Népszava, 1911. december (39. évfolyam, 285–310. sz.)

1911-12-01 / 285. szám

2 hetett az ügy a bíróság elé. Az ügyészség sutba lökte a bűnvádi följelentésünket, a följelentő elvtársak pedig, kifáradva a sok utánjárásban, megunva a költségeket és ismerve a polgári „igazságszolgáltatást", elállottak a további lépésektől. Céljuk kü­lönben is csak az volt, hogy a munkásság előtt kézzelfogható példákkal bizonyítsák a mai választórendszer gyalázatosságait. Most az igazságügyminiszter érdeklődik az ügy iránt. Mi tehát mondunk valamit a miniszter úrnak: Budapest több más kerü­letében is hamis adatokkal, tudatos hami­sításokkal volt tele az 1909. évi választói névjegyzék; mi, ha azokat a névjegyzéke­ket és a leszavazottak névjegyzékét meg­kapjuk, 30 nap alatt az ujabb adatok százait és ezreit fogjuk a miniszter úr elé terjesz­teni, ha ő megígéri, hogy — belügyminisz­ter kollégájával egyetértve — szigorú el­járást indíttat a hamisítók és csalók ellen. Természetesen, minden egyes adatunkért helyt állunk. Heltai úr azonban pénteki beszédében kétségbe vonta a Népszava adatainak hi­telességét. Hát neki is ajánlunk valamit. Az ő megbízottjainak közreműködésével állapítsuk meg például azt, hogy nem sze­repelnek-e az 1909-es névjegyzékben a Hüvösék más kerületben lakó és a VIII. kerületben sem lakott — a Népszavában megnevezett — alkalmazottai és nem sza­vaztak-e azok le a VIII. kerületben? Ha nem, akkor mi hazudunk; ha igen — és ő tudja, hogy igen, — akkor ő hazudik. Heltai úr azonban nem érte be azzal, hogy védte a maga és a cimborái bőrét. Hiszen ezt elvégre m­ég meg lehetne neki bocsátani. Hanem egyúttal állást foglalt a demokratikus községi választójog ellen is. Vázsonyi a minap azzal dicsekedett, hogy a „főváros" az általános, egyenlő választó­jog és a titkos szavazás mellett foglalt ál­lást a községi választásokra vonatkozó­lag. Tévedés, mondja Heltai — és ebben neki van igaza —, tévedés, mert az az állásfoglalás nem a közgyűlésé, még csak nem is egy bizottságé, hanem egy kiküldött albizottságé. Ami pedig engem illet — mondja Heltai úr — „én kijelen­tem itt is, amint kijelentettem ismételten és hosszú évek előtt, hogy az általános és egyenlő választójogot a községi választójog terén sem kívánatosnak, sem üdvösnek, sem célszerűnek nem tartom...11 A megokolás? Igen egyszerű: a demokratikus választójog megvalósítása esetén csupa szociáldemo­krata kerülne a városházára. No, mit szól erre Vázsonyi ? Hát hiszen mi értjük Heltai urat. A de­mokratikus választójog ugyan ma még nem juttatná a szociáldemokraták kezébe a vá­rosházát — hiszen még a proletárság nagy része is a klikkek vak és öntudatlan rab­szolgája —, de erős demokratikus ellenőr­zést, azt vinne a városházára; és akkor kizárt dolog lenne az, hogy a város — egy jó ügy ér­dekében — évi 100 000 koronáért vásárolja meg az ellenségét, sőt ráadásul beleültesse a megvett ellenséget egy 15 milliós költség­vetéssel dolgozó üzembe szabad üzérke­dési joggal, ellenőrzés nélkül. Tehát egé­szen természetes, hogy most nem kell Hel­tainak a demokratikus választójog, annak a Heltainak, aki nem is olyan régen még a Kristóffy-féle választójogot is keveselte, még azon is túlmenő választójogért lelke­sedett. Méltóztassék csak visszaemlékezni a vezérigazgató úrnak . .. akkor, persze, már nem volt mandátuma és még nem volt vezérigazgatósága. roo M mozdonyvezető. Ifta M, Hesse, Streit János, a gyorsvonat mozdonyvezetője fáradhatatlanul állt a párával befutott ablak előtt, egyik kezét a szabályozón, a másikat a fékezőn tartva, minden pillanatban készen arra, hogy a feneketlen éjszakában vágtató gőzparipát megzabolázza. A mozdonyvezető házikójának vasfedelén lámpa lógott, amely tompa sugarakkal vilá­gította meg a kis teret. Időközönként a ve­zető egy-egy pillantást vetett a sebességmérőre és a gőznyomásmérőre. Streit János, aki a kezeit az emeltyükön tartotta, figyelme pedig a kis ablak és a mérők között oszlott r meg, olybá tűnt föl, mintha mesebeli szörnyeteget vezetne, ame­lyet a félelmet nem ismerő, vakmerő szelí­dítő arckifejezésével tart fogva a sörényénél. A vonat egy hosszú pályára ért, amelyen nem voltak megállító jelzések. Nyomban tel­jes gőzt adott a mozdonyvezető és néhány pil­lanat múlva a sebességmérő óránként 110 kilométer maximális sebességet mutatott. Kábulás, szédülés vagy az idegeknek a túl­feszültsége által okozott csalódás-e az, ami Streit Jánosban a lelki aggodalmat hirtelen fölébresztette?.. . úgy rémlett neki, hogy ő mrár nem ura többé a kerekeinek és emeltyű­nek. Úgy érezte, hogy ő elveszítette az ex­presszvonat vezetésének a lehetőségét." Homlokára kiütött a hideg veríték és sá­padt arcát odaszorította az üveghez. És hirte­len összerázkódik . . . a szemei tágra nyíl­nak ... egy vörös pont tűnik a szemébe, amely egyre és egyre nagyobb lesz ... A sebességmérő csövében a víz szokatlanul táncolt. .. egyre emelkedik és a vezető azt hiszi, hogy a csőnek el kell pattannia ... A félt keze hiába kapaszkodik a fogantyúba. Forgatja, forgatja a fék acélkerekét, de nem talál ellentállásra. És kétségbeesve, de célta­lanul forgatja, forgatja ... A fűtő teljesen el van foglalva a maga munkájával és se nem lát, se nem hall. Sza­kadatlanul nagy tömegeket lapátol a pokol éhes gyomrába. És a vonat robog sietve az éjszakában és csöndjét fölveri vad dübörgése... Streit János eltorzult arcát még jobban oda­szorítja az ablak üvegéhez, amely előtt egyre ott látja még azt a szokatlanul világító vörös pontot. Lihegve támaszkodik a vasfalnak. Arcát még nagyobb erővel szorítja az üveghez, amíg végre aggodalomtól verejtékes homloka nyo­másának enged és kitörik ... Most a hűs éji levegő simogatja arcát és egy pillanatra visszaadja megbénított gondol­kodását. A keze ismét a fékező után nyúl. De, borzasztó, megint csak ellenkező irány­ban forog! És a teljes gőz őrült erővel áram­lik a dugattyúba, növelve a gyorsvonat sebes­ségét percről-percre és a vezetőt, a fűtőt, az egész személyzetet és az összes utasokat a pusztulásba viszi... Streit János elveszettnek érzi magát. Kétségbeesve tesz kísérletet, hogy a vész­féket meghúzza, de hiába. És az utolsó pil­lantás, amelyet a vízállás üvegeire vet, azt mondják neki, hogy a következő pillanatban szétpukkannak. Vad vészjelzések szakgatják meg az éjszakai NÉPSZAVA 1911 december 2. BELFÖLD Létszámemelés véderőreform nélkül. A Kormány manőverei. Megemlékeztünk arról, hogy a bécsi sajtó­ban hír látott napvilágot arról, hogy a véd­erőreform bukása most már befejezett dolog, mindenki tisztában van azzal, hogy a Khuen— Schönaich-féle javaslatból nem lesz törvény és hogy ezért mindenféle más tervekkel kí­sérletezik a hadvezetőség. Halvaszületett gon­dolatnak látszott azonban a bécsi újság terve: véderőreform nélkül létszámemelés. Amikor a b­orz és csonka kétéves szolgálat flastromá­val sem lehet keresztülvinni a létszámeme­lést, még sokkal kevésbé van lehetőség arra, hogy ilyen flastrom nélkül csi­nálhassák azt meg. A kormány szócsövei azonban gyanús mohósággal vetik magukat rá erre a tervre és azt kiabálják, hogy ez a terv nem a hadvezetőség konyháján főtt, ha­nem az ellenzéki oldalról került ki. És ezen az alapon támadják az ellenzéket, hogy így meg úgy elárulja a hazát, hogy összeszűri a levet a bécsi kamarillával, a nemzet év­százados ellenségeivel, hogy ilyen hazaáruló alapon akar békét kötni. Ennek a nagy mé­regnek az oka egyrészt a féltékenység, amellyel a kormány és pártja a haza­árulási üzletekre való monopóliumát védi és támad mindenkit, akiről azt szimatolja, hogy rontani akarja az üzletet. De másrészt meg igen szimplán taktikázik a t. kormány: ilyen kibontakozási tervek világgá bocsátásával min­den kibontakozási tervet meg akar nehezíteni és már eleve is elrettenti az embereket attól, hogy magyar vezényszó nélkül meg merjék csinálni az általános választójogot. Mert itt van a dolog lényege: a kormány nagyon jól tudja, hogy az ország politikáját az ő le­hetetlen és oktalan makacskodása kátyúba juttatta, amelyből másnak és másképpen kell az kiemelni. Azt is tudja jól, hogy a mostani parlamenti fegyverszünet tartama alatt természetszerűleg folynak tanács­kozások, tervezgetések minden irányban, ame­lyeknek ez a kormány minden valószínűség szerint áldozatul fog esni. Ezért tetet közzé lapjaiban ilyen híreket, hogy beleköpjön min­den kibontakozási tálba és miután az össze­ronditás sikerült neki, még meg is cáfoltatja a saját híreit. Ez történt most is, amikor a „N. Fr. Presse" minapi hírét Frankfurton ke­resztül cáfoltatja meg Khuen-Héderváry. A „Budapesti Tudósító" jelenti: Khuen-Héderváry Károly gróf miniszterelnök leg­utóbbi kihallgatása és bécsi tárgyalásai alkal­mából a „Frankfurter Zeitung"-nak egy bécsi távirata a következőket jelenti: A lapok mindenféle hírt hoznak a véderő­javaslat módosulásáról és arról, hogy ez in­dította volna Khuen grófot arra, hogy Bécsbe jöjjön. Ebből egy szó sem igaz. A véderő­javaslaton semmi más módosítás nem törté­nik, mint az, amit már régen előre jeleztünk, hogy tudniillik elejtik azt a rendelkezést, amely szerint az altiszteket a gyalog­csapatok egy részének harmadik évi szol­gálatra való visszatartása útján szerzik meg. Az altiszteket prémiumok útján szerzik, amely prémiumok évente néhány millió koronát tesznek ki. Ezzel szemben azonban az összes gyalogcsapatok csak két évig maradnak szolgálatban. Sem a magyar kormány nem engedett e részben erre vonat­kozó valamelyes kívánságnak, sem az ural­kodó maga ilyen kívánságot ki nem fejezett. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Az uralkodó nem óhajtja komplikálni a politikai helyze­tet, amely a magyar parlamentben történt csöndet. A vörös pont most heggyé lett. Gigászi nagyságban közeledik egyre... a vál­tók a kanyarulatoknál olyanok, mintha vér borítaná őket. Néhány perc múlva be kell következnie az elkerülhetetlen katasztrófá­nak . .. pillanatról-pillanatra közeledik ... A közelgő akadálytól való őrült félelmében behúzta a fejét az ablakból. Már érezte, hogyan lágyulnak meg a vaslemezek a lábai alatt. .. — A feleségem ! A gyermekem ! — kiáltott föl és hiába rángatta az emeltyűket. — Szegény feleségem ! Szegény kedvencem ! Vonszolva a megszelidíthetetlen szörnyeteg­től, amelynek futását megfékezni nem tudja és amely fantasztikus gyorsasággal rohan a pusztulásba, a szegény számlálni kezdte kép­zeletében a perceket, amelyek életéből még hátra vannak. Egy hirtelen vízióban az egész múltját maga előtt látta. Végtelen képek ezek fáradt­ságos, munkás életéből. Streit János se nem lát, se nem hall többé. Hófehér bölcső mellett áll, ahol az anya,édes mosolya őrködik a kicsike fölött. Fájdalmas nevetés, amely őrültséget árul el, vonul végig a vezető sápadt arcán és hir­telen kinyújtotta a karjait elérhetetlen va­lami felé. Szédülés fogta el. Egyebet nem érzett. Az­után elvágódott. Kétségbeesetten kapaszkodott a följáróba. A láz újabb képeket szuggerált eléje. A fe­lesége és a gyermeke meg fognak halni. Nyolc nap óta áll az egyik mellett aggódva és a kilencedik napon el kell hagynia őket, szol­gálatba kell lépnie. És amikor elhagyja övéit úgy érzi, hogy soha sem látja őket többé, Streit János egy pillanatra magához tért. Tudta, hogy a vonat a pusztulásba rohan.

Next