Népszava, 1909. február (37. évfolyam, 27–50. sz.)

1909-02-25 / 47. szám

2 A háború a vélemények tisztázásának, jogok érvényesítésének, bizonyos törté­nelmi folyamatok befejezésének mindig barbár formája. De voltak a népek és nem­zetek életében bizonyos pillanatok, bizo­nyos helyzetek, amelyekben fegyveres kéz­zel kellett a történelemben ható erők se­gítségére sietni. Vannak korhadt, idejüket múlt keretek, amelyek elég erősek arra, hogy az új élet kivirágzását lehetetlenné tegyék. A háború lepattantja őket egyszerre, míg fe­nnállásuk évtizedekig is elhúzódott volna. Ilyenekül látszanak ma történelmi távol­ságból a német egység megállapítására vívott háborúk. Máskor szerzett jogokat kell megvédelmezni a konzervatív erők támadása ellen. Ilyenek voltak a francia forradalmi hadsereg háborúi. Idegen ural­kodóház vagy uralkodó osztály­ok gyanánt verődik be valamely egység után törekvő nemzet húsába. Fegyverrel verik ki azt. Ilyen volt részben az 1848—49-iki magyarországi forradalom és ilyenek vol­tak az olasz egység érdekében vivott háborúk. Ha az ember hatásaikat és okai­kat vizsgálja, komoly okokat, a fejlődést előrevivő hatásokat talál. De még az ilyen háborúknál is azt találja az ember, hogy a történelmi fejlődés menete véres áldo­zatok nélkül is eljutott volna ide s azt, hogy még az ilyen háborúk gyümölcsei is csak az uralkodó osztályok, a gazdagok, a hatalmasok számára érlelődnek. De ki tudja megmondani azt, milyen nemzeti vagy népies érdek sodor bennün­ket Szerbiával való háborúba ? Minő erő­kifejtésben, minő jogos törekvésben gátolja meg Ausztria-Magyarország népeit, gazda­ságát, politikáját az, hogy a szerb hivata­los lap milyen cikkeket ír, a szerb trón­örökös alkoholgőztől hajtva milyen beszé­deket szaval? S ha most nem is a munkásosztály szempontjából nézzük a dolgokat, hanem a vagyonos néposztályok érdekéből, akkor is azt kérdjük: minő fontos érdekükben veszélyezteti őket a szerb őrjöngés? Hon­nan legyen a vágóhídra hajtott emberek ezreiben lelkesedés, amikor olyan hábo­rúba viszik őket, amelynek semmi célja, semmi haszna nem lehet és amely haj­szálra hasonlít indító okaiban az orosz­japán háborúhoz? Szerbia vélt vagy igazi nemzeti érdekei­ben megbántottnak érzi magát. A nacio­nalizmus betegsége ott úgy látszik széles körökben dühöng és háborús őrületbe hajtja az embereket. De hol vannak Ausztriában és Magyarországban azok a népek, amelyekkel a nemzeti vagy egyéb lelkesedés háborút követeltet. Ausztria-Magyarország lakosságának túlnyomó nagy többsége nemzetiség szerint szláv, te­hát a szerbbel rokon nemzetiségű. Ezek biztosan nem kívánják a velük egy fajtájú népnek legyilkolását. A két ország lakosságának kisebb felét kitevő magyarok és németek szintén nem kívánhatnak há­borút, mert semmi közük nincsen a szer­bek bajaihoz. Azonfölül a szemben álló két országnak erőviszonyai olyan eltérők, hogy Ausztria-Magyarország minden provo­kálás nélkül nyugodtan bevárhatja az időt, amíg Szerbia magához tér. A nagyobbnak és erősebbnek ebben az esetben nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy kitérjen az összeütközés elől. Ez egyébként nem a nép dolga. A dip­lomaták között támadt lovagias ügyet intéz­zék el ők, nem a nép. Hogy minő eszköz­zel, azt nekik kell kitalálni. A népnek csak egyetlen kívánsága és egyetlen követelése van ebben a kérdésben és ez az, hogy ez az eszköz semmiesetre se legyen és ne le­hessen a háború. Modern művészet — szocialista művészet. — írta E. B. — A fenti tárgyról az elvtársak körében meg­indult vita igen sok kérdést oldhat meg, igen termékeny lehet a művészet és szocializmus viszonyának szemlélete tekintetében, csak egy irányban lesz előreláthatólag eredménytelen és ez az, hogy mennyiben kapjon, vagy ne kapjon a Népszavában helyet a szorosan vett szocialista, illetve a szorosan vett modern művészet. Ezt ugyanis két szempont határozza meg: a rendelkezésre álló anyag minősége egyrészről, a mozgalom szempontja más­részről. Ha ugyanis a Népszava szerkesztőségében fölhalmozott tárcák és versek halmazának túl­nyomó száma akörül fog forogni, hogy „jöjje­tek zászlónk alá", amit egy temperamentumos vezércikk is igen jól elvégez és csak egy né­hány vers és novella, mely semmi más tulaj­donsággal nem bír, mint azzal, hogy szépek­kor valószínűleg a szépeket fogják közölni, föltéve, hogy a másik szempont, a taktikai, nem szól ellene, mely esetben tovább fog ve­getálni a „jöjjetek zászlónk alá" tartalmú iro­dalom. Nem fogunk ebben a kérdésben tisztán látni mindaddig, míg a művészet kérdését el nem választjuk az egyes művészi termékétől. A művészet maga igen alkalmas eszmecse­rékre, filozofálásra, igen jól megállapítható annak eredete, társadalmi szerepe, gazdasági Csütörtökön, e hó 25-én este fél 8 órakor IX., Gát- és Gróf Haller-utca sarok, Neuburger-féle vendéglő, X., Gergely­ utca 43. Sáska Zsigmond vendéglője, tényekkel való összefüggése. Nem úgy az egyes műtárgyé. Egy véletlenül meglátott képpel, meghallott hanggal, elolvasott verssel szem­ben bajos a filozofálás. Az vagy megragad, vagy tetszik, vagy önkéntelenül tetszésnyilvá­nítást vált ki, vagy közönyös, vagy unalmas, vagy undorító, szóval, valami, amit az ember megérez és nem olyan, amit kigondol. Az egyes műtárgy fölött ma már csak műkriti­kusok filozofálnak. „Minden kornak megvannak a maga mű­vészi követelményei, melyekhez a műtárgynak alkalmazkodnia kell", mondhatná erre a műkritika. Ez tény is, csakhogy ezek a mű­vészi követelmények nem különböznek az általános világnézet támasztotta egyéb köve­telményektől. A kispolgárnak vallásos haza­fias él­etföl­fogása csak úgy jut kifejezésre hazafias tárgyú képek, operák, versek élvezé­sében, mint a honi ipar pártolásában, avagy a németnek és zsidónak szidásában. Úgy az egyes művészi alkotásnak, mint a művészetnek magának meg van továbbá a maga egyéni oldala és a maga társadalmi oldala. Az előbbi azt jelenti, hogy én jobban szeretem Wagnert, mint Verdit, jobban Böck­lint mint Margitay Tihamért, jobban Anatole France-ot, mint Herceg Ferencet és jobban Adyt, mint Csizmadiát, Csizmadiát jobban, mint Szabolcskát, Szabolcskát jobban, mint Pósa Lajost. Hogy miért szeretem jobban egyiket, mint másikat? Azért, mert hozzám, az egyénhez közelebb áll egyik, mint másik. Ez a szempont megszűnik azonban ott, ahol nem az én gyönyörűségemről van szó, hanem arról, hogy mit adjunk az átlagmunkásnak. Körülbelül ezt a szentenciát mondta ki a bankkérdésben Székely Ferenc, a Belvárosi Takarékpénztár elnökigazgatója egy előadásá­ban, amelyet a fővárosi kereskedők egyesüle­tében tartott. Ha azt vizsgáljuk, — mondta — hogy mit nyerünk a mostani jegybank elejtése és az önálló jegybank fölállítása által, azt kell mondanunk: semmit. A régi tekintélyes intézet aki egy forradalmi hangú verssel jobban megközelíthető, mint egy elmélkedő tudomá­nyos cikkel, akinek a proletárnyomorúságot megkapóbban mutatja be egy vers vagy no­vella, mint egy napunk­, vagy akivel az ő hi­vatását könnyebben és hathatósabban meg­lehet ismertetni művészi úton, mint egy prózai vezércikk statisztikai adataival. És a konkrét esetben csak erről lehet szó. A művészetről, mint agitációs eszközről. Egye­dül ily értelemben van helye a művészi köz­leményeknek a Népszava hasábjain. Mert ne­kem egyénileg igen tetszhetnek a Vallásos tárgyú énekek művészi szempontból, de nem tartom alkalmasaknak agitációs célokra; a vallásos tárgyú zene és festészet termékei a művészi alkotások legkiválóbbjai, még­sem vállalkoznám rá, hogy öntudatlan munkások számára követeljem ebben a művészi gyönyö­rűségben való részesedést. Egyszerűen azért, mert a művészet nem cél, hanem eszköz, szo­cialista szemmel tekintve, nem élvezeti cikk, hanem az agitációnak oly eszköze, mint a népgyűlés, vagy mint a sajtó. Ezen követelmények alapján nem az a fon­tos ki ir és ki „nyafog" a Népszava hasábjain, hanem az, hogy ami ott megjelenik az szép és forradalmi legyen. Ez a két kelléke szerintem a szociális, vagy ha jobban tetszik szocialista művészetnek. Egyik sem engedhető el, mert, ha nem szép, ha nem művészi az illető alko­tás, ha nem ragadja meg az embert önkény­telenül, akkor fölösleges, mert ez esetben a vezércikk is megteszi ugyanezt a szolgálatot, vagy csak szép és nem forradalmi is, akkor nem a Népszavában a helye, hanem egy mű- NÉPSZAVA 1909 február 24. Gyűlések a lakásuzsora ellen. A fővárosi szervezett munkások kímélet­len, elszánt harcot indítottak a telhetetlen lakásuzsorások ellen. A szervezett munkások egyelőre a követ­kező gyűléseket rendezik: Budapesten SZEMLE. BELFÖLD. Boda fenyegetőzik. A magyar közigazgatás ugyancsak rászo­kott az önbíráskodásra. Megállapít és ítél a saját ügyeiben, akár ember a delinkvens, akár a törvényadta jog. A budapesti fő­kapitány úr például a gyülekezés jogával bánik el így. A fuvarozómunkások szakegyesületük fölfüggesztése után gyűléseken akarják ápolni az összetartás érzését. Több gyűlést tartottak és szándékoznak tartani. Joguk van hozzá még Magyarországon is. Boda úr azonban sokallja a gyűléseket. A „gyü­lekezési joggal való játéknak, sőt egyenes visszaélésnek" minősíti, a „rendőrség ki­fárasztásáról" panaszkodik s aztán azzal fenyeget, hogy a jövőben meggondolja, tudomásul veszi-e a gyűlésbejelentéseket? A főkapitány úr igazán kedves és kímé­letes a rendőrsége iránt. Ha úri célok kedvéért fárasztja halálra a legénységet, az nem baj. Ha a népet kell vagdaltatni, tapostatni — akkor is lehet „zaklatni" a rendőrlegényt, rendőrlovat. Razziákra is van elég ember. De a gyűlésre elmenni — az már fáradtság. Gyűlésre invitálni az Andrisokat, zaklatás. Tudja mit, kedves dr. Boda? Ha fáradt­ság gyűlésre menni — ne küldjön senkit. A kutya sem fog ugatni a rendőr urak után. Azt az ördög se bánja, hogy ha rendőr nem lábatlankodik a gyűléseken, de a gyűlést azért betiltani, mert a rendőr urak fáradtak — ilyen megokolás eddig csak szolgabiró-basák szokott kifogása volt. Budapesten azonban nem fog meghono­sodni ez a jó szolgabíró-szokás, azt meg­jósolhatjuk minden fenyegetés ellenére is. Ebbe a maradék­ jogunkba már nem fog rendőrpata gázolni, mert különben a ma­gyar Ukrána fejének igazán lesz oka a rendőrség zaklatásáról panaszkodni. A bank önállósága értéktelen.

Next