Népszava, 1911. október (39. évfolyam, 233–258. sz.)

1911-10-01 / 233. szám

évfolyam. Budapest, 1991 október 1. vasárnap, 233. szám. NÉPSZAVA AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre 24.— kor. I negyed évre 8.— kor. fél évre 12.— kor . egy hóra 2.— kor. A „SZOCIAUZMUS"-sal együtt havonta 40 fillérrel több EGYES SZÁM ÁRA 8 FILLÉR. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: Vm., CONTI-UTCA 4. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VII., CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon-szám 82—61.) Itt az irás! A Népszava július havában ingyenes agi­tációs számot adott ki, amely nem foglal­kozott mással, mint a munkások lapjának fontosságával. Az agitációs lap vezércikke „Itt az irás" címmel fejtette ki, hogy a tudatlanság és a nyomor testvérek, a mun­kásságnak tehát minden erejével arra kell törekednie, hogy művelt és öntudatos legyen. A jelzett cikk minden sora arra buz­dítja a munkásokat, hogy tanuljanak. Az ügyész azonban mégis — vagy éppen ezért — vádat emelt a cikk írója ellen, mondván, hogy a munkásokhoz intézett lelkes fölhívásban „izgatást" lát. Időköz­ben azonban úgy látszik az ügyészség észre­vette, hogy bár a vagyonos osztályok ki­zsákmányolása ellen a műveltség és az öntudatosság a leghathatósabb vé­delem, de azért mégsem lehet izgatással vádolni azt, aki a sajtó végtelen fontossá­gára hívja föl a munkások figyelmét. Szom­baton délután 48.190/b. szám alatt végzést kaptunk, hogy az ügyészség az „Itt az írás" című cikkért megindított eljárást be­szüntette. Vasárnap az egész országban a Népszava érdekében agitálnak elvtársaink. Az agitá­cióra nagyon hasznos lesz, ha közöljük azt a cikket, amelyet annyira izgatónak és veszedelmesnek találtak.­­ Ha a munkások és szegény emberek iga­zán tudnák és igazán éreznék azt, hogy milyen cudarul bánik velük az élet, akkor nem tűrnék el egy napig, de még egy óráig sem ezt a mai rendet. Ha a munkás és a szegény ember igazán össze tudná hasonlí­tani a maga és hozzátartozói életét a gaz­dagoknak és hozzátartozóiknak sorsával, akkor megkondulna a gazdagok uralkodásá­nak lélekharangja. Ha a munkás vagy a szegény ember tudná, hogy az ő tőle nyíl­tan vagy leplesen elszedett pénzből fizetik meg minden ellenségét, hogy ebből a pénzből tartják fönn mindazokat az intéz­ményeket, amelyek csak arra valók, hogy őt szegénynek és cselédnek tartsák meg, egyetlen fillért sem engedne elszedni magától. Persze vannak már munkások, vannak már szegény emberek, akik mindezt fölis­merik. Ezekben már forr a harag, hogy így kifosztja őket a mai világ. Ezekben már keményedik az elszántság, hogy szót­lanul már most sem tűrik ezt. S ezek, ha elég sokan lesznek, sehogysem tűrik majd el. Ezek az emberek, a szociáldemo­kraták, nyíltan megmondják, hogy ezt a mai világot ki akarják forgatni sarkaiból. Mert a mai világban csak az él jól, aki nem dolgozik, csak annak van igazi pihenő ideje, aki sohasem fárad el a munkában. Az ilyen világot el kell pusztítani és le kell rombolni, megérett erre. Ha vannak is már sokan, akik mindezt tudják, a legtöbb szegény ember még sem tudja. Vagy legalábbis nem tudja elég jól, nem tudja elég világosan, nem tudja elég harcosan. Mert a vagyon és hatalom nem­csak a pénzét szedi el a szegény ember­nek, hanem a legtöbbjétől elveszi az ész­nek azt a világosságát, a gondolkodásnak azt az erejét is, amely igazi borzalmassá­gában mutatná meg neki sorsát s mutatná meg neki azt az eszközt is, amellyel segí­teni lehetne ezen a gonosz és istentelen állapoton. A szegénység tudatlanná teszi a munkást és a szegény embert; a tudatlan­ság azután még szegényebbé teszi. Akik és amik szegénnyé és tudatlanná teszik a szegény embert, hasonlatosak ezek a szentjánosbogárhoz. Amiképpen ez is csak akkor ragyog, ha körülötte sötét­ség van, azonképpen csak a szegény em­berek szívének és lelkének sötétsége teszi fényesen ragyogóvá é.* hatalmassá a népet kifosztó és elsorvasztó embereket meg in­tézményeket. Bizony mondom nektek: is­merjétek meg igazán ellenségeiteket, tanul­játok meg ínségetek okait é s szabadok, jómódúak, gazdag elméjűek lesztek mind­annyian. Nincsen ennél nagyobb, biztosabb s kipróbáltabb igazság a világon. A garasért való kemény, mindennapi harcban álljatok meg egy pillanatra s gon­dolkodjatok azon, hogyan éltek ti és ho­gyan élnek az uraitok és gazdáitok. A kőműves lakja szép szorgosan egy­másra a téglát s épiti a gyönyörű palotát, kényelmes bérházat, pompás villát, — amelynek három szobájára sem jut sok­szor egy ember. Mikor a téglát beilleszti a falba, gondoljon arra, hogy ő meg az asz­szonya meg a porontyai micsoda bűzös, levegőtlen, sötét odúban kénytelenek meg­húzódni. Aki a szellős, tágas, világos szo­bákat építi­­ másnak, maga rosszul lakik és sokszor sehogyse lakik. Suhog a selyem, simul a csipke, omlik a bársony a szegény varrónő keze alatt. Rossz petróleumlámpából árad a hőség, a bűz, a korom. A szemhéjja vörös, a szemevilága romlott a sok éjjeli munká­tól. Virrasztásából, szemevilágából így ké­szül a gyönyörű ruha valaki számára, akinek huszadik köntöse mellett ez lesz a huszonegyedik. Férfinak tetszeni, mulatni, szórakozni megy benne egy asszony é s aki varrja a finom selymet, a kecses csip­két, a puha bársonyt, ma küldte el a zá­logházba az utolsó tiszta ágylepedőt vagy asztalterítőt. Selyembe, bársonyba, csipkébe borítja­­ a más testét, mialatt a gyereke teste kikandikál tíz lyukon is az ócska, el­nyűtt, rongyos condrából. A bányász csákányával, lámpájával eresz­kedik le a föld alá. Szenet, vasat, aranyat keres s miközben termeli a munkának és kereskedelemnek ezeket a hajtóerőit, ott leselkedik mögötte, körülötte a halál. Ami­kor búcsút vesz feleségétől, gyermekeitől, sohasem tudja, megpillantja-e majd újból a napvilágot. Amikor mint ép és egész ember megy le munkája színhelyére, nem tudja, ép fejjel, ép kézzel, ép lábbal kerül-e majd ki onnan. S miközben ő így az életét veti kockára naponta két-három koronáért: a részvényes, a bányatulajdonos, aki számára tízezreket, százezreket jövedelmez évenként a bánya, mulat, henyél, kártyázik, szeret­kezik. A munkásasszony, a szegény asszony az egész héten keresztül keservesen megkere­sett kis pénzzel bemegy a szatócshoz. Vá­sárol egy kiló cukrot. Tudja-e azt, hogy a cukor árában kilog­rammonként 38 fillér adót fizet? Tudja te, hogy a villamos­sággal, pazar módon világított szobák lakói a gáz, a villamosfény árában nem fizetnek fogyasztási adót, de az ő lám­pájában füstölgő petróleumnak minden kilogrammja után 13 fillér adót fizet az államnak? Tudja-e a munkásasszony, aki­nek hetenként egyszer jut csak legföljebb hús az asztalára, hogy ez a falat hús meg van adóztatva, de az a földbirtokos, aki egy nagy lakomára egész sertést, egész borjút levágat és a vendégei elé adhat, nem fizet semmi adót? Sem a kőműves, sem a varrónő, sem a bányász, sem a munkásasszony nem gon­dol minderre. Nem gondol egyrészt azért, mert az élete robotjában nincsen is ideje arra, hogy gondolkodjék. De még azért sem gondol rá, mivel erről nem beszél neki sem a pap, sem a tanító, sem a szolgabíró, sem a gazdája. De nem beszél róla az újságja sem, ha ez az újság nem a Népszava. Vegyen kezébe akármelyik szegény em­ber, munkásember akármilyen lapot s nézze meg, mit ir az a szegénysége, a nyomorúsága okairól. Keresse benne a szegénység dolgaival való törődést, sérel­meinek fölpanaszlását, az urak és hatalma­sok sorsának, jó dolgának, igazságtalan jó dolgának igaz oka és mivolta sze­rint való megvilágítását. Látni fogja, hogy csak egy olyan újság van, amelyik a maga bajának tudja a szegénység minden baját, amelyik éli és érzi a szegénység minden elnyomatását, amelyik az ékes­szólás és tudás minden eszközével harcol a szegénység minden igazáért, amelyik igazi és harcos tudásra, hasznos és föl­szabadító ismeretekre tanítja minden sorá­val a népet: ez az újság a Népszava. Szegények, elnyomottak, kizsákmányoltak Lapunk mai száma, 28 oldal.

Next