanem az úgynevezett jó haza­fiak is fölháborodva beszélnek a törvény­javaslatról. Már ma is bizonyos, hogy ha a kormány ezt a javaslatot a parlamentben

Next