Népszava, 1908. április (36. évfolyam, 79–104. sz.)

1908-04-05 / 83. szám

XXXVI. évfolyam. Budapest, 1908. április 5. vasárnap. 83. szám. NE AZ ELŐFIZETÉS ÁR­A: évre. . . 19.20 kor. I negyed évre. 4.80 kor. évre . . . 9.60 „­­ egy hóra . . . 1.60 „ EGYES SZÁK ÁRA 6 FILLÉR. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., RÁKÓCZI-ÚT 32. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VII., NYÁR-UTCA 1. SZ. (Telefon-szám 82—61.) Munkások! Elvtársak! A koalíció vedlett kurucaira záporeső­ként hull a bécsi áldás. Érdemkereszt és gyémántos rendjelek mind fényes bizonyítékai annak, hogy a koalíció­nál készségesebb szolgái Bécsnek még soha­sem voltak. Nem irigyeljük a sok gyémántot és er­dót. Nem kérdjük, hogy a függetlenségi elvek mily gyalázatos végeladása útján sze­rezték ezeket. Nem kérdjük, hogy mi lesz ezek után a magyar vezényszóval. S nem kérdjük, hogy mi lesz a többi „nemzeti követelé­sekkel." Bennünket az ország dolgozó mil­lióinak joga érdekel! Az általános, titkos, egyenlő választójog, a maga teljességében és érintetlenségében, ez érdekel bennünket! Ezt akarjuk ismét megsürgetni, ez iránt való nagy türelmetlettségünkn­ek akarunk ismét kifejezést adni! Ezért e hó 9-én, csütörtökön este k­ét népgyűlést tartunk a következő helyeken : II., Medve-utca 6, Fácán-vendéglő. V., Váci-út 90, Petrics-vendéglő. VII., Dohány- és Szövetség-utca sarok, Dolfing­vendéglő. VII., Sip-utca 7. szám, Tóth Ferenc-féle ven­déglő. VIII., Vig- és Bérkocsis-utca sarok, Poós-féle vendéglő. VIII., Práter- és Futó-utca sarok, Böhm-ven­déglő. IX., Ráday-utca 12. Két Korona-szálloda. Ezenkívül folyó hó 12-én, vasárnap délután fél 3 órak­or nagy tüntető népgyűlést tartunk az Aréna előtt levő téren, ahol két tribünről fogják előadóink a koalíció politikáját és a választójog dolgát tárgyalni. Munkások! Elvtársak! Fölszólítunk be­nneteket az agitá­cióral Lássatok azonnal munkához, hogy ezen demonstrációnk is fényes sikerrel végződjék! Testvérüdvözlettel A magyarországi szociáldemokrata párt. A fekete szabadság. A néppárt a Barkóczy-ügy képviselőházi tárgyalása kapcsán tüntetést rendezett a lelkiismereti szabadság mellett. Nem min­dennapi látványosság volt, amikor a lelki szolgaságnak csuhás és csuhátlan képvi­selői keltek a lelkiismereti szabadság vé­delmére, amikor az inkvizitoroknak, a máglyákat gyújtogatóknak, kínzópadok al­kalmazóinak lelki leszármazói a gon­dolatszabadság nevében akarták bele­fojtani a szót a Barkóczyról nem az ő módjuk szerint gondolkodó képvise­lőbe. A néppárt és a jezsuitizmus meg­mutatta, hogy minden letagadás ellenére igaz jellemzése az ő szellemüknek az a mondás: a cél szentesíti az eszközöket. A cél: a klerikális befolyásnak biztosítása az iskoláztatásra. Az eszköz ezúttal: a lelki­ismereti szabadság hangoztatása volt. Hogy a kongregációs szellem ki ne szoruljon az oktatásból, a lelkiismereti szabadságnak hangoztatása sem nagy ár ezért a csuhások pártjának. A néppártnak és a klerikalizmusnak annyi köze van a lelkiismereti szabadság­hoz, mint egy régi magyar mondás szerint a bagolynak az Ave Máriához, vagyis semmi. De nem, ez helytelen kifejezés. Mert a lelkiismereti szabadság ez esetben közömbös kérdés volna a feketék számára. Pedig nem az: gyűlölt és tilos dolog az ő nekik. A lelkiismereti szabadságnak minden talpzulatnyi földjét a római katolikus egyház elleni heves harcokkal lehetett csak meg­hódítani. Ahol és amikor a katolikus egy­ház hatalmas és uralkodó volt, nem tűrt meg a magáén kívül semmi más véleményt. És elvben ma sem tűr meg. Ha az egyház látszólag belenyugodott is abba, hogy a modern államok többé-kevésbé biztosítot­ták polgáraik számára a lelkiismereti sza­badságot, ezt csak azért és ott tette, mert és ahol nincs már elég hatalma ennek meggátolá­sára. A római katolikus egyház azt vallja ma­gáról, hogy ő az igazságnak egyetlen, is­tentől rendelt letéteményese. Csak az az igazság, amit ő tanít, minden más: téve­dés, hazugság, zűrzavar. A szabadságra pedig a római katolikus egyház tanítása szerint, csak az igazságnak van joga; igaz­ság pedig az ő elvakult és arrogáns hite szerint nincsen rajta kívül. Ami­kor tehát klerikális ember gondolat­szabadságot követel, akkor a klerikális bu­taságnak egyeduralomra való jogcímét je­lenti be. Hogy ez valóban így van, hiteles és kétségbevonhatatlan adatokkal bizonyít­hatjuk. A francia forradalom hirdette és követelte a véleményszabadságnak nem klerikális szellemű biztosítását, amely azóta is állandó követelése minden demokratikus és előrehaladó mozgalomnak. Erre VI. Pius pápa 1790 március 29-iki allokációjában, tehát egy hiteles és hiva­talos, minden katolikust kötelező nyilat­kozatban kárhoztatta, elítélte az emberi jo­goknak kinyilatkoztatását, különösen a lelki­ismereti szabadságot, majd később a gon­dolat- és sajtószabadságot. Rosszalta a sza­badság és egyenlőség forradalmi jelszavait, mivel a szabadság csak megrontja a lel­keket és erkölcsöket, az egyenlőség pedig aláásván a tekintély elvét, megbontja a társadalmi békét. XVI. Gergely pápa 1832-ben kibocsátotta Mirari Vos kezdetű enciklikáját. Ebben delíriumnak, őrjöngésnek nevezi azt a véleményt, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság minden embernek joga, melyet minden jól szervezett állam­nak hirdetnie és biztosítania kell. Őrjön­gés, delírium az a vélemény is, hogy a polgároknak joguk van arra, hogy véle­ményüket nyíltan és nyilvánosan kifejez­hessék, anélkül, hogy a világi hatóságnak joga volna ezt a szabadságot korlátozni. IX. Pius pápa a De Ecclesia 6-ik pont­jában megátkozta azt, aki azt mondja, hogy minden vallásnak joga van arra, hogy meg­tűrjék és hogy nem kell elítélni, üldözni azokat a vallásokat, amelyeket báró Bar­kóczy nem régen tételes torzvallásoknak nevezett. Egy nagy katolikus teológus és bölcsész Lamennais pedig a vallási türe­lemben isteni törvény megsértését látta. Már most az a kérdés: kinek kell hinni inkább, ki a klerikális álláspont megbíz­hatóbb, hivatottabb kifejezője: a pápák és teológusaik, vagy pedig a rókalyukba szo­rult néppárt, amely, hogy párthívét, em­berét megmentse, még az ördöggel, a sátán oldalából fogant lelkiismereti szabadsággal is cimborál. Csúnya és alávaló szédelgés, szavakkal való kétszínű játék ez a feketék pártja részéről, amelynek foganatja csak olyan analfabéta képviselőházban lehet, mint aminő ez a mai magyar parlament. A csuhásokon kivül még egy védője akadt a véleményszabadságnak: Apponyi Albert gróf személyében. Nem általában a véleményszabadságot védte meg, hanem különösebben az állami tisztviselőknek minden irányú közszabadságot. Hogy mennyi őszinteséggel, minő okokból tette ezt a halksburgi nevelésű főjezsovita, az nem érdekel bennünket. De magát a tényt leszögezzük: ma az egész kormány amellett foglalt állást, hogy az állami tisztviselőnek legmesszebbmenő agitacionális szabadságát elismerte és az egész képviselőház szavaza­tával szentesítette, helyeselte ezt a fölfogást. Lapunk mai Máma 20 oldal. Kell-e Magyarországon agrár­programm? (Folytatás és vége.) A készülő agrárprogramra egyes nézetek szerint fölösleges, mert a pártprogramm a proletariátust kielégíti, annak nincs magán­tulajdona. Az agrárprogramul azoknak kell, akik a termelés irányítását, szervezését is maguknak vindikálják. Nem veszedelmes, sőt speciálisan nálunk ez szükséges is. A munkásságra nézve nem mindegy az, hogy Magyarországon mit.

Next