Népszava, 1911. május (39. évfolyam, 104–128. sz.)
1911-05-03 / 104. szám
2 nak hajlékot adó palotáját. Vasárnap Aradon hatalmas harcos tábor feje fölött lengett ez a zászló és most már be nem vonjuk, sarokba nem állítjuk, míg a győzelmi ünnepet meg nem ülték alatta. Az osztálytudatos munkásság viharos örömmel készül a nagy, döntő küzdelemre. Rohamosan megerősíti szervezeteit. Sietve sereglik sajtója köré: a május elsei Népszava-nap egy egész új tábort hozott a Népszavának. És ez most már így fog menni folytonosan, megállás nélkül. Reméljük, hisszük, tudjuk, hogy így fog menni ... Gyönyörű májusi virágzás! Gyönyörű feléledése a harci kedvnek, az áldozatkészségnek. Ez a tábor készen áll. Ki akarja vivni a legelemibb népjogot, a békés szervezkedés, a törvény alapján álló propaganda eszközeivel. De úgy készül erre a harcra, hogy a győzelmet, ha kell, más eszközökkel is ki tudja vívni. A munkásszívekben kivirágzott a jobb jövő reménye — gyönyörű májusi virágzás! — és nem lesz addig békesség és nyugalom Magyarországban, amíg ennek a májusnak a virágaiból érett gyümölcs nem válik. * A budapesti munkásság május elsejei fölvonulásáról a következő tudósításunk számol be: A gyülekezés patak, élükön a díszes, vörös zászlókkal. Az óriási park rövid idő alatt gyönyörű zászlóerdővé alakul. Sűrűn benépesül a nagy tér, amely évek hosszú sora óta ad helyet ezen a napon a munkásság növekvő táborának. A Tisza Kálmán-tér öreg tanúja a munkáshadsereg gyors növekedésének. A zsibáruspiacból gyönyörű parkká átalakult tér szinte együtt fejlődött a szociáldemokrata párttal. Amikor még sötét, nyirkos kis pincében laktunk, ócskavas-raktárak, poloskás bútorok és szennyes lim-lomok közé jöttünk gyülekezni a Tisza Kálmán-térre. Most rügyező fák, sűrű bokrok és friss pázsitok fogadják a megerősödött, hatalmasan megnőtt táborunkat Pezsdülő fiatalság, frissesség, duzzadó erő, csupa élet ez a tér a rajta táborozó hatalmas sereggel ... A tér egyik sarkában a városi gázgyár, másik sarkában egy épülő népszínház alapjai , most nagyszerű szimbólumai a haladásnak, a fejlődésnek, köröskörül az erős öklű munkások nyüzsgő tízezreivel, akik tüntetésre készülnek a nyolc órai munkáért, nyolc órai pihenésért, nyolc órai szórakozásért, a megélhetés lehetőségéért, kultúráért, jogért, az életért... A május elsejének öröme, az ünnep izgalma mellett valami új izgalom is úszkál a levegőben. Az elhelyezkedés, a sorakozás valamivel frissebben és rendesebben megy, mint az előző években. Az egész készülődés tempósabb és öntudatosabb. A munkások tudják, hogy az idei május elsejénknek a világünnep nemzetközi jelentőségén kívül külön magyar jellege is van. Érzi mindenki, hogy amikor a menet eleje a Kenyérmező utcáról a Rákóczi-útra fordul, egyúttal a választójogi harc új nagy fejezetét nyitja meg. A politikai helyzetre emlékeztet a rendőrség készülődése is. A rendőrség szokatlanul nagy számban vonult ki. Az a hír jár a városban, hogy a Justh-párt együtt fog tüntetni a szociáldemokratákkal. Beszélik, hogy a Justhpárt alelnöke lóhalálában jön az aradi tüntető gyűlésről, hogy a fővárosi munkásság gyűlésein a választójogért harcoló polgárságot képviselje. Ez persze alaptalan, kósza hír, a belügyminiszter, a munkapárt, atyja mégis az egész rendőrséget a Tisza Kálmán térre és arra az útvonalra mozgósítja, amerre a munkásság elvonul. A sok rendőrló ficánkolása, a sok rendőrember mozgolódása némi izgalmat kelt, de a vöröskarszalagos rendezők nyugalomra intenek, fölállítják az oszlopokat, besorakoztatják az újonnan érkező szakmákat és csoportokat, végül pedig elhelyezik a zenekarokat. Három órakor fölkészülten, rendben áll a három óriási hadoszlop, mindegyik mintegy tizenötezer-húszezer emberrel. Ötven-hatvanezer főnyi lehet a tábor, amelynek élén, a Kenyérmező utca sarkán a pártvezetőség és a Népszava szerkesztőségének tagjai foglalnak helyet. A rendezők pontban három órakor megadják a jelet az indulásra. A fúvózenekar és a munkásdalárda rázendít a munkásindulóra, amelynek forradalmi hangjaival indul a menet a Rákóczi-útra. Kígyózva fordul az óriási sereg, amelyet a rendőrség a Rend nevében, de valójában a Jellinekék üzleti forgalma érdekében az út közepére, elég kis térre szorít Az Erzsébet-körút sarkán, a Nemzeti Színház előtt gyönyörűen bontakozik ki a menet. Nagyszerű hatást keltenek elől a „Világosság" kerékpár-kör biciklis, színes sorai. A kör tagjai sportegyenruhában vonultak ki; barna bársonyruha, rövid nadrág, nyitott kabát, amelynek sötét tónusa alól élénken világlik ki a vörös-fehér sporting, a kör színeivel. Elől hatalmas transzparenst visznek, amelyen vörös és fehér szegfűvel kitűzdelve messzire világít ez a szó: Világosság, alatta apró betűkkel: Kerékpár Kör, 1908, Budapest. A kör tagjai maguk mellett vezetik kerékpárjaikat, amelyek vörös virággal, színes papírszalagokkal földíszítve nagyon szépen hatnak. A biciklis elvtársak után lépked a harminctagú zenekar, amelyet az Erzsébet-körúton már majdnem az az egész, szélességében végtelennek látszó, hatalmas emberáradat követ. A kocsiforgalom megakad, itt a villamosok sem közlekedhetnek. A munkásság elfoglalta az utcát. Imponáló hatású, szinte félelmetesen nagyméretű a felvonulás. A hatalmas sereg, ahogy lassan-lasan előrenyomul, magával sodorja azokat is, akik az út két oldalán, a járdán foglaltak helyet. — Le a szalonszocialistákkal ! — ez a kiáltás azoknak a munkásoknak szól, akik mint minden évben, az idén is elég bőven tünedeztek föl a járókelők forgatagában; alapjában jó elvtársak ők is, a jelvényt is kitűzték, az ünnepélyekre, a kertekbe is szándékoznak kimenni, csak kényelmesek egy kicsit, nem szeretnek órákhosszat masírozni az utcákon. Amikor látják, milyen diadalmas előrenyomulással, mindent elsöprő erővel, forradalmi kedvvel halad a sereg, őket is megfogja a forradalmi hangulat, az ő szívüket is húzza a szolidaritás érzése: be-beszökdösnek a sorokba-ott a helyük; nem baj, hogy rájuk pirítottak az elvtársak a kiáltásokkal, hogy aki nincs velünk, az "ellenünk, hogy kipirult az arcuk, elszégyelték magukat, helyesen van, az öntudatos munkásnak ott van a helye a társai között. Folyton-folyton nő a sereg, a burzsoázia,amely a járdáról és az ablakokból nézi, csodálkozó szemekkel bámul, sokak tekintetében megdöbbenés látszik, de sokan vannak olyanok is, akik szimpátiával fogadják a munkásság fölvonulását, gyönyörködve szemlélik az egyesülésben megmutatkozó hatalmas erőt, amelytől az országnak a sötét reakciótól való fölszabadítását várják. Léptennyomon föltünedeznek és fölhangzanak a rokonszenv jelei. Az egyik körúti ház ablakában vörös kendőt lebegtetnek, egy erkélyről kórusban kiáltja déli 1 órakor kezdődött. Lehet mondani, hogy ebben az órában Budapesten minden munkás az eget kémlelte. Dél felé esni kezdett, nagy, kövér csöppek hullottak az égből, meleg szelek táncoltak a levegőben, por és szemét kavargott az aszfalton, minden arra mutatott, hogy vihar készül. De jött egy erősebb szélroham, elhajtotta a kibuggyanó, terhes felhőket A homályos égen kigyulladt a nap és rávetítette sárga fényét a borongós utca egyik oldalára. A szürke házak pár percre kivilágosodtak, majd újabb felhőcsoportok érkeztek, egy ideig úszkálva kóvályogtak a kémények fölött, aztán mereven megálltak és sűrü leplükkel végképp elfátyolozták a napot. A borult égbolt alatt szomorú félhomályban állt a város, a május elsejének napfényes ragyogása csak a munkásszemek derűs tekintetében tündökölt... Egy óra tájban a Tisza Kálmán térre torkolló utcákból egymásután fordulnak be a munkásosaköztük a szó, mint a versenyekről. Grün meggyőző erővel magyarázott, az asszony pedig áhítattal hallgatta a fejtegetéseit. Eleinte megremegett a gondolattól, hogy összekuporgatott pénzét kockára tegye. Később azonban már alkudozni kezdett önmagával, végül szemrehányásokkal illette magát a kétkedése, a határozatlansága miatt. Amikor pedig eljöttek a ragyogó tavaszi napok, a lelke csordultig telt a Grün jóslataival és alig várta, hogy megkezdődjenek a versenyek. El volt határozva, hogy nem áll útjába a saját boldogulásának, amely a hordár szavaiból feléje sugárzott. A futtatások legelső napján kiment a versenyre, persze Grün bácsi is vele volt. Abban egyeztek meg, hogy Grün a tudásával, ő meg az anyagiakkal járul hozzá a közös boldoguláshoz. Az asszony szeme szinte káprázott a látottaktól. A szerencsét hajhászó embertömegek rabul ejtették. Lihegve futkosott az emberáradatban. Figyelt jobbra, balra, elleste a mások titkait, kihallgatta a szomszédok beszélgetését Minden percben más ló nevével rohant a hordárhoz, reszkető hangon bizonyítgatván, hogy ez jön be elsőnek. Grün maga is izgatottan várta a versenyt. Egymásba kapaszkodva, teljes bizalmasággal nézték végig a próbagaloppot. Aztán elhatározták, hogy melyik lovat teszik meg. Grün rohant a pénztárhoz, az asszony utánra. Aztán befurakodtak a korlátig és valósággal belesáppadtan várták a lovak indítását. Egyszerre lecsöngettek, megkezdődött a küzdelem. Tízezernyi fej fordult a lecsapódó fehér zászló felé. Aztán előbb elvétve, később sűrűbben, végül már valóságos orkánhoz hasonlóan zúgott, bömbölt az izgatott embertábor. Kiki a maga lovasát biztatta, lábak dobogtak, karok emelkedtek a levegőbe. Amikor a lovak a célkarikához értek, még egy hatalmas üvöltés reszkettette meg a levegőt: a nyerők üdvrivalgása volt. Grün lova elsőnek érkezett, őrült izgalmában megmarkolta az asszony karját és elordította magát: — Nekem megvan! Aztán futottak a pénztárhoz, besöpörték a nyereséget. — Mondtam, ugye mondtam ! — fordult az asszony felé, aki hálás pillantással fizetett Grün bácsinak. Megosztoztak a nyereségen és visszamentek a helyükre. Játsztak tovább. Az első győzelem elvakította őket, megháromszorozták a tétet. A szerencse mintha elhagyta volna őket, a lovuk utolsónak kullogott be. Grün alig hallhatóan magyarázgatott: — Rossz volt az indítás. Elmaradt a lovunk. Enélkül biztos, hogy nyertünk volna. Csüggedni azonban nem szabad. Ha nem megy mindjárt, hát ki kell tartani. És kitartottak. Az utolsó futam után egy fillérjük sem akadt. Az asszony sáppadtan kullogott kifelé és irigy szemmel nézte a nevetgélő embereket, akik vidám arccal ültek a gummkrádlerekbe. Grün azonban nem csüggedt. A balszerencse csak annál inkább izgatta. — Csak volna pénzem, tudom, hogy holnap bőven kárpótolnám magam a veszteségért. il.— Drágán fizettem meg a kapzsiságomat — siránkozott az asszony — ötven forint odavan, egész téli keresetem. Sohasem jövök többé ide, soha. Elváltak. Az asszony szótlanul tért haza. A rajongó gyerekeket megverte, ő maga szótlanul ült le a kofferre. Gondolatban újra végigélte a napot, átérezte az izgalmakat. Mintha újra és újra hallotta volna Grün jóslásait, amik mind a gyors meggazdagodásról szólottak. A veszteségről teljesen megfeledkezett, csak azt tudta, hogy folytatnia kell a próbálkozást. Meggyőződéssé vált benne, hogy visszahozhat minden veszteséget és valóra válthatja az ábrándozásait. Elaludni is alig tudott. Föl-fölriadt, mintha fülébe csengett volna a jelzőharang, mintha újra ordított volna az ezerfejű, pénzéhes szörnyeteg. Másnap az első dolga az volt, hogy kiakasztotta füléből az aranyfüggőket és elvitte a zálogba. Innen pedig egyenesen kiment a versenytérre, hogy folytassa ott, ahol előtte való nap elhagyta. Este aztán megverte a gyerekeket, kotorászott a szekrényben és batyuba kötözgette a fehérneműt. Mindennapos ismerőse lett a zálogháznak. A versenytér előtt Grün árulgatta a programmot. Irigykedve nézett az asszony után, aki vidám, megelégedett arcot erőltetett magára, úgy vonult el előtte. Nem beszéltek egymással, pedig össze sem vesztek. És a hordár mindennap utána kiáltott a gesztenyés aszszonynak: — Megállapítottam a szerencséjét, most már felém se néz. Pfuj, hálátlan népség! Így tegyen jót az ember ... NÉPSZAVA ígiri május 6.