Népszava, 1912. november (40. évfolyam, 259–284. sz.)

1912-11-19 / 274. szám

1912. november 17. NÉPSZAVA 19 Ián, a gyalogjáróról kiáltotta bele az úttes­ten hullámzó végnélküli tömegbe a maga há­borúellenes és békét kivánó üzenetét, össze­folytak a tiltakozó hangok, a harcos proletá­rok és a békés, tunya polgárok tiltakozó hangjai; a főváros egész népe megnyilatko­zott és ez a megnyilatkozás úgy szól, hogy pokolba a háborúval. Ki a Tattersallba! A Körúton végig egész nagyságában kibon­takozott a menet úgynevezett derékhada és az első sorok már befordultak a Rákóczi­údra, amikor a Hunyadi­ téren még mindig álltak emberek. Útközben egyébként mind­inkább gyarapodott a tömeg, mert a Körúton és közbeeső több mellékutcán át a később ér­kező munkáscsoportok a legnagyobb rendben csatlakoztak. A Rákóczi-út forgalma kényte­len volt teljesen megszűnni, amikor a fel­vonuló munkástömeg benyomult, hogy végig­haladva, kiérjen a gyűlés színhelyére, a Tattersallba. A tömeg lelkesedése egy pilla­natra sem szűnt. A félelmetesen nagyarányú tiltakozás az egész hosszú útvonalon végig viharzott és egyre gyakoribbá vált a béke­követelő és a háború ellen tiltakozó fölkiál­tások mellett a kissé nem túlságosan dinasz­tikus jellegű : — Éljen a köztársasági Nyomon követte és legyűrte az aktuális politikára vonatkozó kormányellenes ki­a­dásokat, az, hogy: — Éljen a nemzetközi béke! És a tiltakozás áradt tovább, végig Buda­pest legnagyobb útvonalain és a láz magával ragadott mindenkit, a háborúellenes hangu­lat csak magértőkre talált, valamerre a tö­meg elhaladt. Körülbelül egy óra hosszat tar­tott, amig a menet első sorai a Tattersall kö­zelébe értek és ez idő alatt szakadatlanul tar­tott ,és az egész városon végig viharzott a­ há­ború ellen való komor tiltakozás. A nyirkos, ködös levegőben lengő tüzes, szép képek alatt száguldott végig a fővároson a szerve­zett munkásság háborúellenes hadserege, amelynek fegyvere, a kultúra, lesz tén oly erős, hogy a barbárság vérontó acéljait és golyószóróit elsodorja a béke lehetőségének útjából. Vasárnap megláthatták a népek sor­sának intézői, hogy a háború ellen támadó hadseregnek önkéntes és nem parancsszóra vezényelt katonája rengeteg sok van és ezek a katonák egy pillanatra sem szűnnek meg harcolni az emberek vágóhídja ellen és a leg­főbb emberi jóért, a kultúrát termő békéért. Fél négy óra lehetett, amikor a munkás­ság első sorai a Tattersallba értek és ekkor kitűnt, hogy a háborúellenes küzdelemnek még nagyon sok harcosa van. Amikor ugyanis a menet megkezdte a bevonulást a Tattersallba, már ott több ezer főnyi mun­kásság állott és várta, hogy megkezdődjék a népgyűlés. Az utcáról érkező és a már bent táborozó harcos testvérek tomboló örömmel és lelkesedéssel üdvözölték egymást és amig a kivülről egyre érkező emberoszlopok be­vonultak, megremegtek a Tattersall falai, a kivülről és belülről összehangzó fölkiáltá­soktól: — Éljen a világbéke! — Le a háborúval! Ennek a jelszónak jegyében árasztották el vasárnap a munkástízezrek a Tattersallt, amelyet a szorongásig megtöltöttek és ame­lyet a kinmaradottak hatalmas tábora to­vábbra is, a népgyűlés egész tartama alatt hűségesen őrzött. A rendőrség? A rendőrség valahogy telje­sen eltűnt és megsemmisült a munkás­ezrek között. A rendőrséget a Hunyadi-téren túl már senki sem látta, senki sem vette észre. Éppen azért, mert valahogy eltűntek, vala­hogy semmivé váltak, nem volt vérontás fent. Stílusos volt és szép volt ez így, mert hiszen a vérontás ellen­ indított és viselt há­borút vasárnap Budapest népe. , hogy Európában sehol sem áll fönn, Oroszor­szágtól eltekintve, politikai rabszolgaság, csak a Balkán-államokban — beleszámítva Magyar­országot is — (Viharos tetszés), amelyek a je­lenlegi nemzetközi konfliktusban legintenzí­vebben érdekeltek. Bulgária királya, Ferdinánd („Abcug!") ke­resztesháborút prédikál, keresztesháborút a félhold ellen a kereszténység nevében. A ke­reszténység nevében mészárolták le, semmisí­tettek meg, tapostak szét ezernyi­ ezer virágzó emberéletet, tízezernyi anyát fosztottak meg a gyermekétől, százezernyi gyermeket az apjuk­tól és tízezernyi hitvest tettek özveggyé. A kapitalizmus rabszolgáit a Balkán-álla­mokban a félbarbár vagy egész barbár közállapotoknak rabszolgáit — a szabadság zászlóvivőivé tették, hogy szabadságot hozzanak a török iga alatt nyögő népeknek. Ha elvégezték ezt a munkát, mi fog velük akkor történni? Akkor hazatér­nek és újra befogják őket rabszolgaságuk igá­jába. (Zaj, tetszés.) Azt a hasznot pedig, ame­lyet a nép vérén szereztek, az uralkodó osztá­lyok fogják bezsebelni. Az özvegyek és az ár­vák hátba sírják könyeiket, a nyomorékok hiába fognak kenyeret és munkát követelni,­­ kapnak m­ajd legföljebb valami verklit és az­zal próbálják a nép jó szívét megindítani, hogy egy pár harapás kenyérhez jussanak. A háború­ban való önfeláldozásért ez az egyetlen juta­lom, amelyet a népek kapni fognak. Viszo­nyainak javítását sohasem érte el a nép hábo­rúban, hanem mindig csak a hatalmasok, az uralkodók, a gazdagok voltak azok, akik min­den előnyt a maguk javára aknáztak ki. És a katona? Tarka, ragyogó uniformist kap és mihelyt a hatalmas hadsereg tagjává vált, mindjárt különbnek mondják, mint a ci­vilnépséget, ráfogják, hogy túlvilági hatalmak eszköze az uralkodó osztályok kezében és ha a harcban megtette a kötelességét, akkor eltűnik róla a hadsereg különleges magasztosságának minden cifrasága, a külön becsületnek minden dísze, amelyet a harctéren lehet megszerezni.­­ Azok, akik a haza és az uralkodó osztályok becsületét védelmezik és képviselik, újra leta­szítódnak a piszokba, a nyomorúságba, a ki­zsákmányolásba, a nyomorúságba és a politi­kai jogtalanságba. Mindenütt így van ez, ahol a kapitalizmus kitűzte a lobogóját (Zajos he­lyeslés.), így van Németországban, Franciaor­szágban, Angliában, Olaszországban, nincs másképp Ausztria-Magyarországban sem. Ne­künk Poroszországban megvannak a junke­reink, önöknek megvannak a mágnásaik. Po­roszországban nyakunkon van a nép kiéhezte­tésére irányuló politika leggonoszabb formája és önöket hasonlóképpen kizsákmányolja a ma­gyar mágnások kapzsisága; az önök élelmisze­reit éppen úgy drágítják, mint a mieinket. Olyan rendőrségünk van, amely mindenhatónak képzeli magát és könyörtelenül igyekszik elti­porni a nép legtermészetesebb emberi jogait akár fegyveres erőszakkal is; vérontást is ren­dez, ha kell. Hát az önök rendőrsége talán kü­lönb? Nekünk Poroszországban junkerkézen levő parlamentünk van és az önök országgyű­lése is a nép leggonoszabb ellenségeinek hatal­mában van. (Zajos tetszés.) A mi osztályparla­mentünknek elnökét Kröchelnek és Rechard­nak hívják, önöknél az elnök Tisza nevű (Hosz­szantartó viharos „Abcug!"). Poroszországban a szabad választójogért küzdünk és az önök küzdelmének ugyanez a célja. A porosz prole­tariátus a politikai szabadság kiküzdését írta zászlajára és itt, Magyarországon a nem kisebb osztályöntudatossággal küzdő proletariátus zászlaján ugyancsak ez áll: harc a szabad vá­lasztójogért és a politikai egyenjogúságért! Nálunk, Németországban, az uralkodó osztály az osztrákkal szűri össze a levet: együtt beszél­nek a háborúról és mindketten hajlandók rá. Pedig miről van szó? Arról a veszedelemről, hogy vérbe, lángba borul az egész Európa, romhalmaz, füstölgő romhalmaz marad belőle egy világháború után, amely talán a kapita­lista világ összeomlását is jelenti; egy világhá­ború után, amelyet az uralkodó osztályok idéz­nek föl. Miért kell a népnek a fegyverkezés rengeteg terheit viselni, milliárdokat kiadni évente egész Európában, miért ke­ll a munkál­kodó népből nagy hadseregekkel kiszakíta­ni. a népgyűlés* Háromnegyed négy óra volt, amikor az óriási menet első csoportjai megjelentek a Tattersall kapui előtt. Jó egynéhány ezer főre rugó tömeg gyülekezett ekkorra már egybe az óriási csarnokban; ekkor már han­gos volt a Tattersall nagyterme az általános választójogot éltető, a háborút, Lukácsot és Tiszát a beugoró munkásoktól. Az egybehívók részéről Farkas István üd­vözölte az óriási tömeget, amint a menetben érkezők is elhelyezkedtek és megtöltötték a Tattersall óriási nagytermét. Az ő ajánlatára elnöknek Buchinger Manót, jegyzőnek Ré­vész Mihályt választották meg. Buchinger Márta a gyűlés elnöke magya­rul és azután németül is megköszöni a gyűlés hallgatóságának a bizalmát és ezzel a nép­gyűlést megnyitja. — Azt hiszem, — mondotta ezután — hogy ez a mai fölvonulás és az önök mai impozáns megjelenése fölment attól a kötelezettségtől, hogy hosszasan fejtegessem azt, hogy a magyar­országi öntudatos proletárság, a szociáldemo­krata munkásság szívvel-lélekkel csatlakozik az egész Internacionálé­nak a háborúskodás elleni akciójához. („Úgy van!") Engedjék meg, hogy kellemes kötelességet teljesítsek akkor, amikor a legszivályesebben üdvözlöm vendégeinket, el­sősorban a nemzetközi szocialista iroda kikül­döttjét, dr. Liebknecht Károly elvtársat (Éljen­zés); azt hiszem, egyetértenek velem akkor, amikor kijelentem, hogy a magyarországi szo­ciáldemokrata párt megtiszteltetésnek veszi, hogy a nemzetközi iroda a nemzetközi szocializ­mus ilyen kiváló, neves képviselőjét küldte el. Üdvözlöm még dr. Ellenbogen elvtársat, aki a körünkben már nem ismeretlen. Átadja ezután a szót a napirend első elő­adójának, dr. Liebknecht Károly elvtársnak, a nemzetközi szocialista iroda küldöttjének, aki mindvégig figyelmesen­ h­allgatott, tetszés­zajtól sokszor megszakított beszédében a kö­vetkezőket mondotta: Dr. Liebknecht beszéde: Elvtársak! Mindig volt háboru és az uralko­dó osztály szerint mindig lesz. Ezt a jóslatot eresztik világgá azért, mert nem tudják és nem akarják a békét föntartani, mert a világot ki­zsákmányoló területté akarják átalakítani, m­ert a különböző kapitalista klikkek külön­böző országokra szakadnak, egymástól elirigy­lik a zsákmányt, amelyet a kapitalizmus ad rendelkezésükre és mert fegyverkezni akarnak, fegyverkezni kénytelenek arra, hogy egymás orra elől kölcsönösen elhalásszák a zsákmány legnagyobb részét. Ugyanezek az uralkodó osz­tályok beszélnek a népnek hazagságról, magas és nemes célokról és azt mondják, hogy a haza becsülete követeli, legyenek háborúk. Azt mondják, hogy alávaló az a nemzet, amely nem­ tesz mindent kockára a becsületé­ért és ezen azt értik, hogy minden nép köteles a kapitalizmus érdekei, a hatalmasok pénzes­zacskói, a katonaság, a diplomaták és az ural­kodók nagyhatalmi vágyai kedvéért vérét on­tani. (Helyeslés.) Dicsérik a magasztos hadsereget és azt mond­ják róla, hogy a nép szent fegyvere, védelme­zik a hadsereget és a legszigorúbb büntetéseket szabják ki arra, aki a szentesített fegyelembe ütközik. Szent hadseregről beszélnek. Hogy a szentség mennyire tartozéka a hadseregek jel­lemének, azt megmutatja az egész világtörténe­lem, főként pedig a kapitalizmus korszaka. Az uralkodó osztály körében ezt a kérdést halljuk: Miért adunk ki annyi pénzt a hadse­regre, ha nem szerzünk pénzt ennek az eszköz­nek révén? A hadsereg tehát pénzszerző gépe­zet az uralkodó osztály részére; olyan gépezet, amely pénzt és hatalmat is szerez az uralkodó osztályoknak. És ennek a hadseregnek szentsé­gével kápráztatják az embereket: ez a szentség a­ kapitalizmus szentsége, amely csak a pénzes­zacskónak és hatalmának szent voltát ismeri el. Azért hangoztatják a hadsereg szentségét, hogy a nép szívesen hurcoltassa magát hábo­rúba, hogy önként adja magát eszköznek, ágyú­tölteléknek a kapitalizmus hizlalásár­a. ti­ok rabszolga van a világon, de azt hiszem.

Next