Népszava, 1911. december (39. évfolyam, 285–310. sz.)
1911-12-01 / 285. szám
2 hetett az ügy a bíróság elé. Az ügyészség sutba lökte a bűnvádi följelentésünket, a följelentő elvtársak pedig, kifáradva a sok utánjárásban, megunva a költségeket és ismerve a polgári „igazságszolgáltatást", elállottak a további lépésektől. Céljuk különben is csak az volt, hogy a munkásság előtt kézzelfogható példákkal bizonyítsák a mai választórendszer gyalázatosságait. Most az igazságügyminiszter érdeklődik az ügy iránt. Mi tehát mondunk valamit a miniszter úrnak: Budapest több más kerületében is hamis adatokkal, tudatos hamisításokkal volt tele az 1909. évi választói névjegyzék; mi, ha azokat a névjegyzékeket és a leszavazottak névjegyzékét megkapjuk, 30 nap alatt az ujabb adatok százait és ezreit fogjuk a miniszter úr elé terjeszteni, ha ő megígéri, hogy — belügyminiszter kollégájával egyetértve — szigorú eljárást indíttat a hamisítók és csalók ellen. Természetesen, minden egyes adatunkért helyt állunk. Heltai úr azonban pénteki beszédében kétségbe vonta a Népszava adatainak hitelességét. Hát neki is ajánlunk valamit. Az ő megbízottjainak közreműködésével állapítsuk meg például azt, hogy nem szerepelnek-e az 1909-es névjegyzékben a Hüvösék más kerületben lakó és a VIII. kerületben sem lakott — a Népszavában megnevezett — alkalmazottai és nem szavaztak-e azok le a VIII. kerületben? Ha nem, akkor mi hazudunk; ha igen — és ő tudja, hogy igen, — akkor ő hazudik. Heltai úr azonban nem érte be azzal, hogy védte a maga és a cimborái bőrét. Hiszen ezt elvégre még meg lehetne neki bocsátani. Hanem egyúttal állást foglalt a demokratikus községi választójog ellen is. Vázsonyi a minap azzal dicsekedett, hogy a „főváros" az általános, egyenlő választójog és a titkos szavazás mellett foglalt állást a községi választásokra vonatkozólag. Tévedés, mondja Heltai — és ebben neki van igaza —, tévedés, mert az az állásfoglalás nem a közgyűlésé, még csak nem is egy bizottságé, hanem egy kiküldött albizottságé. Ami pedig engem illet — mondja Heltai úr — „én kijelentem itt is, amint kijelentettem ismételten és hosszú évek előtt, hogy az általános és egyenlő választójogot a községi választójog terén sem kívánatosnak, sem üdvösnek, sem célszerűnek nem tartom...11 A megokolás? Igen egyszerű: a demokratikus választójog megvalósítása esetén csupa szociáldemokrata kerülne a városházára. No, mit szól erre Vázsonyi ? Hát hiszen mi értjük Heltai urat. A demokratikus választójog ugyan ma még nem juttatná a szociáldemokraták kezébe a városházát — hiszen még a proletárság nagy része is a klikkek vak és öntudatlan rabszolgája —, de erős demokratikus ellenőrzést, azt vinne a városházára; és akkor kizárt dolog lenne az, hogy a város — egy jó ügy érdekében — évi 100 000 koronáért vásárolja meg az ellenségét, sőt ráadásul beleültesse a megvett ellenséget egy 15 milliós költségvetéssel dolgozó üzembe szabad üzérkedési joggal, ellenőrzés nélkül. Tehát egészen természetes, hogy most nem kell Heltainak a demokratikus választójog, annak a Heltainak, aki nem is olyan régen még a Kristóffy-féle választójogot is keveselte, még azon is túlmenő választójogért lelkesedett. Méltóztassék csak visszaemlékezni a vezérigazgató úrnak . .. akkor, persze, már nem volt mandátuma és még nem volt vezérigazgatósága. roo M mozdonyvezető. Ifta M, Hesse, Streit János, a gyorsvonat mozdonyvezetője fáradhatatlanul állt a párával befutott ablak előtt, egyik kezét a szabályozón, a másikat a fékezőn tartva, minden pillanatban készen arra, hogy a feneketlen éjszakában vágtató gőzparipát megzabolázza. A mozdonyvezető házikójának vasfedelén lámpa lógott, amely tompa sugarakkal világította meg a kis teret. Időközönként a vezető egy-egy pillantást vetett a sebességmérőre és a gőznyomásmérőre. Streit János, aki a kezeit az emeltyükön tartotta, figyelme pedig a kis ablak és a mérők között oszlott r meg, olybá tűnt föl, mintha mesebeli szörnyeteget vezetne, amelyet a félelmet nem ismerő, vakmerő szelídítő arckifejezésével tart fogva a sörényénél. A vonat egy hosszú pályára ért, amelyen nem voltak megállító jelzések. Nyomban teljes gőzt adott a mozdonyvezető és néhány pillanat múlva a sebességmérő óránként 110 kilométer maximális sebességet mutatott. Kábulás, szédülés vagy az idegeknek a túlfeszültsége által okozott csalódás-e az, ami Streit Jánosban a lelki aggodalmat hirtelen fölébresztette?.. . úgy rémlett neki, hogy ő mrár nem ura többé a kerekeinek és emeltyűnek. Úgy érezte, hogy ő elveszítette az expresszvonat vezetésének a lehetőségét." Homlokára kiütött a hideg veríték és sápadt arcát odaszorította az üveghez. És hirtelen összerázkódik . . . a szemei tágra nyílnak ... egy vörös pont tűnik a szemébe, amely egyre és egyre nagyobb lesz ... A sebességmérő csövében a víz szokatlanul táncolt. .. egyre emelkedik és a vezető azt hiszi, hogy a csőnek el kell pattannia ... A félt keze hiába kapaszkodik a fogantyúba. Forgatja, forgatja a fék acélkerekét, de nem talál ellentállásra. És kétségbeesve, de céltalanul forgatja, forgatja ... A fűtő teljesen el van foglalva a maga munkájával és se nem lát, se nem hall. Szakadatlanul nagy tömegeket lapátol a pokol éhes gyomrába. És a vonat robog sietve az éjszakában és csöndjét fölveri vad dübörgése... Streit János eltorzult arcát még jobban odaszorítja az ablak üvegéhez, amely előtt egyre ott látja még azt a szokatlanul világító vörös pontot. Lihegve támaszkodik a vasfalnak. Arcát még nagyobb erővel szorítja az üveghez, amíg végre aggodalomtól verejtékes homloka nyomásának enged és kitörik ... Most a hűs éji levegő simogatja arcát és egy pillanatra visszaadja megbénított gondolkodását. A keze ismét a fékező után nyúl. De, borzasztó, megint csak ellenkező irányban forog! És a teljes gőz őrült erővel áramlik a dugattyúba, növelve a gyorsvonat sebességét percről-percre és a vezetőt, a fűtőt, az egész személyzetet és az összes utasokat a pusztulásba viszi... Streit János elveszettnek érzi magát. Kétségbeesve tesz kísérletet, hogy a vészféket meghúzza, de hiába. És az utolsó pillantás, amelyet a vízállás üvegeire vet, azt mondják neki, hogy a következő pillanatban szétpukkannak. Vad vészjelzések szakgatják meg az éjszakai NÉPSZAVA 1911 december 2. BELFÖLD Létszámemelés véderőreform nélkül. A Kormány manőverei. Megemlékeztünk arról, hogy a bécsi sajtóban hír látott napvilágot arról, hogy a véderőreform bukása most már befejezett dolog, mindenki tisztában van azzal, hogy a Khuen— Schönaich-féle javaslatból nem lesz törvény és hogy ezért mindenféle más tervekkel kísérletezik a hadvezetőség. Halvaszületett gondolatnak látszott azonban a bécsi újság terve: véderőreform nélkül létszámemelés. Amikor a borz és csonka kétéves szolgálat flastromával sem lehet keresztülvinni a létszámemelést, még sokkal kevésbé van lehetőség arra, hogy ilyen flastrom nélkül csinálhassák azt meg. A kormány szócsövei azonban gyanús mohósággal vetik magukat rá erre a tervre és azt kiabálják, hogy ez a terv nem a hadvezetőség konyháján főtt, hanem az ellenzéki oldalról került ki. És ezen az alapon támadják az ellenzéket, hogy így meg úgy elárulja a hazát, hogy összeszűri a levet a bécsi kamarillával, a nemzet évszázados ellenségeivel, hogy ilyen hazaáruló alapon akar békét kötni. Ennek a nagy méregnek az oka egyrészt a féltékenység, amellyel a kormány és pártja a hazaárulási üzletekre való monopóliumát védi és támad mindenkit, akiről azt szimatolja, hogy rontani akarja az üzletet. De másrészt meg igen szimplán taktikázik a t. kormány: ilyen kibontakozási tervek világgá bocsátásával minden kibontakozási tervet meg akar nehezíteni és már eleve is elrettenti az embereket attól, hogy magyar vezényszó nélkül meg merjék csinálni az általános választójogot. Mert itt van a dolog lényege: a kormány nagyon jól tudja, hogy az ország politikáját az ő lehetetlen és oktalan makacskodása kátyúba juttatta, amelyből másnak és másképpen kell az kiemelni. Azt is tudja jól, hogy a mostani parlamenti fegyverszünet tartama alatt természetszerűleg folynak tanácskozások, tervezgetések minden irányban, amelyeknek ez a kormány minden valószínűség szerint áldozatul fog esni. Ezért tetet közzé lapjaiban ilyen híreket, hogy beleköpjön minden kibontakozási tálba és miután az összeronditás sikerült neki, még meg is cáfoltatja a saját híreit. Ez történt most is, amikor a „N. Fr. Presse" minapi hírét Frankfurton keresztül cáfoltatja meg Khuen-Héderváry. A „Budapesti Tudósító" jelenti: Khuen-Héderváry Károly gróf miniszterelnök legutóbbi kihallgatása és bécsi tárgyalásai alkalmából a „Frankfurter Zeitung"-nak egy bécsi távirata a következőket jelenti: A lapok mindenféle hírt hoznak a véderőjavaslat módosulásáról és arról, hogy ez indította volna Khuen grófot arra, hogy Bécsbe jöjjön. Ebből egy szó sem igaz. A véderőjavaslaton semmi más módosítás nem történik, mint az, amit már régen előre jeleztünk, hogy tudniillik elejtik azt a rendelkezést, amely szerint az altiszteket a gyalogcsapatok egy részének harmadik évi szolgálatra való visszatartása útján szerzik meg. Az altiszteket prémiumok útján szerzik, amely prémiumok évente néhány millió koronát tesznek ki. Ezzel szemben azonban az összes gyalogcsapatok csak két évig maradnak szolgálatban. Sem a magyar kormány nem engedett e részben erre vonatkozó valamelyes kívánságnak, sem az uralkodó maga ilyen kívánságot ki nem fejezett. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Az uralkodó nem óhajtja komplikálni a politikai helyzetet, amely a magyar parlamentben történt csöndet. A vörös pont most heggyé lett. Gigászi nagyságban közeledik egyre... a váltók a kanyarulatoknál olyanok, mintha vér borítaná őket. Néhány perc múlva be kell következnie az elkerülhetetlen katasztrófának . .. pillanatról-pillanatra közeledik ... A közelgő akadálytól való őrült félelmében behúzta a fejét az ablakból. Már érezte, hogyan lágyulnak meg a vaslemezek a lábai alatt. .. — A feleségem ! A gyermekem ! — kiáltott föl és hiába rángatta az emeltyűket. — Szegény feleségem ! Szegény kedvencem ! Vonszolva a megszelidíthetetlen szörnyetegtől, amelynek futását megfékezni nem tudja és amely fantasztikus gyorsasággal rohan a pusztulásba, a szegény számlálni kezdte képzeletében a perceket, amelyek életéből még hátra vannak. Egy hirtelen vízióban az egész múltját maga előtt látta. Végtelen képek ezek fáradtságos, munkás életéből. Streit János se nem lát, se nem hall többé. Hófehér bölcső mellett áll, ahol az anya,édes mosolya őrködik a kicsike fölött. Fájdalmas nevetés, amely őrültséget árul el, vonul végig a vezető sápadt arcán és hirtelen kinyújtotta a karjait elérhetetlen valami felé. Szédülés fogta el. Egyebet nem érzett. Azután elvágódott. Kétségbeesetten kapaszkodott a följáróba. A láz újabb képeket szuggerált eléje. A felesége és a gyermeke meg fognak halni. Nyolc nap óta áll az egyik mellett aggódva és a kilencedik napon el kell hagynia őket, szolgálatba kell lépnie. És amikor elhagyja övéit úgy érzi, hogy soha sem látja őket többé, Streit János egy pillanatra magához tért. Tudta, hogy a vonat a pusztulásba rohan.