Népszava, 1908. április (36. évfolyam, 79–104. sz.)
1908-04-05 / 83. szám
XXXVI. évfolyam. Budapest, 1908. április 5. vasárnap. 83. szám. NE AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: évre. . . 19.20 kor. I negyed évre. 4.80 kor. évre . . . 9.60 „ egy hóra . . . 1.60 „ EGYES SZÁK ÁRA 6 FILLÉR. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., RÁKÓCZI-ÚT 32. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VII., NYÁR-UTCA 1. SZ. (Telefon-szám 82—61.) Munkások! Elvtársak! A koalíció vedlett kurucaira záporesőként hull a bécsi áldás. Érdemkereszt és gyémántos rendjelek mind fényes bizonyítékai annak, hogy a koalíciónál készségesebb szolgái Bécsnek még sohasem voltak. Nem irigyeljük a sok gyémántot és erdót. Nem kérdjük, hogy a függetlenségi elvek mily gyalázatos végeladása útján szerezték ezeket. Nem kérdjük, hogy mi lesz ezek után a magyar vezényszóval. S nem kérdjük, hogy mi lesz a többi „nemzeti követelésekkel." Bennünket az ország dolgozó millióinak joga érdekel! Az általános, titkos, egyenlő választójog, a maga teljességében és érintetlenségében, ez érdekel bennünket! Ezt akarjuk ismét megsürgetni, ez iránt való nagy türelmetlettségünknek akarunk ismét kifejezést adni! Ezért e hó 9-én, csütörtökön este két népgyűlést tartunk a következő helyeken : II., Medve-utca 6, Fácán-vendéglő. V., Váci-út 90, Petrics-vendéglő. VII., Dohány- és Szövetség-utca sarok, Dolfingvendéglő. VII., Sip-utca 7. szám, Tóth Ferenc-féle vendéglő. VIII., Vig- és Bérkocsis-utca sarok, Poós-féle vendéglő. VIII., Práter- és Futó-utca sarok, Böhm-vendéglő. IX., Ráday-utca 12. Két Korona-szálloda. Ezenkívül folyó hó 12-én, vasárnap délután fél 3 órakor nagy tüntető népgyűlést tartunk az Aréna előtt levő téren, ahol két tribünről fogják előadóink a koalíció politikáját és a választójog dolgát tárgyalni. Munkások! Elvtársak! Fölszólítunk benneteket az agitációral Lássatok azonnal munkához, hogy ezen demonstrációnk is fényes sikerrel végződjék! Testvérüdvözlettel A magyarországi szociáldemokrata párt. A fekete szabadság. A néppárt a Barkóczy-ügy képviselőházi tárgyalása kapcsán tüntetést rendezett a lelkiismereti szabadság mellett. Nem mindennapi látványosság volt, amikor a lelki szolgaságnak csuhás és csuhátlan képviselői keltek a lelkiismereti szabadság védelmére, amikor az inkvizitoroknak, a máglyákat gyújtogatóknak, kínzópadok alkalmazóinak lelki leszármazói a gondolatszabadság nevében akarták belefojtani a szót a Barkóczyról nem az ő módjuk szerint gondolkodó képviselőbe. A néppárt és a jezsuitizmus megmutatta, hogy minden letagadás ellenére igaz jellemzése az ő szellemüknek az a mondás: a cél szentesíti az eszközöket. A cél: a klerikális befolyásnak biztosítása az iskoláztatásra. Az eszköz ezúttal: a lelkiismereti szabadság hangoztatása volt. Hogy a kongregációs szellem ki ne szoruljon az oktatásból, a lelkiismereti szabadságnak hangoztatása sem nagy ár ezért a csuhások pártjának. A néppártnak és a klerikalizmusnak annyi köze van a lelkiismereti szabadsághoz, mint egy régi magyar mondás szerint a bagolynak az Ave Máriához, vagyis semmi. De nem, ez helytelen kifejezés. Mert a lelkiismereti szabadság ez esetben közömbös kérdés volna a feketék számára. Pedig nem az: gyűlölt és tilos dolog az ő nekik. A lelkiismereti szabadságnak minden talpzulatnyi földjét a római katolikus egyház elleni heves harcokkal lehetett csak meghódítani. Ahol és amikor a katolikus egyház hatalmas és uralkodó volt, nem tűrt meg a magáén kívül semmi más véleményt. És elvben ma sem tűr meg. Ha az egyház látszólag belenyugodott is abba, hogy a modern államok többé-kevésbé biztosították polgáraik számára a lelkiismereti szabadságot, ezt csak azért és ott tette, mert és ahol nincs már elég hatalma ennek meggátolására. A római katolikus egyház azt vallja magáról, hogy ő az igazságnak egyetlen, istentől rendelt letéteményese. Csak az az igazság, amit ő tanít, minden más: tévedés, hazugság, zűrzavar. A szabadságra pedig a római katolikus egyház tanítása szerint, csak az igazságnak van joga; igazság pedig az ő elvakult és arrogáns hite szerint nincsen rajta kívül. Amikor tehát klerikális ember gondolatszabadságot követel, akkor a klerikális butaságnak egyeduralomra való jogcímét jelenti be. Hogy ez valóban így van, hiteles és kétségbevonhatatlan adatokkal bizonyíthatjuk. A francia forradalom hirdette és követelte a véleményszabadságnak nem klerikális szellemű biztosítását, amely azóta is állandó követelése minden demokratikus és előrehaladó mozgalomnak. Erre VI. Pius pápa 1790 március 29-iki allokációjában, tehát egy hiteles és hivatalos, minden katolikust kötelező nyilatkozatban kárhoztatta, elítélte az emberi jogoknak kinyilatkoztatását, különösen a lelkiismereti szabadságot, majd később a gondolat- és sajtószabadságot. Rosszalta a szabadság és egyenlőség forradalmi jelszavait, mivel a szabadság csak megrontja a lelkeket és erkölcsöket, az egyenlőség pedig aláásván a tekintély elvét, megbontja a társadalmi békét. XVI. Gergely pápa 1832-ben kibocsátotta Mirari Vos kezdetű enciklikáját. Ebben delíriumnak, őrjöngésnek nevezi azt a véleményt, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság minden embernek joga, melyet minden jól szervezett államnak hirdetnie és biztosítania kell. Őrjöngés, delírium az a vélemény is, hogy a polgároknak joguk van arra, hogy véleményüket nyíltan és nyilvánosan kifejezhessék, anélkül, hogy a világi hatóságnak joga volna ezt a szabadságot korlátozni. IX. Pius pápa a De Ecclesia 6-ik pontjában megátkozta azt, aki azt mondja, hogy minden vallásnak joga van arra, hogy megtűrjék és hogy nem kell elítélni, üldözni azokat a vallásokat, amelyeket báró Barkóczy nem régen tételes torzvallásoknak nevezett. Egy nagy katolikus teológus és bölcsész Lamennais pedig a vallási türelemben isteni törvény megsértését látta. Már most az a kérdés: kinek kell hinni inkább, ki a klerikális álláspont megbízhatóbb, hivatottabb kifejezője: a pápák és teológusaik, vagy pedig a rókalyukba szorult néppárt, amely, hogy párthívét, emberét megmentse, még az ördöggel, a sátán oldalából fogant lelkiismereti szabadsággal is cimborál. Csúnya és alávaló szédelgés, szavakkal való kétszínű játék ez a feketék pártja részéről, amelynek foganatja csak olyan analfabéta képviselőházban lehet, mint aminő ez a mai magyar parlament. A csuhásokon kivül még egy védője akadt a véleményszabadságnak: Apponyi Albert gróf személyében. Nem általában a véleményszabadságot védte meg, hanem különösebben az állami tisztviselőknek minden irányú közszabadságot. Hogy mennyi őszinteséggel, minő okokból tette ezt a halksburgi nevelésű főjezsovita, az nem érdekel bennünket. De magát a tényt leszögezzük: ma az egész kormány amellett foglalt állást, hogy az állami tisztviselőnek legmesszebbmenő agitacionális szabadságát elismerte és az egész képviselőház szavazatával szentesítette, helyeselte ezt a fölfogást. Lapunk mai Máma 20 oldal. Kell-e Magyarországon agrárprogramm? (Folytatás és vége.) A készülő agrárprogramra egyes nézetek szerint fölösleges, mert a pártprogramm a proletariátust kielégíti, annak nincs magántulajdona. Az agrárprogramul azoknak kell, akik a termelés irányítását, szervezését is maguknak vindikálják. Nem veszedelmes, sőt speciálisan nálunk ez szükséges is. A munkásságra nézve nem mindegy az, hogy Magyarországon mit.