Népszava, 1907. augusztus (35. évfolyam, 182–207. sz.)

1907-08-01 / 182. szám

2 zolni, h­ogy nem gondolkoztunk-e helyesen, amikor amellett foglaltunk állást, hogy a szervező bizottságokat nyilvános gyű­lésen válasszák meg. Minden érvvel szemben fen­tartjuk azt az állításunkat, hogy helyesebb, ha nyilvános gyűlésen bíznak valakire vala­mely tisztséget. Mert akire ilyen módon hárul valamely feladat, az a nyilvánosan reáruhá­zott és elvállalt kötelezettséget rendszerint komolyabban és lelkiismeretesebben tölti be, mintha bizalmas körben nyer valamire megbízatást. Óhajtandó, hogy azoknak legyen igazuk, akik velünk ellentétes állás­pontot foglaltak el és a megválasztottak lankadatlan buzgalommal oldják meg fel­adatukat. Végre is ezt a kérdést nem tart­juk annyira fontosnak, hogy hosszabban kelljen vele foglalkoznunk. . Különben is egyéb tekintetben sem kí­vántuk és ezúttal sem kívánjuk elfoglalni azt az álláspontot, hogy minden áron nekünk kell, sőt muszáj igazunknak lenni. Szóljon hozzá ehez a kérdéshez mindenki. Mondja el, amit jónak tart. Ami jó és helyes, azt elfogadjuk, mert csak egy lehet a mi célunk. Minél jobbá tenni a házi agitációt, hogy ennek a segélyével a szabadszerve­zeteket megalkothassuk, működőképesekké tegyük, így véljük, hogy meglesz mindaz, amit a házi agitáció segítségével megala­kított és kiépített szabadszervezetek révén elérni akarunk. Most is, amikor B. M. és Strasser Jó­zsef elvtárs cikkével foglalkozunk, a kérdés tisztázása vezet bennünket. Mindenekelőtt ki kell jelentenünk, hogy a házi agitációról írott cikksorozatban tá­volról sem volt szándékunk a titkárság reputációját akárcsak a legtávolabbról is érinteni. Annál is kevésbé ve­zérelhetett bennünket ez a­ szándék, mert — noha cikkeink névaláírás nélkül jelentek meg és merő következetességből ezúttal sem akarjuk magunkat megnevezni — annyit elárulhatunk, hogy a titkárság dolgaiban személyesen is érdekeltek vagyunk. Még kevésbé áll az, amit már említettek is, hogy cikkünk ama része, amelyből B. M. elvtárs a titkárság reputációja megsértésére következtetett, hátulról vagy oldalról inté­zett támadás akart lenni a titkárság vala­mely tagja ellen. Szükségesnek tartotok,­ hogy ezt kijelent­sük, mert úgy gondoljuk, könnyebb lesz mindannyiunk dolga, ha a személyi kérdé­seket kikapcsolhatjuk a tárgyalásból. A tervezet kidolgozásakor éppen úgy, mint cikkeinkben, az a határozott meg­győződés vezetett bennünket, hogy a házi agitáció a múltban azért nem vált be, mert nem azon az úton indult meg a munka, amelyen megindulnia és haladnia kellett volna. Véleményünk szerint jobb az a terv, amelyet most kidolgoztunk és a legjobb azok között, amelyeket kigon­dolni képesek voltunk. Azt hisszük, nem kell, bizonyítani, hogy ha képesek lettünk volna jobb tervet adni, jobbat adtunk volna. De nem voltunk képesek. Ezért ajánlottuk elfogadásra elvtársainknak ezt a tervezetet. Amint azonban nem okoltuk a házi agi­táció sikertelenségéért a kezdeményező párt­titkárságot a múltban, úgy nem írjuk a tit­kárság rovására a netalán bekövetkező eredménytelenséget a jövőben sem. Aláír­juk É. M. elvtárs azon állítását, hogy a legjobb terv is írott malaszt marad,­­ ha nem lesznek okos, jó, buzgó elvtársak, akik belátják, hogy igenis a felárt agitáció az a csodaszer, amelyet ha okosan hasz­nálunk, talán nem is remélt eredményeket, bámulatos győzelmet érhetünk el. A titkár­ság megtesz mindent, hogy a keret tarta­lommal teljen meg, hogy a terv ne marad­jon puszta terv, de élő, mozgó, működő valósággá váljon a szabadszervezet. És ha­ lesznek — aminthogy mindenütt, minden intézménynél vannak — olyanok, akik vállalt kötelességüket nem teljesítik, akik kedvüket vesztik és a házi agitációban nem működnek úgy, amint az ügy érdeke tőlük a munkát megkívánja, akkor a tit­kárságnak lesz rá gondja, hogy a kedvét vesztett elvtárs, a kötelességét mulasztó bizalmi férfi helyébe mást, lelkes, vasaka­ratú, lankadatlan buzgalmú elvtársat vá­lasszanak meg. A decentralizáció és a párttagok nyil­vántartásának kérdése — úgy látszik — megvilágításra szorul. Azzal a kérdéssel is kell foglalkoznunk, hogy miként indítjuk meg a házi agitáció munkáját. (Folytatjuk.) A diófa. írta Ormos Ede. Mikor az új doktor az első pár száz forintot összekuporgatta a huszonöt meg ötven krajcáros látogatásokból, bele mert menni abba a nagy üzletbe, hogy a házat, amelyben néhány éve la­kott, örök áron megvegye. A jegyző biztatta rá. Barátságból megcsinálta az átírást és kiszámí­totta az élhetetlen doktornak, hogy amit eddig házbérbe fizetett, abból húsz év alatt egészen kifizetheti a házat és így az lesz a maga por­táj­án. Mert ez a doktor hiába volt doktor, olyan élhetetlen fajtának mutatkozott. Világéletében az is volt. Mindig kellett, hogy valaki szutyongassa, mint azt a bizonyos lovat, amelyik sehogysem akart indítványozni. Ezt az állást is a községnél csak úgy kapta meg, hogy a többi nyolc pályázó izraelita volt, ő az egyedüli római katolikus. A plébános úr rögtön pártját fogta, sőt úgy ajánlgatta a községi képviseletnek, mint igen tehetséges fiatal orvost, akiről a leghíresebb egyetemi tanár is sok szépet mondott neki, mikor legutóbb Pesten járt. A plébános úr ugyan huszonöt éve járt legutóbb Pesten, akkor sem beszélt egyetemi tanárral, a tehetséges fiatal orvosnak meg a hírét sem hallotta, de hát az mindegy, a pap csak nem hazudik. Hiába kor­teskedett az un­okaöccse mellett a zsidó árendás, bizony nem kapott az egy voksot sem. Hogy háztulajdonos lett a doktor, ez nem de­rülhetett ki a falu előtt holmi hurcolk­odással, mert hiszen benne lakott az egész örökségben. Csak a porta hátsó sarkában, egy kis, inkább ötformájú alkotmányban húzódott meg az eddigi háziúr, aki most a doktor jóvoltából ingyenes lakóvá degradálódott a kert és udvar tisztán­tartása ellenében, egyébként pedig annak a pár ezer koronának kamatjából szándékozik jövendő sorsát irányítani, ami után viszont a doktor a takarékba fizette a jegyző, a pap és főszolga­bíró együttes protekciója alapján a hat és fél százton­t. Más szegény ember bizony nyolc percentet is fizetett a kezelési költségeken fölül, ami megint két-három percent. De hát a doktort szerették az urak. Szép tavaszi nap mosolygott a falura, de fő­képpen az új háztulajdonosra. Estére áldomásra is készültek a nagy korcsmában, amitől előre fázott a doktor, mert nem bírta az italt, mint a falu egyéb intelligenciája, a kártyában meg ép­pen tökéletesen műveletlen volt. Hetivásár volt. A gyümölcsfa-csemetéket árul­gatták. Szép sorjába le voltak fektetve a külön­féle fajták, amelyeknek jelességét büszkén so­rolta fel a kereskedő magyar. Az egyik egy sugár csemetét tartott a kezében, már jóformán nem is lehetne csemetének nevezni, annyira meg­emberkedett. Nagyon szép egyenes diófa volt az. Megvette a doktor. Vitte haza nagy örömmel és elültette az udvar közepére. Micsoda szép zöld lombsátor lesz abból néhány év múlva! Amig a gödröt ásta neki, mig hordott, fekete, porhanyó földdel megrakta az ágyát, míg min­den belapátolt rétegre öntözgette az egy-egy lo­csoló állott esővizet, addig annak a néhány év­nek a jövendő történetét szépen kirajzolta ma­gának a doktor, de még tovább is ment. Hogy talán a biblia igazsága sem utolsó — különösen egy faluhelyen. Hogy nem jó az em­bernek egyedül lenni. Hogy hát akármilyen szép is lesz ez a diófa, mégis csak unalmas lesz ennek az árnyékában egyes-egyedül üldögélni. Meg kelleténél hűvö­sebb is. Aztán a dió is terem majd vékaszámra. A szép, nagy papírhéjú dió. Csak nem áll ki vele a piacra. Sokkal szebb lesz az, ha a gyerekek verik le hosszú rudakkal és elcsemegéznek rajta karácsonyig is. Mintha csak azt a szépen kigondolt jövendő­jét ápolná, olyan szeretettel gondoskodott az új házigazda a házról, de különösen a szépen fa­kadásnak, majd irigyezésnek indult diófáról. Nem röstelte elhalványult növénytani ismereteit felújí­tani. Kikereste a régi könyveiből, hogy milyen a diófa természete, hogyan kell vele bánni, mi­től kell óvni, félteni. Ha szer­t ejthette, örömest beszélgetett kertészkedő emberekkel. Nagy ijedelem lepte meg egy szép napon. Nézegeti a diófát, hát a legtövénél olyan barna porfélét lát, mintha egy hangyaboly lenne vagy amilyen a kifőtt cikória kávé. Megijedt, mert tudta, hogy ez férget jelent. Az tudja ilyen betyármódra megfúrni a fát, az tűr a kéreg alatt magának utat, amibe a fiatal fa könnyen belepusztulhat. De annyi esze már a féregnek nincs, hogy betörése áruló nyomait eltakarja. Ez a barnás por mutatja az útját. Meg is találta a doktor a fa derekán a lyukat. Úgy nézte, mint egy sebhelyet, amelyből a mér­ges anyagot ki kell vennie, hogy a betegséggel megbirkózhassék. A különféle horgolótű és cipő­gomboló formájú szerszámaival nem boldogult. Végre is a szomszéd elunta nézni a kerítésen át a bajlódást és átlépett hozzá. Az osztán a maga parasztikus eszével segített a dolgon.­ Egy darabon lehántolta a fa kérgét, hogy a féreg újjának irányát meglássák. Szerencsére, ez nem valami ravasz féreg volt, ment egyenes NÉPSZAVA 1997. augusztus 1. i­i —————mmmmmmnmm­mm­i­i­i­i S­ZEMLE. BELFÖLD. „Az egyház palástját most jó kezek szövik". Az „Alkotmányiban ma egy sötétfekete úr vezércikkezik és kívánságokkal áll elő. Minthogy pedig a feketékre jó idő jár Má­ria országában és minthogy a feketék a szerénységet és alázatosságot a gyakor­latban sohasem ismerték, nagyon természe­tes, hogy az „Alkotmány" vezércikkírója sem tart mértéket a követelésekben. Nem kell neki sok, csak minden. Autonó­miát akar a katolikusoknak. A papi vagyont tel­jesen és elválaszthatatlant hozzá akarja varrni az egyházhoz. Az iskolákat, melyeket nagy­részt állami segítséggel tart fenn a katoli­kus felekezet és amelyekben most is orgiá­kat ül a papi népbutitás, teljesen be akarja takarni a Krisztus palástjával. Sőt egész Magyarországot szeretné ama szent köpö­nyeg alá keríteni, amely alatt immár más­fél ezer esztendeje folyik a néprontás. Hát mi nem vagyunk rossz emberek és a katolikusok autonómiáját igaz szívből kívánjuk. De igazi autonómiát követelünk, tökéletesebbet, mint maga az „Arny". Mi azt akarjuk, hogy a katolikus felekezet ne legyen semmiféle függésben az államtól, de­­ az államnak se legyen semmi köze a katolikus felekezethez. Azt akarjuk, hogy e felekezet here-főpapjainak kinevezésére az államnak ne legyen semmiféle befolyása, még a király személye által se; de viszont ezek a here-főpapok ne zsebelhessék el azoknak az óriási birtokoknak a jövedel­meit, amelyek eredetileg az államéi és amelyeket rég megszűnt célok szolgálatáért kapott a papság egy sötét korszakban. Igenis, az állam vegye vissza a papok kezén levő óriási birtokokat és fordítsa azoknak jövedelmét közcélokra, adja oda a földet a hazátlanná váló és Amerikába üldözött népnek. A katolikusok pedig — de a többi felekezetek is — csinálják a maguk h­ókusz-pókuszait az állami be­folyástól függetlenül. Akinek bálvány kell, az csináltasson magának; aki­nek táncoló dervis, rabbinus vagy cerimóniázó csuhás kell, fogadjon magá­nak. Amíg lesznek emberek, akiknek a gyomra az ilyesmit megkívánja, azok fizes­sék meg a passziójuknak az árát és se állam, se más hatalom az ő privát mulat­ságukba — amíg az másokra veszedel­messé nem válik — bele ne kontárkodjék. De a közpénzekből se költsön ám senki egy fia­ fillért se az ilyen speciális magán­kedvtelésekre. Az iskolákból pedig ki a csudával! Az iskola legyen az államé. Az állam fizesse, az állam parancsoljon benne. De — azt mondja az „Arny" — „az egyház palástját most jó kezek szövik".

Next