Népszava, 1911. május (39. évfolyam, 104–128. sz.)

1911-05-03 / 104. szám

2 nak hajlékot adó palotáját. Vasárnap Ara­don hatalmas harcos tábor feje fölött len­gett ez a zászló és most már be nem von­juk, sarokba nem állítjuk, míg a győzelmi ünnepet meg nem ülték alatta. Az osztálytudatos munkásság viharos örömmel készül a nagy, döntő küzdelemre. Rohamosan megerősíti szervezeteit. Sietve sereglik sajtója köré: a május elsei Nép­szava-nap egy egész új tábort hozott a Népszavának. És ez most már így fog menni folytonosan,­ megállás nélkül. Re­méljük, hisszük, tudjuk, hogy így fog menni ... Gyönyörű májusi virágzás! Gyönyörű feléledése a harci kedvnek, az áldozatkészségnek. Ez a tábor készen áll. Ki akarja vivni a legelemibb népjogot, a békés szervezkedés, a törvény alapján álló propaganda eszközeivel. De úgy készül erre a harcra, hogy a győzelmet, ha kell, más eszközökkel is ki tudja vívni. A munkás­szívekben kivirágzott a jobb jövő reménye — gyönyörű májusi virágzás! — és nem lesz addig békesség és nyugalom Magyar­országban, amíg ennek a májusnak a vi­rágaiból érett gyümölcs nem válik. * A budapesti munkásság május elsejei fölvonulásáról a következő tudósításunk számol be: A gyülekezés patak, élükön a díszes, vörös zászlókkal. Az óriási park rövid idő alatt gyönyörű zászlóerdővé ala­kul. Sűrűn benépesül a nagy tér, amely évek hosszú sora óta ad helyet ezen a napon a mun­kásság növekvő táborának. A Tisza Kálmán-tér öreg tanúja a munkáshadsereg gyors növekedésé­nek. A zsibáruspiacból gyönyörű parkká átalakult tér szinte együtt fejlődött a szociáldemokrata párttal. Amikor még sötét, nyirkos kis pincé­ben laktunk, ócskavas-raktárak, poloskás bú­torok és szennyes lim-lomok közé jöttünk gyülekezni a Tisza Kálmán-térre. Most rü­gyező fák, sűrű bokrok és friss pázsitok fogadják a megerősödött, hatalmasan megnőtt táborunkat Pezsdülő fiatalság, frissesség, duzzadó erő, csupa élet ez a tér a rajta táborozó hatalmas sereggel ... A tér egyik sarkában a városi gáz­gyár, másik sarkában egy épülő népszínház alap­jai , most nagyszerű szimbólumai a haladásnak, a fejlődésnek, köröskörül az erős öklű munkások nyüzsgő tízezreivel, akik tüntetésre készülnek a nyolc órai munkáért, nyolc órai pihenésért, nyolc órai szórakozásért, a megélhetés lehetőségéért, kultúráért, jogért, az életért... A május elsejének öröme, az ünnep izgalma mellett valami új izgalom is úszkál a levegőben. Az elhelyezkedés, a sorakozás valamivel frisseb­ben és rendesebben megy, mint az előző években. Az egész készülődés tempósabb és öntudatosabb. A munkások tudják, hogy az idei május elsejénk­nek a világünnep nemzetközi jelentőségén kívül külön magyar jellege is van. Érzi mindenki, hogy amikor a menet eleje a Kenyérmező­ utcáról a Rákóczi-útra fordul, egyúttal a választójogi harc új nagy fejezetét nyitja meg. A politikai helyzetre emlékeztet a rendőrség készülődése is. A rendőrség szokatlanul nagy számban vonult ki. Az a hír jár a városban, hogy a Justh-párt együtt fog tüntetni a szociáldemokratákkal. Beszélik, hogy a Justh­párt alelnöke lóhalálában jön az aradi tüntető gyűlésről, hogy a fővárosi munkásság gyűlésein a választójogért harcoló polgárságot képviselje. Ez persze alaptalan, kósza hír, a belügyminiszter, a munkapárt, atyja mégis az egész rendőrséget a Tisza Kálmán­ térre és arra az útvonalra mozgó­sítja, amerre a munkásság elvonul. A sok rendőrló ficánkolása, a sok rendőrember mozgolódása némi izgalmat kelt, de a vöröskarszalagos rendezők nyugalomra intenek, fölállítják az oszlopo­kat, besorakoztatják az újonnan érkező szak­mákat és csoportokat, végül pedig elhelye­zik a zenekarokat. Három órakor fölkészül­ten, rendben áll a három óriási hadoszlop, mind­egyik mintegy tizenötezer-húszezer emberrel. Öt­ven-hatvanezer főnyi lehet a tábor, amelynek élén, a Kenyérmező­ utca sarkán a pártvezetőség és a Népszava szerkesztőségének tagjai foglalnak helyet. A rendezők pontban három órakor meg­adják a jelet az indulásra. A fúvózenekar és a munkásdalárda rázendít a munkásindulóra, amely­nek forradalmi hangjaival indul a menet a Rákóczi-útra. Kígyózva fordul az óriási sereg, amelyet a rendőrség a Rend nevében, de valójá­ban a Jellinekék üzleti forgalma érdekében az út közepére, elég kis térre szorít Az Erzsébet-körút sarkán, a Nemzeti Színház előtt gyönyörűen bon­takozik ki a menet. Nagyszerű hatást keltenek elől a „Világosság" kerékpár-kör biciklis, színes sorai. A kör tagjai sportegyenruhában vonultak ki; barna bársonyruha, rövid nadrág, nyitott kabát, amelynek sötét tónusa alól élénken világlik ki a vörös-fehér sport­ing, a kör színeivel. Elől hatalmas transzparenst visz­nek, amelyen vörös és fehér szegfűvel ki­tűzdelve messzire világít ez a szó: Vilá­gosság, alatta apró betűkkel: Kerékpár Kör, 1908, Budapest. A kör tagjai maguk mellett vezetik ke­rékpárjaikat, amelyek vörös virággal, színes pa­pírszalagokkal földíszítve nagyon szépen hatnak. A biciklis elvtársak után lépked a harminctagú zenekar, amelyet az Erzsébet-körúton már majd­nem az az egész, szélességében végtelennek látszó, hatalmas emberáradat követ. A kocsiforgalom meg­akad, itt a villamosok sem közlekedhetnek. A munkásság elfoglalta az utcát. Imponáló ha­tású, szinte félelmetesen nagyméretű a felvo­nulás. A hatalmas sereg, ahogy lassan-lasan előre­nyomul, magával sodorja azokat is, akik az út két oldalán, a járdán foglaltak helyet. — Le a szalonszocialistákkal ! — ez a kiáltás azoknak a munkásoknak szól, akik mint minden évben, az idén is elég bőven tünedeztek föl a járókelők for­gatagában; alapjában jó elvtársak ők is, a jel­vényt is kitűzték, az ünnepélyekre, a kertekbe is szándékoznak kimenni, csak kényelmesek egy kicsit, nem szeretnek órákhosszat masírozni az utcákon. Amikor látják, milyen diadalmas előre­nyomulással, mindent elsöprő erővel, forra­dalmi kedvvel halad a sereg, őket is megfogja a forradalmi hangulat, az ő szívüket is húzza a szolidaritás érzése: be-beszökdösnek a sorokba-ott a helyük; nem baj, hogy rájuk pirítottak az elvtársak a kiáltásokkal, hogy aki nincs velünk, az "ellenünk, hogy kipirult az arcuk, elszégyelték magukat, helyesen van, az öntudatos munkásnak ott van a helye a társai között. Folyton-folyton nő a sereg, a burzsoázia,amely a járdáról és az ablakokból nézi, csodálkozó sze­mekkel bámul, sokak tekintetében megdöbbenés látszik, de sokan vannak olyanok is, akik szim­pátiával fogadják a munkásság fölvonulását, gyö­nyörködve szemlélik az egyesülésben megmutat­kozó hatalmas erőt, amelytől az országnak a sötét reakciótól való fölszabadítását várják. Lépten­nyomon föltünedeznek és fölhangzanak a rokon­szenv jelei. Az egyik körúti ház ablakában vörös kendőt lebegtetnek, egy erkélyről kórusban kiáltja déli 1 órakor kezdődött. Lehet mondani, hogy ebben az órában Budapesten minden munkás az eget kémlelte. Dél felé esni kezdett, nagy, kövér csöppek hullottak az égből, meleg szelek táncol­tak a levegőben, por és szemét kavargott az asz­falton, minden arra mutatott, hogy vihar készül. De jött egy erősebb szélroham, elhajtotta a kibuggyanó, terhes felhőket A homályos égen ki­gyulladt a nap és rávetítette sárga fényét a bo­rongós utca egyik oldalára. A szürke házak pár percre kivilágosodtak, majd újabb felhőcsoportok érkeztek, egy ideig úszkálva kóvályogtak a kémé­nyek fölött, aztán mereven megálltak és sűrü leplükkel végképp elfátyolozták a napot. A borult égbolt alatt szomorú félhomályban állt a város, a május elsejének napfényes ragyogása csak a munkásszemek derűs tekintetében tündökölt... Egy óra tájban a Tisza Kálmán­ térre torkolló utcákból egymásután fordulnak be a munkásosa­köztük a szó, mint a versenyekről. Grün meggyőző erővel magyarázott, az asszony pedig áhítattal hallgatta a fejtegetéseit. Eleinte meg­remegett a gondolattól, hogy összekuporgatott pénzét kockára tegye. Később azonban már alkudozni kezdett önmagával, végül szemre­hányásokkal illette magát a kétkedése, a ha­tározatlansága miatt. Amikor pedig eljöttek a ragyogó tavaszi napok, a lelke csordultig telt a Grün jóslataival és alig várta, hogy meg­kezdődjenek a versenyek. El volt határozva, hogy nem áll útjába a saját boldogulásának, amely a hordár szavaiból feléje sugárzott. A futtatások legelső napján kiment a ver­senyre, persze Grün bácsi is vele volt. Abban egyeztek meg, hogy Grün a tudásával, ő meg az anyagiakkal járul hozzá a közös boldogu­láshoz. Az asszony szeme szinte káprázott a látottaktól. A szerencsét hajhászó embertöme­gek rabul ejtették. Lihegve futkosott az em­beráradatban. Figyelt jobbra, balra, elleste a mások titkait, kihallgatta a szomszédok be­szélgetését Minden percben más ló nevével rohant a hordárhoz, reszkető hangon bizo­nyítgatván, hogy ez jön be elsőnek. Grün maga is izgatottan várta a versenyt. Egy­másba kapaszkodva, teljes bizalmasággal néz­ték végig a próbagaloppot. Aztán elhatároz­ták, hogy melyik lovat teszik meg. Grün rohant a pénztárhoz, az asszony utánra. Aztán befurakodtak a korlátig és valósággal belesáppadtan várták a lovak in­dítását. Egyszerre lecsöngettek, megkezdődött a küzdelem. Tízezernyi fej fordult a lecsapódó fehér zászló felé. Aztán előbb elvétve, később sűrűbben, végül már valóságos orkánhoz hasonlóan zúgott, bömbölt az izgatott ember­tábor. Kiki a maga lovasát biztatta, lábak do­bogtak, karok emelkedtek a levegőbe. Amikor a lovak a célkarikához értek, még egy hatal­mas üvöltés reszkettette meg a levegőt: a nyerők üdvrivalgása volt. Grün lova elsőnek érkezett, őrült izgalmá­ban megmarkolta az asszony karját és elordí­totta magát: — Nekem megvan! Aztán futottak a pénztárhoz, besöpörték a nyereséget. — Mondtam, ugy­e mondtam ! — fordult az asszony felé, aki hálás pillantással fizetett Grün bácsinak. Megosztoztak a nyereségen és visszamentek a helyükre. Játsztak tovább. Az első győzelem elvakította őket, meghárom­szorozták a tétet. A szerencse mintha elhagyta volna őket, a lovuk utolsónak kullogott be. Grün alig hallhatóan magyarázgatott: — Rossz volt az indítás. Elmaradt a lo­vunk. Enélkül biztos, hogy nyertünk volna. Csüggedni azonban nem szab­­ad. Ha nem megy mindjárt, hát ki kell tartani. És kitartottak. Az utolsó futam után egy fillérjük sem akadt. Az asszony sáppadtan kullogott kifelé és irigy szemmel nézte a ne­vetgélő embereket, akik vidám arccal ültek a gummkrádlerekbe. Grün azonban nem csüg­gedt. A balszerencse csak annál inkább iz­gatta. — Csak volna pénzem, tudom, hogy holnap bőven kárpótolnám magam a veszteségért. il.— Drágán fizettem meg a kapzsiságomat — siránkozott az asszony — ötven forint oda­van, egész téli keresetem. Sohasem jövök többé ide, soha. Elváltak. Az asszony szótlanul tért haza. A rajongó gyerekeket megverte, ő maga szótla­nul ült le a kofferre. Gondolatban újra végig­élte a napot, átérezte az izgalmakat. Mintha újra és újra hallotta volna Grün jóslásait, amik mind a gyors meggazdagodásról szólot­tak. A veszteségről teljesen megfeledkezett, csak azt tudta, hogy folytatnia kell a próbál­kozást. Meggyőződéssé vált benne, hogy vissza­hozhat minden veszteséget és valóra válthatja az ábrándozásait. Elaludni is alig tudott. Föl-fölriadt, mintha fülébe csengett volna a jelzőharang, mintha újra ordított volna az ezerfejű, pénzéhes ször­nyeteg. Másnap az első dolga az volt, hogy kiakasz­totta füléből az aranyfüggőket és elvitte a zálogba. Innen pedig egyenesen kiment a ver­senytérre, hogy folytassa ott, ahol előtte való nap elhagyta. Este aztán megverte a gyere­keket, kotorászott a szekrényben és batyuba kötözgette a fehérneműt. Mindennapos isme­rőse lett a zálogháznak. A versenytér előtt Grün árulgatta a pro­grammot. Irigykedve nézett az asszony után, aki vidám, megelégedett arcot erőltetett ma­gára, úgy vonult el előtte. Nem beszéltek egy­mással, pedig össze sem vesztek. És a hordár mindennap utána kiáltott a gesztenyés asz­szonynak: — Megállapítottam a szerencséjét, most már felém se néz. Pfuj, hálátlan népség! Így te­gyen jót az ember ... NÉPSZAVA ígiri május 6.

Next