Népszava, 1908. április (36. évfolyam, 79–104. sz.)

1908-04-02 / 80. szám

10 Kossuth F. Lipót kereskedelmi miniszter úr őnagyméltósága Bécsben és Schönbrunnban járt szerdán. A függetlenségi „forradalmárok" praktikái, kényszerítő rábeszélései előzték meg őnagy­méltósága bécsi útját. A függetlenségi kor­mányalakítás után való emésztő vágyakozás hajtotta leginkább a király elé, ahol jó koalíciós szimattal meg kellett éreznie, hogyan fogadná a király a legújabb pak­tumszegést. De meg kellett köszönnie Kossuthnak a Lipót-rend nagykeresztjét is, amelyet főképpen azért­ kapott, hogy hosszú időre sikerült lehetetlenné tenni a vám­sorompók fölállítását. Nagyképű és óvatos félhivatalos jelenté­sek szerint ugyan a kihallgatásnak nem volt más célja, mint az, hogy módot nyújt­son Kossuthnak a küszöbön álló új ország­gyűlési ülésszak alkalmából a királynak előterjesztést tenni azokról a törvényhozási intézkedésekről, amelyeket a kereskedelmi minisztérium készít elő az új ülésszakra, de hát a félhivatalosok teljesen tisztában vannak a hivatásukkal és félhivatalos ko­molysággal tagadják a megtörtént dolgokat. Hogy a bécsi út titokzatossága még job­ban imponáljon a tisztelt házának, kihall­gatásáról a legújabb nagykeresztes a követ­kezőképpen nyilatkozott: — Miután — mondotta — már hosszabb ideje nem volt alkalmam a király előtt megjelenni, a kereskedelemügyi kormányzat teendői meglehető­sen fölszaporodtak; ezekről tettem most jelentést. Azután a Felség először magyar, azután francia nyelven beszélgetésbe kezdett a politikai helyzetről és a fontosabb függő kérdésekről. Őfelsége igen barátságosan fogadott engemet és a szóvátett kér­dések mindegyike iránt a legélénkebb érdeklődést tanusította. Oh, az teljesen érthető, hogy Kossuth F. Lipót őnagyméltósága barátságosan fogad­tatott, sőt talán a vállait is megveregették és nyájas szavak kíséretében bocsátották útjára a tiszta függetlenségi kormány töl­képlő elnök­ét- .. . intézze ? Az elvi jelentőségű kérdésben a képviselőház mentelmi bizottsága már ta­nácskozott is annak idején, azonban az ak­kori előadói jelentést a mai ülésben meg­változtatták. Meghagyták azokat az ese­teket, amelyekben a közigazgatási ható­ságok elé kihágási ügyekben és a bíróságok jogkörébe utalt jövedéki kihágási ügyekben a mentelmi jog fölfüggesztése iránti megkere­séseket az illetékes hatóságok a királyi fő­ügyész útján terjesszék a képviselőház elé, azonban megváltoztatták azt a pontját, amely nem a kihágási büntető törvénykönyv által, hanem más törvény, vagy rendelet által köz­igazgatási hatóságok elé utalt kihágási ügyek­ben való megkereséseket illeti. Ezekre vonat­kozólag a bizottság oly értelmű indítványt fog a Ház elé terjeszteni, hogy ezekben a kér­désekben is a királyi főügyész tegyen a Ház­nak előterjesztést. A „más törvény vagy rendelet" majd ké­sőbb következik. De már jó előre gondoskod­tak az ügyészi hatáskör kiterjesztéséről, mert a „magyar állameszmét", a nép érdekeit mi is védelmezhetné meg Magyarországon a legjob­ban, mint a szent ügyészi hatalom. A jövőről gondoskodott szerdán tartott ülésén a képviselőház mentelmi bizottsága. Arról a jövőről, amelyben az „ex­trém elemeket" is védeni fogja a képviselői mentelmi jog. A mentelmi bizottság ülésén a tanácskozás egyrészt akörül folyt, hogy a kihágási bűn­ügyekben a fölterjesztést a képviselőházhoz ki Balázs Elek éhes. Irta: Göndör Ferenc. Balázs Miklós egyszerű ember, józan ember. A sors, az kiforgatta egy kicsit a valójából, de melyik szegény ember az, akit a sors meg nem ráncigál? Azért szegény az ember, hogy a sors űzze, hajtsa, cibálja. Balázs Miklós megértette ezt, azért nem is igen bánkódott a sorsán. Meg azután ma már csak megjárja. Megél tisztességesen keserves munkája után. Ő is dolgozik, az asszony is dolgozik, meg a gyerekei is dolgoznak. Így aztán csak kikerül a" mindennapi. Az igaz, hogy tán ezért nem igen volt érdemes Amerikába jönni, otthon is meg lett volna az, ennyi munka árán. Érez is néha ott a szive táján Balázs Miklós valami fájót. Tán a hazai föld után való hajlandósá­got. Máskülönben bele van nyugodva a sorsába. Bezzeg, hogy más az élete a testvérbátyjá­nak, Eleknek. Iskolázott ember, gazdag em­ber, királyi, meg nem tudom én micsoda tanácsos. Azonkívül — ki tudja, hogy miért — főrendiházi tag. Mindig nagyfejűekkel vi­tázik. Mán hogyne, hiszen méltóságos úr! Az öregapja se viselt ilyen nagy titulust, de ő, az eszes, büszke Elek, jól fölmászott az ugorka­fára. Hanem — sors­forgandó — utóbb rossz szél fújt Balázs Elek felől. Úgy mondta a fáma, hogy a szt.-louisi kiállításon sokat vesztett. Mindig is spekulált. Amerikába Szt.-Louis városába kellett neki a pénzének egy nagy részét elveszítenie, holott ezt közelebb, mind­járt Pesten is megtehette volna. Balázs Miklós úgy tudta, hogy ott él azóta a bátyja a zavaros, piszkos nagy Newyorkban. Este a munkából jövet, minden emberben a testvérbátyját vélte fölismerni. Máskülönben — úgy mondta — nem törődik vele. Felőle a széllel is versenyt futhat. Nagy foka van Balázs Miklósnak a nehezte­lésre. Évekkel előbb, még az ó­hazában tör­tént. Egy nap nagy, forró vágyakozást érzett Balázs Miklós az ő okos nagybátyja után. Fel­öltözik tisztességesen, hogy szégyent ne hoz­zon a fejére. Enni is alig volt mit, mégis össze­csinálta az útiköltséget. Vett egy harmad­osztályú vasúti jegyet és fölutazott Pestre. Nagy üggyel-bajjal eljutott a bátyja házáig. Amikor meglátta, szinte megijedt. Olyan nagy, olyan szép volt. Ott nem akarták bebocsátani. Holmi bejelentésfélét emlegettek és névjegy­kártyát kértek. Balázs Miklós zavarba jött. Erről egészen megfeledkezett. Tudta ő, hogy olyan emberhez nem lehet névjegykártya nél­kü­l bemenni, de nem gondolta, hogy a bátyja — tulajdon testvérbátyja — házánál neki is muszáj. Hát persze. Ezek az emberek nem tudják, hogy a Balázs Elek testvéröccsével ál­lanak szemben. Sokatmondó mosollyal vette ki Balázs Miklós a ceruzáját és — más papír hiányában — leszakította egy címezetlen le­vélborítéknak (maga sem tudta, hogy került hozzá) a felső lapját és reszkető kezekkel írta rá a nevét. Látta, hogy a furcsán öltözött ember, aki­nek a megírt papírdarabot odaadta, különö­sen mosolyog, de mit törődött ő most azzzal ! Egész valóját elöntötte a mámoros büszkeség és ujjongó öröm érzése. Az ő nagy testvér­bátyjára hulló napsugarak százszoros erővel, ezernyi színnel-fénnyel csillogtak az ő lelké­ben. És Balázs Miklós soha nem érzett gyö­nyörűséggel hempergett, fürdött, lubickolt a színes, meleg napsugarakban. A komor, nagy oszlopok melegséget, szeretetet árasztottak felé; ez a csudás melegség folyt, reszketett körülötte, besugározta az egész valóját és úgy érezte, hogy elmerül, belesüpped a meleg szeretetbe ... Boldogsággal, büszkeséggel volt tele a szíve. Egy csodálatosan forró, gyönyö­rűen zavaros hangulat szállotta meg. Az ő nagybátyjának kiváltságos egyénisége egész varázsosságával hatalmába kerítette. A nagy­nagy vágyakozás, amit utána érzett, most megdöbbentő erővel támadt föl benne és úgy érezte, hogy nem­­bír magával, nem bir a maga ujjongó, határtalan nagy boldogságával . . . Reszketve várta, hogy nyíljék meg az ajtó, hadd ölelje végre meg azt az édes nagy em­bert, az ő testvérét. .. Kinyílt az ajtó. Az inas vigyorogva adta vissza neki a névjegykártyát és halkan, gú­nyosan, de udvariasan szólt: — A méltóságos úr nem fogad. Hogy mi volt azután, arról Balázs Miklós nem szeret beszélni. Nem is igen emlékszik. Semmi se volt. Azt biztosan tudta, hogy az inast­­ nem vágta pofon. Hanem az oszlopok gipszfigurái megelevenedtek, gúnyosan vihog­tak rá, csúfolták, nevették, kacagták. A ko­mor, nagy oszlopok hidegséget, gúnyt, lené­zést ontottak felé és ez a fagyos hideg fütyült, süvöltött, zajlott körülötte. És ez a csúnya hidegség űzte, kigörgette. A szive, az össze­facsarodott. Nagyon sietve ment ki a házból, a nagy, fényes utcából. És vett egy harmadik osztá­lyos vasútjegyet és szépen, csöndesen haza­ment és kínlódott, dolgozott tovább . . . Azután nemsokára Amerikába vándoroltak. A zavaros, lármás Newyorkban kínlódnak to­vább. Balázs Miklós elhozta magával ide is a testvére iránti mélységes gyűlöletét. A gyűlö­lete az idők során közönnyé fajult. Balázs Miklós — mint mondani szokta, föltűnően sokszor mondta — nem bánja, ha a széllel versenyt fut is a bátyja. Jól tudja, hogy ezt úgy sem fogja megtenni, ennél sokkal több esze van. NÉPSZAVA 1908 április 1. A szájkosár. A képviselőház szerdai ülésén a szájkosár­indítvány első szakaszának részletes vitája véget ért. Maradt volna néhány szónok még a következő ülésre is, ám az elnöki székben a néppártról került második alelnök úr ült és kéjjel, gyönyörrel vonta meg a szót egy­másután három nemzetiségi képviselőt. Ok volt a szómegvonásra egyebek között az is, hogy az egyik nemzetiségi az alelnök fölszólí­tására nem ment közelebb az elnöki emel­vényhez. A házszabályoknak ilyen kezelésével aztán sikerült az alelnöknek rövidesen négy szónokot megemészteni, harsogott a hangja mindaddig, míg diadalmasan ki nem je­lentette, hogy a vitának vége van. De a vita bezárása előtt történt valami... házszabályt kijátszó stikli jön majd a nyomában. Eitner Zsigmond, a vita utolsó szónoka ugyanis Mezey Lajosnak hat szakaszba foglalt m­ódo­sítását egy szakaszba foglalva újra benyúj­totta. Ez a kis fogás arra szolgál, hogy a szavazásnál a Mérey módosításaihoz a bal párt és a nemzetiségiek részéről beadott különféle módosító javaslatok elessenek, mert a Mérey módosításaival Eitner Zsigmond ma benyújtott módosító javaslatát fogja az elnök szembeállítani. A nagy ob­strukciós komédia idején rendkívül nagy jártasságra tett szert a taktikázásban a ma­meluktábor, biztos szemmel jár a házszabá­lyok labirintusában. Íme, a házszabályokat holnap vagy holnapután sikerül majd kiját­szania, de eljárásának a törvényesség látszatát is megadja majd. A látszat tarka függönyét szövögették ők úgyis mindig . . . erős látás veheti csak észre a mögötte rejlő tisztátlan dolgokat. A jól sikerült fogás után rátértek az inter­pellációkra. Elsősorban Hoffmann Ottó bal­párti interpellálta meg a belügyminisztert a községi orvosok fizetésének rendezése ügyében. A belügyminiszter válaszában kijelentette, hogy amidőn „helyreáll a parlament munkaképes­sége", az erre vonatkozó törvényjavaslatot be fogja nyújtani.­­Nagy György balpárti László Imre volt közös hadseregbeli főhadnagy isme­retes esetét hozta elő az interpellációk során. Lászlót, aki a minap halt meg egy budai kórházban, a Kossuth-nóta ének­lése miatt megfosztották tiszti rangjától. Az interpelláló képviselő ma azt követelte, hogy terjesszék elő az ügyre vonatkozó be­csületbírósági iratokat és a halottnak a ka­tonaság utólag adja meg a katonatiszteket megillető végtisztességet. A honvédelmi mi­niszter azonnal válaszolt. Kijelentette, hogy a becsületbírósági iratokat nem hajlandó elő­terjeszteni, de kijelentette azt is, hogy László Imrét nem a Kossuth-nóta éneklése miatt, hanem azért fosztották meg a rangjától, mert ittas állapotban nyilvános helyen botrányt csi­­nált. A Ház a választ tudomásul vette. Tudo­másul vették a miniszteri választ a független­ségiek is, akik pedig mindig nemzeti hőst láttak az ilyen áldozatában a szoldateszkának s kormányt tudtak volna buktatni ilyen eset miatt. Szkicsák Ferenc tót nemzetiségi interpellált még az árvamegyei közigazgatási hatóságok garázdálkodása ügyében. Választ nem kapott. Az ülés fél háromkor ért véget. * A nemzetiségi párt a szájkosár-indítvány ellen indított küzdelmében az obstrukció végső eszkö­zeit is föl fogja használni. Erre vall a következő fölhívás is, amelyet a párt vidéken tartózkodó tagjaihoz intézett: „A nemzetiségi képviselők föl­hívatnak, hogy mindannyian jöjjenek haladékta­lanul Budapestre,. A. Nagy­ Emil-féle indítvány első pontja fölötti vita véget ért és a nemzetiségi párt­nak az erélyes küzdelem után becsületbeli fel­adata, hogy név szerinti szavazást kérhessen. Azt hisszük, hogy nem túlságos az a kívánságunk, hogy a klub összes tagjai három-négy ülésen át itt tartózkodjanak, hogy a párt ezt a küzdelmet méltósággal fejezhesse be. Sikertelenség esetén a felelősséget azokra a tagokra hárítjuk, akik a kri­tikus pillanatban nem teljesítették kötelességüket."

Next