Népszava, 1911. április (39. évfolyam, 78–103. sz.)
1911-04-01 / 78. szám
42 Még egy kolduspénztár. Nyugdíj a mezőgazdasági cselédeknek. A mezőgazdasági munkásságot már agyonboldogitották egy kolduspénztárral, amely a tagoknak nem árt s a gazdáknak használ, mert levesz a vállukról olcsón egy csomó felelősséget s ezenfölül humánusoknak tünteti föl őket avatatlanok szemében. Erre a pénztárra most rá akarnak duplázni: Vasvármegyében mozgalom indult meg a mezőgazdasági cselédek nyugdíjügyének országos rendezésére. A megyei törvényhatóságnak az ügy tárgyalására kiküldött bizottsága ülést tartott már ez ügyben, amelyen az eszme fölvetője Weöres István így okolta meg indítványát: Azzal kezdte fölszólalását, hogy ezúttal szerencsésebb volt indítványával, mint 15 év előtt, amikor először vetette föl a cselédek nyugdíjbiztosításának kérdését. Akkor leszavazták, a költözködés címen. Ma a kivándorlás és a fejlettebb szociális érzék immár helyet ad annak a humánus fölfogásnak, hogy ezt a költözködés szabadságot politikai és szociális szempontból irányítani nagyon szükséges. A szociális kérdések ma az egész világon a legnagyobb vehemenciával lépnek előtérbe és követelik megoldásukat. Ezen nem is lehet csodálkozni, mert a szociális kérdések azon a humánus érzésen alapulnak, hogy a leggyöngébb embertársainkat segíteni és támogatni kell. Ez a humánus érzés pedig mindig győzelemre jut, mert melléje szegődik az emberek igazságérzete. Ez vezette indítványában akkor, amikor először vetette föl a gazdasági cselédek aggkori nyugdíjellátásnak kérdését De a humánus szemponton kívül ma gazdasági érdekek is aktuálissá teszik ezt a kérdést. A mezőgazdasági munkások részére biztosított azon kedvezmények, hogy államsegéllyel házat építenek számukra, ha nem is egyszerre, de folytatólagosan megmozgatja a mezőgazdasági állagát, azt a törzserőt, amely az intenzív gazdálkodás elengedhetlen tényezője. Tehát, amikor a munkások kedvezményekben részesülnek, a szegődött cselédnek is meg kell adni azokat a kedvezményeket, amelyek a cselédsorban való megmaradást részükre kívánatossá teszik. Ennek eszköze kíván lenni a kötelező nyugdíjbiztosítás. Az a véleménye, hogy a kivándorlást nem fogja csökkenteni a munkásházak építése, mert a kivándorlás nem a házbirtokosság, hanem a megélhetés és kereseti feltételekrelz igazodik. Ahol keresete és megélhetése, jó egzisztenciája van a munkásnak, ott nincs kivándorlás. Ebből a szempontból is a kötelező nyugdíjbiztosítást látja inkább a kivándorlás gyógyszerének. Azt az indítványt terjeszti elő, hogy írjon föl ?A vármegye a törvényhozáshoz, kérje ott külön törvényben a mezőgazdasági cselédek kötelező nyugdíjbiztosításának kimondását. A humanizmustól csepegő beszédül világos, hogy a kolduspénztár no. 2-nek a célja : 1. a kivándorlást csökkenteni, 2. a szívadabban mozgó mezőgazdasági munkást az uradalmi cselédek igájába csábítani. Az értekezlet nem azért volt agrárius összejövetel, hogy el ne fogadja az indítványt annyival is inkább, mert a pénztárt a cselédek és az állam pénzén akarják megcsinálni, szerényen emlegetve a „gazdák hozzájárulását" is, amely persze nem lehet nagy, hiszen az értekezlet folyton a gazdák óriási „szociális terhein" sopánkodott. A cselédek és az állam pénzén akarnak tehát egy újabb eszközt teremteni a cselédek fékentartására (mert hiszen az természetes, hogy ez a pénztár is fegyelmi intézmény lesz, mint a már meglevő, a cselédek és az állam pénzén akarják fölfrissíteni a folyóban levő cselédállományt , s ezt agrárius nyelven humanizmusnak és szociális érzékből folyó nagylelkű cselekedetnek mondják! TAICA Hajtóvadászat. Írta: Ferdinánd Manuscik. — Anyám, megdermedek! 1. egy tiz éves fiúcska mondta, akinek fg.'Te lehelete párázott szája és orra körül. Hideg vaskályha mellett ül kis zsámolyán. Kezecskéit vékony kabátja ujjába dugja s ugy vácinak a fogai, mintha a vicsorgatást már idelent a földön kellene megtanulnia, az üvöltésről gondoskodik a szél, amely rázza a zúzmarás ablakokat. Arcocskája kék meg vörös foltos, tekintetét a megszólítottra irányítja, aki ócska rongyokon fekszik az ágyban és néhány rossz szoknyával van betakarva. Az anya bágyadt szemét segélyért kiáltó fiacskájára szegzi, kimondhatatlan fájdalom sugárzik belőle. — Bárcsak segíthetnék rajtad, szegény gyermekem ! így szólt rekedt hangon az anya s kétségbeesve tördelte kezeit. Viaszsárga, sorvadt arca az idegességtől rángatódzott, de egy könnyet sem tudott ejteni, már azzal sem tudott magán könnyíteni, hiszen elfogytak már könnyei a hosszú téli éjszakákon. A kis fiú anyja ágyához közeledik, megfogja görcsösen a kezét és félénken szól: — Anyám, elmegyek a vasúthoz. Ott a ko-Kassáról irják, hogy a vármegye alispánjának a közgyűlés elé terjesztett jelentése jellemző adatokat tartalmaz a népszámlálásról. Csökken és fogy a lakosság, míg a természetes szaporodás aránya sem olyan, amelynek az országos átlag szerint lennie kellene. Az összlakosság 157.342. Látszólag ez ezernyi szaporodás, mert 1900-ban 156.360 főből állott a lakosság, de ezzel szemben óriási a csökkenés, mert míg a tíz év előtti népszámlálás adatai szerint a távollevők a lakosság 669 százalékát tették, addig ez a szám felszökkent 1318 százalékra. 23.890 azoknak a száma, akik kivándoroltak, hogy másutt keressék a megélhetés lehetőségét, boldogulását. És ez a szám 10 év lefolyása alatt száz százaléknyi szaporodást jelent. Ebből tehát megállapítható, hogy a nagymérvű kivándorlás a legfőbb oka annak , a lesújtó népszámlálási eredménynek, hogy a megye lakossága egyáltalán nem szaporodik, hanem frigy. Hogy a nagymérvű kivándorlásnak nemcsak helyi okai vannak, hanem országos közgazdasági viszonyaink és a tengerentúli jobb kereset reménye szolgáltatnak okot a kivándorlásra, azt igazolja, az, hogy a távollévők arányszáma a szikszói járásban, amelynek területén jómódú, törekvő színmagyar nép lakik, ahol a talajviszonyok kedvezőek és igy ezen a lakosságra előnyös körülmények némileg ellensúlyozzák a kivándorlást, a legkisebb, csík alatt széndarabok vannak, ezeket összegyüjteném, hogy besüthessünk. — Nem szabad, édes gyermekem és ... — Mindegy, szakítá félbe a fiú, engem nem látnak meg és aztán lesz meleg szobánk. A gyermek gyorsan elővett egy kis kosarat és még mielőtt anyja megdorgálhatta volna, kiosont az ajtón, egyedül hagyva a beteget. Minden szélsüvítésnél, amely megrázta az ódon ablakokat, összerezzent a beteg asszony, eres, fonnyadt kezeivel mindjobban sovány testére vonta a takarót. Az egerek rágcsáltak a szuette gerendákon egyéb rágnivaló hiányában. Az asszony agyában vad gondolatok kergetőznek : — Mi történik gyermekemmel, ha rajtakapják a lopáson? Hogy tudta volna elképzelni tavaly, szent karácsony estéjén, — mire jut az ember egy év leforgása alatt — amikor mind a hárman ölelkezve, egymást boldogan átkarolva álltak a pompásan kivilágított fa alatt, bizony akkor nem gondoltak arra, hogy lehet még másképp is. Ha üldöz a sors, mindig reménykedünk, jobbra is fordulhat, — de a szerencse, azt hisszük, örökké tart. Nemsokára nehéz betegségben elhalt a férj, élte virágjában. Azóta iz ő egészsége is hanyatlott. Hetek óta fekhelyéhez van bilincselve és miután megtakarított pénze nem volt, eladott minden nélkülözhetőt és nélkülözhetetlent, amíg talált maga körül olyasmit, aminek némi értéke volt. — Bárcsak itt volna már a kisfiam! — mormolta és az ajtóra bámult. Hallgatódzott. NÉPSZAVA Pusztul egy megye, hogy Abaujtorna népe. 1911 április 2. Ahol több a megélhetésre való kilátás, kisebb a kivándorlás. Milyen régi igazság ez s mégis mennyire szükséges a fölemlegetése nálunk, ahol ismeretes ugyan a kivándorlás gazdasági természete s mégis kicsinyes, sőt piszkos határrendőri manipulációkkal dolgoznak ellene. BELFÖLD A belügyi tárca. A Képviselőház ülése. — Soron vannak a köztisztviselőn. Igen, a városi és vármegyei tisztviselőket rántották elő a képviselőház pénteki ülésén, hogy a belügyi tárca tárgyalása során követeljék helyzetüknek a javítását , és biztosítsanak jövőre egy csomó szavazatot. Volt egy fölszólalás napirend előtt is. Vic Antal fiumei képviselő személyes kérdésben szólalt föl. Azt mondotta, hogy őt nem a horvátok, hanem a hazafias olaszok és a magyarok választották meg. Kijelentette azt is, hogy nem lenne a nemzeti munkapárt tagja, ha nem volna meggyőződve, hogy ez a párt az olaszságot támogatja Fiuméban. E személyes ügy után folytatták a belügyi költségvetés tárgyalását. Hammersberg László Kossuth-párti közigazgatási reformokat sürgetett, olyanokat, amelyeket államosítás nélkül lehet megcsinálni. Szterényi József a városok tisztviselőinek helyzetével foglalkozik. Fölolvasta a komáromi tisztviselőknek a városok képviselőihez intézett levelét, amelyben bejelentik, hogy mellőztetésüket tovább nem tűrik, hanem minden törvényes eszközzel kényszeríteni fogják a kormányt, hogy elvállalt kötelezettségét a városi tisztviselőkkel szemben teljesítse. Kényszeríteni! ? Még hogy kényszeríteni ? Na, lett erre riadalom. A munkapárton ezt mondták: — Szemtelen presszió ! Polónyi meg igy gúnyolódott: — Ezek Szivák Imre munkapárti választói. A tergődő tisztviselőknek keserűséggel teli kitörése csak ilyen visszhangot váltott ki a Házban. Szterényi azonban kegyes volt, illetőleg úgy rendezte a dolgot, hogy ő nagylelkűnek, mindent megbocsájtónak lássék. Kijelentette, hogy ő „mindezek ellenére" fölszólal a tisztviselők érdekében és kéri a Házat, a kormányt, legyenek a tisztviselők iránt kegyelmesek. Így zsebelt be ma elismerést ez a szörnyen kegyes férfiú. Az ő beszéde után szünet következett, majd Horváth Mihály Kossuth-párti beszélt s a körorvosokról szóló törvény teljes végrehajtását sürgette. Határozati javaslatot adott be arról, hogy az 1912-iki költségvetéssel együtt terjessze elő a kormány az orhába kiviheti messziről a léptek zaját, de csöndes, hangtalan volt minden. Csak az óra ketyegése s az egerek rágcsálása zavarta meg a síri csöndet. Keserű szemrehányásokkal illeti önmagát, hogy nem elég erélyesen tartotta vissza fiát ettől az úttól, de már késő volt. — Más gyermekek ma sok ajándékot kapnak, szép karácsonyfák tündökölnek, csak az enyémnek nem nyújthatok egyebet a hideg szobánál ! Arcát eltakarta kezével, mintha így el tudná űzni gondolatait, halk zokogása betöltötte a komor helyiséget. — Bárcsak elmehetnék gyermekeimért ! Ezt kiáltozta rekedten és megkísérelte a fölkelést. — Érte menni nincs erőm, de majd az ablakhoz állok és ott várakozom reá. Nehezen emelkedik föl fekhelyéről és próbálgatja, hogy a földre álljon. Csontvázzá sorvadt teste lázasan remeg, támolyogva az ablakhoz vánszorog. Lépni akar, lábai inognak, amint egyiket a másik elé akarja helyezni, hogy haladjon. Hirtelen forogni kezd körülötte minden, — a tárgyak mintha körben táncolnának, minden összefut szeme előtt. — Fiam, fiam! Tompa zuhanás dobbantja meg a padlót. A fagyos ablaktáblákon beszűrődő félhomály egy elköltözött átszellemült arcát világítja meg. Az „Arany Oroszlányhoz címzett tágas fogadóban, szemben a helyiérdekű vasút pályaudvarával, nagy a csönd. Szinte kong a terem az ürességtől. Csak négy helybeli nyárs-