Népszava, 1910. szeptember (38. évfolyam, 207–232. sz.)
1910-09-01 / 207. szám
10 Aki azt véli, hogy a kormány ezt a kulturális célt az alapszabályok jóváhagyásával támogatni igyekezett, az végtelenül csalódik. Hieronymi Károly, ugyanaz a kereskedelemügyi miniszter, akinek a kormányzása alatt tört ki 1304-ben a nagy vasutas-sztrájk, visszaadta az alapszabályokat, ámbátor Stettina József államtitkár még egy pár hét előtt arról biztosította a nála járt vasúti munkásküldöttséget, hogy ő pártolni fogja a munkásság törekvését. A miniszter elutasító döntését most kapták meg úgy a Máv., mint a Déli vasút igazgatóságától az érdekelt munkások. A két igazgatósági leirat lényegében egyező. A szokásos bevezető rész után a következő megokolás következik: Folyó évi június hó 1-én 4861/A. szám alatt kelt fölterjesztésére a vasúti szolgálati rendtartás 29. §-a alapján; értesítem, hogy a „Déli vasutasok országos egyesületének" létesítését nem találtam engedélyezhetének. A magyar szent korona országos vasutas-szövetsége megalakulásának többek között az volt a célja, hogy az összes vasúti alkalmazottak közös érdekeit előmozdítsa. Mindaddig tehát, ameddig ezen szövetség fennál, nem tartom kívánatosnak, hogy az egyes magánvasutak alkalmazottai még külön egyesületeket is alakítsanak, mert egyrészt nem látom biztosítva azt, hogy a tervezett egyesület törekvései a vasúti szolgálat érdekeivel összeegyeztethetők volnának, másrészt pedig a vasutas-szövetség alapszabályai módot nyújtanak arra, hogy a társaság alkalmazottai a szövetség keretén belül szakcsoportokat képezzenek és ott az őket közvetlenül érdeklő ügyeket tárgyalják. Ezt írja a miniszter a Déli vasutasoknak. A Máv igazgatóságához intézett leiratában a miniszter még ennél is tovább megy, amenynyiben a következőket közlik a munkásokkal: Figyelmeztetjük az előkészítő bizottságot, hogy ilyen vagy ehez hasonló egyesületek alakítására irányuló minden további törekvésük hiábavaló lenne, mert az ilyen egyesületek sem most, sem a jövőben nem számíthatnak a működésük megkezdéséhez feltétlen szükséges felsőbb engedélyre. Az elutasítás a vasúti munkások körében érthető megütközést és elkeseredést keltett. A szolgálati rendtartás a miniszternek tartja ugyan fönn az egyesületek engedélyezését, azonban a 39-ik szerint az engedélyezést a miniszter csak akkor tagadhatja meg. Ha az egyesület céljai haza-, illetőleg nemzetellenesek, vagy amelyeknek törekvései a vasúti szolgálat érdekeivel össze nem egyeztethetők. Ez a körülmény azonban nem forog fönn. De másrészt a miniszter arra hivatkozik, hogy a vasúti munkásoknak módjukban áll a Vasutas Szövetségbe is belépni. Ennek az egyesületnek volt évekig elnöke gróf Batthyány Tivadar, most pedig Tolnai Lajos, a volt Máv. elnökigazgató az elnöke. Nem tekintve azt, hogy ebben az egyesületben érdekük nincs megvédelmezve, a minisztérium a legutóbbi időben egész sereg új vasutasegyesületet engedélyezett, így például a vonatkísérők, az irodakezelők, a mozdonyfűtők egyesületeit és éppen Szent István napján alakult meg a pályafelvigyázók egyesülete. Mindezek a kategóriák eddig a Vasutas Szövetségben szervezkedtek. Annál érthetetlenebb, hogy miért kényszerítik be a vasúti munkásokat ebbe a szövetségbe? A vasúti munkások lapja, a Magyar Vasutas egyébként éleshangú cikkben támadja emiatt a kormányt és cikkét azzal végzi, hogy a vasúti munkások meg fogják mutatni, hogy Hieronymi lesz az, aki mégis jóváhagyja az alapszabályokat. Egyébként a vasúti munkások a miniszter elutasító válaszát a szükséges kommentárral együtt megtáviratozták a nemzetközi szocialista kongresszusnak, amely éppen most tartja üléseit Kopenhágában. Hadd tudja meg a világ munkássága, hogy milyen is az a híres magyar szabadság! Az anya. — Irta dr. Hadenstierna Alfréd. — Holmberg Sven tanitó már öt év óta lakott a városka félreeső utcájában levő kicsi házban s mindenkit ismert, aki udvarán megszokott fordulni. Néhány hét óta azonban hiányzott neki egy öreg, ősz fej. A szoros viszonynak oly hatalma van, hogy kis dolgokat naggyá tesz. Holmberg szinte nyugtalankodott, bár az öreg, ősz fej egy előtte teljesen közömbös mosónéé volt. Amikor a hetedik nap délelőttjén az iskolába ment, meg nem állhatta, hogy egy ajtón be ne szóljon s kérdezze: — Mi történt Pettersen asszonnyal? Már néhány napja nem láttam. — Kis körben mindenkit ismernek s anélkül, hogy csodálkoztak volna kérdésén, kiszóltak : — Pettersen asszony ma éjjel egy órakor meghalt. Különös volt, hogy ennek a ránézve teljesen idegen Pettersen asszonynak a halála arra birta doktor Holmberget, akinek családja és szűkös jövedelme volt, hogy a néhány nap múlva kezdődő húsvéti szünidő alatt egy nagyon messze eső kis vasúti állomásra utazzék. A tanítónak eszébe jutott, hogy az egyik ősz fej éppúgy mint a másik, egyszer csak örök nyugalomra tér, ha a halál aratására már régóta eléggé megfehéredett. Pettersen asszony sorsa szüntelenül egy másik ősz fejre emlékeztette, amely éveken át naponta ágya fölé hajolt, később pedig szeretetteljes gonddal vezette ki az életbe, most pedig hét év óta nem látta. Nem volt szívtelen fia. Évenként háromszor, néha négyszer írt anyjának levelet. Néha-néha egy utalványt is mellékelt. Gazdag ember szemében kicsiny összegről szólót, amely azonban elég nagy volt egy tanítónak, az anya szemében pedig óriási volt. Felesége barátságos üdvözleteket küldött bájos kis karácsonyi kártyákon s amikor a képes levelezőlapok divatba jöttek, a gyermekek igyekeztek a nagymamának bemutatni, hogy milyen szép Groköping s micsoda paloták vannak benne. De a varrónő ismételt kérdéseire — aki a kovács özvegyének leveleit írta — várjon sohasem látja-e már a fiát, mindig csak ez a rövid válasz érkezett: — Talán majd a nyáron. — És minden elmúlt nyárral csökkent a viszontlátás reménye s a szemek, amelyek látni kívánták egyre jobban elhomályosultak. Az eszmetársulás ugy keletkezik, ahogy neki tetszik s az emberi kedély is különös szerkezet. A varrónő nehézkes betűiből kiáradó, aggódó anyai kérdések nem tudták cselekvésre bírni a kis fizetéssel küzdő s az övéiért való gonddal telt fiú szívét. De a zsoltár, amelyet Pettersen asszony temetésénél elénekeltek, parancsszónak hangzott előtte, hogy utazzék, mielőtt késő lenne. Egy esős áprilisi estén doktor Holmberg sokáig hiába kopogtatott annak a házikónak ajtaján, amely gyermekkorában otthona volt. Végre felszakították az ajtót s egy nyers, durva hang rákiáltott, hogy menjen a pokolba s hogy Holmberg asszony már négy éve eladta a házikót s azóta Olsosusékkal lakik. — Eladta a házat! — Ez a szivébe markolt. És ezt sohasem tudta. Nagy isten ! Hát anyja szükséget szenvedett ? Mindig azt hitte, hogy a kovácsszerszámok, amiket apja hátrahagyott s a néhány fillér, amit küldött, anyja szorgalmas kezével párosultan el tudják tartani anyját. Szívszorongva kopogtatott be az idegen ajtón s néhány perc múlva karjaiba szorította anyját. Mennyire megöregedett! Vékony, mint egy csontváz, kicsiny mint egy gyermek és még fehérebb és törékenyebb, mint Pettersen asszony. Öreg szive fölsikoltott s összezsugorodott termete reszketett az izgalomtól. Ajkaira csak ezek a szavak jöttek: — No, nézd csak, hát te vagy az ..Sven! Csúnya idő van odakint, azt hiszem. Ülj le. Mindjárt adok egy csésze kávét. — Anyám, anyám, miért nem irtál, mielőtt a házat eladtad volna? — Mit ért volna? Neked egyéb gondjaid vannak. Alsonék jók hozzám és az idő eltelik. De milyen szép? hogy viszontláthatlak. Szinte félénken tekintett széjjel a szűk, nem túlságosan tiszta szobában, ahol egy középkorú asszony csak nagy nehezen tudott négy gyermeket a sarokban tartani, ahova betuszkolta őket. Sven lesütötte szemét és elpirult, amikor meglátta a kopott öltözetet, amely a sovány alakot takarta. — Itt alszol éjszaka, anyám ? — kérdezte. — Nem. Emitt a másik szobában alszom és a varrónő is, aki a leveleket szokta írni . NÉPSZAVA 1910 szeptember 1. SZEMLE. BELFÖLD. A világtermés és a gabona ára. A világ gabonaterméséről a magyar földművelésügyi minisztérium évente ad ki egy jelentést, mely részben az illető országok hivatalos adatai, részben a konzulok jelentésein alapszik. Adatai tehát nem egészen biztosak, de megközelítően hű képet mégis nyújtanak. Az adatok csakis azokról az országokról szólanak, melyek az európai fogyasztás ellátásában szerepet játszanak. A világ ezidei termésének eredményei a következő mennyiségekre becsültetnek: különbözet 1910-ben 1909-ben 1910-ben millió méter mázsa búza 991.36 969.07 +22.29 rozs 467.19 478.40 —11.21 árpa 355.25 371.68 —16.43 zab 628.28 687.68 —59.40 tengeri 1,070.55 971.71 +98.74 Összesen: 3,512.63 3,477.54 +33.99 1908-ban 3,166.34 millió métermázsa 1907-ben 3,057.37 „ Végeredményben tehát az összes gabonanemnek ez évi terméshozama 1909-hez képest körülbelül 33.39 millió métermázsával nagyobb. Ezzel szemben a világ gabonaszükségletét a folyó évben a következő számok mutatják : millió métermázsa búza 970.40 465.46 rozs árpa zab tengeri Összesen 3,449.32 Búzából az összeállítás szerint a világnak 1767, rozsból másfél, árpából öt, tengeriből pedig 47 millió métermázsányi fölösleg lesz, míg zabból 338 millió métermázsa hiány mutatkozik. Remélhetjük tehát, hogy a világpiaci ár az idén alacsonyabb lesz, mint az elmúlt mezőgazdasági évben. A mi búzaáraink azonban gyakran magasabbak a világpiaci árnál: akkor, midőn a monarchia területén nem terem elég gabona a szükséglet födözésére és kívülről kell behozni. Ilyenkor minden métermázsa gabona után 6—7 korona vámot kell fizetni, ezért a gabona ára — az agráriusok nagy örömére — ugyanannyival fölszökik. A vám okozta áremelkedés a magyar nagybirtokosoknak tavaly — saját bevallásuk szerint — 100 millió korona hasznot hozott. Az idén a monarchiában sem lesz magasabb a gabona ára, mint a világpiacon, mert a monarchia termése elég lesz a fogyasztás födözésére, sőt még kivitelre is jut belőle. A magyar agráriusoknak tehát az idén, fájó szívvel, le kell mondaniok arról, hogy külön hasznot zsebeljenek be: meg kell elégedniök — szegényeknek — a rendes profitjukkal. 355.37 632.67 1,025.42 Isten kegyelméből . . . Az egész magyar sajtóban csak egyetlen lap akadt, amely tetszéssel adózott a német császárnak a népjogok ellen való legújabb kirohanásáért. Fölösleges mondani, hogy ez a lap a magát néppártnak csúfoló klerikális párt újságja, mely dicsérettel halmozza el a szépbajuszú és sokbeszédű császárt. Hogyne tennék kedve minden keresztény embernek, az álszabadelvűség és áldemokrácia sallangjaitól megfosztott igazi szabadság minden hívének egy pozitív istenhitű uralkodóban, aki nemcsak annak dacára, hogy császár, hanem éppen azért mert császár, kiveszi a maga részét a mindenkit egyformán megillető szabadságból és a trónon a világ színe előtt is kereszténynek vallja magát, aki a trónról is hirdeti, hogy a németség és a kereszténység (a mi viszonyainkra alkalmazva: a magyarság és a kereszténység) elválaszthatatlan kapcsolatban állanak, aki isten kegyelméből származtatja nemcsak törté