Népszava, 1912. augusztus (40. évfolyam, 181–206. sz.)
1912-08-01 / 181. szám
2 hogy idegen vámolatlan hús ne jusson a monarchia lakosainak szájába. Annyira őrködnek, hogy még a hadügyminiszternek is nekimennek. A hadügyminiszter ugyanis kísérletet tesz, nem-e lehetne a hadihajók legénységét argentiniai fagyasztott hússal táplálni. Az első szállítmány, a 2000 mázsa már meg is érkezett és a matrózok jóízűen fogyasztják. Hogyne, hiszen a nagy személyszállító hajózási vállalatok állandóan argentínai fagyasztott húst használnak, ezt főzik az elsőosztályon utazó grófoknak és bankároknak is. Emiatt most nagy a hadd el hadd az agrárius berkekben, a Köztelekben és a magyar polgári sajtóban. A legdühösebben a néppárt lapja, az „Alkotmány", harcol az argentínai hús ellen, ő tudja, miért? Megdöbbenünk — írja — a híradás fölött, mert hiszen ez nyilvánvaló óriási sérelem nemcsak a magyar gazdasági érdekek ellen, de egyben nagymértékű megsértése Ausztriával való gazdasági kiegyezésünknek és állategészségügyi egyezményünknek . . . Kérdőre fogjuk vonni a tengerészeti vezetőséget is, amely úgy látszik formának néz most már — Tisza István után szabadon — minden kívánalmat, amelyet a hadsereggel szemben táplálnak, de kérdőre vonjuk azokat a civil politikus urakat is, akik opportunitásból minden jogtalanságot, jogtörést elnéznek. Nem hivatkozhatik a földművelésügyi kormány arra, hogy a nemzet javaiért való küzdelmében nem támogatta senki. Több ízben figyelmeztették a haditengerészet vezetőségének terveire, miért hallgat tehát, mint a dinnye a tűben ? A "nép"-párt szócsöve elárulja lényegét, agrárius belsejét, amidőn ily erőszakosan támad az olcsóbb husszerzés lehetősége ellen. Hisz baj volna a „nép" számára, ha a hus kilogrammja 50—100 fillérrel olcsóbb lenne. A húsdrágaság különben nem magában álló, önálló jelenség. Egyik gazság szükségképpen maga után vonja a másikat.A dabona- éstakarmányvámok folytán tK-1 takarmánycikkek óriási mérvben megdrágultak és így természetesen meg kellett drágulni a vágójószág árának is, amely ebből a takarmányból táplálkozik. A takarmányárak voltak Budapesten. A takarmányáraknak ez a hatalmas emelkedése az eredeti oka a húsdrágaságnak. igazi ellenszere nem is a fagyasztott hús vámmentes behozatala, hanem a gabona-és takarmányvámok eltörlése, ami a húsdrágaságot szükségszerűen megszüntetné, mert az állatállomány szaporodna; ez pedig szükséges a kizsarolt magyar föld termőségének pótlására. A kenyér- és húsdrágaság ellen csak egy ellenszer van: félre minden néven nevezendő agrárvám mai! métermázsánként korona 1901 1012 július 31 Rozs 14 14 1850 ! Takarmány árpa 12 30 18 — Kukorica 10 60 1825 TÁRQA Leltei havcok. 1r>ta Maxim GowMf, II. Nem volt nagyon szép. Okos arca és nagy szemei voltak, amelyek szelídek és haragosak, barátságosak és szigorúak tudtak lenni. Selyemgyárban dolgozott és együtt élt öreg anyjával, béna atyjával és húgával, aki ipariskolába járt. Olykor vidám volt, nem hangosan, hanem bájos kedvességgel. Szerette a múzeumokat és régi templomokat és a festményektől és művészi tárgyaktól el volt ragadtatva. Milyen különös — mondotta —, hogy ezek a pompás dolgok egykor magánemberek házaiban voltak elrejtve és csak egyes embereknek volt arra joguk, hogy szépségüket élvezzék. A széphez kell, hogy mindenki hozzáférkőzzék. Sokszor oly különösenbeszélt és a férfinek mindig olybá tetszett, mintha ezek a szavak egy, az ő számára idegen lelki hangulatból fakadnának. Egy sebesült nyögdécselésére emlékeztették. Érezte, hogy ez lány egy anya mély, aggódó és részvétteljes szeretetével közeledik az élet és az ember felé. Türelmesen várt, amíg az ő hite a nő szívét lángra lobbantotta és a csöndes szerelmet szenvedéllyé változtatta. Úgy látta, hogy a leány egyre figyelmesebben hallgatja a szavait és hogy a szívében egyetért vele. És ő egyre tüzesebben beszélt a cselekvő harc folytonos szükségességéről, amely az egyes embert, a népet, az emberiséget a régi láncok alól, amelynek rozsdája mélyen belemaradott a lelkekbe és megmérgezte azokat, fölszabadítsa. Egyszer, amikor hazakísérte, azt mondta neki, hogy szereti és kérte, legyen a felesége. Megijedt, amikor látta, hogy milyen hatást tettek rá szavai; a nő meghökkent, mintha megütötte volna; halványan, tágranyílt szemekkel támaszkodott a falhoz, a kezeit hátradugta és szinte megrémülve szólt: — Sejtettem, sőt éreztem, hogy így lesz, mert én szeretem magát már régen. De óh istenem, mi fog történni? — A boldogság napjai mindkettőnk számára, a közös munka napjai következnek — szólt a férfi. — Nem — szólt a nő lehorgasztva a fejét. — Nem, a szerelemről nem lett volna szabad beszélnünk. — Miért? — Kötnél te házasságot a templomban ? — Kérdezte halkan. — Nem! — Akkor ... élj boldogul! A nő elsietett. A férfi utána ment és kezdte rábeszélni. A nő némán, ellentmondás nélkül meghallgatta és így szólt: — Én, az atyám és az anyám mindnyájan hivő keresztények vagyunk és mint ilyenek fogunk meghalni. Az anyakönyvvezetői hivatalban megkötött házasság nem házasság az én számomra. Ha ilyen házasságban gyermekek születnek, azok — én tudom — szerencsétlenek lesznek. Csak az egyházi házasság szentesíti a szerelmet, csak az ad áldást és békét. Világosan látta a férfi, hogy a nő nem egy könnyen enged. De természetesen ő sem engedhetett. Elváltak és a búcsúzásnál így szólt a leány: — Ne kínozzuk egymást. Ne keresd a velem való találkozást ... óh, ha te elutazhatnál ! Én nem tudok, én oly szegény vagyok... — Nem teszek semmiféle ígéretet. — válaszolt a férfi. Megkezdődött hát két erős természet harca. Természetesen találkoztak és pedig gyakrabban, mint máskor, mert szerették egymást és keresték ezeket a találkozásokat, reménykedve titokban, hogy egyik majd a ki nem elégített, föllobbanó érzés gyötrelmeit nem tudja elviselni. Találkozásaik tele voltak kétségbeeséssel és szívfájdalommal; a férfi erőtlennek és összetörtnek érezte magát mindig és a nő könyben ázva gyónni ment. A férfi tudta ezt és érezte, hogy az egyház fekete fala napról-napra erősebb és magasabb lesz és elválasztja őket egymástól egészen a halálig. Egyszer egy ünnepnapon, amikor a városon kívül sétálgattak, a férfinek, anélkül, hogy gondolt volna rája, kisiklott a száján a fenyegetés. — Tudod, néha úgy rémlik nekem, hogy meg tudnálak ölni. A nő hallgatott. — Hallottad, mit mondtam ? — Igen — válaszolta, miközben szeretettel nézett a férfi arcába. A férfi tudta, hogy inkább meghal, semhogy engedne. Az „igen" előtt átölelte és megcsókolta. A nő eleinte vonakodott, de az ellenállása egyre gyöngébb lett és a férfi remélte, hogy egyszer csak legyőzi és ebben az asszonyi ösztön segítségére lesz. De tudta, hogy ez nem győzelem, hanem leigázás volna és azóta kerülte, hogy az asszonyt fölébressze benne. NÉPSZAVA 1912 augusztus 1. BELFÖLD Mi lesz ősszel? (Hossuth Ferenc nyilatkozata. — Nyilatkozik egy munkapárti is.) Szó sincs arról, hogy Tisza és Lukács, meg a munkapárti cinkosbanda gazságait elnyelje a kánikula forrósága. Erre a cinkosok egymás között hiába számítottak. Az országot fölvilágosító ellenzéki népgyűlések sorozatában szünet van ugyan, de a briganti uralom ellen a lelkekben élő gyűlölet és elkeseredés egyelőre éppen elég ahhoz, hogy az őszszel izzó ellenzéki hangulattal találja magát szemben a Tisza—Lukács társaság. Azután: — esnek imitt-atott nyilatkozatok, ha kellő mérséklettel is, amelyek az ország tudatában nem engedik elaludni a parlamenti gaztettek emlékét. Ilyen nyilatkozat — Kossuth Ferencnek a „B-t"-ben szerdán megjelent hosszabb nyilatkozata, amelyben egyebek között a következők is olvashatók: — Hogy mi lesz az ősszel ? Annyi bizonyos, hogy ha nem köszörültetnek ki a parlamentarizmuson ejtett csorbák, amelyek a speciális magyar, viszonyok közt a magyar államiság, sírját áshatják meg, éppeni ,nem lehetetlen és be is következhető helyzetekben !— akkor elmondhatjuk a magyar államiság védelméről azt, amit Virgilius mondott Trójáról: „fuit Ilium". A kiköszörülés módja többféle lehetne, de a mi speciális helyzetünkben nagyon nehéz lesz mást elérhetni, mint azt, hogy azok, akik a nagy csorbát ejtették, álljanak félre és ezzel bizonyuljon be az, hogy a magyar parlamentben még a kormány és a házelnök sem követhetnek el önmagukra nézve súlyos következmények nélkül államcsínyt. Kossuth elég világosan mondja ezekben a sorokban, hogy Tisza és Lukács távozásával minden rendbe jön, beüt a béke és elégtételt kap a megtépázott parlamentarizmus. Úgy látszik, a munkapártnak egyrésze is hasonló véleményen van, mert a „Mag", beszámolván szerda esti számában a munkapárt hangulatáról, azt írja, hogy „a munkapártiak körében mindjobban terjed az a meggyőződés, hogy ősszel a béke létre fog jönni Tisza és Lukács félreállásával." Tévedés, tévedés ez, akár Kossuth mondja, akár ötven-hatvan munkapárti hiszi. Nemcsak arról van szó, hogy Lukács és Tisza bűnhődjék az elkövetett gaztettek miatt, hanem leginkább arról, talán csakis arról, hogy az ilyen gazságok elkövetése mindörökre lehetetlenné tétessék. Ehhez nem elég Tisza és Lukács, esetleg az egész mungóhad kirúgatása. A rendszert kell megváltoztatni, magát a parlamentarizmust kell egészen új alapokra helyezni, hogy a parlamentarizmus megváltozhassék. Nem érünk semmit sem azzal, ha csak Tisza és Lukács skalpja függ a régi kapuk fölött, amelyek a régi, a mai parlamentarizmus bejárói. Az általános, egyenlő, titkos választójoggal össze kell rombolni az egészet és ennek a rombolásnak kell ősszel megkezdődnie. Egyébként erre az ügyre vezető cikkünkben is van pár megjegyzésünk. Arra a kérdésre, hogy: mi lesz ősszel? — válaszol „Az Est"-ben egy munkapárti is, „akinek aktív része volt a parlamenti eseményekben". A következőket mondja: — Szeptember 17-én megállapítjuk a következő ülés napirendjét, amely nem lesz más, mint a delegáció megválasztása. A következő ülésen — úgy, amint Tisza Istvánt elnökké választottuk— az ellenzék zaja, lármája is tiltakozása közben, is fog folyni a szavazás, meg lesz választva a delegáció. Ez azután elintézi az 1912-ik évi közös költségvetést. Természetes, hogy a képviselőház a delegációk üléseinek idejére el lesz napolva. Mikor a Ház októberben újból összeül, a kormány beterjeszti az 1913-ik évi költségelőirányzatot és meglehet, hogy a választási törvényt is. Ha addig a béke létrejön, örülni fogunk neki, ha nem, akor hozzálátunk a költségvetés tárgyalásához.