Népszava, 1913. június (41. évfolyam, 129–152. sz.)

1913-06-01 / 129. szám

a bennünket, hogy kifoszthassanak — ezt ed­dig is tudtuk. Most egyszerre világosan és legapróbb részleteiben is tisztán áll előttünk az a gépezet, amely ezt a gazdaságilag és po­litikailag bennünket egyaránt sújtó munkát elvégzi. Szegénységünk és szolgaságunk okaira világított rá mindaz az igazság, amely e pörben kiderült. A politikai jogtalanság, a korrupció, a választójogi kiváltság, a nyílt sza­vazás, szóval az osztályuralom politi­kai eszközei azok, amelyek nem ér­vényesülhetnek a becstelenségnek ebben a pörben megmutatott arzenálja nélkül. S éppen ebben van a nagy biztatás, a jó hír, a valóságos evangélium, amely e pör ször­nyű gőzeiből kiszáll az országba. Az a rend­szer, amelyet csak a panamáknak ilyen szö­vevényével lehet lábraállítani, amely csak ilyen eszközökkel tud élni, amely az erkölcsi métely fertőzetét fecskendezi szét az egész társadalom szervezetébe: ez a rendszer meg­érett a pusztulásra s ami most előttünk tör­ténik és végbemegy, az nem egyéb, mint a rothadás. A só panama és a június 4-iki ál­lamcsíny, a lélekvásárlás és a Tisza-féle vá­lasztójog ugyanannak a fölbomlási folya­matnak a termékei. Azért van most itt a pillanat, amelyben az általános, egyenlő és titkos választójog jelszavának­ újult erővel kell fölhangzania. Azért van itt a pillanat, amelyben a munkásosztálynak, az egyetlen­nek, amely a fölbomlás és fertőzés ezen mocskos világában szűzies tisztaságában képviseli a tiszta és új Magyarországot — hatalmas erővel meg kell újra indítania a választójogért való agitációnak új fejezetét. Kedden este Budapest munkásai népgyűlé­seken fogják megmondani az egész ország közvéleményének, hogy az általános, egyenlő és titkos választójog most már nemcsak a munkásosztály politikai fölszabadulásának eszköze, hanem egyúttal az egyetlen és nél­külözhetetlen útja annak is, hogy Magyar­ország az erkölcsi pusztulás fertőjéből ki­szabaduljon. A munkások, elvtársaink értsék meg en­nek a mostani pillanatnak nemcsak nagy politikai, de egyúttal óriási erkölcsi jelentő. TAMQA * * * az állatkerti lappok, hogy a múltkoriban megjelent a „Műveltség Könyvtárának" irodalomtörténeti kötete s át­böngésztem a javarészt jó és hasznos, néhol rossz és kártevő munkát. — Simonyi nyelvtör­ténetről szóló bevezető­­ írásának olvastán eszembe ötlött egy téli panasz. Mikor a lappok itt jártak az állatkertben, valaki barátom ki akarta próbálni: igaz-e, amit a nyelvészek a magyar nyelv ann-ugor rokonságáról össze­írnak? És megszólította a lappokat — magya­rul, szóra hozta őket — lappal. Persze egy szó nem sok, annyit sem értettek az egymás beszé­déből. A „halzsirszagu" atyafiságnak különben sem lévén nagy barátja, roppant diadalmas­kodott az én magyarom: „csepűrágás az egész nyelvtudományotok", — ajándékozta nekem, nem tudom, mi címen, a nyelvtudományt, amelyhez immáron nekem is annyi a közöm, mint neki — orvos létére — például a fizikához. Illetve, — amelyhez neki is annyi köze kellene, hogy legyen hozzá, amennyi nekem van az ő szaktudományához, érdekel, mert tudomány és konyítok hozzá annyit, hogy nem a szarva között keresem a tőgyét, mint ahogyan a ma­gyar nyelv­rokonság dolgában az egyetemen tanult emberek javarészének is mintájára al­kalmi lapp-vizsgáló barátom is tette. NÉPSZAVA ség­ét is. Eddig csak­ arról volt szó, hogy, a szolgaország helyébe szabad országot aka­runk teremteni. Most azt is mindenkinek látnia kell, hogy a demokráciára nemcsak ezért van szükség, hanem azért is, hogy a piszkos Magyarországot kitörüljük a föld színéről és megteremteni segítsük a tiszta Magyarországot. A magyarországi munk­ások gazdasági harcai 1912-ben. A munkások gazdasági harcai a fejlődő szakszervezetekkel párhuzamosan lényege­sen megváltoztak. Az úgynevezett „vad" sztrájkok majdnem teljesen megszűntek és ezek helyét a jól előkészített, alaposan át­gondolt gazdasági harcok foglalták el. Amíg a munkáltatók nem alapították meg a szer­vezeteiket, addig a kedvező gazdasági viszo­nyok fölhasználásával még egy rosszul szer­vezett csoport is képes volt akaratát érvé­n­­ye­sít­eni. Igaz, hogy az­ elért eredmények csakis addig tartottak, amíg a munkáskeres­let nagy volt. A munkanélküliség­­kezdeté­vel a munkáltatók az összes vívmányokat semmissé tették, sőt gyakran rosszabbá tet­ték a munkások helyzetét, mint amilyen az a gazdasági harcok előtt volt. Ezért látjuk, hogy a gazdasági harcokról szóló jelentések első idejében meglepően nagy eredményekről tudtak beszámolni. Ar­ról azonban nem szól a krónika, hogy a munkások az elért eredményeket meg tud­ták-e tartani? Bizonyos, hogy csak azok a szakmák tartották meg az elért vívmányo­kat, amelyeknek jól kiépített erős szerveze­tük volt. Most jelent meg a Magyarországi Szak­szervezeti Tanács Titkárságának jelentése az 1­912. évi gazdasági harcokról és a jelen­tés beigazolja azt, hogy a gazdasági harcok­ban a szemben álló felek egyre szívósabb küzdelmet folytatnak, de viszont jám­utatja­ azt is, hogy a békés úton elért eredmények összege is egyre nagyobb lesz, mert a jól föl­készült táborok kényszerítő szükség nélkül nem idézik föl a harcot. A kollektív szerző­désekben biztosított eredmények összege is évről-évre emelkedik, mert úgy a munkások, mint a munkáltatók nagyon jól tudják, hogy az állandó harc sokkal több kárt okoz, mint a békés megegyezés. Az 1912-ik esztendő a gazdasági harcok terén nem volt valami nagy jelentőségű. A könyvet szeretettel és sokat forgató ember­nek fájdalmas és alig megérthető valami az a tudatlanság, amely a szakmai tudás szűk kö­rén kívül egyébbel nem törődik. Fájdalmas, amikor azt látja, hogy millió és millió ember nem is érdeklődhetik napi megélhetésének ha­tárán túl levő dolgok iránt. Szinte érthetetlen akkor, ha azt látja: idő, alkalom, pénz akadna annak az átlagos közép­műveltségnek meg­szerzésére, amit a maguk érdekéből szerezhet­nének meg a középjövedelmű emberek s még­sem szerzik meg, mert lusták hozzá és mert az iskola elvette a kedvüket attól az élvezettől, amit a tudásszerzés okoz. A nyelv rokonságának, származásának kér­dése csakugyan nem kenyérkérdés — legföljebb a szakemberekre nézve. De mégis felötlő, bántó valami, hogy a beszélt nyelvnek, ennek a szerszámnak, amely nélkül nyomorék az em­ber, ennek a csodálatos mechanizmusnak, amely testetlen, meg nem tapintható mivoltában is gyönyörűen fejlett, érdekesen bonyolult, eleven életet élő gépezet, akár az ember maga, — nincs olyan érdeklődést keltő ereje az úgyneve­zett műveit emberek között sem, mint Fedák Sárinak, vagy — bocsánatot, ah és óh Nagy Nő! — akármelyik versenylónak, amelynek korát, származását, atyafiságát bizonyára ala­posan ismeri a lappok szóbanforgó alkalmi megfigyelője. Hogy a „Ne ugass, közönség!" nevű telivér négyéves mén apja „Svindli", a derbinyerő volt és anyja „Totalizatőr", — arról, sajnos, még a tudomány eredményei iránt in­kább érdeklődő, friss agyú munkások között is többen tudnak, mint arról, ki fia, Kornya is az rossz gazdasági viszonyok már az év közepe felé megnyilvánultak és így a munkások jobb időre halasztották követeléseiknek ér­vényesítését. Bár a sztrájkok száma 1912-ben is elég nagy volt, de a sztrájkokban csak 9991 munkás vett részt. A kizárások 4168 munkást érintettek. Ezzel szemben 1911-ben 21.517 volt a sztrájkoló és kizárt munkások száma. Azt, hogy a gazdasági harcok egyre hosszabb tartamúak lesznek, a legjobban bi­zonyítja, hogy amíg 1911-ben 21.517 sztráj­koló és kizárt munkás összesen 235.586 mun­kanapot vesztett, addig 1912-ben 14.159 munkás 270.718 munkanapot vesztett, vagy­is 1911-ben átlag 11 napig és 1912-ben átlag 19 napig szünetelt, volt kereset nélkül egy-egy sztrájkoló vagy kizárt munkás. Az is be van igazolva, hogy a békés meg­egyezések száma is folyton növekszik, mert a munkáltatók a jól szervezett szakmákkal szemben provokálják a harcot. Az elmúlt esztendőben 130 bérmozgalom 22.926 érde­kelt munkással békésen, vagyis munkabe­szüntetés nélkül zajlott le. A békésen lezaj­lott mozgalmak közt legnagyobb számban a szabómunkások (6016), a gyáriparban al­kalmazott vas- és fémmunkások (4605) és a budapesti asztalosok­­(3506) voltak érdekel­ve. Utóbbiak öt évi időtartamra kollektív szerződést kötöttek.­­ Kollektív szerződést 169 esetben kötöttek a munkásszervezetekkel. Ebből az asztalo­soknak 25, a kéményseprőknek 19, a kőmű­­seknek 12, a szabómunkásoknak 19, a vasi és fémmunkásoknak . (nagy- és kisipar együtt) 45 jutott, összesen 22.609 munkás jutott kollektív szerződéshez. A budapesti sütök nagy része is békés úton érvényesítette régi követeléseit. Kollektív szerződést nem kötöttek a felek, de nem lesz érdektelen megemlíteni, hogy az előző évek nagy harcainak gyümölcsei csak 1912-ben értek meg. Mindamellett, hogy a sütőmun­kások szervezete föl volt függesztve, a mun­kások régi követeléseikért, a kilencórai mun­kaidőért és 3 korona heti béremelésért 53 műhelyben sztrájkba léptek.- Erre aztánJ® a mesterek­-elhatározták az általános kizárást, ami csúfos vereséggel végződött, mert össze­sen csak 177 munkást tudtak kizárni. Ez a vereség azután kijózanította a mestereket és megadták a munkásoknak azt, amiért az előző években óriási harcok folytak. A szaktanács titkárságának jelentéséből vesszük át a következő részeket: Összegezve a mozgalmakat, az eredmény a következő : összesen 388 mozgalom volt, eb­ből munkabeszüntetés nélkül 130 (33,51%), a nyelv, amely nélkül még a többi emberrel való érintkezés is majdnem lehetetlen lenne. Pedig a versenylovak és a primadonnák atyafiságának, életkorának megismerése kerül annyi időbe és pénzbe, mint egy rövid kis könyv megszerzése és átolvasása. Az a Si­monyi-féle magyar nyelvtörténeti összefogla­lás, amelynek sokatmondó szűkszavúsága ezt a prédikációt kikényszerítette belőlem, egy­évnyi terjedelmű és átolvasása kevesebb időbe kerül, mint a legfrissebb lóverseny-program alapos áttanulmányozása. Ha ez külön nem is jelenik meg s igy az egész művel együtt drága, van olyan nyelvtörténeti füzet, amely olcsóbb, mint az alagi pályára való kirándulás — vesz­teséget nem számítva. Nem mondom, hogy a tudománynak nincs sok érdekesebb eredménye annak a megállapításánál, hogy miként jött létre a mai magyar nyelv, — de azt merem állí­tani, hogy ugyanazok az emberek, akik ezt csepűrágásnak mondják, sokkal, de sokkal ér­dektelenebb dolgokkal több időt és több pénzt kivánó módon próbálnak szórakozni. Most, hogy a magyar irodalmi nyelv körül oly hangos a vita és annyi okos, de még több szamár tiltakozás hangzik a nyelv fölfrissülése ellen, nem lenne időszerűtlen arról elmélkedni, hogy a nyelv nem valami örök időkre megálla­pított, megtervezett érintkező­ gépezet, hanem szinte automatikusan változó természeti szer­vezet, mint a fa, amely folyton magától tere­bélyesedik, változik az időjárással s százféle táplálékot szív föl a gyökereivel. Nincs nyelv a világon, amely ne­m változnék állandóan, ne alkalmazkodnék a társadalmi 1913 június 1.

Next