Népszava, 1913. szeptember (41. évfolyam, 205–229. sz.)

1913-09-02 / 205. szám

1913 szeptember 2. ­­ sen kedvezőbbnek mutatja. Másrészt tagad­hatatlanul a biztosítottak is nagyobb részben a túlzásoktól tartózkodó bölcs mérsékletet tanúsítanak. Többször fordul elő, hogy, a biz­tosított igényének alaptalanságát vagy, túl­zását vitató elnöki vélemény éppen a bizto­sított ülnökök hozzájárulásával emelkedik többségi határozattá. Megelégedéssel konsta­tálhatjuk azt is, hogy a munkáselem, amely ugyanazon légkörben élő társa iránt nagyobb bizalommal viseltetik, a munkásbiztosítási bíróságok ítélkezését általában megnyugvás­sal fogadja.­­ Ha ezek­ után még figyelembe vesszük­, hogy az egész műveit nyugaton, legutóbb az állami akaratot népszavazással érvényre emelt svájci köztársaságban is az autonóm biztosító bíróság eszméje mindenütt tért hó­dított, el kell fogadnunk kiinduláspontul azt az alaptételt, hogy a munkásbiztosítási bírói intézmény az érdekeltség ítélkezési résztvé­telének meghagyásával föntartandó. Hasonló szellemben beszéltek a többi föl­szólalók is. Dr. Papp Géza min. osztályta­nácsos, biró, az Állami Munkásbiztosítási Hivatal" birói osztályának tagja, kifej­­tette, hogy­ mindenben egyetért az előadó­ival, mert „munkásbiztosítási bíróságaink ítélkezésében az anyagi igazság érvényesí­tésére irányadó törekvés általánosnak mondható s a közvéleményben nem igen merültek föl panaszok a munkásbiztosítási bíróságok judikatúrája ellen." Hasonlóan nyilatkozott dr. Schultz Ágost miniszteri osztálytanácsos, bíró, dr. Friedrich­­Vilmos, a Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénz­tár főorvosa, dr. Hahn Dezső, az Országos Pénztár főorvosa és Kiss Adolf, a Buda­pesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár­­ igazgatója, akinek' fölszólalásából közöljük a következőket ! Midőn azonban' azt' hangoztatjuk, hogy a választott bíróság mai szervezetében föntar­tandó, én a föntartást úgy érzem: a mai ér­dekeltség bevonásával, az érdekeltség részé­ről ítélő ülnökök száma változatlanságával föntartandó iz a választási rendszer, is, amellyel az érdekeltség a maga ülnökeit ki­küldi. Mert ha a törvény revíziójánál, akár német példa, akár más példa nyomán, akár,­­bizonyos többször hangoztatott körülmények folytán a munkások választási szabadsága megszűkülne, úgy­hogy nem azok kerülné­nek a választott bíróságba, akiket maga a munkásság választ oda vagy már akkor, is, ha maga az igazgatóság­­delegálná oda az ül­nököket, nem lenne meg a választott bíróság­nak az a függetlensége, amely pedig föltét­lenül szükséges, mert különben nem lenne meg a választott bíróság ítélkezésében való teljes megnyugvás. A munkáltatók" részéről csak egyetlen ember akadt Bossányi Endre királyi taná­csos személyében, aki az intézmény ellen fölszólalt ,és aki azt állította, hogy a mun­káltatók általában nincsenek megelégedve a választott bíróságokkal. Weltner elvtárs fölszólalásában rámutatott arra, hogy Bos­sányi nem adta vissza a munkáltatók föl­fogását, mert az Országos Pénztárban lévő igazgatósági tagok közül a legtöbb esetben még a munkáltatók is leszavazzák Bossá­nyit, aki maradi nézeteivel teljesen magára marad. Ezen az ankéten a munkások nevé­ben Weltner elvtárs kijelentette, hogy „a­­választott bíróságok működése általában azt a megnyugvást kelti, amellyel Magyar­országon egyetlen egy intézmény sem di­csekedhetik". Az ankéten egyszóval kiderült­, h hogy úgy a munkások, mint a munkáltatók meg van­nak elégedve a választott bíróságok műkö­désével. Tisztét most ezt az intézményt akarják fölrúgni. "A munkásbiztosítási tör­vénynek nem a munkásokat sértő káros rendelkezéseit akarják módosítani, hanem a munkásokra legelőnyösebb, a törvénynek legtökéletesebb részét. Legközelebbi cik­künkben foglalkozunk azzal, hogy a mun­kásoknak milyen fontos érdekei fűződnek ahhoz, hogy a választott bíróságok ne a munkáltató osztályérdekeit szolgálják. Itt egyelőre csak azt jegyezzük meg, hogy a munkásokra nézve annyira fontos és jelen­tőségteljes ez a­ kérdés, hogy a bihari banda el lehet készülve a legélesebb harcra. Ti­száék ellophatják a fél országot, milliókat lophatnak­ a sópénzekből, milliós provízió­kat adhatnak kegyenceiknek a birtokvásár­lásoknál, de a beteg munkások táppénzét is­ a balesetet szenvedettek járadékát nem fog­ják ellopni. A munkásság életérdekei köve­telik meg, hogy ez ellen a gyalázatos me­rénylet ellen minden erejével tiltakozzék ! a „közveszélyes munkakerülőkről" alkotott szégyenletes munkatörvényről hosszabb cikket irt a „Munkásügyi Szemle" legújabb számába Ilap Géza dr. miniszteri osztálytanácsos. Cikke elfogulatlan, tárgyilagos, politikától és pártpolitikától mentes bírálata ennek a hit­vány alkotásnak. A magyar társadalmi és ipari viszonyok vizsgálatából indul ki és arra az eredményre jut, hogy ezt a törvényt egész csapat szociális­ törvényalkotásnak kellett­­volna megelőznie, mert így magában csak arra jó, hogy rendőrök és szolgabirák még in­kább­ zaklathassák a munkát kereső munkáso­kat. Pap dr. cikkéből a következőket közöljük: , Maga a törvény nem adja a „munkakerü­lés", a „munkakerülő életmód", vagyis alkal­maztatása alapfeltételeinek meghatározását.­­A­ törvény javaslatának indokolása is a munkára kényszerítés szükségét és jogát hangoztatja a munkakerülőkkel, „ezzel a lé­ha, és veszedelmes elemmel szemben"; elfe­lejti azonban, hogy biztos vezérfonalat adjon a bíró kezébe ennek az úgynevezett elemnek, a munkakerülőknek, minden esetben való helyes fölismeréséhez. Egészben véve a ja­vaslat megokolása abban látja a bűnösség föltételét, hogy a tettes szándékosan vétsen társadalmi kötelessége­ a munkában való részvétel ellen. Ámde éppen ennek a döntő körülménynek megállapítása okozhatja a legtöbb nehézséget az egyes esetek elbírálá­sánál. Hol végződik a vádlott vétlen munka­nélkülisége és hol kezdődik a vétkes, a szán­dékolt munkátlanság, oly sok tényezőtől füg­gő kérdés, mint amily összetett és sokfelől toborzódó a társadalomnak az a csoportja, amelyet a javaslat indokolásának említett kitétele röviden, de nem teljesen igazságo­san jellemzett elemként egybevon. Mely esetben lesz azonban bizonyítottnak tekinthető a munkakerülés! Elegendő-e mun­kanélküli vádlott rendszerinti munkaszak­májának kedvező konjunktúrájáról való úgynevezett köztudomás, vagy elegendő-e már az is, ha egyéb szakmákban kedvező a konjunktúra? Más szóval: pusztán a ked­vező gazdasági viszonyok címén szabad-e tényként megállapítani, hogy minden mun­kaképes szükségképpen kaphat is munkát, ha akar, holott ezt a föltevést a mindennapi élet tapasztalata, a mindig meglévő mun­kástartalék kétségtelenül megcáfolja.." Ezen­kívül pedig joga van-e a társadalomnak bün­tetés terhével megkövetelni, hogy a keresetre utalt munkaképes egyén saját rendszerinti, esetleg tanult mesterségén kívül egyéb mun­kát és foglalkozást keressen, mihelyt saját nek a kérdésnek igenlő értelemben való meg­oldása, főleg figyelemmel az indusztriális államokban megállapított arra a tapaszta­lati tényre, amely szerint a tanult mestersé­gükből általános vagy részleges gazdasági válság idején kiesett elemek rendszerint csak kis mértékben szoktak visszatérni el­hagyott szakmájukhoz. Rossz gazdasági és szociális politika tehát, amely a tanult mun­kást arra készteti, hogy időleges munkanél­külisége esetén azonnal más munkakörbe, tanulatlan napszármosmunkára szegődjék és ezzel tanult mesterségétől esetleg, sőt való­színűséggel végleg elszakadjon, hacsak ehe­lyett a munkanélküliség szenvedései mellett a munkakerülés bélyegét is kockáztatni nem akarja. A munkakerülés körébe vont bűncselek­mény legtipikusabb esetének­­(„az a kere­setre utalt munkaképes egyén, aki munka­kerülésből csavarog vagy egyébként munka­kerülő életmódot folytat") elbírálása nem a bíróságnak, hanem a közigazgatási hatóság­nak, mint rendőri büntető bíróságnak, a székesfővárosi m. kir. államrendőrség műkö­dési területén pedig a m. kir. államrendőr­ségnek hatáskörébe tartozik. Szinte fájó gondolat, hány tisztes munkanélküli munkás lesz a „közigazgatási hatóság, mint rendőri büntető bíróság" nagyon is mindenkori „cél­szerűséghez" igazodó, fölfogása alapján munkakerülő gyanánt elítélhető. Hány eset­ben lesz a kellő gazdasági és szociális szakis­mereteket nélkülöző egy-egy fiatal közigaz­gatási tisztviselőnek egyéni fölfogása az egyedüli jogalap arra, hogy a szóban levő törvény 1. §-ára való hivatkozással munka­kerülő gyanánt elítélje akár a sztrájkban álló munkást is. Sem a törvény szövege teljes határozottsággal ki nem zárja ezt a magya­rázatot, főleg ha a sztrájk elhúzódik („mun­kakerülő életmódot folytat"), sem­ annak megokolása nem jut el addig a mi viszo­nyaink közt nagyon is indokolt gondosságig, hogy a gazdasági harc okából való munka­megtagadást visszaélésszerű vagy­ jóhisze­mű tudatlanságból eredő büntető megtorlás­tól megvédje. A törvény tiszta forrásától bizonyára távol áll az ilyenekre is számító politika zavaros vize, de éppen ezért kellett volna azt, legalább a megokolásban, olyan kitanítással körülhatárolni, amely annak ki­zárólag kriminál­politikai eredetét tisztáta­lann beszivárgástól megvédje. Még aggályosabb a mi viszonyaink közt a szóban levő kihágás másik elkövetési cselek­ménye, a „munkakerülésből csavargás." Csa­vargás alatt a törvény javaslatának indoko­lása a h­elyről-helyre vándorlást érti, „ame­lyet eddigi jogszabályaink is tiltottak." Tényleg, kihágási büntetőtörvényköny­vünk (1879. évi XL. törvénycikk)1­62.§a, amelyet éppen a szóban levő törvény kiván helyettesíteni, csavargónak tekinti és mint ilyent bünteti azt, akinek bizonyos lakhelye nincs, vagy azt elhagyja és foglalkozás vagy munka nélkül csavarog. A munkanélküli vándort, vagy a mai kor közlekedésére jel­lemzőbben megjelölt utast, aki éppen azért vándorol, illetőleg utazik, hogy megfelelő feltételekkel munkához jusson, már a ván­dorlás, illetőleg utazás és foglalkozásnélküli­ség puszta ténye alapján a bűncselekmény­­gyanújával illethetik tehát, amely gyanúnak bizonyított ténnyé sűrűsödése vagy elosz­lása attól függ, hogy az eljáró közigazgatási tisztviselő, (rendszerint rendőrkapitány vagy, szolgabíró, vagy ezek segéde) mily alapon dönti el a munkakerülésnek fönn már mér­legelt ismérveit. Vájjon megelégszik-e a szakszervezet utassegélyt biztosító igazolvá­nyával­? Váljon nem minősül-e munkakerü­lővé a munkakeresők Minderre csak az ad­hat biztos választ, aki az ország politikai pártjainak jövő alakulását és hatalmi súlyát biztosan megjósolhatja. Mindenesetre so­vány vigasz, hogy gazdasági és szociálpoli­tikai szempontból a mostani törvényhozó sem akart készebb látni a harminc­ év előtti­nél, amikor pedig már köztudomásra tart­hatna igényt az az igazság, hogy a munka­erők elhelyezkedésének megkönnyítése­­ a termelési tényezőknek a gazdasági szükség­től parancsolt kiegyenlítődését és így a nem­zeti termelés rendesebb ütemét biztosítja."

Next