Népszava, 1912. november (40. évfolyam, 259–284. sz.)
1912-11-19 / 274. szám
1912. november 17. NÉPSZAVA 19 Ián, a gyalogjáróról kiáltotta bele az úttesten hullámzó végnélküli tömegbe a maga háborúellenes és békét kivánó üzenetét, összefolytak a tiltakozó hangok, a harcos proletárok és a békés, tunya polgárok tiltakozó hangjai; a főváros egész népe megnyilatkozott és ez a megnyilatkozás úgy szól, hogy pokolba a háborúval. Ki a Tattersallba! A Körúton végig egész nagyságában kibontakozott a menet úgynevezett derékhada és az első sorok már befordultak a Rákócziúdra, amikor a Hunyadi téren még mindig álltak emberek. Útközben egyébként mindinkább gyarapodott a tömeg, mert a Körúton és közbeeső több mellékutcán át a később érkező munkáscsoportok a legnagyobb rendben csatlakoztak. A Rákóczi-út forgalma kénytelen volt teljesen megszűnni, amikor a felvonuló munkástömeg benyomult, hogy végighaladva, kiérjen a gyűlés színhelyére, a Tattersallba. A tömeg lelkesedése egy pillanatra sem szűnt. A félelmetesen nagyarányú tiltakozás az egész hosszú útvonalon végig viharzott és egyre gyakoribbá vált a békekövetelő és a háború ellen tiltakozó fölkiáltások mellett a kissé nem túlságosan dinasztikus jellegű : — Éljen a köztársasági Nyomon követte és legyűrte az aktuális politikára vonatkozó kormányellenes kiadásokat, az, hogy: — Éljen a nemzetközi béke! És a tiltakozás áradt tovább, végig Budapest legnagyobb útvonalain és a láz magával ragadott mindenkit, a háborúellenes hangulat csak magértőkre talált, valamerre a tömeg elhaladt. Körülbelül egy óra hosszat tartott, amig a menet első sorai a Tattersall közelébe értek és ez idő alatt szakadatlanul tartott ,és az egész városon végig viharzott a háború ellen való komor tiltakozás. A nyirkos, ködös levegőben lengő tüzes, szép képek alatt száguldott végig a fővároson a szervezett munkásság háborúellenes hadserege, amelynek fegyvere, a kultúra, lesz tén oly erős, hogy a barbárság vérontó acéljait és golyószóróit elsodorja a béke lehetőségének útjából. Vasárnap megláthatták a népek sorsának intézői, hogy a háború ellen támadó hadseregnek önkéntes és nem parancsszóra vezényelt katonája rengeteg sok van és ezek a katonák egy pillanatra sem szűnnek meg harcolni az emberek vágóhídja ellen és a legfőbb emberi jóért, a kultúrát termő békéért. Fél négy óra lehetett, amikor a munkásság első sorai a Tattersallba értek és ekkor kitűnt, hogy a háborúellenes küzdelemnek még nagyon sok harcosa van. Amikor ugyanis a menet megkezdte a bevonulást a Tattersallba, már ott több ezer főnyi munkásság állott és várta, hogy megkezdődjék a népgyűlés. Az utcáról érkező és a már bent táborozó harcos testvérek tomboló örömmel és lelkesedéssel üdvözölték egymást és amig a kivülről egyre érkező emberoszlopok bevonultak, megremegtek a Tattersall falai, a kivülről és belülről összehangzó fölkiáltásoktól: — Éljen a világbéke! — Le a háborúval! Ennek a jelszónak jegyében árasztották el vasárnap a munkástízezrek a Tattersallt, amelyet a szorongásig megtöltöttek és amelyet a kinmaradottak hatalmas tábora továbbra is, a népgyűlés egész tartama alatt hűségesen őrzött. A rendőrség? A rendőrség valahogy teljesen eltűnt és megsemmisült a munkásezrek között. A rendőrséget a Hunyadi-téren túl már senki sem látta, senki sem vette észre. Éppen azért, mert valahogy eltűntek, valahogy semmivé váltak, nem volt vérontás fent. Stílusos volt és szép volt ez így, mert hiszen a vérontás ellen indított és viselt háborút vasárnap Budapest népe. , hogy Európában sehol sem áll fönn, Oroszországtól eltekintve, politikai rabszolgaság, csak a Balkán-államokban — beleszámítva Magyarországot is — (Viharos tetszés), amelyek a jelenlegi nemzetközi konfliktusban legintenzívebben érdekeltek. Bulgária királya, Ferdinánd („Abcug!") keresztesháborút prédikál, keresztesháborút a félhold ellen a kereszténység nevében. A kereszténység nevében mészárolták le, semmisítettek meg, tapostak szét ezernyi ezer virágzó emberéletet, tízezernyi anyát fosztottak meg a gyermekétől, százezernyi gyermeket az apjuktól és tízezernyi hitvest tettek özveggyé. A kapitalizmus rabszolgáit a Balkán-államokban a félbarbár vagy egész barbár közállapotoknak rabszolgáit — a szabadság zászlóvivőivé tették, hogy szabadságot hozzanak a török iga alatt nyögő népeknek. Ha elvégezték ezt a munkát, mi fog velük akkor történni? Akkor hazatérnek és újra befogják őket rabszolgaságuk igájába. (Zaj, tetszés.) Azt a hasznot pedig, amelyet a nép vérén szereztek, az uralkodó osztályok fogják bezsebelni. Az özvegyek és az árvák hátba sírják könyeiket, a nyomorékok hiába fognak kenyeret és munkát követelni, kapnak majd legföljebb valami verklit és azzal próbálják a nép jó szívét megindítani, hogy egy pár harapás kenyérhez jussanak. A háborúban való önfeláldozásért ez az egyetlen jutalom, amelyet a népek kapni fognak. Viszonyainak javítását sohasem érte el a nép háborúban, hanem mindig csak a hatalmasok, az uralkodók, a gazdagok voltak azok, akik minden előnyt a maguk javára aknáztak ki. És a katona? Tarka, ragyogó uniformist kap és mihelyt a hatalmas hadsereg tagjává vált, mindjárt különbnek mondják, mint a civilnépséget, ráfogják, hogy túlvilági hatalmak eszköze az uralkodó osztályok kezében és ha a harcban megtette a kötelességét, akkor eltűnik róla a hadsereg különleges magasztosságának minden cifrasága, a külön becsületnek minden dísze, amelyet a harctéren lehet megszerezni. Azok, akik a haza és az uralkodó osztályok becsületét védelmezik és képviselik, újra letaszítódnak a piszokba, a nyomorúságba, a kizsákmányolásba, a nyomorúságba és a politikai jogtalanságba. Mindenütt így van ez, ahol a kapitalizmus kitűzte a lobogóját (Zajos helyeslés.), így van Németországban, Franciaországban, Angliában, Olaszországban, nincs másképp Ausztria-Magyarországban sem. Nekünk Poroszországban megvannak a junkereink, önöknek megvannak a mágnásaik. Poroszországban nyakunkon van a nép kiéheztetésére irányuló politika leggonoszabb formája és önöket hasonlóképpen kizsákmányolja a magyar mágnások kapzsisága; az önök élelmiszereit éppen úgy drágítják, mint a mieinket. Olyan rendőrségünk van, amely mindenhatónak képzeli magát és könyörtelenül igyekszik eltiporni a nép legtermészetesebb emberi jogait akár fegyveres erőszakkal is; vérontást is rendez, ha kell. Hát az önök rendőrsége talán különb? Nekünk Poroszországban junkerkézen levő parlamentünk van és az önök országgyűlése is a nép leggonoszabb ellenségeinek hatalmában van. (Zajos tetszés.) A mi osztályparlamentünknek elnökét Kröchelnek és Rechardnak hívják, önöknél az elnök Tisza nevű (Hoszszantartó viharos „Abcug!"). Poroszországban a szabad választójogért küzdünk és az önök küzdelmének ugyanez a célja. A porosz proletariátus a politikai szabadság kiküzdését írta zászlajára és itt, Magyarországon a nem kisebb osztályöntudatossággal küzdő proletariátus zászlaján ugyancsak ez áll: harc a szabad választójogért és a politikai egyenjogúságért! Nálunk, Németországban, az uralkodó osztály az osztrákkal szűri össze a levet: együtt beszélnek a háborúról és mindketten hajlandók rá. Pedig miről van szó? Arról a veszedelemről, hogy vérbe, lángba borul az egész Európa, romhalmaz, füstölgő romhalmaz marad belőle egy világháború után, amely talán a kapitalista világ összeomlását is jelenti; egy világháború után, amelyet az uralkodó osztályok idéznek föl. Miért kell a népnek a fegyverkezés rengeteg terheit viselni, milliárdokat kiadni évente egész Európában, miért kell a munkálkodó népből nagy hadseregekkel kiszakítani. a népgyűlés* Háromnegyed négy óra volt, amikor az óriási menet első csoportjai megjelentek a Tattersall kapui előtt. Jó egynéhány ezer főre rugó tömeg gyülekezett ekkorra már egybe az óriási csarnokban; ekkor már hangos volt a Tattersall nagyterme az általános választójogot éltető, a háborút, Lukácsot és Tiszát a beugoró munkásoktól. Az egybehívók részéről Farkas István üdvözölte az óriási tömeget, amint a menetben érkezők is elhelyezkedtek és megtöltötték a Tattersall óriási nagytermét. Az ő ajánlatára elnöknek Buchinger Manót, jegyzőnek Révész Mihályt választották meg. Buchinger Márta a gyűlés elnöke magyarul és azután németül is megköszöni a gyűlés hallgatóságának a bizalmát és ezzel a népgyűlést megnyitja. — Azt hiszem, — mondotta ezután — hogy ez a mai fölvonulás és az önök mai impozáns megjelenése fölment attól a kötelezettségtől, hogy hosszasan fejtegessem azt, hogy a magyarországi öntudatos proletárság, a szociáldemokrata munkásság szívvel-lélekkel csatlakozik az egész Internacionálénak a háborúskodás elleni akciójához. („Úgy van!") Engedjék meg, hogy kellemes kötelességet teljesítsek akkor, amikor a legszivályesebben üdvözlöm vendégeinket, elsősorban a nemzetközi szocialista iroda kiküldöttjét, dr. Liebknecht Károly elvtársat (Éljenzés); azt hiszem, egyetértenek velem akkor, amikor kijelentem, hogy a magyarországi szociáldemokrata párt megtiszteltetésnek veszi, hogy a nemzetközi iroda a nemzetközi szocializmus ilyen kiváló, neves képviselőjét küldte el. Üdvözlöm még dr. Ellenbogen elvtársat, aki a körünkben már nem ismeretlen. Átadja ezután a szót a napirend első előadójának, dr. Liebknecht Károly elvtársnak, a nemzetközi szocialista iroda küldöttjének, aki mindvégig figyelmesen hallgatott, tetszészajtól sokszor megszakított beszédében a következőket mondotta: Dr. Liebknecht beszéde: Elvtársak! Mindig volt háboru és az uralkodó osztály szerint mindig lesz. Ezt a jóslatot eresztik világgá azért, mert nem tudják és nem akarják a békét föntartani, mert a világot kizsákmányoló területté akarják átalakítani, mert a különböző kapitalista klikkek különböző országokra szakadnak, egymástól elirigylik a zsákmányt, amelyet a kapitalizmus ad rendelkezésükre és mert fegyverkezni akarnak, fegyverkezni kénytelenek arra, hogy egymás orra elől kölcsönösen elhalásszák a zsákmány legnagyobb részét. Ugyanezek az uralkodó osztályok beszélnek a népnek hazagságról, magas és nemes célokról és azt mondják, hogy a haza becsülete követeli, legyenek háborúk. Azt mondják, hogy alávaló az a nemzet, amely nem tesz mindent kockára a becsületéért és ezen azt értik, hogy minden nép köteles a kapitalizmus érdekei, a hatalmasok pénzeszacskói, a katonaság, a diplomaták és az uralkodók nagyhatalmi vágyai kedvéért vérét ontani. (Helyeslés.) Dicsérik a magasztos hadsereget és azt mondják róla, hogy a nép szent fegyvere, védelmezik a hadsereget és a legszigorúbb büntetéseket szabják ki arra, aki a szentesített fegyelembe ütközik. Szent hadseregről beszélnek. Hogy a szentség mennyire tartozéka a hadseregek jellemének, azt megmutatja az egész világtörténelem, főként pedig a kapitalizmus korszaka. Az uralkodó osztály körében ezt a kérdést halljuk: Miért adunk ki annyi pénzt a hadseregre, ha nem szerzünk pénzt ennek az eszköznek révén? A hadsereg tehát pénzszerző gépezet az uralkodó osztály részére; olyan gépezet, amely pénzt és hatalmat is szerez az uralkodó osztályoknak. És ennek a hadseregnek szentségével kápráztatják az embereket: ez a szentség a kapitalizmus szentsége, amely csak a pénzeszacskónak és hatalmának szent voltát ismeri el. Azért hangoztatják a hadsereg szentségét, hogy a nép szívesen hurcoltassa magát háborúba, hogy önként adja magát eszköznek, ágyútölteléknek a kapitalizmus hizlalására. tiok rabszolga van a világon, de azt hiszem.