Népszava, 1906. november (34. évfolyam, 258–283. sz.)
1906-11-01 / 258. szám
1906. november 3. NÉPSZAVA — Az én felelősségemre löjje le ezeket a kutyákat! A saját felelősségemre! Ezek után azt is mondhatnók, hogy Herczeg úr egy komisz fráter, akit le kell ütni, mint egy veszett kutyát. De ilyent mi nem mondunk. Mi csak azt mondjuk, hogy H Herczeg úr egy tipikus kapitalista. Hogy történt, hogy nem: a rendőr nem lőtte le azokat a kutyákat, akiknek kizsákmányolása nélkül Herczeg úr éhen veszne, vagy legalább is kénytelen lenne beérni egyszerű munkabérrel, dús miniszteri javadalom helyett. Talán az a parányi kis rendőriész is föl tudta fogni, hogy a Herczeg úr felelőssége nem elég jogalap ama kutyák lelövésére. Talán sokan voltak a kutyák és csak egy szál volt a rendőr. Elég az annak, hogy tegnap nem történt meg a kutyák lelövése. Ellenben ma megtörtént. A Nicholsongyár előtt délben megint tüntettek a munkások az aljas sztrájktörök ellen. És erre egész sereg gyalogos- és lovasrendőr rohanta meg őket. A villamos társaságok pénzéből bepálinkázott pribékek ütötték, vágták, tiporták, akit értek. Benyargaltak a gyár udvarára, sőt a műhelyek ajtajáig is üldözték a munkásokat és még az ajtón át is utána sújtottak egynek. Hát nem lőtték le a kutyákat, de összeaprították őket. Egy kutya halálos vágásokat kapott, kilenc másik is megkapta a maga részét, habár nem is annyit, amennyit Herczeg úr szánt nekik. Életben maradnak a kutyák és felgyógyulásuk után tovább fognak verejtékezni, robotolni Herczeg ur hercegi kényelméért, vagy ha Herczeg ur kidobja őket, egy másik ilyen Herczegnek a javáért. Várjon ki bízta oda a nagyszámú gyalogos-és lovaspribéket? Ki engedte meg nekik, hogy a szent magántulajdon bekerített udvarára berobogjanak és ottan megszokott testgyakorlatukat elvégezzék? "Vagy tegyük fel a kérdést pontosabban: Ki kérte, ki biztatta őket erre? Kérdezzék meg ezt Herczeg úrtól a lelőni való kutyák. És Herczeg úr feleljen nekik. De feleljen a páholyának is. A lelkiismeretének ne feleljen, mert az nem kérdez tőle semmit sem. . . A tulipános választói jog. Ők akarják az általános választói jogot. Ezt hirdették a nagy nemzeti humbug idején, valahányszor a falnak szorítottuk őket. Hogyne akarnák? Hiszen régóta benne van a programmjukban. Előbb hirdették, mint mi. Ő tőlük sajátítottuk ki mink is. Mi, külföldi izgatók, még valahol Csaszlauban ettük a puliszkát fürtös magyar kalács helyett, mikor ők már apostolkodtak az általános választói jog mellett. Meg is fogják valósítani. Csak egy kicsit elintézik előbb a sorukat a némettel a nemzeti követelések dolgában. Nohát el is intézték a sorukat. A nemzeti követelések már nyugosznak békében; hétmázsás kő nyomja a sirhalmukat, paktum a neve. Még kisérteni sem járnak haza. Most már következhetik hát az általános választói jog. Azt mondják erre ők: Hát igenis vajúdnak már vele, meg fogják szülni, de nem elég nekik kilenc hónap; több kell, sokkal több. Hogy mennyi, azt nem árulják el. Persze, azt sem igen lehet előre tudni, hogy milyen lesz a magzat. Csak következtetni lehet a körülményekből és a jelekből. A körülmények ezek: keserű kényszerűség a szülőanya, a fekete gróf a bába; Hadik gróf a szülész-doktor; Pelényi a javasasszony; Kossuth Ferenc a gyám, a koalíció az atyafiság. Ezekből a körülményekből következtetni lehet arra, hogy micsoda szörnyszülött lesz a nehezen várt kisded. De jelek is vannak, időnként felbukkanó jelek. Az eddigieket már számbavettük. Most hozzájuk írjuk a legújabbat is. Concha egyetemi professzor egy folyóiratba cikket írt a választójogi reformról. Magyar egyetemi professzor írt a választói jogról, tehát megszólalt a legsötétebb reakció. A sometykók, a Conchák, a Földesek, a Sághyak: ismerjük ezeket a gyászalakokat. Ergo: Concha professzornak nem kell az általános választói jog. Két okból nem kell neki. Pro primo: mert megszüli a nemzetiségek egyenjogúságát. Pro secundo: mert veszélyezteti a mai társadalom biztosságát. Tehát a professzor úrnak a választói jog általánossá tétele éppen azért nem kell, amiért a szabadság és a társadalmi fejlődés minden becsületes barátjának nagyon is kell. Hát mit akar a professzor úr? Akar olyan választói jogot, amely vagyonhoz van kötve, amely a kisvagyonúaknál vagy vagyontalanoknál kötve van az írni-olvasni tudáson kívül a honvédelmi kötelezettség teljesítéséhez és állásbeli állandósághoz, jelentvén ezen állandóság legalább két évi lakást egy községben. Egyéb fájdalma nincs a professzor úrnak. No jól van. Hiszen a professzor úr nem olyan nagy pont, hogy komolyan kellene őt venni. Hanem itt a java a dolognak . A kormány félhivatalos estilapja mohó sietséggel ismerteti a professzor úr magasröptű nézeteit és nagyon pontosan adja tudtára mindeneknek, hogy hol és mennyiért kapható a folyóirat, melyben a jeles profeszszor cikkét apróra el lehet olvasni. Hát ez jel. A toronymagasságú pausálék boldog élvezője tudja, hogy mi tetszik a kenyéradó gazdáinak. Tudja, hogy azoknak az ilyen választói jog tetszik. Azért siet a csinos tervecskét ismertetni, minden elítélő megjegyzés nélkül ismertetni és reklámozni. Ez jel . . . len megállt Beserl előtt. Ebben a pillanatban ütött hetet. — Teodor — jelentette ki Marks ünnepélyesen — ön ma azt a kérést intézte hozzám, hogy tekintettel hosszú tanidejére, írnokká léptessem elő. Különben már rég óta vártam, hogy e kérést hozzám intézze. — Oh kérem — szakította félbe Teodor félénken — de a főnök intett. .. — Nagyon szeretem, ha alkalmazottaimban meg van a törekvés. — Marks úr egy pillantást vetett Schupfer úrra — az ember tényleg köteles fölfelé törekedni. Igaz, hogy ismerteti még hiányosak, de most eltekintek ettől, mert remélem, nap-nap után javulni fog e tekintetben. Itt megállott Marks úr. Beserl sokkal izgatottabb volt, semminthogy imllámzó érzéseinek kifejezést tudott volna adni. Schupfer úr, kit csak távolról érintett e fontos pillanat, nem tudta megállani, hogy egy pillanatot ne vessen az órára. Fél nyolcra találkát adott egy barátnőjének ... és most már negyed nyolc volt. — Teodor — folytatta Marks úr méltóságteljes hangon — ezennel kinevezem írnokommá és havi fizetését tíz forinttal felemelem. Beserl úr, sok szerencsét kívánok és remélem, hogy uj állásában hű, megbízható munkatársam lesz. Ezzel kezet fogott boldog munkatársával. Ugyanezt tette Schupfer úr, meg Ferenc is. — Kérem, várjanak még egy pillanatig — parancsolta meg Murks, midőn Schupfer a kalapja, Ferenc meg az üzletkulcsok után nyúlt. , — Mióta van már üzletemben, Schupfer úr ? — kérdezte Murks úr. —• Már 1901 ... november ... óta — felelte dadogva az ámuló Schupfer e váratlan kérdésre. 1901 óta — ismételte Murks úr fejcsóválva bizony már jó ideje, már jó ideje. Ha gondolom, hogy mily csekély tudománynyal, mily kevés tapasztalattal lépett be hozzám és ezt összehasonlítom jelenlegi képességével, büszke elégtétellel kell konstatálnom, hogy vezetésem alatt kiváló módon fejlődött. Tevékenysége a legteljesebben kielégít. Most Schupfer úron vett erőt az izgalom. Alig akart hinni saját füleinek. Marks dicséri őt, ki különben mindenben gáncsot talál, ki semmivel sincs megéledve. Ez sokat jelent. A fiatalember szédülni kezdett, nagy szerencsét sejtett. Fizetésemelés ... előléptetés — e két dolog száguldott végig izzó agyán. — A legteljesebben kielégít — ismételte Marks, vidáman biccentve, mint ki észrevette a benyomást, melyet szavai Schupferre tettek. Murks úr arca hirtelen megváltozott. Az imént vidám arcvonások komorrá váltak. — Csak az az egy dolog szomorít el, folytatta Murks, hogy működése számára nem találok üzletemben megfelelő teret. Mint már említettem, az ember mindig magasabbra törekedjék és ön is azon legyen, kedves Schupfer úr, hogy egy nagy céghez jusson, hol még viheti valamire. Nem aggódom ön miatt. Meg fogja állni a sarat. Murks úr ismét elhallgatott. Az irodában néma csend honolt. Az óra kettyegett. Majd egy mély sóhaj tört föl — Murks ur kebléből. — Igazán sajnálni fogom — mondta e derék férfi — midőn harmincegyedikén el kell majd búcsúznom öntől. Beserl ur fogja átvenni teendőit, noha csak nehezen fog tudni megbirkózni velük . . . És most uraim . . . zárjunk! Ily ügyesen, ily kíméletesen mondott föl Marksur Schupfer írnokának, kinek fizetése hatvanöt forintra rúgott. Helyette Teodor Beserit alkalmazta negyven forinttal... Létszámemelés. Wekerlesarokba szorult és bevallotta, hogy a létszámemelés tény. Csak éppen a mérték s az időpont kérdéses. Ezt — úgy látszik — teljesen a hadügyi kormányzattól tették függővé. Szóval a paktumszerű létszámemelés tény, sőt az előrelátottnál is szomorúbb tény, mert az emelés mekkorasága meghatározatlanul maradt. Ez még súlyosbítja a helyzetet és súlyosbítja a bűnt, amelyet a kormány a paktum letagadásával elkövetett. Az országcsalás annyival súlyosabb beszámítás alá esik, mennél kedvezőbbek azon feltételek a hadügyi kormányra nézve, amely eltitkolt feltételek árán Wekerléék a bársonyszékekbe kapaszkodtak. Kiszolgáltatván magukat és többségüket, kiszolgáltatták az országot is a közös hadügyi kormánynak. Azt az országot, amely képtelen mai terheit is viselni, amelyből a nyomorúság másfélszázezer munkást hajszol a tengeren túlra, amelyben a tüdővész nyolcvanezer embert pusztít el egy esztendő alatt. Kiszolgáltatták minden feltétel, minden engedmény nélkül az országot, a nyomorgók országát az örökké éhes, soha ki nem elégíthető és mindenképpen káros militarizmusnak, amely ellen annyit menydörögtek! Perfidiájuk nagysága csak akkor ötlik igazán az ember szemébe, ha meggondoljuk, hogy a létszámemelést maguk is fölöslegesnek tartják ! A „Magyarország" szerint a mai hadilétszám a védelmi háborúban elégséges. A közös hadsereg hadilétszáma 1 millió 84 ezer ember, a honvédségé 240 ezer, az osztrák landwehr 150 ezer, a csendőrséggel együtt másfélmillió fegyverest mozgósíthatunk." És Wekerle ennek ellenére is kijelenti világosan, hogy a „létszámemelésre szükség van, azzal mindenki tisztában lehet." Nem, tisztelt Wekerle úr, a létszámemelés szükségességével legalább 15 millió ember nincs tisztában ebben az országban! Kérdezze csak meg ön vagy valamelyik íródeákja a fiumei gőzösök Amerikába induló utasait, mit tartanak erről a kérdésről? Mit tartanak az itthon maradt nyomorgók, a hatosos napszámok mellett éhezők a létszámemelés szükségességéről? Kérdezze csak meg azokat az éhbéren nyavalygó villamos kalauzokat, akik ellen éppen ma vezényelt" sortüzet az ön létszámemelésre szorult katonasága: kell-e még több katona? Kérdezze meg az excellenciás úr, de készüljön el arra is, hogy ököllel adnak választ. Nyolcvanezer halott. Gyászkeretes jelentésben tudatja egy szanatórium-egyesület ma Magyarországgal, hogy hetvenhétezerkilencszázhuszonhárom halottja van ennek az országnak. Ennyit pusztított el a tüdővész egyetlen esztendőben. Ennyit gyilkoltak meg a komisz lakásviszonyok, egészségtelen táplálkozás, az éhbérekhez arányított életigények, a túl hosszú, sőt a mezőgazdaságban egyenesen vég nélkül való napi munkaidő, a közegészségügy rendezetlensége, a falvak orvoshiánya. ” ti