Népszava, 1913. február (41. évfolyam, 28–51. sz.)

1913-02-01 / 28. szám

AZ ELŐFIZETÉS ÁRAi rsry­én» 84— kor. i negyed evr kor fél évre 12.- kor. I egy kora a.- kor A „SZOCIA1.SZMTJE" sal epryütt Havonta 40 fillérrel több EGYES SZÁM ÁRA 8 FILLÉR. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. 29. szám. ' ni,"'' v ^1' SZERKESZTŐSÉG: VIII., CONTI-UTCA 4. (Telefon: József 3—29 és József 3—30.) KIADÓHIVATAL: VIII., CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3—32.) I XT.I. é­f­olyam. Budapest, 1913 február 1. szombat. Foltozás. Tiszáék választójogi javaslata olyan rossz, hogy abból semmiféle foltozó munká­val elfogadható avagy csak eltűrhető tör­vényt csinálni nem lehet A javaslat a jogfosztás szerves és rendszeres szerszáma, amelynek egyes alkotórészei szorosan ösz­szefüggnek egymással és azt vagy a maga teljes egészében el kell vetni vagy úgy, amint van, el kell fogadni. Avagy pedig úgy föl kell forgatni, hogy abból kő kövön, szakasz szakaszon ne maradjon, ami más szóval azt jelenti, hogy egészen új javas­latot kell csinálni. A munkapártból kilé­pett képviselők látták ezt és éppen ezért léptek ki a munkapártból, mert fölismer­ték, hogy a demokrácia legszerényebb igé­nyeit sem lehet kielégíteni ezen javaslat alapján, hanem csak úgy, ha egészen más alapra helyezkednek, mint aminőn ez a ja­vaslat épült. Egyes képviselők és lapok nyilatkozatai­ból azt látjuk, hogy ők nincsenek ugyan megelégedve a javaslattal, de a munka­párttal mégsem helyezkednek szembe és ezt azzal okolják meg, hogy a javaslat nem az utolsó szava a kormánynak, hogy Lu­kács László, István cárnak ez a miniszter­elnöki székbe kirendelt strohmannja, újévi beszédében azt mondotta, hogy olyan mó­dosítások elől, amelyek a javaslat alapel­veit nem érintik, nem zárkózik el. Persze azzal nem számítanak ezek a jó lelkek és hiszékeny kedélyek, hogy az olyan módo­sítások, amelyek a javaslat alapelveit nem érintik, egyúttal csak olyan módosítások lehetnek, amelyek teljesen értéktelenek. Nem veszik azután számba azt sem, hogy a munkapártban és kormányban nem a mó­dosításokat ígérő Lukács az úr, hanem az az István cár, akinek ez a javaslat is már túl messzemenő és radikális. És végül óva­kodnak megjelölni azt is, hogy melyek az alapelvek és melyek a nem-alapelvek eb­ben a javaslatban. Igaz, hogy erre jó okuk is van, mert hiszen nincsen anyától szüle­tett halandó, aki meg tudná mondani, hogy melyek az alapelvei ennek a szörnyszülött­nek. A „módosítók" naiv felekezete arról beszél, hogy a 30 éves korhatárt le kellene némileg szállítani. A cár kijelenti, hogy ez a pont nebántsvirág, mert minden év száz­ezer új választót jelent és ő már a mosta­niakat is sokallja. A módosítók felekezete látja, hogy mi­csoda őrült és képtelen dolog a munkaidő­cenzus, hogy ez a középkorban is már ide­jét múlt gondolat a munkások és munkál­tatók között beláthatatlan összeütközések­nek lesz a forrása és halk hangon merik is követelgetni elejtését — az ipari munká­sokra úgy azok egy részére nézve. És nem veszik ezo­kba, hogy mindazok az érvek, amelyekkel az ipari munkásokra való al­kalmazhatatlanságát bizonyítják, még fo­kozottabb mértékben állanak a mezőgaz­dasági munkásokra nézve. Nem számolnak továbbá azzal, hogy ezt a Tisza-javaslatot olyan őrület szülte, amelyben rendszer van, amelyből nem le­het itt-ott egy követ kifeszíteni és a többit meghagyni. Szokni vagy szökni, — csak ez a jelszó van itt helyén. Az egészet fölrúgni vagy az egészet le­nyelni, nincsen más választás. . Ennek a nézetünknek a helyességét mi sem mutatja jobban, mint a következő meggondolás. Az ipari munkásokra vonat­kozó munkaidő cenzust mindenki tarthatat­lannak mondja s úgy mondják, hogy ennek föláldozásába a munkások és munkáltatók egyértelmű állásfoglalásának hatása alatt, már a­kár ő felsége is haj­lik. Ámde gon­doljuk meg, hogy milyen lesz abban az eset­ben a helyzet. Ha a munkaidőcenzust elej­tik, akkor az irni-olvasni tudó harmincéves ipari munkások választójogosultak lesznek. Az önálló iparosok, kereskedők, akik irni­olvasni tudnak, de hat elemi iskolát nem vé­geztek, csak az esetben lesznek választó­jogosultak, ha legalább 20 korona egyenes állami adót fizetnek. Ha tehát a munkaidő­cenzust elejtik, akkor a harmincéves irni­olvasni tudó ipari munkás választó lesz minden egyéb föltétel nélkül, ellenben a harmincéves irni-olvasni tudó iparos és ke­reskedő csak az esetben, ha 20 korona egye­nes állami adót is fizet. Vagyis előállana az a helyzet, hogy a munkásra a munkaidőcen­zus elejtése után könnyebben volna megsze­rezhető a választójogosultság, mint az ön­álló iparosra vagy kereskedőre. Természe­tes, hogy ilyen megoldás ellen kézzel-lábbal tiltakoznának az önálló iparosok és keres­kedők s követelnék az adócenzus elejtését. Mihelyt ez megtörténik, buknia kell a javas­lat ötödik szakaszának is, amely szerint az önálló iparosok és kereskedők, akik hat ele­mit végeztek, választójogosultak, ha bár­mennyi adót fizetnek is, vagyis akkor is, ha húsz koronánál kevesebb adót fizetnek. Ha ugyanis az írni-olvasni tudókra, de nem is­kolázottakra nézve elejtik az adócenzust, akkor szükségképpen el kell ejteni az isko­lázottakra nézve is, mert hiszen teljesen le­hetetlen a magasabb iskolai minősítéssel bí­róktól több minősítést követelni, mint azoktól, akiknek kisebb az iskolai művelt­ségük. Ez csak egy példa a sokból. De ez is mu­tatja, hogy azok a bizonyára jóhiszemű em­berek, akik a cár javaslatát itt-ott appli­kált foltokkal akarják viselhetővé tenni, szükségképpen meddő és terméketlen do­logra vállalkoznak. Mindazoknak, akik a munkapárton belül és kívül abban a hiszem­ben vannak, hogy ezt a javaslatot meg le­het javítani, elfogadhatóvá és tűrhetővé le­het tenni, hogy ennek a javaslatnak a mó­dosításával a választójogi harcot akárcsak időlegesen nyugvópontra is lehet juttatni, meg kell mondani, hogy egészen hiábavaló munkában fáradnak. A nép számára jogot, nem Tiszával egyetértésben, hanem csak Tisza ellen való harcban lehet szerezni. A választójog kérdését nem ennek a javaslat­nak a módosításával, hanem, csak megbuk­tatásával lehet nyugvópontra juttatni. S mivel a munkapárt politikai létét kötötte ehhez a javaslathoz, meg kell toldani ezt a megállapításunkat azzal, hogy a választó­jog kérdését csak a munkapárt megbukta­tásával lehet megoldani. Nem egyezség és alku, hanem csak a kíméletlen harc visz a megoldáshoz. Rá kellett mutatni ezekre a tényekre, mert sokfelé látni embereket, politikusokat és testületeket, akik lelkiismeretük meg­nyugtatása céljából megtámadják István cár javaslatát, de egyúttal kifejezik azt, hogy a munkapárt még ezen javaslat meg­alkotása után és ellenére is „középeurópai szükségességee, amelyet támogatni kell. Igen különös okoskodás az ilyen. Mert vagy vannak az embernek politikai meggyőző­dései és akkor csak azt a pártot támogatja, amely eszköz ezeknek a meggyőződéseknek a megvalósítására, vagy pedig nincsenek és akkor mindegy, hogy ilyen vagy olyan választójogot csinálnak-e. Különösen áll ez a választójog kérdésére nézve, amelynek miként való megoldásától függ az egész jö­vendő politikai élet. Aki nem fogadja el az én választójogi programomat, az nem fo­gadja el a kultúrpolitikámat, adópolitikái­mat, vámpolitikámat, szociálpolitikámat, szabadságjogomat sem, mert hiszen a vá­lasztójog csak eszköz ezeknek a különféle politikai törekvéseknek a megvalósítására. Lapunk mai száma 18 oldal

Next