Népszava, 1912. október (40. évfolyam, 232–258. sz.)

1912-10-01 / 232. szám

10 , NÉPSZAVA 1912 október 2. Németország enyhíti a húsuzsorát. Németországi elvtársaink már hónapok óta óriási akciót folytatnak az élelmiszerek drágasága ellen. Népgyűlések és tüntetések százain követelték az élelemdrágító vámok eltörlését, a határtalan élelmiszeruzsorát űző junkerek megfékezését. A múlt hónap­ban megtartott chemnitzi pártgyűlés is a közel­jövő egyik legfontosabb feladatá­nak a nép kiéheztetése ellen való küzdel­met mondta. A nagyszabású agitációnak egyik gyönyörű része a berlini vasárnapi tüntető fölvonulás volt, amely a tömeges népgyűléseket követte és amelyen több mint kétszázezer proletárférfi és nő vett részt. Elvtársainknak ez a SZÍVÓS, erőteljes és úgyszólván az egész birodalomra kiter­jedő agitációja a városi kispolgárságot és a hivatalnokokat is meggyőzhette arról, hogy a szociáldemokrácia az egyedüli párt, amely mer és tud szembeszállani a junke­rek népkoplaltató uralmával. És hiába volt a junkerek minden tilta­kozása, a junkersajtó minden hazafias or­dítozása, a „honi mezőgazdasági termelést" fenyegető veszedelmen való siránkozása, a német birodalmi kormány végre is kénytelen volt a szervezett milliók akarata előtt meghajolni és a húsdrágaság ellen intézkedéseket tenni. Ezeket az intézkedé­seket a következőkben foglalhatjuk össze: 1. Nagyvárosok számára, amelyek a vágó­marha és a húsárak tekintetében egész ország­részre irányadók, meg van engedve friss marha­hús beszállítása Oroszországból, friss marha­hús és disznóhús behozatala Szerbiából, Romá­niából és Bulgáriából, de csak akkor, ha ható­sági hozzájárulással megállapított lehető olcsó áron kerül a fogyasztóknak eladásra. A húst plombált kocsikban kell rendeltetési helyükre szállítani. . 2. Ugyanezen föltételek alatt szabad Oroszor­szágból sertéshúst is azon nyugati városokba bevinni, ahol különösen élnek vele. 3. Ugyanezen föltételek alatt Hollandia vágó­marhákat küldhet nagyobb városok vágóhíd­­jaira — az állatorvosi vizsgálat ugyanolyan szabályok szerint történik, mint Ausztria-Ma­gyarország behozatalával szemben. 4. A Belgiumra vonatkozó húsbehozatali tila­lom fölfüggesztetik. 5. Végül a szükséghez mérten fölemeltetik a felsősziléziai iparvidék javára az oroszországi vágósertésbehozatali kontingens. Hogy a határoknak ez a megnyitása prakti­kus értékű is legyen, a porosz kormány az ez évben lejáró tarifakedvezményeket friss hús­szállítás számára meghosszabbította és még 20 százalékkal olcsóbbá tette. Ugyancsak 20 szá­zalékos szállítási díjkedvezmény jut a tengeri halak és 30 százalék az élőállatok számára. 6. A kormány a szövetségtanács elé törvény­javaslatot terjesztett, amelynek értelmében ez évi október 1-től 1914. évi március 31-ig terjedő hatállyal a húsbehozatali vám 35, illetőleg 27 márkáról 18 márkára szállíttatik le olyan köz­ségek részére, amelyek saját üzemben hozatnak be külföldi friss vagy fagyasztott húst és azt mérsékelt áron juttatják a fogyasztóknak. (A vámmérséklés visszatérítés alakjában fog tör­ténni). 7. A takarmányárpa és kukorica szállítási díját a marhatenyésztők részére — körülbelül 50 százalékkal mérsékelik. (Ez a kedvezmény az agráriusoknak szól.) Íme, az első nagy eredmény, amelyet né­metországi elvtársaink ezen a téren kivív­tak. A húsbehozatali tilalom nagyrészben megszűnik, sőt a behozatali vámot is leszál­lítja a kormány majdnem 50 százalékkal. Ezek az intézkedések — remélhetőleg — körülbelül 25—30 fillérrel, de esetleg többel is fogják csökkenteni a hús kilójának árát. Érdekes intézkedés az is, hogy a vámmér­séklést a kormány csak azoknak a­ községeknek adja meg,amelyek saját üzemben szerzik be a húst és ilyen módon valósággal rászorítja a községeket a húskereskedésnek községi üzembe vételére. Magyarország kiéheztetett népe igen nagynak látja azt az eredményt, amelyet a német proletárság kivívott. Minekünk, jog­fosztott páriáknak, az élelemdrágítók ször­nyű uzsorája ellen alig van fegyverünk, mert a Mannlicher is, meg a törvénykönyv is az övék, a húsdrágítóké. De németországi proletártestvéreink, akik az általános, egyenlő és titkos szavazati jog alapján a legutóbbi választáskor négy és egynegyed­miliós szavazattal járultak az urrizsik elé és száztíz képviselőt küldtek a parlamentbe, ők már rendelkeznek azzal a fegyverrel,­ amely megvédi őket a telhetetlen junkerek zsiványsága ellen. Mi most mit tehetünk? Legföljebb nekirohanhatunk a csendőrszuro­nyoknak, ha arra a meggyőződésre jutunk, hogy a lassú éhhalálnál kívánatosabb a hir­telen erőszakos halál. Németországi elvtár­saink azonban — bízva a szervezettségben gyökerező erejükben és az általános válasz­tó fogadta hatalmukban — a most kivívott eredménnyel sehogysem érik be, hanem kö­vetelik a parlament gyors egybehívását, hogy ott az ügyhöz hozzászólhassanak és a régi álmát megvalósíthassa. Éjjelenként mé­cset gyújtott és újra meg újra számolgatta a pénzét. • Most már csak az alkalomra várt. Ez nem­sokára kínálkozott is: egy napon eladásra került egy nagyobb darab földecske, amely a falu végén feküdt, az ő viskójától nem mesz­sze. Ezt a földet a környék legvagyonosabb gazdájának a birtoka határolta. Még ugyan­azon a napon összeszedte a pénzecskéjét és amikor leszállt az alkonyat, átsietett a szom­széd faluba a jegyzőhöz, hogy a vételt nyélbe üsse. Csakhogy a hivatalos órák már régen elmúltak. De ő nem engedte magát elutasí­tani és minden további nélkül leolvasta a vé­telárat. Amikor megkapta a nyugtát és bizo­nyos volt abban, hogy most már övé a föl­decske, zsebébe csúsztatta a nyugtát és bol­dogan hazasietett. De mielőtt a viskójába tért volna, fölke­reste most már az ő birtokát. Az eső zuho­gott és koromsötét volt az éjszaka, de ő ez­zel mit sem törődött és néhányszor végigjárta a földet. Végre hazatért. De nem tudott el­aludni. Az a tudat, hogy most végre megvaló­sult régen óhajtott álma, elvette nyugalmát. Képzeletben maga előtt látta a dús termést, amely megszaporítja majd az aranyait. A nap még csal, halvány sugarakban jelentke­zett és ő már fogta az ásóját és kiment a földjére és­ fáradhatatlanul dolgozott. Csak késő este t­ért haza. Fáradtan és elcsigázot­tan, de mégis boldogan tolta maga előtt a talicskáját, amely terve volt munkájának az eredményéről, így ment ez tizenegy esztendeig. És ezalatt egyre halmo­zódtak az aranyai. De ő nem tá­­kormány rendeleti intézkedéseit a törvény­hozás útján kibővíthessék. ... Minket nagyon érdekelhet az a kér­dés, hogy a németországi intézkedéseknek mi lehet a következménye miránk, magyar fogyasztókra nézve. A Balkán-államokból mi h­ozzánk kevés vágómarha juthat be, er­ről alaposan gondoskodtak a magyar agrá­riusok. Mindamellett, ha most Oroszország és a Balkán-országok állat- és húskivitele a Német birodalom felé irányul, abból nekünk az a kárunk származhatik,­ hogy Szerbia nem használja ki a neki biztosított „kontin­genst", hanem Németországba viszi az áru­ját; akkor persze még ettől a picinyke ver­senytől is megszabadulnak a magyar hús­uzsorások és tovább emelhetik az árakat egészen az égig. De származhatna a német kormány intézkedéseiből hasznunk is. Ma­gyarország jelentékeny mennyiségű vágó­marhát visz ki Németországba. Ez a kivitel 1910-ben 33.611 darabot tett ki, 20 millió ko­rona értékben. Ha most a más országokból való bevitel lenyomná az árakat és Német­országból részben vagy egészben kiszorítaná a magyar húst, akkor remélhetnők, hogy nálunk is csökkenni fognak a fémmagas árak. Igen ám, de a mi szerencsétlen országunk fölött az ezerholdasok isteni gondviselése lebeg. Egy estilap illetékes helyről már in­formációt kapott, amely szerint a földmive­lésügyi miniszternek az az álláspontja, hogy Németország a magyar kivitel számára is köteles megadni azokat a vám- és tarifaked­vezményeket, amelyeket a fent ismertetett rendelet más országoknak megad; ebben az esetben pedig az „illetékes hely" nem fél a konkurrenciától; vagyis bízik abban, hogy továbbra is kivihetik innen a húst Német­országba és Magyarország népét tovább is nyúzhatják kedvükre. Mink azonban élni akarunk, még­pedig emberhez illő módon. A drágaság ellen te­hát erélyes küzdelmet­ kell indítanunk min­den lehetséges eszközzel. Ausztria-Magy­arr­ország határát is meg kell nyitni. Mi köze­lebb esünk a húsexportot űző országokhoz; ezek tehát, ha megnyílik a mi határunk, in­kább ide fogják szállítani áruikat, mint Né­metországba. Tehát le a húsbehozatali tila­lommal és le a vámokkal minálunk is! Ha nincs választójogunk, meg kell szereznünk és ha nincs annyi erőnk, mint németországi elvtársainknak, hát nagyobb az elkeseredé­sünk, a kétségbeesésünk, mert mi még sok­kal, de sokkal többet szenvedünk az élelmi­szeruzsorától, mint ők. A harcban ez is ér valamit.­yitott, még folyton dolgozott, hiszen ez a földecske volt mindene ... . Egy napon aztán meghalt a szomszédja és a kastélyt megvette ez­ a nyugalomba vágyó kereskedő, aki körülültette fákkal, egyrészt, hogy a széltől védett legyen, másrészt, hogy szebb benyomást keltsen. Amikor aztán Her­bener apó látta, hogy a napszámosok földecs­kéje mellett gödröt ásnak a fák számára, két­ségbeesett. Ez a vesztét jelenti, ő, aki senki­hez sem szólott, úgy, hogy sokan azt hitték, hogy néma, összeszedte minden bátorságát és elment az új birtokoshoz. Kertelés nélkül megkérdezte tőle, hogy tulajdonképpen mi a célja. — Mi a célom? — felelt az nevetne. — Hi­szen láthatja, befásittatom a kastélyom parkját. — De... ez kárt okoz nekem, — dadogta az öreg könyektől visszafojtott hangon. — Ha a fái egykor megnőnek, elrabolnak föl­demtől minden napsugárt. — Mit törődöm én azzal. Az én fáim két méternyire vannak a maga földjének a hatá­rától. Ez ellen nem lehet magának kifogása. Egyébként, ha nem tetszik már magának a földje, én megveszem. Az öreg nem tudott válaszolni és haraggal a szívében hazatért. Amitől félt, bekövetkezett. A sűrűn elülte­tett és jól ápolt fák már három év múltán annyira meglombosodtak, hogy teljesen be­árnyékolták az ő földjét. A rovarok az ár­nyékba húzódtak és ez az árnyék meggátolta a növényzet fejlődését. Ettől kezdve elhanyagolta a földjét és el­vesztette minden munkakedvét is. De arra TARQA 000 M maga ura, írta Stephane Becquerette. Húsz éven át volt egyetlen álma Herbener apónak, hogy egykor a maga ura lehessen, hogy szabadon és függetlenül élhessen a munkája eredményéből egy kis földbirto­kon, amely teljesen az övé és ne kelljen kar­jait másoknak bérbe adni, hogy azokat gaz­dagítsa. Egy hangya szivós türelmével húsz eszten­dőn keresztül fillért­ fillérre halmozott. Amit csak a táplálkozásnál, a ruházkodásnál, fűtés­nél s világításnál megtakaríthatott, azt mind félrerakta. Reggelenkint megelégedett egy fois kenyérhéjával és egy kis hagymával, dél­ben megivott egy pohár tejet vagy egy da­rabka szalonnát evett és ezzel is megelége­dett. Esztendőkön keresztül egyazon ruháit viselte, a csizmáin már alig volt olyan hely, amelyet folt ne borított volna. Vasárnaponként mindig otthon maradt és foltozgatta, tisztogatta kopott ruttóit. Soha senki meg nem látogatta, de ő sem ment sen­kihez. A rossz nyelvek azt is beszélték, hogy a mosakodáshoz soha sem használt szappant és hogy a puszta szalmazsákon fekszik. De őt nem bántotta ez az életmód. Egészen jól érezte magát. Pénzecskéje napról-napra sza­porodott és számára csak ez jelentette az éle­tet, mert ez ad majd neki módot arra, hogy

Next