Népszava, 1909. február (37. évfolyam, 27–50. sz.)
1909-02-25 / 47. szám
2 A háború a vélemények tisztázásának, jogok érvényesítésének, bizonyos történelmi folyamatok befejezésének mindig barbár formája. De voltak a népek és nemzetek életében bizonyos pillanatok, bizonyos helyzetek, amelyekben fegyveres kézzel kellett a történelemben ható erők segítségére sietni. Vannak korhadt, idejüket múlt keretek, amelyek elég erősek arra, hogy az új élet kivirágzását lehetetlenné tegyék. A háború lepattantja őket egyszerre, míg fennállásuk évtizedekig is elhúzódott volna. Ilyenekül látszanak ma történelmi távolságból a német egység megállapítására vívott háborúk. Máskor szerzett jogokat kell megvédelmezni a konzervatív erők támadása ellen. Ilyenek voltak a francia forradalmi hadsereg háborúi. Idegen uralkodóház vagy uralkodó osztályok gyanánt verődik be valamely egység után törekvő nemzet húsába. Fegyverrel verik ki azt. Ilyen volt részben az 1848—49-iki magyarországi forradalom és ilyenek voltak az olasz egység érdekében vivott háborúk. Ha az ember hatásaikat és okaikat vizsgálja, komoly okokat, a fejlődést előrevivő hatásokat talál. De még az ilyen háborúknál is azt találja az ember, hogy a történelmi fejlődés menete véres áldozatok nélkül is eljutott volna ide s azt, hogy még az ilyen háborúk gyümölcsei is csak az uralkodó osztályok, a gazdagok, a hatalmasok számára érlelődnek. De ki tudja megmondani azt, milyen nemzeti vagy népies érdek sodor bennünket Szerbiával való háborúba ? Minő erőkifejtésben, minő jogos törekvésben gátolja meg Ausztria-Magyarország népeit, gazdaságát, politikáját az, hogy a szerb hivatalos lap milyen cikkeket ír, a szerb trónörökös alkoholgőztől hajtva milyen beszédeket szaval? S ha most nem is a munkásosztály szempontjából nézzük a dolgokat, hanem a vagyonos néposztályok érdekéből, akkor is azt kérdjük: minő fontos érdekükben veszélyezteti őket a szerb őrjöngés? Honnan legyen a vágóhídra hajtott emberek ezreiben lelkesedés, amikor olyan háborúba viszik őket, amelynek semmi célja, semmi haszna nem lehet és amely hajszálra hasonlít indító okaiban az oroszjapán háborúhoz? Szerbia vélt vagy igazi nemzeti érdekeiben megbántottnak érzi magát. A nacionalizmus betegsége ott úgy látszik széles körökben dühöng és háborús őrületbe hajtja az embereket. De hol vannak Ausztriában és Magyarországban azok a népek, amelyekkel a nemzeti vagy egyéb lelkesedés háborút követeltet. Ausztria-Magyarország lakosságának túlnyomó nagy többsége nemzetiség szerint szláv, tehát a szerbbel rokon nemzetiségű. Ezek biztosan nem kívánják a velük egy fajtájú népnek legyilkolását. A két ország lakosságának kisebb felét kitevő magyarok és németek szintén nem kívánhatnak háborút, mert semmi közük nincsen a szerbek bajaihoz. Azonfölül a szemben álló két országnak erőviszonyai olyan eltérők, hogy Ausztria-Magyarország minden provokálás nélkül nyugodtan bevárhatja az időt, amíg Szerbia magához tér. A nagyobbnak és erősebbnek ebben az esetben nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy kitérjen az összeütközés elől. Ez egyébként nem a nép dolga. A diplomaták között támadt lovagias ügyet intézzék el ők, nem a nép. Hogy minő eszközzel, azt nekik kell kitalálni. A népnek csak egyetlen kívánsága és egyetlen követelése van ebben a kérdésben és ez az, hogy ez az eszköz semmiesetre se legyen és ne lehessen a háború. Modern művészet — szocialista művészet. — írta E. B. — A fenti tárgyról az elvtársak körében megindult vita igen sok kérdést oldhat meg, igen termékeny lehet a művészet és szocializmus viszonyának szemlélete tekintetében, csak egy irányban lesz előreláthatólag eredménytelen és ez az, hogy mennyiben kapjon, vagy ne kapjon a Népszavában helyet a szorosan vett szocialista, illetve a szorosan vett modern művészet. Ezt ugyanis két szempont határozza meg: a rendelkezésre álló anyag minősége egyrészről, a mozgalom szempontja másrészről. Ha ugyanis a Népszava szerkesztőségében fölhalmozott tárcák és versek halmazának túlnyomó száma akörül fog forogni, hogy „jöjjetek zászlónk alá", amit egy temperamentumos vezércikk is igen jól elvégez és csak egy néhány vers és novella, mely semmi más tulajdonsággal nem bír, mint azzal, hogy szépekkor valószínűleg a szépeket fogják közölni, föltéve, hogy a másik szempont, a taktikai, nem szól ellene, mely esetben tovább fog vegetálni a „jöjjetek zászlónk alá" tartalmú irodalom. Nem fogunk ebben a kérdésben tisztán látni mindaddig, míg a művészet kérdését el nem választjuk az egyes művészi termékétől. A művészet maga igen alkalmas eszmecserékre, filozofálásra, igen jól megállapítható annak eredete, társadalmi szerepe, gazdasági Csütörtökön, e hó 25-én este fél 8 órakor IX., Gát- és Gróf Haller-utca sarok, Neuburger-féle vendéglő, X., Gergely utca 43. Sáska Zsigmond vendéglője, tényekkel való összefüggése. Nem úgy az egyes műtárgyé. Egy véletlenül meglátott képpel, meghallott hanggal, elolvasott verssel szemben bajos a filozofálás. Az vagy megragad, vagy tetszik, vagy önkéntelenül tetszésnyilvánítást vált ki, vagy közönyös, vagy unalmas, vagy undorító, szóval, valami, amit az ember megérez és nem olyan, amit kigondol. Az egyes műtárgy fölött ma már csak műkritikusok filozofálnak. „Minden kornak megvannak a maga művészi követelményei, melyekhez a műtárgynak alkalmazkodnia kell", mondhatná erre a műkritika. Ez tény is, csakhogy ezek a művészi követelmények nem különböznek az általános világnézet támasztotta egyéb követelményektől. A kispolgárnak vallásos hazafias életfölfogása csak úgy jut kifejezésre hazafias tárgyú képek, operák, versek élvezésében, mint a honi ipar pártolásában, avagy a németnek és zsidónak szidásában. Úgy az egyes művészi alkotásnak, mint a művészetnek magának meg van továbbá a maga egyéni oldala és a maga társadalmi oldala. Az előbbi azt jelenti, hogy én jobban szeretem Wagnert, mint Verdit, jobban Böcklint mint Margitay Tihamért, jobban Anatole France-ot, mint Herceg Ferencet és jobban Adyt, mint Csizmadiát, Csizmadiát jobban, mint Szabolcskát, Szabolcskát jobban, mint Pósa Lajost. Hogy miért szeretem jobban egyiket, mint másikat? Azért, mert hozzám, az egyénhez közelebb áll egyik, mint másik. Ez a szempont megszűnik azonban ott, ahol nem az én gyönyörűségemről van szó, hanem arról, hogy mit adjunk az átlagmunkásnak. Körülbelül ezt a szentenciát mondta ki a bankkérdésben Székely Ferenc, a Belvárosi Takarékpénztár elnökigazgatója egy előadásában, amelyet a fővárosi kereskedők egyesületében tartott. Ha azt vizsgáljuk, — mondta — hogy mit nyerünk a mostani jegybank elejtése és az önálló jegybank fölállítása által, azt kell mondanunk: semmit. A régi tekintélyes intézet aki egy forradalmi hangú verssel jobban megközelíthető, mint egy elmélkedő tudományos cikkel, akinek a proletárnyomorúságot megkapóbban mutatja be egy vers vagy novella, mint egy napunk, vagy akivel az ő hivatását könnyebben és hathatósabban meglehet ismertetni művészi úton, mint egy prózai vezércikk statisztikai adataival. És a konkrét esetben csak erről lehet szó. A művészetről, mint agitációs eszközről. Egyedül ily értelemben van helye a művészi közleményeknek a Népszava hasábjain. Mert nekem egyénileg igen tetszhetnek a Vallásos tárgyú énekek művészi szempontból, de nem tartom alkalmasaknak agitációs célokra; a vallásos tárgyú zene és festészet termékei a művészi alkotások legkiválóbbjai, mégsem vállalkoznám rá, hogy öntudatlan munkások számára követeljem ebben a művészi gyönyörűségben való részesedést. Egyszerűen azért, mert a művészet nem cél, hanem eszköz, szocialista szemmel tekintve, nem élvezeti cikk, hanem az agitációnak oly eszköze, mint a népgyűlés, vagy mint a sajtó. Ezen követelmények alapján nem az a fontos ki ir és ki „nyafog" a Népszava hasábjain, hanem az, hogy ami ott megjelenik az szép és forradalmi legyen. Ez a két kelléke szerintem a szociális, vagy ha jobban tetszik szocialista művészetnek. Egyik sem engedhető el, mert, ha nem szép, ha nem művészi az illető alkotás, ha nem ragadja meg az embert önkénytelenül, akkor fölösleges, mert ez esetben a vezércikk is megteszi ugyanezt a szolgálatot, vagy csak szép és nem forradalmi is, akkor nem a Népszavában a helye, hanem egy mű- NÉPSZAVA 1909 február 24. Gyűlések a lakásuzsora ellen. A fővárosi szervezett munkások kíméletlen, elszánt harcot indítottak a telhetetlen lakásuzsorások ellen. A szervezett munkások egyelőre a következő gyűléseket rendezik: Budapesten SZEMLE. BELFÖLD. Boda fenyegetőzik. A magyar közigazgatás ugyancsak rászokott az önbíráskodásra. Megállapít és ítél a saját ügyeiben, akár ember a delinkvens, akár a törvényadta jog. A budapesti főkapitány úr például a gyülekezés jogával bánik el így. A fuvarozómunkások szakegyesületük fölfüggesztése után gyűléseken akarják ápolni az összetartás érzését. Több gyűlést tartottak és szándékoznak tartani. Joguk van hozzá még Magyarországon is. Boda úr azonban sokallja a gyűléseket. A „gyülekezési joggal való játéknak, sőt egyenes visszaélésnek" minősíti, a „rendőrség kifárasztásáról" panaszkodik s aztán azzal fenyeget, hogy a jövőben meggondolja, tudomásul veszi-e a gyűlésbejelentéseket? A főkapitány úr igazán kedves és kíméletes a rendőrsége iránt. Ha úri célok kedvéért fárasztja halálra a legénységet, az nem baj. Ha a népet kell vagdaltatni, tapostatni — akkor is lehet „zaklatni" a rendőrlegényt, rendőrlovat. Razziákra is van elég ember. De a gyűlésre elmenni — az már fáradtság. Gyűlésre invitálni az Andrisokat, zaklatás. Tudja mit, kedves dr. Boda? Ha fáradtság gyűlésre menni — ne küldjön senkit. A kutya sem fog ugatni a rendőr urak után. Azt az ördög se bánja, hogy ha rendőr nem lábatlankodik a gyűléseken, de a gyűlést azért betiltani, mert a rendőr urak fáradtak — ilyen megokolás eddig csak szolgabiró-basák szokott kifogása volt. Budapesten azonban nem fog meghonosodni ez a jó szolgabíró-szokás, azt megjósolhatjuk minden fenyegetés ellenére is. Ebbe a maradék jogunkba már nem fog rendőrpata gázolni, mert különben a magyar Ukrána fejének igazán lesz oka a rendőrség zaklatásáról panaszkodni. A bank önállósága értéktelen.