Népszava, 1906. november (34. évfolyam, 258–283. sz.)

1906-11-01 / 258. szám

1906. november 3. NÉPSZAVA — Az én felelősségemre löjje le ezeket a kutyákat! A saját felelősségemre! Ezek után azt is mondhatnók, hogy Her­czeg úr egy komisz fráter, akit le kell ütni, mint egy veszett kutyát. De ilyent mi nem mondunk. Mi csak azt mondjuk, hogy H Herczeg úr egy­­ tipikus kapitalista. Hogy történt, hogy nem: a rendőr nem lőtte le azokat a kutyákat, akiknek kizsák­mányolása nélkül Herczeg úr éhen veszne, vagy legalább is kénytelen lenne beérni egyszerű munkabérrel, dús miniszteri java­dalom helyett. Talán az a parányi kis rendőri­ész is föl tudta fogni, hogy a Her­czeg úr felelőssége nem elég jogalap ama kutyák lelövésére. Talán sokan voltak a kutyák és csak egy szál volt a rendőr. Elég az annak, hogy tegnap nem történt meg a kutyák lelövése. Ellenben ma megtörtént. A Nicholson­gyár előtt délben megint tüntettek a mun­kások az aljas sztrájktörök ellen. És erre egész sereg gyalogos- és lovasrendő­r ro­hanta meg őket. A villamos társaságok pénzéből bepálinkázott pribékek ütötték, vágták, tiporták, akit értek. Benyargaltak a gyár udvarára, sőt a műhelyek ajtajáig is üldözték a munkásokat és még az ajtón át is utána sújtottak egynek. Hát nem lőtték le a kutyákat, de összeaprították őket. Egy kutya halálos vágásokat kapott, kilenc má­sik is megkapta a maga részét, habár nem is annyit, amennyit Herczeg úr szánt nekik. Életben maradnak a kutyák és fel­gyógyulásuk után tovább fognak verejté­kezni, robotolni Herczeg ur­ hercegi ké­nyelméért, vagy ha Herczeg ur kidobja őket, egy másik ilyen Herczegnek a javáért. Várjon ki bízta oda a nagyszámú gyalogos-és lovaspribéket? Ki engedte meg nekik, hogy a szent magántulajdon bekerített ud­varára berobogjanak és ottan megszokott testgyakorlatukat elvégezzék? "Vagy tegyük fel a kérdést pontosabban: Ki kérte, ki biztatta őket erre? Kérdezzék meg ezt Herczeg úrtól a le­lőni való kutyák. És Herczeg úr feleljen nekik. De feleljen a­­ páholyának is. A lelkiismeretének ne feleljen, mert az nem kérdez tőle semmit sem. . . A tulipános választói jog. Ők akarják az általános választói jogot. Ezt hirdették a nagy nemzeti humbug ide­jén, valahányszor a falnak szorítottuk őket. Hogyne akarnák? Hiszen régóta benne van a programmjukban. Előbb hirdették, mint mi. Ő tőlük sajátítottuk ki mink is. Mi, kül­földi izgatók, még valahol Csaszlauban et­tük a puliszkát fürtös magyar kalács he­lyett, mikor ők már apostolkodtak az álta­lános választói jog mellett. Meg is fogják való­sítani. Csak egy kicsit elintézik előbb a sorukat a némettel a nemzeti követelések dolgában. Nohát el is intézték a sorukat. A nemzeti követelések már nyugosznak békében; hét­mázsás kő nyomja a sirhalmukat, paktum a neve. Még kisérteni sem járnak haza. Most már következhetik hát az általános választói jog. Azt mondják erre ők: Hát igenis vajúd­nak már vele, meg fogják szülni, de nem elég nekik kilenc hónap; több kell, sokkal több. Hogy mennyi, azt nem árulják el. Persze, azt sem igen lehet előre tudni, hogy milyen lesz a magzat. Csak követ­keztetni lehet a körülményekből és a je­lekből. A körülmények ezek: keserű kényszerű­ség a szülőanya, a fekete gróf a bába; Hadik gróf a szülész-doktor; Pelényi a javasasszony; Kossuth Ferenc a gyám, a koalíció az atyafiság. Ezekből a körülmé­nyekből következtetni lehet arra, hogy mi­csoda szörnyszülött lesz a nehezen várt kisded. De jelek is­ vannak, időnként felbukkanó jelek. Az eddigieket már számbavettük. Most h­ozzájuk írjuk a legújabbat is. Concha egyetemi professzor egy folyóiratba cikket írt a választójogi reformról. Magyar egyetemi professzor írt a választói jogról, tehát megszólalt a legsötétebb reakció. A somety­kók, a Conchák, a Földesek, a Sághyak: ismerjük ezeket a gyászalakokat. Ergo: Concha professzornak nem kell az általá­nos választói jog. Két okból nem kell neki. Pro primo: mert megszüli a nemzetiségek egyenjogúságát. Pro secundo: mert veszé­lyezteti a mai társadalom biztosságát. Tehát a professzor úrnak a választói jog általá­nossá tétele éppen azért nem kell, amiért a szabadság és a társadalmi fejlődés min­den becsületes barátjának nagyon is kell. Hát mit akar a professzor úr? Akar olyan választói jogot, amely vagyonhoz van kötve, amely a kisvagyonúaknál vagy vagyontalanoknál kötve van az írni-olvasni tudáson kívül a honvédelmi kötelezettség teljesítéséhez és állásbeli állandósághoz, jelentvén ezen állandóság legalább két évi lakást egy községben. Egyéb fájdalma nincs a professzor úrnak. No jól van. Hiszen a professzor úr nem olyan nagy pont, hogy komolyan kellene őt venni. Hanem itt a java a dolognak . A kormány félhivatalos estilapja mohó siet­séggel ismerteti a professzor úr magasröptű nézeteit és nagyon pontosan adja tudtára mindeneknek, hogy hol és mennyiért kap­ható a folyóirat, melyben a jeles profesz­szor cikkét apróra el lehet olvasni. Hát ez jel. A toronymagasságú pausálék boldog él­vezője tudja, hogy mi tetszik a kenyéradó gazdáinak. Tudja, hogy azoknak az ilyen választói jog tetszik. Azért siet a csinos tervecskét ismertetni, minden elítélő meg­jegyzés nélkül ismertetni és reklámozni. Ez jel . . . len megállt Beserl előtt. Ebben a pillanatban ütött hetet. — Teodor — jelentette ki Marks ünnepélye­sen — ön ma azt a kérést intézte hozzám, hogy tekintettel hosszú tanidejére, írnokká léptessem elő. Különben már rég óta vártam, hogy e ké­rést hozzám intézze. — Oh kérem — szakította félbe Teodor fé­lénken — de a főnök intett. .. — Nagyon szeretem, ha alkalmazottaimban meg van a törekvés. — Marks úr egy pillantást vetett Schupfer úrra — az ember tényleg köte­les fölfelé törekedni. Igaz, hogy ismerteti még hiányosak, de most eltekintek ettől, mert remé­lem, nap-nap után javulni fog e tekintetben. Itt megállott Marks úr. Beserl sokkal izgatottabb volt, semminthogy imllámzó érzéseinek kifejezést tudott volna adni. Schupfer úr, kit csak távolról érintett e fontos pillanat, nem tudta megállani, hogy egy pillanatot ne vessen az órára. Fél nyolcra találkát adott egy barátnőjének ... és most már negyed nyolc volt. — Teodor — folytatta Marks úr méltóság­teljes hangon — ezennel kinevezem írnokommá és havi fizetését tíz forinttal felemelem. Beserl úr, sok szerencsét kívánok és remélem, hogy uj állá­sában hű, megbízható munkatársam lesz. Ezzel kezet fogott boldog munkatársával. Ugyanezt tette Schupfer úr, meg Ferenc is. — Kérem, várjanak még egy pillanatig — parancsolta meg Murks, midőn Schupfer a ka­lapja, Ferenc meg az üzletkulcsok után nyúlt. , — Mióta van már üzletemben, Schupfer úr ? — kérdezte Murks úr. —• Már 1901 ... november ... óta — felelte dadogva az ámuló Schupfer e váratlan kérdésre. 1901 óta — ismételte Murks úr fejcsóválva bizony már jó ideje, már jó ideje. Ha gondolom, hogy mily csekély tudomány­nyal, mily kevés tapasztalattal lépett be hozzám és ezt összehasonlítom jelenlegi képességével, büszke elégtétellel kell konstatálnom, hogy veze­tésem alatt kiváló módon fejlődött. Tevékeny­sége a legteljesebben kielégít. Most Schupfer úron vett erőt az izgalom. Alig akart hinni saját füleinek. Marks dicséri őt, ki különben mindenben gáncsot talál, ki semmivel sincs megéledve. Ez sokat jelent. A fiatal­ember szédülni kezdett, nagy szerencsét sejtett. Fizetés­emelés ... előléptetés — e két dolog száguldott végig izzó agyán. — A legteljesebben kielégít — ismételte Marks, vidáman biccentve, mint ki észrevette a benyomást, melyet szavai Schupferre tettek. Murks úr arca hirtelen megváltozott. Az imént vidám arcvonások komorrá váltak. — Csak az az egy dolog szomorít el, foly­tatta Murks, hogy működése számára nem talá­lok üzletemben megfelelő teret. Mint már emlí­tettem, az ember mindig magasabbra törekedjék és ön is azon legyen, kedves Schupfer úr, hogy egy nagy céghez jusson, hol még viheti vala­mire. Nem aggódom ön miatt. Meg fogja állni a sarat. Murks úr ismét elhallgatott. Az irodában néma csend honolt. Az óra kettyegett. Majd egy mély sóhaj tört föl — Murks ur kebléből. — Igazán sajnálni fogom — mondta e derék férfi — midőn harmincegyedikén el kell majd búcsúznom öntől. Beserl ur fogja átvenni teen­dőit, noha csak nehezen fog tudni megbirkózni velük . . . És most uraim . . . zárjunk! Ily ügyesen, ily kíméletesen mondott föl Marks­ur Schupfer írnokának, kinek fizetése hatvanöt forintra rúgott. Helyette Teodor Beserit alkal­mazta negyven forinttal... Létszámemelés. Wekerle­­sarokba szorult és bevallotta, hogy a létszámemelés tény. Csak éppen a mérték s az időpont kérdéses. Ezt — úgy látszik — teljesen a hadügyi kormányzat­tól tették függővé. Szóval a paktumszerű létszámemelés tény, sőt az előrelátottnál is szomorúbb tény, mert az emelés mekkorasága meg­határozatlanul maradt. Ez még súlyosbítja a helyzetet és súlyosbítja a bűnt, amelyet a kormány a paktum letagadásá­val elkövetett. Az országcsalás annyival súlyosabb beszámítás alá esik, mennél ked­vezőbbek azon feltételek a hadügyi kor­mányra nézve, amely eltitkolt feltételek árán Wekerléék a bársonyszékekbe kapasz­kodtak. Kiszolgáltatván magukat és többségüket, kiszolgáltatták az országot is a közös had­ügyi kormánynak. Azt az országot, amely képtelen mai terheit is viselni, amelyből a nyomorúság másfélszázezer munkást hajszol a­ tengeren túlra, amelyben a tüdővész nyolcvanezer embert pusztít el egy esztendő alatt. Kiszolgáltatták minden feltétel, minden engedmény nélkül az országot, a nyomor­gók országát az örökké éhes, soha ki nem elégíthető és mindenképpen káros militariz­musnak, amely ellen annyit menydörögtek! Perfidiájuk nagysága csak akkor ötlik igazán az ember szemébe, ha meggondol­juk, hogy a létszámemelést maguk is fölös­legesnek tartják ! A „Magyarország" szerint a mai hadilétszám a védelmi háborúban elégséges. A közös hadsereg hadilétszáma 1 millió 84 ezer ember, a honvédségé 240 ezer, az osztrák landwehr 150 ezer, a csendő­rséggel együtt másfélmillió fegyve­rest mozgósíthatunk." És Wekerle ennek ellenére is kijelenti világosan, hogy a „lét­számemelésre szükség van, azzal mindenki tisztában lehet." Nem, tisztelt Wekerle úr, a létszámeme­lés szükségességével legalább 15 millió ember nincs tisztában ebben az országban! Kérdezze csak meg ön vagy valamelyik íródeákja a fiumei gőzösök Amerikába in­duló utasait, mit tartanak erről a kérdés­ről? Mit tartanak az itthon maradt nyo­morgók, a hatosos napszámok mellett éhe­zők a létszámemelés szükségességéről? Kérdezze csak meg azokat az éhbéren nyavalygó villamos kalauzokat, akik ellen éppen ma vezényelt" sortüzet az ön létszám­emelésre szorult katonasága: kell-e még több katona? Kérdezze meg az excellenciás úr, de ké­szüljön el arra is, hogy ököllel adnak választ. Nyolcvanezer halott. Gyászkeretes jelentésben tudatja egy szanatórium-egyesület ma Magyarországgal, hogy­­ hetvenhétezerkilencszázhuszonhárom halottja van ennek az országnak. Ennyit pusztított el a tüdővész egyetlen esztendő­ben. Ennyit gyilkoltak­ meg a komisz lakás­viszonyok, egészségtelen táplálkozás, az éh­bérekhez arányított életigények, a túl hosszú, sőt a mezőgazdaságban egyenesen vég nélkül való napi munkaidő, a közegészségügy ren­dezetlensége, a falvak orvoshiánya. ” ti

Next