Népszava, 1913. május (41. évfolyam, 103–128. sz.)

1913-05-01 / 103. szám

2 kátalan ember kezébe juttatja. Fölszólította a munkásokat, hogy a gyöngék védelmének ügyét vegye a kezébe, hogy szervezkedéssel s az osztályöntudat hirdetésével szüntesse meg saját gyöngeségét és mint hatalom lép­jen az állam és vagyonosok hatalmával szembe. A felebaráti szeretet szavai helyett követelje a munkásoknak és a munkának minél alaposabb, minél több dolgozó emberre kiterjedő védelmét. A karitás, a kereszté­nyi szeretet helyett a szociálpolitika és mun­kásvédelem gondolatát hirdette , e gondolat alátámasztotta a munkások politikai, gazda­sági és kulturális szervezeteivel. Egy félszá­zad alatt többet javított a szegénység sor­sán, nagyobb kenyeret juttatott a szűkölkö­dőknek, több tudást a tudatlanoknak, mint a vallás kétezer esztendei istenben való biza­kodásával. Bizd dolgodat istenre — a fekete Internacionálénak ezzel a tanításával ezen a mai ünnepen a proletárság megmozdulása szembehelyezi ezt a másik igazságot: vedd sorsod intézését magad a kezedbe, gondos­kodjál magad gyöngéidnek megvédelmezé­séről.­­A munkásvédelemnek, a szociálpolitiká­nak, a munkaidő megrövidítésének­, a tel­jes egyesülési, gyülekezési jognak, a saj­tószabadságnak, a gyermekek és nők védel­mének a követelése a harmadik nagy gon­dolat, amely ott úszik mindenütt a fölvo­nuló proletártömegek fölött. Ez a harma­dik nagy követelés, amely a munkások gyülekezeteiből a munkának ezen a világ­ü­nnepén hatalmas szóval megszólal. A diadalmas és megújhodó életnek ezen az ünnepén a szocializmus egynek tudja magát az életet teremtő, az életet védő ter­mészettel. A háború, a kizsákmányolás, a jogtalanság halált hozó és halált jelentő ha­talmasságai ellen vonulunk hadba ezen a napon. A győzelem biztos tudatát ébreszti föl lelkünkben az, hogy érezzük : ezen a napon megmozdul az egész föld, ahol mű­veit népek laknak s a szocializmus életet nemző, életet védelmező hatalmas seregei szemléltető módon megmutatja jóbarátnak és ellenségnek, csüggedőknek és kishitűek­nek a mai világ legnagyobb tényeit : a munkások szolidaritását, a proletárok ön­kéntes fegyelmét és mindebben egyre szem­beötlőbb módon a Munka febírhatatlan ha­talmát. egyetlen lánccá kapcsolódnak össze, amely * * * Májusi dal. Száguldó viharnál szilajabb legyen a dalom­. Tobzódjék benn a májusok pompája, Hördüljön föl a tajtékos átok S mint vadult láva, tomboljon a vér, Mit májusokban ontottak a proletárok. rA fékevesztett fiatal erőnk. Mint tüzes mének zabolátlan vére, Viháncoljon, égjen e májusi dalban S vihar madárként csapjon föl az égre. Lopja le onnan a meny dörgés robaját. Kényszerítse a cikkázó villámot, Hogy a végitélet harsogó szavával Hirdethesse az új igazságot: Miénk a tavasz, az ébredés, a május, Vajúdó kinnal megszültük, dajkáltuk, Időknek rendjét bontotta meg érte Gátat vesztett szilaj akarásunk. Félelmetes, eget verő ünnep! Uj héroszok harcos torpanása, Vörös uszályok nem szennyezték be Hazug mesék , szüzek fogantatása. Föltámadás és karácsonyi jászol Tömjén ködébe nem burkoltak tége­d. Mi vagyunk az ünnepavatók. A győzedelmes, új májusi népek. Várnai Zseni. Valaki. * Amikor még kicsi gyerek­ volt, kopaszfalu, hi­deg szobában dideregte át a telet. Apja a gyár­ban, anyja is munkán, testvére nincs, négy fal között, zárt ajtó mögött bámult maga elé, sok­szor fázva, mindig éhesen. A füstös levegőn át a felhős égből nem sugárzott nap a kis szobába. Sirós, tágra nyílt gyermekszemével a piszkos ablakon a szűk udvarba nézett, csak nézett — és nem tudta mit. Vágyódott sok mindenre. Szere­tett volna enni, sokat enni. Szeretett volna me­leget érezni duruzsoló kályha mellett vagy nyári napsütésben. Vágyott ezen is túl sok min­denre, aminek nevét sem tudta: örülni akart. És egyszer megnyitott a csukott ajtó, meleg és fény áradt rajta. Valaki bejött és megsimí­totta a homlokát. Valaki kézen fogta és kive­zette. Valaki duruzsolt a fülébe és virágos mező közepén, tarka bokrok alján, sugárözönben csó­kolta meg, mint az anyja szokta, néha, ünne­pen, ha ideje akad eljátszogatni vele. Valakinek­ szeme örömet sugároztatott a kicsi testbe s az apróság örömkönnyes szeme hangtalan áhítat­tal kérdezte: — Ki vagy? Valaki nem válaszolt, de mosolygásából még több derű, még több öröm áramlott a rongyos. * Alig nőtt, már megtanulta, mi a munka és mit jelent tu­rni. A mester pofozta, a szerszám föltörte a tenyerét, hajnalon kelt, az éjszaka leszálltakor feküdt, kézikocsit húzott, mint az igásló, nyögte a terhet, mintha már felnőtt volna és szidták-verték, mint az árva gyereket. Az anyja sírt, ha elmondta a sorát, az apja pe­dig összeharapta az ajkát, hogy átok ne szökjön ki rajta s azzal a szánalommal, amellyel a so­kat próbált ember nézi a mások eljövendő, biz­tosan eljövő keserveit, tanította megnyugvásra: — Tű­rj, mert muszáj! Tűrj, mert nem lehet másként ... Az apja korán ősz, görnyedt ember volt és az ilyen öreg embereknek hisznek a tapasztalatlan fiuk. A fia már csak azért is hitt neki, mert a fia volt. Hitt az apjának és tűrt. Pedig fájt a tűrés, talán jobban fájt, mint amit tűrnie kel­lett. Az agyveleje forrott, a halántéka lüktetett, a fájás majd szétvetette szilánkokra a fejét s a türelem vasabroncsa szorította össze a homlo­kát. Ugy összeszorította, hogy a szorítás jobban fájt, mintha a feje szilánkokra reped. Már nem bírta tovább. És akkor eljött megint Valaki. Megsimította a tüzes homlokot, elmúlt a fájdalom és lehul­lott a vasabroncs. Valaki szelíd és mégis csupa­erő hangon beszélt hozzá: — Remél­j! — Mit jelent az, remélni?! — Remélni, hinni önmagadnak, hinni az erőd­nek, keresni az örömet, úszni az élet ölelő hab­jai között. Remélni annyi, mint akar­ni. A fiú nem értette, mit mond, de érezte azt. NÉPSZAVA A magyarországi szakszer­­vezetek­ 1912-ben. Az 1892-ben megjelent „Magyar Munkás­naptár" a magyarországi mozgalomról be­számolva megemlékezik az 1889. évi párisi nemzetközi szocialista kongresszusról, amely a május elsejének megünneplését elhatá­rozta s annak hatását a következőkben is­merteti: „A párisi kongresszus üdvös hatása csak­hamar mutatkozott Magyarországban is. A magyarországi általános munkáspárt föl­ocsúdott éveken át tartott közönyéből és stagnálásából. Már az 1889-ik év őszén élén­kebb mozgás volt észrevehető; a régi viszály megszűnt és munkakedvvel és buzgalommal vette kezdetét a mulasztottak pótlása. Nem­sokára új szellem lengte át a munkások so­rait. A számos s az ország minden részében megindult bérmozgalom s a különböző fog­lalkozású munkások szolidaritásának ez al­kalommal mutatkozott bizonyítékai, ame­lyek különösen a pénzgyű­jtésekben s az er­kölcsi segélyezésben jutottak kifejezésre; a nemzetközi szolidaritás bizonyítékai a né­metországi képviselőválasztások, valamint a külföldi sztrájkok segélyezése alkalmából; munkásképző-egyletek és szakegyesületek alakítása; magyar munkáskönyvtár kiadá­sa, amely régóta érzett szükségletet, elégí­tett ki; a pártlapok szerkesztőségének rész­beni újjászervezése; egy új munkalapnak, „A Kőfaragó"-nak megindítása, egy rend­kívül élénken kifejtett agitáció, szóban és írásban — mindez elég világosan jelezte egy új korszak kezdetét, a magyarországi mun­kásm­ozgalomban." A kilenc*'' évek elején az összes lapok­ban és a párt összes irataiban láthatjuk azt a nagy hatást, amelyet a május elsején tar­tott tüntetések a magyarországi munkás­mozgalomra gyakoroltak. Sajnos, pontos, megbízható adatok nincsenek arra, hogy a magyarországi szakszervezeteknek, ezek-Tobzódjék hát a májusok pompája, Hördüljön föl a tajtékos átok S gazok arcába fröccsenjen a vér, Mit májusokban ontottak a proletárok,­ben az időkben hány tagjuk volt. Az első pontos fölvétel 1902-ben történt, amikor a Magyarországi Szakszervezeti Tanács tit­kársága a lehetőséghez mérten igyekezett a szakszervezeti tagok pontos számát megál­lapítani. Ennek a fölvételnek alapján álla­pítható meg, hogy a szakszervezeteknek 1901 végén 9999 tagjuk volt.. Most ismét május elsejére jelent meg a Szakszervezeti Tanács titkárságának kimu­tatása és a közölt adatok bizonyítják, hogy a magyarországi munkásmozgalom ma már túl van a kezdet nehézségein, mert semmi­féle akadály sem tarthatja föl a szervezetek fejlődését. A Szakszervezeti Tanács titkárságának kimutatása föltünteti azt az utat, amelyet a szakszervezeti mozgalom befutott. 1901-ben a taglétszám, amint már említettük, 9999 volt, 1902-ben 15.220. A gazdasági föllendü­lés 1903-ban fokozta a munkások erejét úgy, hogy ebben az esztendőben majdnem min­den szakma sztrájmozgalommal igyekezett a munkások helyzetén javítani. Ezeknek a mozgalmaknak eredménye volt az, hogy a tagok száma az év végéig 41.138-ra emelke­dett. 1904-ben a tagok száma 53.169, 1905-ben 71.173 a taglétszám, 1906-ban ismét ro­hamos az emelkedés, mert a földmunkások és a vasúti munkások nagy tömegei is be­vonutnak a szervezetekbe.­ A taglétszám 1906. év végén 129.332, 1907-ben a taglét­szám 130.120. A koalíciós kormány üldözé­sei, amelyek főleg a földművelő és a vasúti munkások, ellen irányultak, a taglétszámot 1908-ban 102.054-re nyomták le. A rossz gaz­dasági viszonyok folytán a következő évek­ben még ez a szám is csökkent, mert 1909 és 1910-ben a taglétszám 85—86 ezer volt. Ez­után ismét fejlődés következett. 1911-ben a taglétszám 95.181 s végül 1912-ben a tagok száma 111.966 volt. A múlt esztendő agitációs munkájának a legnagyobb eredménye tehát az, hogy a szakszervezeti tagok száma 16.786-al, vagyis 17,63 százalékkal emelkedett. A szakszerve­zetekben lévő nők száma 5731-ről 6508-ra emelkedett. A Szakszervezeti Tanács titkár­sága joggal mutat rá, hogy a választójoggal igu­ír, csalás és a kormány támadásai a mun­kások ellen ezreket vittek a szakszervezeti mozgalomba. „Akiket a szakszervezeti agi­táció nem tudott eddig meggyőzni a mun­kásmozgalom fontosságáról, azokat Ti­sza—Lukács-féle választási reform világo­sította föl:" az éhséget most elfelejtett, ugrálókedvű, kis proletárra. * * * 1913 m­ájus 1

Next