Népszava, 1912. augusztus (40. évfolyam, 181–206. sz.)

1912-08-01 / 181. szám

2 hogy idegen vámolatlan hús ne jusson a monarchia lakosainak szájába. Annyira őr­ködnek, hogy még a hadügyminiszternek is nekimennek. A hadügyminiszter ugya­nis kísérletet tesz, nem-e lehetne a hadi­hajók legénységét argentiniai fagyasztott hússal táplálni. Az első szállítmány, a 2000 mázsa már meg is érkezett és a matrózok jóízűen fogyasztják. Hogyne, hiszen a nagy személyszállító hajó­zási vállalatok állandóan argentínai fa­gyasztott húst használnak, ezt főzik az elsőosztályon utazó grófoknak és banká­roknak is. Emiatt most nagy a hadd el hadd az agrárius berkekben, a Köztelek­ben és a magyar polgári sajtóban. A legdühösebben a néppárt lapja, az „Alkotmány", harcol az argentínai hús el­len, ő tudja, miért? Megdöbbenünk — írja — a híradás fölött, mert hiszen ez nyilvánvaló óriási sérelem nemcsak a magyar gazdasági érdekek ellen, de­ egyben nagymértékű megsértése Ausztriá­val való gazdasági kiegyezésünknek és állat­egészségügyi egyezményünknek . . . Kérdőre fogjuk vonni a tengerészeti vezető­séget is, amely úgy látszik formának néz most már — Tisza István után szabadon — minden kívánalmat, amelyet a hadsereggel szemben táplálnak, de kérdőre vonjuk azokat a civil politikus urakat is, akik opportunitásból min­den jogtalanságot, jogtörést elnéznek. Nem hivatkozhatik a földművelésügyi kor­mány arra, hogy a nemzet javaiért való küz­delmében nem támogatta senki. Több ízben figyelmeztették a haditengerészet vezetőségé­nek terveire, miért hallgat tehát, mint a dinnye a tűben ? A "nép"-párt szócsöve elárulja lényegét, agrárius belsejét, amidőn ily erőszakosan támad az olcsóbb husszerzés lehetősége ellen. Hisz baj volna a „nép" számára, ha a hus kilogrammja 50—100 fillérrel olcsóbb lenne. A húsdrágaság különben nem magá­ban álló, önálló jelenség. Egyik gazság szükségképpen maga után vonja a mási­kat.­A dabona- és­­takarmányvámok foly­tán tK­-1 takarmánycikkek óriási mérvben megdrágultak és így természetesen meg kellett drágulni a vágójószág árának is, amely ebből a takarmányból táplálkozik. A takarmányárak voltak Budapesten. A takarmányáraknak ez a hatalmas emel­kedése az eredeti oka a húsdrágaságnak. igazi ellenszere nem is a fagyasztott hús vámmentes behozatala, hanem a gabona-és takarmány­vámok eltörlése, ami a hús­drágaságot szükségszerűen megszüntetné, mert az állatállomány szaporodna; ez pe­dig szükséges a kizsarolt magyar föld termőségének pótlására. A kenyér- és húsdrágaság ellen csak egy ellenszer van: félre minden néven nevezendő agrárvám mai! métermázsánként korona 1901 1012 július 31 Rozs 14­ 14 18­50­­ ! Takarmány árpa 12 30 18 — Kukorica 10 60 1825 TÁRQA Leltei havcok. 1r>ta Maxim GowMf, II. Nem volt nagyon szép. Okos arca és nagy szemei voltak, amelyek szelídek és harago­sak, barátságosak és szigorúak tudtak lenni. Selyemgyárban dolgozott és együtt élt öreg anyjával, béna atyjával és húgával, aki ipar­iskolába járt. Olykor vidám volt, nem han­gosan, hanem bájos kedvességgel. Szerette a múzeumokat és régi templomokat és a festményektől és művészi tárgyaktól el volt ragadtatva. Milyen különös — mondotta —, hogy ezek a pompás dolgok egykor magánemberek há­zaiban voltak elrejtve és csak egyes emberek­nek volt arra joguk, hogy szépségüket élvez­zék. A széphez kell, hogy mindenki hozzáfér­kőzzék. Sokszor oly különösen­­beszélt és a férfinek mindig olybá tetszett, mintha ezek a szavak egy, az ő számára idegen lelki hangulatból fakadnának. Egy sebesült nyögdécselésére emlékeztették. Érezte, hogy ez lány egy anya mély, aggódó és részvétteljes szeretetével kö­zeledik az élet és az ember felé. Türelmesen várt, amíg az ő hite a nő szívét lángra lob­bantotta és a csöndes szerelmet szenvedéllyé változtatta. Úgy látta, hogy a leány egyre figyelmesebben hallgatja a szavait és hogy a szívében egyetért vele. És ő­ egyre tüzesebben beszélt a cselekvő harc folytonos szükségessé­géről, amely az egyes embert, a népet, az emberiséget a régi láncok alól, amelynek rozsdája mélyen belemaradott a lelkekbe és megmérgezte azokat, fölszabadítsa. Egyszer, amikor hazakísérte, azt mondta neki, hogy szereti és kérte, legyen a felesége. Megijedt, amikor látta, hogy milyen hatást tettek rá szavai; a nő meghökkent, mintha megütötte volna; halványan, tágranyílt sze­mekkel támaszkodott a falhoz, a kezeit hátra­dugta és szinte megrémülve szólt: — Sejtettem, sőt éreztem, hogy így lesz, mert én szeretem magát már régen. De óh istenem, mi fog történni? — A boldogság napjai mindkettőnk szá­mára, a közös munka napjai következnek — szólt a férfi. — Nem — szólt a nő lehorgasztva a fejét. — Nem, a szerelemről nem lett volna szabad beszélnünk. — Miért? — Kötnél te házasságot a templomban ? — Kérdezte halkan. — Nem! — Akkor ... élj boldogul! A nő elsietett. A férfi utána ment és kezdte rábeszélni. A nő némán, ellentmondás nélkül meghallgatta és így szólt: — Én, az atyám és az anyám mindnyájan hivő keresztények vagyunk és mint ilyenek fogunk meghalni. Az anyakönyvvezetői hiva­talban megkötött házasság nem házasság az én számomra. Ha ilyen házasságban gyerme­kek születnek, azok — én tudom — szeren­csétlenek lesznek. Csak az egyházi házasság szentesíti a szerelmet, csak az ad áldást és békét.­­ Világosan látta a férfi, hogy a nő nem egy könnyen enged. De természetesen ő sem en­gedhetett. Elváltak és a búcsúzásnál így szólt a leány: — Ne kínozzuk egymást. Ne keresd a ve­lem való találkozást ... óh, ha te elutazhat­nál ! Én nem tudok, én oly szegény vagyok... — Nem teszek semmiféle ígéretet. —­ vála­szolt a férfi. Megkezdődött hát két erős természet harca. Természetesen találkoztak és pedig gyakrab­ban, mint máskor, mert szerették egymást és keresték ezeket a találkozásokat, remény­kedve titokban, hogy egyik majd a ki nem elégített, föllobbanó érzés gyötrelmeit nem­ tudja elviselni. Találkozásaik tele voltak két­ségbeeséssel és szívfájdalommal; a férfi erőt­lennek és összetörtnek érezte magát mindig és a nő könyben ázva gyónni ment. A férfi tudta ezt és érezte, hogy az egyház fekete fala napról-napra erősebb és magasabb lesz és elválasztja őket egymástól egészen a halálig. Egyszer egy ünnepnapon, amikor a városon kívül sétálgattak, a férfinek, anélkül, hogy gondolt volna rája, kisiklott a száján a fe­nyegetés. — Tudod, néha úgy rémlik nekem, hogy meg tudnálak ölni. A nő hallgatott. — Hallottad, mit mondtam ? — Igen — válaszolta, miközben szeretettel nézett a férfi arcába. A férfi tudta, hogy inkább meghal, sem­hogy engedne. Az „igen" előtt átölelte és megcsókolta. A nő eleinte vonakodott, de az ellenállása egyre gyöngébb lett és a férfi re­mélte, hogy egyszer csak legyőzi és ebben az asszonyi ösztön segítségére lesz. De tudta, hogy ez nem győzelem, hanem leigázás volna és azóta­ kerülte, hogy az asszonyt fölébressze benne. NÉPSZAVA 1912 augusztus 1. BELFÖLD Mi lesz ősszel? (Hossuth Ferenc nyilatkozata. — Nyilatkozik egy munkapárti is.) Szó sincs arról, hogy Tisza és Lukács, meg a munkapárti cinkosbanda gazsá­gait elnyelje a kánikula forrósága. Erre a cinkosok egymás között hiába számítot­tak. Az országot fölvilágosító ellenzéki népgyűlések sorozatában szünet van ugyan, de a briganti uralom ellen a lelkek­ben élő gyűlölet és elkeseredés egy­előre éppen elég ahhoz, hogy az ősz­szel izzó ellenzéki hangulattal találja magát szemben a Tisza—Lukács társaság. Azután: — esnek imitt-atott nyilatkoza­tok, ha kellő mérséklettel is, amelyek az ország tudatában nem engedik elaludni a parlamenti gaztettek emlékét. Ilyen nyilat­kozat — Kossuth Ferencnek a „B-t"-ben szerdán megjelent hosszabb nyilatkozata, amelyben egyebek között a következők is olvashatók: — Hogy mi lesz az ősszel ? Annyi bizonyos, hogy ha nem köszörültetnek ki a parlamen­tarizmuson ejtett csorbák, amelyek a speciá­lis magyar, viszonyok közt a magyar állami­ság, sírját áshatják meg, éppeni ,nem lehetet­len és be is következhető helyzetekben !— akkor elmondhatjuk a magyar államiság vé­delméről azt, amit Virgilius mondott Trójáról: „fuit Ilium". A kiköszörülés módja többféle lehetne, de a mi speciális helyzetünkben na­gyon nehéz lesz mást elérhetni, mint azt, hogy azok, akik a nagy csorbát ejtették, álljanak félre és ezzel bizonyuljon be az, hogy a magyar parlamentben még a kormány és a házelnök sem követhetnek el önmagukra nézve súlyos következmények nélkül­­­ ál­lamcsínyt. Kossuth elég világosan mondja ezekben a sorokban, hogy Tisza és Lukács távozá­sával minden rendbe jön, beüt a béke és elégtételt kap a megtépázott parlamentariz­mus. Úgy látszik, a munkapártnak egy­része is hasonló véleményen van, mert a „Mag", beszámolván szerda esti számában a munkapárt hangulatáról, azt írja, hogy „a munkapártiak körében mindjobban ter­jed az a meggyőződés, hogy ősszel a béke létre fog jönni Tisza és Lukács félreállásá­val." Tévedés, tévedés ez, akár Kossuth mondja, akár ötven-hatvan munkapárti hiszi. Nemcsak arról van szó, hogy Lukács és Tisza bűnhődjék az elkövetett gaztettek miatt, hanem leginkább arról, talán csakis arról, hogy az ilyen gazságok elkövetése mindörökre lehetetlenné tétes­sék. Ehhez nem elég Tisza és Lukács, esetleg az egész mungóhad kirúgatása. A rendszert kell megváltoztatni, magát a parlamentarizmust kell egészen új alapokra helyezni, hogy a parlamentarizmus meg­változhassék. Nem érünk semmit sem az­zal, ha csak Tisza és Lukács skalpja függ a régi kapuk fölött, amelyek a régi, a mai parlamentarizmus bejárói. Az általános, egyenlő, titkos választójoggal össze kell rombolni az egészet és ennek a rombolás­nak kell ősszel megkezdődnie. Egyébként erre az ügyre vezető cikkünkben is van pár megjegyzésünk. Arra a kérdésre, hogy: mi lesz ősszel? — válaszol „Az Est"-ben egy munkapárti is, „akinek aktív része volt a parlamenti eseményekben". A következőket mondja: — Szeptember 17-én megállapítjuk a követ­kező ülés napirendjét, amely nem lesz más, mint a delegáció megválasztása. A következő ülésen — úgy, amint Tisza Istvánt elnökké választottuk­— az ellenzék zaja, lármája­­ is tiltakozása közben, is fog folyni a szavazás, meg lesz választva a delegáció. E­z azután el­intézi az 1912-ik évi közös költségvetést. Ter­mészetes, hogy a képviselőház a delegációk üléseinek idejére el lesz napolva. Mikor a Ház októberben újból összeül, a kormány be­terjeszti az 1913-ik évi költségelőirányzatot és meglehet, hogy a választási törvényt is. Ha addig a béke létrejön, örülni fogunk­ neki, ha nem, ak­­or hozzálátunk a költ­ségvetés tárgyalásához.

Next